Fân en Gwaith

Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Csöndes kalandok

Fiatalon temérdek elbeszélést, történetet hallottam a Sötét erdőn túleső királyságok városairól; Yloréról, melynek fényei akár az égi tünemények, Iletheasról, ami akárha a levegőben lebegne a hegyormok között a vízesések ölelésében, vagy éppen Caldenről, amely az emberi világ fellegvára. Olykor magam is elvágytam csodákat látni, megtapasztalni, milyen lehet a természet szeszélye helyett biztonságos, kecsesen nyúló falak között élni, viszont az ylorei tanulmányaim alatt hamarost rádöbbentem; akinek a szíve az erdővel dobbant először, nem való azon kívülre. Ezen meggyőződésemben pusztán erősít a jelenlegi caldeni tartózkodásom, ahová meglehet, alig néhány holdtöltével ezelőtt érkeztem, hogy a Kék Sólymok támaszpontján kifejezzem az igényemet a csatlakozásra, ám már is elviselhetetlennek érzik a röpke létűek bosszantó zsibongása, a mocsok, a bűz és az érdes kőfalak, melyek mostanra inkább hatnak tömlöcnek mint az oltalom zálogának.
Mélyet szippantok hát a közeli erdőség párás levegőjéből, ami az előttem békésen ringatózó tó üdeségét, a környező növények és virágok bódító zamatát és egy közelgő vihar esőillatát hordozza magával. A feltámadó szél okán felpillantok az égre, s a rajta gomolygó fellegekre, amelyek anyám szerint Laer napján a téli hónapokra szolgálnak jóslatul. Ae fain fannar Annor, rhîw annatho (Ha a felhők takarják a napot, a tél hosszú lesz).
Az egyik kedvenc ünnepe volt, szerette megélni az év leghosszabb napját, amelyen esténként a tűz köré gyűltünk, míg nap közben a réteken szedtük a gailothot a koszorúinkhoz, hogy mihelyt alábukik a horizonton az ég ura, a fénye tovább élhessen az éjszakában. S bár a szívem mosolyra görbülne az emlék okán, rezzenéstelen ábrázattal süppesztem le a tekintetemet a kezeim között tartott félkész ékre. Hosszú, kitartott momentumokig vizslatom a törékeny virágokat, mielőtt elsötétedő gondolataimmal ölelkezve bosszúsan a vízbe hajítanám őket.
- Ostobaság… - szűröm a fogaim között, s már nyúlnék oldalra, hogy a korábbi mártózásomat követően az ingemet is felrángassam a félszáraz bőrömre, azonban megakadok a mozdulatban, mihelyt a hátam mögül egy sebesen vágtázó hátas patadobogását vélem meghallani. Összevont szemöldökökkel fordulok a hang irányába, óvatosan egyenesedve fel a talajról, miközben hasonló körültekintéssel magammal húzom a kardomat is, de még arra sem marad időm, hogy előrántsam a hüvelyéből, mivelhogy a következő pillanatban egy éjfekete mén zúdul elő a sűrűn ülő bokrok sokaságából, hátán egy láthatóan alélt férfit cipelve. Nemes könnyedséggel szalad el mellettem a baljóslatú jelenség, viszont a tóba már nem rohan tova, ellenben hirtelen megálljt parancsolva dobja meg a hátsóját, s vele együtt a lovasát, aki tehetetlenül bucskázik előre, be a vízbe. Összevont szemöldökökkel fixírozom a szemeimet a hullámzó tótükrön, hátha előbukkan a férfi, ám a metsző csendet egy árva légy zümmögése, annyi sem töri meg, nemhogy az életéért küzdő alak segélycsapásai. Így hát én sem moccanok, nem hajt ugyanis a kívánalom bárki jöttment megsegítésére, ellenben a váratlan fájdalmasan felnyerítő jószág magára vonja az érdeklődésemet.
Alaposabb mustra alá vetem, s bár a vágtázása alatt nem tűnt fel tüstént, mostanra nyilvánvalóvá válik a szügyén húzódó kisebb, felületes vágás. Minden bizonnyal vajmiféle összecsapástól menekült, de hiába fülelek az erdő irányába, nem éri több zaj a hangokra kihegyezett füleimet. Leeresztem hát a földre a kardomat, majd teszek egy lépést a patás felé, aki mint várható, riadtan oldalaz el tőlem.
- Naîdh! Le eithon (Nyugalom! Segítek rajtad) – szólok hozzá szelíden, s újfent megkísérlek a közelébe kerülni, ami közel sem egyszerű feladat.
Talán fertályóra, vagy annál is több idő, mire békítő szavaim és közeledésem ellenkezés helyett belenyugvásra találnak a részéről, s a tenyereim először érinthetik sűrű, pihekönnyű sörényét. Amennyire megvetem a kérészéltűeket, olyannyira csodálom a hátasokat, és a megérzéseim azt sugallják, ez a példány kivételes társ lesz.
- Otromba egy gazdád lehetett, ha engedte, hogy így megsérülj… Jobb is neki a vízben – sutyorgom neki, megértéssel simítva a pofáját, amit ugyan félrehúz, de a prüsszögése egyetértésről dalol. - Meggyógyítalak, cserébe velem tartasz. Tisztességes alku – máskor egyetlen kifejezéstelen vonalba húzódó ajkaim alig-mosolyra görbülnek a beleegyezésének újabb kinyilatkoztatása hallatán. - Ezt megvitattuk, már csak egy névre van szükséged… Akár a szélvihar, úgy vágtattál ide... Alagos. Illeni fog hozzád.

