Corine Sephiran

Tulveron Krónikái :: Ember

Előkelő, gazdag családból származom, így volt szerencsém művelődni, tanulni, aminek a felét őszintén szólva nagyon is utáltam. A hímzés, varrás órák voltak számomra a legunalmasabbak, de mindig próbáltam úgy tenni, mint aki teljesen odáig van érte… Hisz nem volt szabad unott képet vágni, nem illő a hölgyekhez. De közben mindig inkább vágytam ki, a szabadba, hogy harcolhassak a bátyámmal… Akkor még egyszerű fa botokkal.
Mégis volt egy kedvenc dolgom, bár nem sűrűn hangoztattam. Imádtam játszani a hárfán, leginkább akkor, mikor magam voltam. Közönség előtt gyűlöltem játszani, hisz mind az csak valami színjáték volt a részemről. A jól nevelt, előkelő hölgy, aki ügyesen pengeti a hárfa húrjait, hogy elnyerje az egotól meghízott férfiak figyelmét. Viszont mivel a hárfa nem egy könnyen cipelhető hangszer, találtam magamnak egy másik kedves elfoglaltságot. Unalmas perceinkben előveszem a tekerőlantom és bátyám bendzsójának kíséretével táncra sarkalljuk társainkat. Igazán felpezsdítő kis koncerteket szoktunk összedobni nekik. Talán, ha nem kalóznak álltunk volna, megpróbálhattunk volna zenészekként megkeresni a kenyérre valót.
De ne higgyétek, hogy ilyen kis szép a lelkivilágom. A lantom mellett a kardot is gyakran forgatom a kezeimben. Ha nem éppen harcolok, akkor gyakorlom vele. Nem egyszer sikerült már legyőznöm testvéri küzdelemben Cailent. De az ő keze sokkal óvatosabb. Jobb, ha oda figyelsz a zsebeidre, mert egy pillanat alatt képes megszabadítani téged a terhedtől. A legnagyobb különbség kettőnk között, hogy amíg ő faltörő kos módjára inkább fejjel rohan a falnak, én próbálom azt inkább felrobbantani ezzel megóvva a kobakomat.

-IMÁDOM A BÁTYÁMAT, Ő A MINDENEM!... Így jó Cailen? Örülsz, hogy mindenki ezt hiszi? Csodás. Viszont most már húzd innen a francba azt az ocsmány képedet...

Hol is tartottam? Na igen... Szóval pont ettől vagyunk jó páros. Nélküle nem mennék sokra. Hálás vagyok neki, amiért akkor vissza jött értem és nem hagyta, hogy elhervadjak, mint egy magára hagyott virág. Őszintén szólva ő az egyetlen, akire felnézek... De ezt el ne áruljátok neki. Már így is túl sokat hisz magáról. Még ha ezt is meg tudja... Akkora lesz az egója, hogy az elsüllyeszt minden hajót.

❖ Elsődleges fegyver: Rövidkard

❖ Másodlagos fegyver: Fokos

❖ Vért: Bőrvért
                                     
❖ Védekezés: Egyszerű alkarvédő

❖ Egyebek: Ostor

1005. Gailoth hava, Zetvyn

- Cailen, várj meg! - Minden erőmmel azon vagyok, hogy utolérjem őt, hogy felmásszak én is arra a fára, de ő megint játssza a süketet, én meg egyedül képtelen vagyok elérni azt az ágat. Mérgesen dobbantok egyet és nézek fel rá.
- Utállak! - Kiabálom neki, de ahogy kimondom, a dádám jelenik meg mögöttem teljesen elképedt tekintettel.
- Te jó ég, Corine! Hogy nézel ki? És a ruhád!? Édesanyád nem fog örülni neki, hogy ezt is tönkre tetted. Különben is, mit keresel itt? Ahelyett, hogy ilyen ostobaságokat játszanál gyakorolhatnál a hárfán! - Förmed rám a boszorka, aki cseppet sem gyengéden ragad engem karon és már vonszol is be a házba. Én meg csak elárultan pislogok bátyám felé. Ha segített volna, most én is ott lehetnék mellette és nem kellene ilyen ostobaságokat tanulnom.

