1022. Remény hava, Nulport

Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt :: Lezárt múlt

Nem érhette. Még nem. Ám innen már nem volt vissza út, se neki, se számomra. Elszántam, hát megteszem.
Hagyom, hogy pár pillanatig poros csend üljön közénk. Majd szó nélkül fordulok meg, és mozdítom el a megfelelő fáklya acél tartóját. Úgy, ahogy annyiszor, most is halk csikorgással enged a kő.
Benyomom az ajtót, olyannyira, hogy átférjünk rajta. Megrogy a gyertyaláng, ahogy hűvös levegő száll fel a föld alól.
Még egyszer hátrapillantok a lányra, aki ekkor talán jobban megértette a fájdalmam mindennél.
Majd elindulok, lefelé a keskeny csigalépcsőkön, lefelé az Alvilágba.
Odalent a kis szoba fogad, a ruhákkal, a maszkkal, egy mosdótállal, üvegekkel, fegyverekkel, s még megannyi mással, aminek felét én, felét Lucas se tudja már.
Egy fáklyát meggyújtok lent is, amely így megvilágítja a felakasztott fehér tunikát, bő nadrágot, a faládákat, a szekrényt.
Falát kézzel vájták ki, vérrel s verítékkel, és nem kevésbé sok titkot őriz, mint a küszöb, amelyet átléptünk.

Pillanatra megtorpantam, s akarva akaratlanul is táncba lendültek a szemöldökeim. Arra z időre levegőt is elfelejtettem venni, így mikor válaszra görbítettem ajkaim, előtte egy nagyobb levegő szökött be a tüdőm minden pontjára.
- Tessék? – Kérdeztem vissza gondolkodás nélkül, s bár nem vártam vissza választ azonnali megszólásosomra, gondolataimban ott motoszkált az, hogy nem is fogok. Edellynt nem úgy ismertem meg, mint aki válaszol bármire is. Mai napig nem tudom miféle kapcsolat volt közöttük, hiába kérdeztem oly sokszor.
Majd elindultunk, s lépteimmel követtem őt. Csendben, szótlanul vonult a két összetört szív, a két meggyötört ember.

Tudnak még engem, vagy őt az istenek jobban bántani? Bár gondolataimban mindig az motoszkált, hogy ő kétszeresen is átélte az érzést, s tán abban az esetben, ha nem látja a holtat másodszor már el se hitte volna.
Milyen lehet kétszer meghalni az emberek szívében? Számomra egy is elég volt. Megjöttünk?
„Bíztam benne, hogy nem utasítod vissza.” Mondja nekem, arcom még mindig nem mutat semmit. Olyan üresnek érzem magam, hogy talán nincs is már bennem semmi se.

Esetlenül táncolt a gyertyaláng, ahogy leértem a lépcső aljára. Amikor Deedra hangja megszólalt mögöttem, valahol, legbelül elégedettség töltött el. Olyasvalami, amit csak akkor érez az ember, ha a dolgok a tervei szerint alakulnak.
- Az Alvilágba - feleltem neki, ám nem pillantottam hátra. Mögöttünk sötéten ásított a ház, ahogy az újabb lépcsőkre tértem, amik az alagsorba vezettek. Ott állt feketén a fürdő ajtaja, mellette pedig a borospincéé. Nyikorogva engedtek a zsanérok, ahogy átléptem a hűvös kőküszöböt.
A gyertya fénykoszorúja ívesen tört meg a boltíveken, ahogy végig haladtam a katonákként strázsáló hordók előtt. A terem végében ugyanaz a faragvány köszöntött, mint annyiszor az évek során. A vakablakba faragott címer két oldalán fáklyák álltak. A gyertya lángjával meggyújtottam őket.
Megfordultam, hogy bevárjam a lányt.
- Bíztam benne, hogy nem utasítod vissza.

A gyertya táncba kezd, ahogyan az ajtó kis nyikorgással nyílik. Semmit mondó, hiheti talán azt is, hogy rideg arccal pillantok rá. Kérdésemre pedig a lényegre térve felel.
Érdeklődve el eresztem az ajtót, s kezem magam mellé simul, szemem összeszőkül, s övét figyeli a narancsos gyertyafényben. Még mielőtt rákérdeztem volna, hogy még is mi lenne az, ő maga bele is kezdett.

Nem feleltem semmit, lassan pislogtam, majd valamiért lepillantottam. Nem gondolkodtam, csak a testem alig akarta azt tenni, amit a gondolataim akarnak.
Nyitva hagytam az ajtót, s beléptem a szobába. Nem voltam kész egy azonnali induláshoz, reménykedtem benne, hogy azt a pár lélegzetvételnyi időt türelemmel megvárja, ami megragadom a felszerelésem, s elindulhatunk.

