Megtört a tajték a Veszett Szuka hajóorrán, ahogy a Fehér-tenger hullámait hasította. A lapátoldali korlátnál álltam, távcsövem lencséjén keresztül szemléltem a több kilométerrel előttünk haladó gályát. Bár még övé volt a helyzeti előny, a szembeszél nekünk kedvezett, így a szállásmesterem számításai szerint akár három órán belül utolérhetjük őket.
- Felső sudárvitorlákat kibontani! – adtam ki az utasítást. –
Most már növelhetjük kicsivel az iramot!A hajótat felé indultam, miközben odafent a matrózok megkezdték az említett vitorlavásznak kibontását és rögzítését. A kormányosunknak nem volt egyszerű dolga, átkos egy szélirány volt ez itt Mynzash keleti partvidékén, ám az mégis panasz nélkül irányban tartotta a hajót. Jelenleg hét csomóval haladtunk, ezt kívántam növelni, de tíz fölé semmiképp nem mentem volna. A célpontunk még nem figyelt föl ránk, és azt akartam, hogy ameddig lehet, ez így is maradjon. Ez egy forgalmas kereskedelmi útvonal volt, egy-egy hajó feltűnése még koránt sem számított gyanúsnak. Azt azonban nem kockáztattam volna meg, hogy idejekorán felismerje az üldözést. A szándékainkat csak akkor nyilvánítjuk ki, amikor már biztos, hogy nem tud meglépni.
Becsaptam magam mögött a kapitányi kabin ajtaját, majd a fejemet fogva heveredtem le karosszékembe. Dolgozóasztalomon nehezékekkel lesúlyozott tekercsek hevertek, és a hajónapló, benne félkész jegyzeteimmel. Az elkövetkező néhány órában nem lesz rám szükség a fedélzeten, az alatt befejezhetem a munkámat.
* * *
A tekercsek tervrajzokat tartalmaztak, azoknak a 12 fontos hajóágyúknak a tervrajzait és elkészítési útmutatóit, amikkel Mynzash császára fegyverezte fel a Veszett Szukát közel egy éve, mikor kalózvadászként a szolgálatába álltam. Ezek a legkorszerűbb tengerészeti fegyverek voltak, amikkel csak a császár zászlóshajói rendelkeztek, azonban mikor magához hivatott azzal a megbízással, hogy vadásszam le neki azt a hét kapitányt, aki az utóbbi években rettegésben tartotta országa partjait, kikötöttem, hogy ehhez a legjobb ágyúkra lesz szükségem. És ebből nem engedtem. Az egyre veszélyesebbé váló kereskedelmi útvonalak miatt Őfelsége elég kétségbeesett helyzetbe került, így aligha engedhette meg magának, hogy alkudozzon. Biztosította számomra, amit kértem, én pedig egy év alatt megszabadítottam őt a kalózproblémájától. Hisz ki tudná könnyebben kézre keríteni a kalózokat, ha nem egy olyasvalaki, aki maga is közéjük tartozott. Jól ismertem a partmenti rejtekhelyeket, csempész lerakatokat, ahol előszeretettel meghúzták magukat, így rövid időn belül mind a heten bitón vagy a tenger mélyén végezték.
Mire a megbízást teljesítettem, Mynzát már koránt sem találtam olyan nagylelkű és adakozó kedvében, mint azt megállapodásunkkor bizonygatta. Az ulronok mellett qieseai birtokot és nemesi címet is ígért, amit, mint kiderült, elég sajátosan értelmezett… A fejpénznek mindössze egy töredékét fizette ki, míg a telek egy városon kívüli, kopár, szinte terméketlen földdarab volt csupán. A császár gúnyos vigyora mindent elmondott arról, ahogy kihasznált. Én pedig nem tehettem semmit ezellen, így hát némán távoztam, még csak a hangomat sem emeltem fel átverése ellen. Beköltöztem a birtokomra, és ott vártam, hogy elkészüljenek a hajóm javítási munkálatai. Nem kívántam sokáig maradni, ám távozásom végül jóval váratlanabb lett, mint azt terveztem.
Ekkoriban ért el Mynzashba Norvin Drest halálának a híre… A Fehér-tenger Fekete Démonja, a név, melyet minden tengerész egyszerre tisztelt és félt, legyen az kalóz vagy kereskedő. A legenda, akit a szóbeszéd szerint névtelen, lobogó nélküli flotta küldött a tengerek hullámsírjába. Bárki is állhatott a rajtaütés mögött, biztos vagyok benne, hogy hadüzenetnek szánta, és a mítosz lerombolása csak a kezdet volt.
Jól ismertem Norvin Drestet, már azelőtt együtt hajóztunk, hogy önjelölt kalózkirállyá vált volna. Szövetségesek voltunk, egy rövid ideig talán bajtársak is, mígnem a legjobbak lettünk abban, amit csináltunk. Azonban jól tudjuk, mit mondanak arról a bizonyos két dudásról, ha egy csárdába kerül…
Nulport két legsikeresebb kapitánya hamar riválissá vált, és ez csaknem belháborúhoz vezetett, amit a városi alvilág nem nézett jó szemmel. Edellyn Arienthe, Nulport befolyásos kereskedőasszonya volt az, aki végérvényesen döntött a sorsunkról, mikor a kiélezett konfliktusban Drest oldalára állt, engem pedig száműzött.