#kihívás2

Vékony, száraz gally roppan a megviselt csizmám talpa alatt. Az erdő természetellenes csendjébe hasító zaj csupán egy momentumra akaszt meg a futásban, amíg az egyik fa nedves törzsének tapasztva a tenyereimet támaszték gyanánt hátrapillantok a vállam felett. A köddel teljes sötétségben nehezen tájékozódom, és a feszített zihálásom keltette pára, mely bosszantó andalgással oszladozik csak fel a szemeim elől, tovább nehezíti a látásomat. Zaklatottan szorítom az ujjaimat az érdes felületre, ami érzem, több helyen is felsérti a bőrömet, ám az aggodalmaim messze esnek néhány jelentéktelen horzsolástól és vágástól…
Összezárva kicserepesedett számat igyekszem elnyomni magamban a szuszogásomat, hogy a füleimet hegyezve meghallhassam az üldözőm közeledő lépteit. De egy árva falevél sem rezzen a környezetemben.
Némi várakozást követően megkönnyebbedett sóhajjal fordulok menetirányba vissza, csakhogy rögvest farkasszemet nézhessek az apám felpuffadt, oszladozó testével.
Még egy kiáltásra sem futja, belém rekeszti a zsigereimig hatoló iszonyomat a torkomra szorított, csontig bomlott kezével. Érzem, ahogyan a verítéktől nedves bőröm alatt eszeveszett tempóban lüktet a vérem, noszogat, hogy megkíséreljek kiszabadulni a férgektől nyüzsgő fogásából, ám hiába rángatózok, akár horogra akadt csuka, akit most húztak ki az iszaptól zavaros vízből, képtelen vagyok kitörni a fogásából és elvonatkoztatni az üres szemgödreit megvilágító zöldellő ragyogástól.
Ego, ego, ego! (Tűnj el!)
Összeszorítom a szemeimet, erősen és olyan vehemenciával, hogy egy ponton már megfájdulnak - éppúgy az egymásnak feszített fogaim -, mikor viszont felnyitom őket, már nem látom sehol az apámat. Vagy az erdőt.
Ismét futok. Végtelenbe nyúló sötét, széles hídon szelem a métereket, melynek minden oldalát sejtelmes köd öleli a gondozásába. Süvítő szél tombol a magaslaton, mely alulról tompa hangokat kísér a füleimhez. Tovább akarok rohanni, ki akarok szabadulni, a kíváncsiságomnak mégsem tudok ellenállni. Ezért hát megtorpanva a híd széléhez sietek, hogy a feneketlen mélységbe letekintve rálelhessek a hangok forrására. Látni ugyan nem látok semmit a tejfehér felhőktől, de mintha valaki utánam kiáltana a távoli ropogó, sikoly- és morgásszerű zsibongásból. Pernye hullik a hűvös kövön pihentetett kézfejemre, s miként a hátam mögé nézek, egy füsttől terhes mezőn találom magamat, a következő pillanatban pedig már a földön fekszem.

