Kápolnánkban kerestem vigaszt, s leültem az ima székre, majd halk magányos imádságba kezdtem.
Féltem attól, hogy hitem meginog, hiszen úgy érezem, testem már kezd elhasználódni, s a porba vessz.
A múltkori küldetésünk új volt nekem, és félelmetes. Nem a halál, se nem a mocsok ember miatt, hanem azért, mert más volt minden. Az ágyban a férfiakat csak kielégítem, s beszélnek, majd kedves kis késem a nyakukra szorítóm, s elvágom a torkukat.
Nincs ott más, nincs olyan érzésem, ha elbukom, akkor valaki más is velem bukik.
Meleg könnycsepp gördül végig az orcámon, s pottyan az ölembe. Egy könnycseppet engedek magamnak, nem többet, s nem kevesebbet. Visszatérek a Caldeni szennybe, s tovább folytatom a küldetésem. Nem tudom, meddig leszek új fenn ott. Atyám arról beszél, hogy tartozásom van még felé, ám nem tudom, ez meddig húzódhat még.
Néha bűnös gondolataimban az öngyilkosságom gondolata is foglalkoztat, hogy az a kés, ami eddig más vérét ontotta, talán enyémet kellene megízlelnie. Azzal a mozdulattal, pedig neki is megpihennie, ahogyan nekem is a szellemvilágban. Bűnös, s talán megbocsájthatatlan gondolatok ezek. Keresem a hitem a kékekben, s remélem, újra lelem majd azt a felhőtlen hitet, amit eddig is.
Gondolataim vad tengeréből kizökkenve állok fel, s letörlöm a könnyem maradékát, magamra erőltetve egy mosolyt, ami mindig is olyan jól ment nekem, és visszaindulok összecsomagolni.