Így kerültem hát Mynzashba, ahol korábban is megfordultam már néhányszor, mikor hosszabb portyákra adtuk a fejünket. Ez a déli ország az egyik legjelentősebb kereskedelmi csomópontja volt a kontinensnek, kikötőiből bőséges rakományokkal teli hajók futottak ki, igazi aranybánya volt a magunkfajták számára. Ám hamar rájöttem, hogy a kalózvadászat kifizetődőbb lehet, mint maga a kalózkodás, én pedig örömmel álltam a császár szolgálatába. Kecsegtető volt a jutalom, a föld, a cím, amit ígért, viszont az, hogy átvert, csak a legénységem intelmét igazolta, amivel magam is tisztában voltam. Kezdettől fogva láttam azt, amit ők is, hogy az itteni kaftános, púderezett arcú nemesek megvetnek minket, le is köpnének, ha nem lenne kényes hasznukra mindaz, amit csinálunk. Ők a civilizáció, a béke, a fejlődés, és mindaz, mi odakint a tengeren fenyegetett, a világuk ellen volt.
Mynzash Kopója, így hívtak a hátam mögött, és maguk a kalózkapitányok is ezen a néven szólítottak, mielőtt végeztem velük. Mert nem is voltam más, egy csak kiéheztetett vadászkutya, akinek túl hosszúra engedték a láncát. Azonban nagyobb hibát nem is véthetett volna a gazda, mikor azt hitte, a véreb megelégszik a konccal.
A tolvajok boldoguljanak, a gazdagok emlékezzenek… Noha nem szívleltem Drestet, és élénken éltek még bennem múltbéli sérelmeim, jól tudtam, halála mit jelent. Aranykorunk a végét járja, és mikor az utolsó rettegett kapitány zászlaja is a tengerbe hull, királyok és hercegek flottái lepik el a szabad vizeket, befolyásukat korlátlanul kiterjesztve. A magunkfajták számára ez bitót jelentene, vagy megalkuvást. Eljött hát az ideje emlékeztetni őket, hogy nem is olyan rég még reszketve vonták föl a fehéret lobogóink láttán.
Mégsem akartam Mynzashból üres kézzel távozni. Ha a császár nem fizeti meg jogos jussomat, elveszem, ami jár nekem. Az utóbbi egy évben olyan természetességgel jártam-keltem a palotában, mintha csak ide tartoznék. Az ő ruháikat hordtam, részt vettem a lakomákon, a kapitányokkal a császár fogadótermében egyeztettem a terveimről, még a fegyvertárba is szabad bejárásom volt, hogy azzal szerelhessem fel a legénységemet, amivel csak akarom, ha ez az ára annak, hogy mielőbb kézre kerítsem a kalózokat. Abba viszont egyikük sem gondolt bele, hogy egy született tolvaj más szemmel nézi mindazt, ami körülveszi. Megfigyeltem minden egyes bejáratot, összekötő folyosót, potenciális vészkijáratot, megjegyeztem az őrségváltások időpontjait, egyszer az őrposztokra is besurrantam felderíteni. Ezeknek, és némi figyelemelterelésnek köszönhetően könnyedén megszerezhettem azt, amire szükségem volt.
Míg az őrség jelentős részét riadóztatták a folyóparton lángokban álló csónakházhoz, a káoszt kihasználva jutottam be a palotába, ahol aztán megszereztem Mynza legújabb csodafegyverének tervrajzait. Így hagytam hát magam mögött a fővárost, jóval nagyobb zsákmánnyal, mint azt kezdetben remélni mertem. Azonban nem értem be egy aprócska csónakház felgyújtásával, a császár iránti olthatatlan haragom ennél súlyosabb megtorlásért kiáltott. Mikor újra a Veszett Szuka fedélzetére léptem, búcsúzóul elrendeltem egy sortüzet a kikötőre, ahol ezidáig horgonyoztunk. Ágyúk dörrenése rázta fel a mynzashi éjszakát, ahogy a falak romba dőltek és a füst messzire szállt a hajnali szélben.
Nem szegődött senki a nyomunkba, briggem messze járt már a nyílt tengeren, mire a császárhoz eljutott a pusztítás híre. Nulport felé vettem az irányt, hogy felkeressem Arienthe kisasszonyt, a nőt, aki egykor száműzött onnan. Immár olyan tárgyalási alap volt nálam, ami jelentősen változtathat a helyzetemen. Olyan ajánlattal kívántam elé állni, amit biztosan nem utasít majd vissza.
***
Közel két és fél órába telt, hogy pontos másolatot készítsek az ágyúk tervrajzairól és építési útmutatójukról. Ez csak afféle óvintézkedés volt, arra az esetre, ha Edellyn Arienthe valamiféle meggondolatlanságot kívánna elkövetni. Intelligens, megfontolt nő volt, ezt mindig is tudtam, azt azonban nem láthattam, milyen hatással volt rá kedvenc kapitányának elvesztése. Mindenesetre, ahogy korábban Mynza, most Edellyn sincs olyan helyzetben, hogy válogathasson a kapitányok között. Biztosra veszem, hogy legalább annyira fog örülni a viszont látásnak, akárcsak én.
Ahogy megszáradt a tinta, elégedetten hajtottam be a hajónaplót, és csavartam össze a tekercseket. Gondosan rendeztem vissza őket a polcomra, amikor hangosan kopogtattak az ajtómon.
- Kapitány – a fedélzetmester lépett be. –
Beértük a gályát, látszólag nem fogtak gyanút.- Távolság?- Háromszáz méter. Uram, zászlókkal jeleztek nekünk, kérték, hogy azonosítsuk magunkat. Mi a válasz?- Ágyúkat készenlétbe, feketét felvonni!
