Pajkos Mókus

Tulveron Krónikái :: Calden

Újabb gubanc?

Címzett •   @Renwyn  
Hangulat zene • Into The Wild
Credit • •

ivel előtte rabolták ki kicsiny kis testem, s csaltak félre, semmi kedvem nem volt nyakukban öntenem a serem. Ki tudja, ezer más oka lett volna, hogy bámuljanak. Nem láttak még Törpét, vagy csupán keresik a bajt. Nem kockáztathatom meg, hogy valamilyen italos helyről engem kitiltsanak.
Nem vagyok az a felcsattanó törpe, ellenben unkatestvéremmel Rognussal. Ki akkor beléd áll, ha csak levegőt veszel.  Ismét megszólal válaszolva reám. Felhúzom szemöldököm, s mosolyogva oda súgom.
- Miért én elég fessnek érzem magam. – Mosolygok, majd hatalmas korty, amivel ki is merítem a poharam. Felkészülök, ha ugranom kellene.

A fiatal kis csikó remek ötletet ad. Elégedetten hümmögök, majd megsimítom szakállam.
- Nem is rossz ötlet. – Eresztek egy huncut mosolyt. Kedves felajánlás elgondolkodtatott.
Bár nem mintha akármennyivel is megszánnám, hiszen minden ulronom csak is szállás és kaja piára költöm. Még a nőkön is elgondolkodtam, de áh. Egy fogatlan, csúnya szajha ára is talán három sert is érhet. Inkább eliszom.
- Igaza lehet. – Adok neki igazat bólogatva. Fiatal kora ellenére nagyon látszik, benne van a stratégia a fejében. Emberek egyetlen mozdulatából érezte mit akarnak. Még én itt eliszogattam volna, s tudatlanul kifele menet elvágják a torkom, ő ezt észrevette. S meglepően jelezte, bár félek már jót feltételezni az emberekről, hiszen eddig azt tettem, s láttyuk hova jutottam.
- Akkor balhézzunk? – Kérdezek vissza suttogva. Már meg se várom válaszát, hiszen úgy érzem ezt sugallta mind eddig.  Lehuppanok a székről, s a férfi irányába indulok, kihúzva magamat. Bár belül, hiába harckutatásom, be voltam szarva.