1008. Elmúlás hava, Zetvyn

- Ülj egyenesen! Húzd már ki a hátad! Ha púpos leszel, senkinek sem fogsz kelleni. Figyelj oda! - Össze szorítom a fogaimat, mikor a hátamra csap egyet azzal a pálcával. Legszívesebben elvenném tőle, és addig ütném, míg mozog. Egy igazi boszorka ez a nő. Odakint meg végre süt a nap. Játszhatnék Cailenékkel… Bár nem bírom a barátját. Folyamatosan bámul és dobálgat engem, meg gúnyolja a ruháimat. Nem kedves fiú.
- CORINE! Figyelj oda! És mi ez a kosz a körmöd alatt? Már megint hol jártál? Eridj és mosd meg. Addig meg ne lássalak, míg nem ragyog az összes ujjad! Egy hölgy nem nézhet ki így! - Azzal már el is kerget engem a hárfa mögül. Esküszöm jobban félti azt, mint a saját életét. Gondolom, nem lehet olcsó egy ilyen hangszer, de a francba is! Mitől leszek ettől én jobb? Inkább mennék tanulni kardot forgatni, vagy íjat használni. Annak legalább lenne haszna.

1011. Remény hava, Zetvyn

- Biztos, hogy ezt akarod? - Kérdezem tőle alig hallhatóan a háta mögött állva. Nem ér váratlanul a dolog. Sokszor emlegette, hogy ő el akar innen menni, de sose vettem őt komolyan. Viszont pár napja már kezdtem rajta érezni, hogy ezt már nem csak úgy a levegőbe mondogatja. Egyre többször került összetűzésbe apával. Az egész ház tőlük zengett. De azt nem akarom elhinni, hogy tényleg képes itt hagyni. Azt hittem, ha elmegy, legalább engem is elvisz. Mérges vagyok rá és közben fáj is. Tudom, hogy azt hiszi, nekem jobb dolgom van itthon. Ami talán valahol igaz, de… mindennek megvan az ára, semmit nem kapok csak úgy. Ha új ruhával leptek meg, sosem tudtam annak felhőtlenül örülni, mert tudtam, elvárnak cserébe valamit. De bennem sosem volt meg az a bátorság, mint benne. Én sose mertem kinyitni a számat és kimutatni a nemtetszésemet. Pedig hányszor lett volna kedvem üvölteni a világgal. Átölelem őt, s arcom a felsőjébe fúrom, hogy elrejtsem a könnyeimet.

1012. Termékenység hava, Zetvyn

- Na, mi van Lance, nem bírod az iramot? Ne csináld már, hisz csak most kezdtük el és te máris feladod? Azt hittem, ennél keményebb fából faragtak! - Nézek rá egy széles vigyorral a képemen. Amióta Cailen elment, sok időt töltöttem a legjobb vagy a volt legjobb? barátjával. Van egy olyan érzésem, hogy a bátyám megfogadtatta vele, hogy vigyázni fog rám. És most tessék… éppen kardforgatásra tanít, miközben persze nekem otthon éppen hímeznem kellene, vagy az új fűzős ruhában megfulladnom.
Amint feláll, már veszi is fel az alap pozícióját, én pedig nem hezitálok sokat. Azonnal letámadom őt a kardommal. Hirtelen kell mozdulnia, de még időben ki tudja védeni a támadásomat. Hosszú percekig küzdünk egymás ellen míg végül mind a kettőnk pengéje megáll a másik nyakától pár milliméterre. Egy széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy leengedem a kardom. A csendet egy hangos üvöltés töri meg, amitől összerezzenek kissé. Ijedten kapom a tekintetem a hang irányába. A kardot azonnal eldobom a földre, de még így sem kerülhetem el a sorsom.
- CORINE! Már megint mi a francot művelsz? Már két órája kereslek téged. Réges-régen a hölgyekkel kellene lenned. Szégyent hozol a családodra! - Ahogy megpillantja Lance-t kardjával a kezében, a nyakán lüktető erek még jobban kidagadnak.
- Hányszor mondjam még neked, hogy egy hölgy kezébe nem való a fegyver!? Én előre figyelmeztettelek! Mostantól minden lépésedet figyeltetni fogom. Nem jöhetsz ki a házból és ma üres gyomorral fogsz aludni térni. - Nincs időm elköszönni Lance-től. A nő karon ragad, úgy, mint kislány koromban és már ráncigál is el engem tőle. Mintha valami ördögi bűnt követtem volna el a világ ellen, a családom ellen.

