Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
osszú hónapok munkája végre meghozta gyümölcsét. Amióta félévvel ezelőtt bejelentettem nagyravágyó terveimet a klán helyének átépítésével kapcsolatban, mindenki nekilátott, hogy együtt, közösen virágozzon fel szerény lakhelyünk. Alig hallottam bárminemű ellenkezést a tervekkel kapcsolatban, sőt mi több, mintha az emberek belelkesedtek volna az ötletre. A legfiatalabbaktól a legidősebbekig, mindenki kivette a részét az építkezésekben, s láss csodát, félév alatt elértünk mindent, amit az úton hazafelé megálmodtam. Büszke voltam rájuk, az összefogás nélkül lehetetlen lett volna ezt, ráadásul csupán ennyi idő alatt létrehozni. A frissen felépült nagycsarnok falai közt állok és éppen a mestervágásokat gyakorlom. Régóta nem fogtam kardot a kezemben, főképp a felújítások alatt. Semmire sem volt időm, éjt nappallá téve a terveken dolgoztam, folyamatos megbeszélések lepték el a mindennapjaimat. Örültem, ha volt olyan este, ahol meg tudtam aludni a hat órát, és akkor az már rekordidőnek számított. Lendítem a kardot a levegőben, srégen vágok vissza a támadásból, és a kard pontosan megáll Ewald nyakának vonalában, aki hirtelen terem előttem fel. Az arcán átfut egy pillanatnyi rettegés, én pedig kihasználom a lehetőséget. Testének bal oldalára perdülve egy újabb vágást imitálok a térdhajlataira, hogy aztán tovább lépve hátulról és megkaphassa a hamis végső csapást egyenesen az oldalán, ahol a karja alatt átszúrom a pengét a levegőben. Pár másodpercig ott tartom a fegyvert, majd felkacagva kihúzom, és elé lépek. - Ewald uram, ha az életem múlna rajta sem tennék ilyet! De köszönöm, hogy állta a támadásaimat – mosolygok rá. – Mondja, miben segíthetek? - Khm – köszörüli meg a torkát a férfi megkönnyebbültségében. – A romokat és a maradék nyersanyagokat most sikerült az utolsó szekérre is bepakolni. Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy végérvényesen is befejeztük az építkezést. - Ez, kedves barátom – markolom meg mindkét vállát, miután a fegyvert az övem tokjába toltam -, egy fantasztikus hír, és nagyon szépen köszönöm, hogy szóltál. Ahogy ígértem, akkor ma este mulatságra készülünk, hogy megünnepeljük az elmúlt félév kemény munkáját! Ewald aprót hajol előttem és eliszkol messze a fegyvertől, és ki a csarnokból, én viszont körbenézek a művön, ami a legtovább készült. A vastag fagerendák kesze-kusza labirintusán a plafonon, a díszes gyertyacsilláron, amely alatt a hatalmas, akár malacsütésre is alkalmas tűzhely terül el, a beugrókban kialakított pihenőfülkéken, ahol az elkövetkezendő mulatozások alkalmával el tudnak rejtőzni a nép fiatalabb tagjai, és akár egy-egy apró csókot is sikerül elcsenniük a másiktól. Elmosolyodom a saját régmúlt emlékeimen, és az ujjaim újra a kardra révednek, hogy folytathassam a gyakorlást. - Hm, egész pazar csarnok, bár azoknak a gerendáknak jobb helyet is tudtam volna – szólal meg hirtelen egy női, erőteljes hang a hátam mögött, amit azt hittem, már soha többet nem fogok hallani. A kezem megmerevedik a markolaton, és döbbent ábrázattal perdülök meg hátra, hogy megbizonyosodjak, tényleg ő az. - Edellyn, mi szél hozott téged a koszos, evirani vadvidékre?