Ezt is tettem, s nem figyeltem ő merre van. Azonban, ha így tett, s megvárt engem, akkor együtt indulunk le a lépcsőn.
Szavak nem jöttek a számra, nem tudtam el mondani neki, hogy mennyire is vele vagyok.
Kifordultam önmagamból.
- Hova megyünk? – Kérdeztem csak ennyit, amikor leértünk a lépcsőn.

Ahogy kinyílt az ajtó, és megpillantottam a lányt, átfutott a gondolataimon, mennyi arcot ölthet a gyász, a halál portéja. Ő is szenvedett.
- Teszek neked egy ajánlatott, Deedra - kezdtem bele halkan, mintha csak a szél suttogna. - Most velem jöhetsz, kardot foghatsz Aiken emlékéért. Vagy, bezárhatod ezt az ajtót, és hagyhatod az éjszakát a maga medrében folyni. Te döntesz.
Lényegre törő voltam, és rezzenéstelen arccal figyeltem, vártam a reakcióit.
Akárhogy dönt is, azok az emberek ma meghalnak, ám... Joga van elvágni az egyik torkát. Mindannyiunknak jogunk van hozzá.
Nem akartam megfosztani ettől, és a Kegyeltekhez tartozott. Ahogy Aiken is, így nem is volt kérdés, hogy bosszút állunk. A kérdés a mód volt.
Mert bár annyiszor láttam, mint omlott vérfüggöny elém, ez most másnak ígérkezett. Ez sokkal személyesebb volt, teli emlékekkel.
Amennyiben Deedra válaszol, és igennel felel, szó nélkül indulok el a folyosón, lefelé a lépcsőn, bízva benne, hogy követ.

Már nem tudom, mióta nem alszom. Álmaim azonnal felkelletnek, s hulló könnyeim minden éjjel a kézfejemmel törlöm le. Hangtalan sírás ez, amit más nem hall.
Találkoztam Jagger Fentonnal, s fizettem az információért, amit meg adott. Két férfiról. Még is miért tették ezt, persze naiv kérdés, s pontosan tudom ré a választ. Drest miatt, ám nem tudom ő él e még, vagy hal.

Megint megébredtem, és összekötöm a hajam, majd a tálhoz sétáltam, amiben friss vizet öntöttem, hogy megmossam az arcom. Éreztem, hogy nekem ma sem itt a helyem, és egyébként sem.
El kell hagynom Edellyn házát, amilyen hamar csak lehetséges. Talán van annyi pénzem, hogy vehessek magamnak egy kis viskót, vagy tovább álljak. Büntessenek meg, öljenek meg… nem érdekel többé semmi.

Ekkor kopogás törte meg a gondolataim. Ki az? Elindultam az ajtó fele, és kinyitva Edellyn volt előttem.
- Igen? – Kérdezem. Ám legszívesebben rá ripakodtam volna, hogy mit akar, és hagyjon békén, ahogyan mindenki másnak is. Ha megint valaki megkérdezi, hogy jó vagyok, e elvágom az illető torkát.
Fel volt öltözve, és határozottnak vélem a gyertya lángjában állva, ám talán tévedek.

Lucas szerint nem kéne. Lucas szerint csendben kéne intézni. Az árnyak útján, ahogy mindig.
Én ezúttal a harag és a vér útját választottam. Szükségem volt rá.
Megszerveztem, előre elgondoltam. Elterveztem, mint fog kifröccseni a vér a padlóra. Láttam magam előtt, mint hullnak el azok, akik Aikent a túlvilágra segítették.
Így kellett lennie.
Ma éjjel Nulport utcái vérben áznak majd. Ma éjjel megismeri a város azt, akitől eddig alaktalanul rettegett. Azt akartam, hogy lássák az ezüst maszkot. Tudják, mit jelent. Féljék.

Az ég közepére kúszott a hold, alantasan, felleg mögé rejtve ezüstjét. Aludt a ház, a szolgák, a kutyák, feltételeztem, a vendégeim is. Lucas már odalent volt, természetesen. Rám várt. Vagyis ránk.

Hangtalanul léptem ki a szobámból. Csizmám puha talpa belesimult a szőttesbe, fekete kabátom hosszú volt, mégse földig érő. Nadrágban, ingben, feltűzött hajjal mentem, ám valamiért úgy éreztem, ez most mégis más. Fülemben dobolt a vér, egyenletes ütemet, heveset, a halál ritmusát. Vártam, szinte remegtem érte, hogy szenvedni lássam a férgeket. Tekeregni a csizmám körül, kegyelemért könyörögni. Vártam, hogy rájuk tapossak.

Mindezt viszont nem egyedül terveztem megtenni.

Hangtalanul álltam meg Deedra ajtaja előtt, kezemben gyertyatartóval, melyen egyetlen szál égett. Halkan kopogtam be, mi az éj csendjében úgy hallottam, visszhangként fut végig a szemöldökfáig.