enwyn békeszerető volt… vagyis hát zsoldos mércével mérve biztosan. A többiekkel szemben neki nem volt hobbija embereket vagdosni, magáért az értelmetlen erőszakért sem rajongott semennyire, csak eszközként tekintett rá ahhoz, hogy túléljen a világban. Próbálta hát kerülni az összetűzéseket, de azok sokszor minden sarok mögött ott várták őt, tapogatódzva érte a sötétben. Ráadásul nem is valami nagydumás, karizmatikus személy volt, hogy akár abból is ki tudta volna magát beszélni, ha nyakához pengét fogva fenyegetődznek életével… Maradt hát neki a kard meg ököl, amitől ha máshogy nevelkedik minden porcikája irtózott volna.
A mellette ülő törpéhez is azért szólt, hátha a mai napon döntött úgy szerencsecsillaga, hogy felcsillan a feje felett és megúszhatja szerencsétlen helyzetét konfrontáció nélkül. Reménykedett abban nem is olyan mélyen, hogy apróra nőtt társának nagyobb kedve van kideríteni, hogy a rosszarcú népek mégis mit akarhatnak ilyen későbe nyúló órában az embertől… Viszont olybá tűnt, hogy mesteri terve nem úgy akart történni, ahogy ő akarta, hanem saját lábra kelt.
A törpe nem pattant fel egyből az asztaltól, fejszét vágva a pultba, mint ahogy azt Renwyn egy perccel ezelőtt látta szemei előtt, hanem helyette csak… beszélt. És ivott volna, ha a szavak nem állják útját a sörnek. Igazából egyik sem lett volna túlságosan meglepő fejlemény, vagy váratlan reakció, ha a fejében nem egy másfajta sztereotípia élt volna a törpékről.
- Hát akkor meg nem tudjuk, melyikünkre néznek, de biztos nem a két szép szemünkért figyelnek – emelte Renwyn végül poharát az arcához, már szinte beletörődve abba, hogy ma sem feküdhet majd le nyugodtan ágyába. Valamiért csak az a gondolat fogalmazódott meg benne ahogy pohara karimáján túl a velük szemező férfiakra nézett, hogy fiatal volt még az este.
Kérdően felvonta szemöldöként, szeme sarkából a törpére sandítva ahogy a rövidke történetét hallgatta, szája nem felé eső sarkában egy mosolyt bújtatva. Valamit nagyon szórakoztatónak talált azon, hogy egy nappal kirabolása után a férfitörpe már a kocsmában ült sört kortyolgatva, mintha mi sem történt volna. – Meglehet, meglehet – bólogatott végül beleegyezően, de kételkedett abban, hogy ez lett volna a helyzet… Persze nem zárta ki a rabolni vágyás lehetőségét, csak a visszajáró portyázók gondolatát.
Beszélgetőtársa utolsó kérdése hallatán lerakta az addig kezében szorongatott italát és megvakarta immáron szabad kezével fejét, kissé tanácstalanul… Majd székét és magát eltolva a söntéstől két talpra állt, látva, hogy rosszarcú barátaikból az egyik reakcióként kiegyenesedett ültében, a másik pedig fel is kelt, láthatóan csak arra várva, hogy elindulhassanak. – Hát Uram, nem akarja kideríteni, hogy náluk van-e esetleg a pénze? – kérdezte a törpe felé fordulva hirtelen, könyökére támaszkodva dőlve a pultnak.
- Azt hiszem mindketten célpontok lennénk ezen a szép estén. Én ingyen és bérmentve felajánlom a kardom, ha a helyzet úgy hozza, csak érjünk haza mindketten az összes foggal a szájunkban – magához nem jellemző mód elvigyorodott, felkapva poharát a pultról és felhörpintve az utolsó kortyot, ami az alján pihent. Lehet kissé fejbe ütötte már az italozás.
- Nos? – kérdezte fél szemöldökét kérdőn megemelve, fejét a kettejükre már türelmetlenül váró figurákra fordítva.

Újabb gubanc?

Címzett •   @Renwyn  
Hangulat zene • Into The Wild
Credit • •

em is tudom, már hányadik napja tartózkodom Caldenben. Már sok mindenen át mentem. Kiraboltak, s elvitték a lovam, így megmaradt ulronjaimat természetesen serbe, és finom pecsenyébe kell fordítanom. A barmok. Szerencsére, hogy  mindig elővigyázatos vagyok, és rejtek el itt ott pénzt, így csak kisebb összeget tudtak el emelni tőlem. Ám a lovam, az nagyobb fájdalmam.

z első város, ahol megszálltam, s már is ekkora kalamajkába keveredett kicsinyke kis testem. Gondoltam most máshova megyek, s próbálom ki a más italát is. Pajkos Mókus. Micsoda neve van, ám gondolataim férfias gondolatok is. Erős késztetést érzek, hogy kisebb összeget hagyhassak az egyik bordélyházban, ám erre előtte még innom kell.


elépek hát,s helyet foglalok nem messze egy fiatal képű, jóképű legény mellett. Kikérem hát italom, ami kezdésnek egy fejemnél kétszer akkora habzó ser ital. Szemeim elkerekednek, nyálam kicsordul, ahogyan elém teszi a pultos. A hab kissé kifolyik az oldalán, s én nekem a szívem megdobban. Talán jobb ez, mint valami fogatlan szajha estére? Serben még nem kellett csalódom.
Éppen elmerülnék az alkoholban, s már a harmadik kortyba kezdenék, mikor a mellettem levő ifjú megszólít. Tekintettem azonnal a férfiakra ugrik. Szemöldököm megemelkedik, s visszapillantok hát.
Milyen kedves, jó lelkű ember, hogy figyelmezteti az öreg Daldramot.
- Ó, jó uram nem ismerem én ezeket. – Forgatom meg a szemem, s kissé aggodalom uralkodik el rajtam.
- Ej szent tűzdémon. Hát rendesen a serem se lehet meginnom? – Suttogom a fiúnak.
- Képzelje jó uram, tegnap raboltak ki. Félő, hogy visszajöttek a haverjaik. – Idegesség már a szívemre is ré ment. Úgy kalapál, mint ahogyan a legjobb Törpék a bányában.
- Most mi lesz mostan? – Pillantásom aggodalom teli. Miért, hát éppen innák, majdan aludnék.