gy aprósüteményt szorongatok az egyik kezemben, a másikban pedig egy használatlan, egyetlen szál gyertya fekszik. Eddig mindig volt valaki, aki emlékeztetett a mai napra, de az utolsó két évben magamnak kellett rájönnöm, hogy megint elszállt egy esztendő a fejem felett, pont úgy, ahogyan most. Annyi mindent történt az elmúlt két esztendőben, hogy órákig telne felsorolnom mindent. És a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy nem is sajnálom, hogy így történt. Sőt mi több, ugyan úgy tennék mindent, mert ezek formáltak azzá, aki most vagyok. Ahelyett, hogy magamban gubbasztanék, és még mindig a caldeni őrségbe próbálkoznék bejutni, ma már elmondhatom magamról, hogy megannyi jó embert ismertem meg, s jó néhányukat a barátaimnak mondhatok. Nekem, akinek sose voltak barátai, igenis jó emberek vesznek körül. S ezt soha, semmiért sem tolnám el magamtól. Ügyetlenkedve állok fel az ágyról, és a szoba túlsó végében pihenő fésülködő asztalkához sétálok. Kényelembe helyezem magam a kis pemlegen, majd vele együtt leteszem a süteményt a lapra. A mozgolódástól a mellettem lévő gyertyába belekap a szellő, s ettől megborzong a lángja. Rögtön utána nyúlok a tenyeremmel, hogy ne aludjon el, és a másik kezemben lévő gyertyát a tűzbe nyújtom, hogy ő maga is felgyulladjon. Aztán beleszúrom a süteménybe. Mit is kívánhatnék? Jobb életet? Amilyen régen volt, ahhoz képest sokkal, de sokkal jobban élek manapság. Barátokat? Hálát adok az égieknek, bár nem bővelkedem bennük, de tudom, hogy akit annak mondhatok, azokban száz százalékosan bízhatok. Szerelmet? Hát igen, ez még mindig egy óriás kérdőjel a fejem felett. Akarok is, meg nem is. Rábízom a sorsra, borzasztóan türelmesen tudok lenni, ha akarok. S lehet, hogy másban nem is, de ebben inkább kivárom azt, akit mellém sodor az élet. „Boldog Huszadik Születésnapot, Thora” – hangzik a fejemben a hang, én pedig lágyan elmosolyodom, és elfújom a gyertyát.
ifejezetten igyekeztem nem éjszakára érkezni, hogy még a felkelő nappal lássam meg a klán házainak és sátrainak apró tetőit. Az síkságon elterülő pusztán már messziről ki lehetett szúrni őket, a mellkasomról pedig egy megkönnyebbülő sóhaj gurult le. Hazaértem. Hosszú volt ez a két hét, és hiába élveztem hátasommal a magányos társaságot, nem volt más választásom. Deedra ezredik felkérésre sem volt hajlandó velem tartani, így szomorúan, de végleg elfogadva a döntését, elbúcsúztam tőle, és ha más miatt már nem is, de megkértem, hogy néha azért látogasson haza. Már csak az apját és a régi barátait meglátogatni. Céllal érkeztem vissza. Nulport kimagasló házai és építményei olyan mélyen hatottak, hogy muszáj volt átértékelnem a klán lakóhelyét. Még mindig vissza vagyunk maradva a világ többi részétől, és ki más, ha nem én teszek rendet itt, hogy a még ki nem választott utódomnak olyan klánt adjak át, ami a mai életformához idomul, és ha erre járnak a jövő vándorkereskedői, ne csak egy vad, zord népet lássanak, hanem egy fejlett kultúrát. Fáradtan csúszom le a nyeregből, és kantárszáron vezetem tovább a lovat a kapuk felé. Az őrök eddig nyomott, érzéstelen arcai láthatóan felvidulnak az érkezésemre, s én viszont mosolygok reájuk, sőt mi több, úgy intek nekik, mintha hónapok óta nem látott barátok lennénk. A kapunál rögtön elvezetik a hátast mellőlem, én pedig megindulok a mosolygós arcok és integető lelkek között, akiknek látványa rögtön megmelengeti a szívem. Hiányoztam nekik, és ők is nekem. Ewald, akire a klán vezetését bíztam míg távol voltam, hirtelen mellettem terem a tábortűz felé vezető úton, így azon kívül, hogy a szívbajt hozza rám egy pillanatra, meghiúsítja azon tervemet, hogy míg regenerálódik a szervezetem, csendben, nyugodtan elfogyasszak néhány kupa sört az ivóban. - Uram, végre visszatért! – köszönt a harmincas éveiben járó férfi, és a karját nyújtja, melyet népünk hagyományaként tisztességgel fogadok. – Ewald, jó uram, meséljen, mi történt míg távol voltam? – kérdezek azonnal vissza, célirányosan haladva a tábortűz felé. – Igazából semmi különös, amely a klánt veszélyeztette volna. A kereskedők fogyatkoznak, de ez érthető, hiszen jön a tél, illetve Isobel egy gyönyörű fiúgyermeknek adott életet a múlt héten. – Elismerően hümmögök, bár mesélnivalójának csak egy része jut el a fülembe. Túlságosan azon kattogok, hogy fogom a nép elé tárni a terveimet, és ők ezt hogyan fogják fogadni végül. – Ewald, légyszíves, hívd össze az embereket a tűzhely köré. Bejelentenivalóm van – pillantok rá fáradt mosollyal, ő pedig egy kisebb meghajlás után, megindul a lakhelyek közé, és kiabálva gyűjteni kezdi az embereket.