1013. Esőzés hava, Zetvyn

Kedves Maverich,

Nagy izgatottsággal olvastam el levelét, izgalmas kalandjait. Rég nem hallottam Önről, így meglepetésként ért jelentkezése. Szívem örül, hogy jó egészségnek örvend. Sokszor gondoltam Önre, a közös beszélgetéseinkre, melyek egyre jobban hiányoznak nekem. Meg kell valljam, mióta elment arra a világkörüli útra egyre unalmasabbá váltak az itteni napok. A hölgyek társaságát nem igazán tudom élvezni. Mindig csak a legújabb divatról, vagy éppen ostoba pletykákról beszélgetnek, és bugyuta panaszokkal sajnáltatják magukat, miközben a városban komolyabb problémák is uralkodnak, amikről érdemesebb lenne fecsegni. Viszont jelenleg mégis egy közelgő esküvő a téma mindenkinél.
Családom úgy döntött ideje férjhez mennem. Ki is választották a jelöltemet. Őszintén szólva nem igazán örülök neki, de nem hatja meg őket könyörgésem. Azt mondják a leendő férjem vagyona hatalmas, örülhetnék neki, hogy pont engem választott a sok hajadon közül. Talán, tényleg szerencsésnek kellene tartanom magam, de belül mégis úgy érzem, nekem ennél több kell.
Az esküvő a következő holdtöltekor lesz esedékes. Remélem lesz még lehetőségem előtte találkozni Önnel. Félek, ha az esküvő után találkozna velem, már nem azt a hölgyet látná, akit megismerhetett oly régen.





1013. Elmúlás hava, Zetvyn

Nem jön álom a szememre. A szívem nem képes nyugodni az idegességtől. Egyre közelebb az esküvőm napja, amit minden porcikámmal utálok. Nem akarok hozzámenni ahhoz a vén, undorító féreghez. Halk koppanás hallatszódik az ablakom felől. Izgatottan kelek ki ágyamból, hogy oda siessek és kinyithassam azt. Ahogy kidugom a fejem és lenézek megpillantom bátyám rég nem látott ocsmány képét. Már mindent összekészítettem az induláshoz. Nem is hezitálok sokat. Az összecsomózott lepedőt azonnal leengedem, majd az összegyűjtött holmimat is kidobom az ablakon. Nem szándékoztam túl sok mindent elhozni magammal, de van egy-két apróság, amit képtelen lettem volna itt hagyni. Szorosan ölelem őt magamhoz, szívom be szagát….
- Te jó ég, de büdös vagy. Mégis mikor fürödtél utoljára? - Engedem el őt letörölve a könnyeket a szememből. De nem itt és nem most kell ezt elkezdeni kitárgyalni. El akarok már innen tűnni. Soha többé nem akarok ide visszajönni…