zt mondták, hogy a Pajkos Mókusban volt Qerilyan ezen oldalán a legjobb sör, de ahogy Renwyn a pult mellett kortyolgatott a korsóból, úgy rá kellett jönnie, hogy a sör nos, mindenhol sör volt. Északon, délen, keleten és nyugaton, bármerre is járt, az ital keserűsége néha még annál is biztosabb volt, mint az, hogy a fű zöld volt, az ég meg kék. Nem kifejezetten szerette az alkoholt, de ez egy olyan kellemetlen mellékessége volt az életnek, amivel az embernek meg kellett tanulnia együtt élni… Főleg az ilyen lassú, lusta estéken, mikor semmi sem történt.
Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nem kellett semmit tennie. Szokatlan volt kiengedni és élni, nem a halál gondolatától tartva mulatni… Ennek ellenére is, a legtöbben mindig azt a napot várták a legjobban, mikor két megbízás közt végre megkapták a megérdemelt pihenőt és ha csak néhány napra is, de elfelejtkezhettek az élet nehézségeiről. Renwyn sem tért el ebben az átlagtól, élvezte mikor az egyetlen gondja az lehetett, hogy a fogadóban két étel közül melyiket válassza, de egy idő után - főleg, ha valakinek az úton volt az élete és majdnem minden, amit tudott -, visszavágyott a sárba és a kemény földre aludni. Ahogy pedig újabb kortyot ivott, gondolatai átvándoroltak messzi földekre, hegyekre és mezőkre, míg nem a valóság erőszakosan ki nem szakította az álmodozásból.
Két pár szigorú szem nézett vele farkasszemet a pult L alakban elnyúló másik száráról, úgy méregetve őt, mint egy vad a prédáját. Ez két szempontból is veszettül furcsa volt Renwyn számára: először is, mert mindenki, akit ismert ódákat zengett a Mókus barátságos hangulatáról, másodszor pedig azért, mert semmi nem volt nála vagy rajta, ami csúnyaképű népeknek érdekes lehetett volna. Egyedül oldalán lógó kardja képviselt valamilyen értéket, de azon kívül posztó ruhája nem vagyonról árulkodott, amiért megérte volna megkéselni egy zsákutcában.
Arra a következtetésre jutott hát, hogy nem őt figyelték. Körbetekintett maga körül, de semmi nem hétköznapin nem akadt meg a szeme… mindenki evett és ivott, nem foglalkozva a másik gondjával csak sajátjával. Visszanézett az őt figyelőkre, gyorsan meggyőződve arról, hogy szemeik még mindig irányába függtek valamin. A korsójába temette arcát, gondolatban terveket és ármányokat szőve a miértekről és hogyanokról… míg végül a mellette kettővel ülő törphöz nem fordult, hátha az választ tud majd nyújtani hirtelen dilemmájára.
- Ismerik azok magát? – kérdezte, fejével a szigorú verőembernek tűnő férfiak irányába biccentve. Első ránézésre semmi különös nem volt az öregben (mert, hogy a másfajú ránézésre is idősebb volt egy bő húszassal Renwynnél), de hamar meg kellett tanulnia, hogy egy törp apró termete mögött sokkal több rejtőzött, mint az megmutatkozott. Nem véletlen született meg a mondás, hogy kicsi a bors, de ha megüt, akkor a föld alatt alszol. – Elég rondán néznek, gondoltam szólok, hogy figyeljen hova lép ha az utcára megy.