-
Kisebb fajta tömeg zúgolódik a hatalmas téren, én pedig hátul összefogott kezekkel sétálok fel s alá, várva, hogy mindenki megérkezzen. A fejemben már többféleképpen vezettem fel a gondolataimat, de minden egyes próbálkozás végére arra jutottam, hogy bárhogyan is mondom, a vége mindennek ugyanaz. Fejlődnünk kell. – Uram, azt hiszem mindenki itt van. Még a folyóról is felsiettek az emberek – bukkan fel mellettem újra Ewald, amivel a mai nap már másodjára hozza rám a frászt. Mély levegőt veszek, hogy ezzel is megnyugtassam a hirtelen megugrott szívverésemet, az eddig hátul összekulcsolt kezeimet, most magam mellé emelem, hogy az eddig zajongó, beszélgető tömeget elnémítsam. S mikor már csak a bogarak halk zizegése hallatszódik, megköszörülöm a torkom. - Romok klánjának népe! – kiáltom el magam. Remélem, hogy a hangom magabiztosan cseng, mert félő, hogy nem olyan fogadtatást kapnak a terveim, mint amire számítok, de ha a mellé társuló érveimet teljes határozottsággal vetítem elé nekik, talán jobban hajlanak majd az elfogadásra. – Nem szerettem volna senkit sem megzavarni a dolgában, de van egy pár fontos tervem, amit megszeretnék Önökkel osztani…
amba tekintettel, kissé oldalra döntve az arcomat mustrálom az ágyban feküdve, az előttem lebegő könyvet. Játékosan nyúlok előre és suhintok el a tárgy alatt és felett, megbizonyosodva arról, hogy tényleg sikerült immáron nem is tudom hányadik próbálkozásra megemelnem varázslattal. Élesen fújom ki a levegőt, és vágom vissza magam az ágytámlának. Végre sikerült. Hihetetlen. Előbb tudtam magam elé idézni ezt a francos gyűrűt az ujjamon, miután eldugtam a párnák alá, minthogy meglebegtessem, és ezt nem éreztem fairnek se nem a varázslattól se nem Árë-tól. Összefont karokkal bámulom magam előtt a levegőben hullámzó könyvet, aztán csak egy határozott pislantás és bumm, a vaskos kötet a kinyújtott lábaimra landol. Egy ideig még mereven nézem a bőrömön összegyűrődött lapokat, aztán hangosan felnyögök és egy egyszerű mozdulattal rugom le magamról a paplanra. Felugrom az ágyról, és a fésülködő asztal tükre előtt vetem meg a lábaimat. Egy ideig saját magamat figyelem, megigazítom a blúzom fodros ujjait, aztán lehunyom a szemeimet. Mereven állok, még véletlenül se moccanok meg. - Ciaradh – hangom elhalóan kúszik vissza a fülembe, én viszont várok. Csak a perc töredékével később pillantok rá a nem létező tükörképemre. – Zseniális – suttogom és óvatosan megmozdítom a karomat, minek hatására halvány derengés ütközik vissza a tükörről, mint egy körvonal, mutatva, merre is vagyok igazából. Vajon, éjszaka is működne? Ha a fényt használja fel, nem hiszem, de mindenképpen ki kell próbálnom. Kár, hogy nem tudom más emberre is kiterjeszteni ezt. Egy ideig sétálgatok, azzal szórakozom, hogy fel-fel bukkanok a tükör előtt, amiből nem szűrődik vissza más, mint az alakom enyhén fénylő körvonalai, s miután a varázslat fakulni kezd, én úgy jelenek meg újra teljes mivoltomban. Ha tolvaj lennék, ezzel az istenek se tudnának megfogni, nemhogy az őrök. Már mindent is megcsináltam az elmúlt másfél hónapban. A könyvek egyszerűen nem tudnak újat mutatni számomra, a legtöbb sokkal jobban megy, mint ami elvárható lenne tőlem. Visszakúszom a paplanra, és áthelyezve az egyensúlyomat fekszem le az ágy szélére háton, lehunyt szemekkel. A fejem szándékosan lelóg, grimaszra húzódik az arcomra, de csak egy röpke momentumra, aztán a teljes csöndben lenyugodva hagyom, hogy a vér tovább tóduljon a fejembe. Egész kényelmes így.