1016. Ébredés hava, Nulport

Már túl régóta várok rájuk. Már rég vissza kellett volna érniük, de még sehol semmi. Idegesen rágom a körmöm ahogy az árnyék biztonságában maradva figyelem a teret, de sehol sem látom őket. Hirtelen néhány katona szalad el mellettem és ekkor jövök rá, hogy valami nagy gáz van. Utánuk eredek óvatos léptekkel. Nem áll szándékomban túl nagy feltűnést okozni, de ha futni kezdenék, az nagyon az lenne. Hisz, ki az az idióta, akik katonák után fut. Végül is, egy kiéhezett szajha is lehetnék…
Mire utolérem őket pillantom meg a bátyámat bilincsbe verve. Azonnal megtorpanok és egy nagyobb testű fickó mögé rejtőzöm úgy, hogy még láthassam őt. Viszont Shanit nem látom mellette. Az a lotyó…
A cella kulcsát nem volt túl nagy bonyodalom elvenni az őrtől. Miután egy jótakarója meglepte egy szép nagy darab hússal és jó féle sörrel az álom hamar elnyomta őt. Gondolom, nem igazán van hozzászokva ahhoz, hogy a cellákban a patkányokon kívül másokat is őriznie kell. Ahogy megpillantom a bátyámat, lépteim lassulnak. Figyelem őt és tudom, látom rajta, hogy összezuhant. Csak bízni tudok abban, hogy még időben jöttem.
- Psszt…pssszt - Szólalok meg halkan, de semmi reakció nem jön tőle.
- Cailen, a fenébe, hallod, amit mondok? - Nézek rá kissé aggódva. A válasza cseppet sem tetszik nekem. Ő nem az a fajta, aki csak úgy feladná a dolgokat. A büdös szajha. Esküszöm én inkább a halált választanám, mint hogy így érezzek valaha is egy férfi iránt. Előveszem a kulcsot és kinyitom a rácsot, hogy közelebb sétáljak hozzá. Leguggolok elé, majd sóhajtok egyet az arcát fürkészve.
- Itt volt, ugye? - Igazából teljesen egyértelmű a számomra a válasz. Szerette, szereti azt a nőt. Bízott benne, ahogyan én is. Mind a ketten ostobák voltunk. Nem lett volna szabad közénk engedni őt. Én hamar túl tudom tenni magam a ribancon, de ő? Még sosem láttam ilyennek.
- Cailen Sephiran, ha azt hitted, hogy az első női pofonodból ilyen könnyedén kibújhatsz és inkább megölöd magad, akkor szólok, hogy rossz húgot választottál magadnak – Mosolyodom el és látom rajta, hogy még van remény visszahúzni őt a mélyről. Nem veszítettem el őt teljesen és ez megnyugtat engem. - Gyere, ma leisszuk magunkat. - Kacsintok rá egyet, majd kérdezés nélkül ráncigálom fel a földről, hogy végül magunk mögött tudhassuk ezt a szörnyű helyet.

1017.  Árë hava, Ansgow

Lágyan végigcsúsznak ujjaim a finom felületen. Végigmérem a hangszert miközben felsejlenek képek a múltból. Régóta nem gondoltam már az egykori otthonunkra, a szüleinkre, de most mégis elfog egy aprócska vágy. Vajon mi lett velük, mi lett a házzal? Anya feldolgozta, hogy a lánya eltűnt? Szeretett valaha annyira, hogy hiányom ürességet okozzon neki? Szerettem hallgatni a hárfa hangját, de utáltam, hogy köteleztek rá, hogy játszak. Mikor egyedül voltam, könnyedén siklottak azok az ujjak a húrokon és soha nem rontottam el… Ez a hárfa eltörpülhet az enyém mellett, mégis azon kapom magam, hogy mögé ülök, vállamra döntöm és játszani kezdek rajta.
A ház üres, a birtok hatalmas, így esélytelen, hogy bárki is meghallaná a zenét bátyámon kívül, akit viszont biztosan elfoglal most a sok ezüst.
- Corine! Mégis mi a fenét csinálsz? Hozd azokat a zsákokat és húzzunk a picsába! - Mordul rám Cailen. Szomorúan állok fel a székről és hagyom hátra a hangszert, hogy utána a zsákokkal a vállamon rohanjak le a lépcsőkön, ki a lovakhoz.
- Várj még! - Azzal visszamegyek a házhoz, előveszem az olajos flaskát, felkenem az S betűt a falra és könnyed mozdulattal gyújtom be azt. Pár lépést hátrálva figyelem az égő S betűt a falon, majd vigyorogva fordulok meg és pattanok fel hű lovam hátára, hogy a zsákmánnyal együtt ezt a helyet is magunk mögött tudhassuk.