Képtelen vagyok megmozdulni. Különös engedelmességgel simulok bele a hátam alatt elnyúló jéghideg, nedves talajba, mely erőre kapva néma megadásomon sötétlő karmait a lényemre aggatja. Tekintetemet a füsttől és pernyétől terhes éjszakai égboltnak emelem mindeközben, amelyen a telihold vöröses derengéssel mered vissza rám. Nézz le. Suttogja odafentről, akárha meglepetéssel készült volna a számomra, aminek jelenléte eddig elkerülte a figyelmemet. Ösztönös kíváncsiságomnak adózva a kérése szerint teszek, ám ajándék vagy bárminemű kedvesség helyett rideg, zord, zöldellő lángok várnak, melyek kérlelhetetlen hevességgel kapnak a cipőm, a nadrágom és a köpenyem anyagára.
Kiáltásra nyílik a szám, hang viszont nem jön ki rajta, s éppúgy mozdulni sem bírok. A korábban jól ismert társként magamhoz engedett fagyosság ellenem fordul, egyre szorosabban és szigorúbban mélyeszti belém láthatatlan ujjait, de az iszonytató tűz dühén mit sem csillapít. Az égő, maró kín végigfut a lábaimon, fel, a derekamra, majd a törzsemre, honnét egészen a nyakamig kapaszkodik. Mielőtt egészen elterítene s elevenen felperzselne, utolsó erőmmel kétségbeesetten a Holdnak szegezem a pillantásomat, némán könyörögve a megváltásért, de az ég magasán trónoló jelenség felől pusztán aljas kacajt, mit felém sodor az ősz hűvös szele.
Könnybe lábadt szemekkel próbálok egy utolsót kiáltani, de hang helyett csupán utat engedek a forró, kénes ízű lángoknak, melyek nyomán hólyagosra sül a bőröm, megfő minden szervem, míg a lényem szenes, jelentéktelen hamuvá nem változik...


Hirtelen szívva magamba a levegőt térek a tudatomhoz. A szemhéjaim fájó váratlansággal pattannak fel, azonban a látásomat még elhomályosítják a bosszús könnyek. Sűrűn pislogva veszek erőt magamon, hogy az álomból visszamaradt bénultságból kiszabadulván lenézhessek a lábaim felé, ám csekély megkönnyebbedésemre semmi más nem vár az ágy túlvégén, mint fásliba tekert végtagok és a feltúrt ágynemű. Sűrűn emelkedő mellkassal ejtem vissza a fejemet a párnára, mely bizton veszem, a lepedőhöz hasonlóan átázott az iszonyatban fogant verítéktől. A harmadik nap, s még semmi javulást nem tapasztalok... kizárólag az égő, húzó érzést, ami újra és újra táptalajt kínál a véget nem érő rémálmaimnak.
Mély, reszketeg sóhajjal emelkedek fel az alkarjaimra, majd az éjjeliszekrény rozoga lapjáról leemelem a gondosan kiporciózott fájdalomcsillapítót. Bár a legkevésbé vonzott az ispotályban lábadozás gondolata, az ápolók jószívűsége előtt kénytelen vagyok fejet hajtani. Nem mindenki engedte volna ki a kezei közül a gyógyitalait, amelyekből egy újabb adag végzi a torkomon legurítva. Elfintorodok a keserű ízre, ugyanakkor megértő türelemmel várom a hatását kibontakozni a szobám barátságtalan, por hintette, fakó homályában.
Sosem szívleltem a Sólymok támaszpontján kapott helyiséget, viszont, amennyiben hihetek az ápolók jóslatainak, legalább két hétig még bizonyosan nézegetni fogom az ütött-kopott, csupasz falakat.
Az az átkozott gyík...