ár legalább fél hónap telt el. Azóta vagyok beköltözve a szoba négy fala közé, kimondottan ügyelve arra, hogy senkivel se találkozzak, és békében tudjak gyakorolni. A legtöbb alapvarázslat már egész jól megy, és akármennyire is sajnálom, de apámra egyre kevésbé gondolok. Sokkal vonzóbb az erő, ami bennem lakozik, és tudom, hogy az akaratom éppoly erős már, hogy minden szertelen gondolat nélkül idézni tudjak bármit. A szoba közepén törökülésben foglalok helyet, halkan dúdolok egy bizonyos dallamot. Már hetek óta eszembe sem jutott, de most… valamiért nem akar kikúszni a fülemből, és már jó pár napja ezzel hangolódok a gyakorlások alatt. Lehunyt szemmel képzelem el, amint mint egy halvány fénysugár kúszik fel a térdeimre helyezett tenyereim alól, és egy pontban szerteágazik. Némelyik az ajtó felé veszi az irányt, némelyik az ablakok felé a fal mentén, s amint elérik azokat, gyengéden fonják be a lágy fényszálak az ajtó zárját, illetve az ablakok kis reteszeit. – Doras agg – suttogom magam elé a szavakat, miknek hatására halk kattanás hallatszódik a szoba minden sarkából. Még mindig zárt pilláim mögül mosolyodok el. Mint a karikacsapás.
indenhol nyitott könyvek hevernek a szobában, ameddig csak a szem ellát. Az ágyon legalább négy mind-mind azon az oldalon, ahol megálltam az olvasásban, de még a szépítkezős asztalkán is fekszik egy-két kósza. Talán már három nap is eltelt, mióta Ezarassal összeültem a legelső konzultációra, én pedig azóta is csak ezeket a könyveket bújom. Csak néha kalandozik el a gondolatom másra, köztük Rhysandra is, de véltem és most is vélem, hogy ha akar, majd ő felkeres. A földön ülök meditációs pózban, tenyereim a térdeimen pihennek, én pedig a légzés gyakorlatokat végzem el újra és újra. Már nem is tudom hanyadjára próbálkozok meg üres fejjel előidézni a Fényszövést, de a mindeddig sikertelen műveletek hada egyre kétségbeesettebbé és egyre szomorúbbá tett. Képtelen vagyok simán akaratból varázsolni, erre már rájöttem. Nekem szükségem van valamire, amibe kapaszkodhatok, ami a földön tart, és aminek van akkora hatalma, hogy segítsen az irányításban. Elkószált tincsemet idegesen a füleim mögé tűröm, és újfent nekiállok a tízlevegős gyakorlatnak. Ha most nem sikerül, akkor nem tudom mit fogok csinálni magammal. Megkérek valakit, hogy gyújtson fel, talán az lenne a legjobb. Kutakodni kezdek az emlékeimben. Szép emlékek, jó emlékek, amelyek előidéznek bennem valamit, ami segít. Elsősorban időben közelebbi emlékekkel próbálkozom, hátha nem szükséges ennyire messzire nyúlnom az években. Az esték, amiket Jerroldékkal éltünk végig, amikor néhány emberen annyira nevettünk, hogy úgy kellett engem hátba paskolnia nehogy ott fulladjak meg. Aztán Deedrára gondolok, akivel annyira jóban lettünk. Ez az emlék viszont rögtön szomorúságba taszít, mert már hetek óta nem beszéltünk, még egy levelet is képtelen voltam írni neki. Gondolataim tehát tovább kalandoznak, igyekszem még ennél is közelebb emlékekbe kapaszkodni, így akaratlanul is Rhysand arca folyik be lelki szemeim elé. A táncunk az ünnepen, majd, hogy milyen jól szórakoztunk a fesztivál idején. Erősen koncentrálok, tenyeremet kinyújtom magam elé, és elsuttogom az igét. Óvatosan, csupán egyetlen szememmel sandítok a kezemre, ahol mily meglepő módon, de még mindig hűlt helye a fénygömbnek. Felsóhajtok, megrázom a fejem és újra lehunyom a szemem. Nem maradt más, mint mélyebbre nyúlni. Édesapámmal közös emlékeimben turkálok. Próbáljuk meg újra azzal, amivel sikerült a mágus előtt kioltani a fényt pár nappal ezelőtt. Apám nyakában ülök és hangosan nevetgélek miképp ő szörny hangokat utánozik és igyekszik ledobni magáról, persze sikertelenül. Akaratlanul is lágy mosolyra húzódnak ajkaim a visszaemlékezésben, én pedig megragadva ezt a pillanatot, újra elmondom az igét. Lehunyt szemhéjaim mögül is érzékelni kezdem a hirtelen előbukkanó fényt. Szemeim kipattannak, s csodálkozva meredek a tenyeremben karkötőt formálódó fényforrásra. Apa karkötője, amit én fontam meg szalmából anya segítségével, és adtuk neki ajándékba születésnapjára. Mosolyom még szélesebbre húzódik, érzem, ahogy legszívesebben elsírnám magam a látványra. De tenyeremet inkább összezárom, a fény pedig abban a minutumban kialszik az ujjaim között.