1018. Remény hava, Jardige

Rohadtul nem tetszik Cailen ötlete. Kalózokhoz akar csapódni. Büdös, koszos kalózokhoz, kiket nem ismerünk. Ketten voltunk eddig és mindent megoldottunk. Most mégis feladja és a könnyebb utat választja. Durcásan fonom keresztbe karjaimat mellkasom előtt ahogy a pasast figyelem miként méreget minket. Mintha csak lovak lennénk, kiket most készül felvásárolni. És nekünk neki kell dolgoznunk, ha felvesz minket a hajójára.
Nem igazán utaztam ez előtt a tengeren. Nem tudom hogyan működik egy ilyen hajó, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán bírni fogom-e a tenger szeszélyességét.
– Szép fruska, mi a neved? - Kikerekedett szemekkel ugranék neki és nyitnám szóra a számat, ha bátyám nem előzne meg benne. Összeszűkült tekintettel pillantok rá. Én rohadtul nem akarom ezt. Mi többre vagyunk képesek. Mindenhol ismerik már a nevünket. Tudják, hogy kik vagyunk, bár azok a rajzok. Inkább jót mulatunk rajtuk. Némelyiken még az sem egyértelmű, hogy nő vagyok e. Kész röhej ez az egész és mi tőlük félünk? De azt is tudom, hogy a bátyám nélkül sokáig nem élném túl. Együtt vagyunk erősek, nem külön-külön. Így hát szó nélkül követem őt fel a hajóra és állok be Blakemoore Kapitány legénységének csapatába.

1022. Télközép hava, Nulport

Őszintén szólva nem hittem volna, hogy megszerettem ezt a fajta életet. A tengeren hajózni, fosztogatni és csak élvezni az életet. Féltem magától a hajózás résztől és attól, hogy már nem a magunk urai leszünk bátyámmal. De az évek alatt hozzászoktam és rájöttem, igaza volt Cailennek, amit persze sose árulnék el neki. Biztonságban érzem magam közöttük. Vagyis éreztem… A mai napig. A Kapitány megölte egy társunkat oktalanul. Ő nyilván nem így vélekedik a dologról, de sokunkat megdöbbentett a tette. Kedveltem őt, jó ember volt, már amennyire egy kalóz az lehet.
- Nem maradunk…Szedd össze a cuccod, lelépünk. - Döbbenve nézek bátyámra. Pár évvel ezelőtt még ő ragaszkodott annyira ahhoz, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Lenyeltem a varangyot és beálltam közéjük és tettem a dolgom annak ellenére is, hogy gyűlöltem. Most meg ő az, aki azt mondja, hogy el kell mennünk.
- Biztos, hogy jó ötlet? Mármint, gondold végig… Ha eltűnünk, megint elborulhat az agya, aztán pedig nemcsak a nulporti őröktől, de az ő haragjától is menekülhetünk. - Mondom neki teljesen komolyan gondolva a szavaimat. Ők többen vannak, ha akarnak, könnyűszerrel elkapnak és végeznek velünk, ahogyan Edgarral tették. Vagy rosszabb esetben kiadnak minket a nulporti őröknek, kik kötelet húznak a nyakunk köré.
Nem mondok semmit az elhatározására. Makacs, mint egy öszvér és tudom felesleges lenne tovább próbálkoznom. Hiába, hogy egymás mellett dolgoztunk mindig is, ő az idősebb kettőnk közül, így a “vezető” szerepe is automatikusan hárult rá, még ha az esetek nagy többségében nem is éreztette ezt velem.
Ahogy lesétálunk a hajóról hátra pillantok még rá. Őszintén szólva örültem végre annak, hogy volt egy állandó helyünk ahová mindig visszatérhettünk, de most ezt is magunk mögött kell hagynunk… Vajon mikor lesz ennek vége?