Némán hallgattam a szavait, bármi apró jelét keresve annak, hogy blöfföl-e. Persze mindez fölösleges volt, hisz az Edellynféle dörzsölt üzletasszonyok folyton játszmáznak, és folyékonyan képesek hazudni, hogy azzal ellehetetlenítsék ellenfelüket, vagy épp lyukat beszéljenek üzleti partnerük hasába. Évekkel korábban egész jól ment ez, mondhatni kiismertem Edellyn ezen oldalát, néha már olvasni is tudtam benne. Ám azóta változtak a szelek. Biztosra veszem, hogy igazat beszél, mindig is kell, hogy legyen egy tartalék ember a tarsolyában, ha az aranytojást tojó tyúkkal történne bármi. - Csalódást is okozna, ha nem lenne jelöltje - szóltam hosszabb hallgatás után. - Bizonyára ígéretes kapitány, aki érti a dolgát. Azonban bármit is ajánl önnek, tudja, hogy én többet fogok. Nem adja könnyen magát, miért is tenné. Mindig is így intézte, mielőtt bárkivel is összeállna, annak előbb bizonyítania, és a legtöbb esetben fizetnie is kellett. Persze nem ulronnal, Arienthe kisasszonynak az volt bőven. De olyasvalamivel, ami miatt megéri elgondolkodnia a partnerségen. Mindennek ára van. Hát persze, ahogy mindenkinek is. - Azok az ágyúk a városfalon remek védelmet nyújthatnak - kortyoltam az italomba. - Meglepően pontosak, még ha a lőtávuk nem is ért el idáig. Látta az enyéimet idefele jövet? Jól ismertem azokat a mynzashi ágyúkat, amiket Edellyn vásárolt, hasonlóak voltak a Fekete Démon fedélzetén is. Valóban jól lehetett velük célozni, és távolságon belül hatalmas rombolást vittek véghez. Ám azok, amiket én kaptam a császártól, jóval messzebbre hordtak. Azt az egy, demonstrációnak szánt lövésemet pont ezért is vetettem be, hogy Edellyn lássa, ha akarnám, innen eltalálnám a várost is, miközben még az ő magaslati ponton lévő fegyverei sem tehetnének ellenem semmit. Félretettem a kupámat, majd kihúztam dolgozóasztalom egy fiókját. Néhány összetekert pergament vettem elő, amiket aztán kiterítettem Edellyn elé, sarkaira nehezékeket tolva. Az ágyúk tervrajzai.
Tulajdonképpen mind igaz volt, amely lepergett a szájáról. Megálltam, hogy a hadüzeneten ne mosolyodjak el. Végtére, minden csak nézőpont kérdése volt. Odakintről behallatszódott, ahogy egy-egy hullám nekivetődik a hajó oldalának. Egy pillanatra olyan csend állt be, hogy a toll sercegése, a lámpások nyikorgása, amint a gerendán függtek, ricsajnak hatott. - Nos, kedves Hawke, s mégis honnan veszi, nincs már jelöltem Drest helyére? - kérdeztem. Az, hogy ebből mi volt igaz, s mi nem, teljesen más lapra tartozott. Hiszen bár a városnak szüksége volt a szolgálataira, vele ezt szükségtelen volt éreztetni. Tisztában voltam a város helyzetével, és a báró álláspontjával. Az üzlet, az üzlet, és a körültekintés elengedhetetlen, hogy mi a legrosszabb esetben se üssük meg a bokánkat. - Jól tudja, hogy mindennek ára van. Meglátjuk, maga mennyit hajlandó fizetni azért a székért, ha már a morális iránytűje Nulportig vezette.
Edellyn kísérője szűntelen jegyzetelt, minden szavam után sercegett a penna, minthacsak egyetlen apró részletet sem kívánt volna kihagyni. Írjon csak le mindent, amit akar, úgy sincs jelentősége. Enyhe meglepettséget színlelve vontam fel a szemöldökömet Edellyn szavait hallva. Hagytam, hogy folytassa gondolatmenetét, ráérősen emeltem számhoz a kupát, és kortyoltam a hideg vörösborba. - Volt idő, mikor valóban boldogan ráköptem volna Drest hullájára - biccentettem - sőt, jobb napomon még táncot is lejtettem volna rajta. Most azonban más a helyzet. Tekintetemet az övébe fúrtam. Próbáltam olvasni arcának rezzenéseiből, minden apró mozdulatából. - Lobogó nélküli, ismeretlen flotta ütött rajta Nulport kalózkirályán. Ez nem egyszerű portya volt, hanem hadüzenet a magunkfajtáknak, amit egyikünk sem hagyhat figyelmen kívül- mondtam ki. Biztos voltam benne, hogy Edellyn is tisztában van ezzel. - Nulport zászlóshajója odaveszett, a kapitány, akinek nevét mindig is rettegték a hét tengeren, hullámsírba kárhoztatott. Szándékosan kötöttem Drestet minden megszólalásomban Nulporthoz, hisz tudtam, még ha a gróf szemet is húny a kalózokkal való együttműködés felett, nem szívleli őket. - Azt hiszem kedves Edellyn, mindketten jól tudjuk, hogy Drest trónja nem maradhat üresen. Hisz ha gyengének mutatkozunk, bármelyikünk lehet a következő, aki a Fekete Démon sorsára jut.
Csendben hallgattam végig, nem szakítottam félbe. A borhoz nem nyúltam, az ujjamon lévő aranygyűrűt forgattam. A penna sercegő hangja nem hagyta beállni a némaságot. Odakint csend honolt, mintha elhalt volna az ajtón túli moraj. - Úgyérti tehát - összegeztem -, hogy Drest széke még ki se hűlt, maga máris sietett, hogy lerója a tiszteletét. Micsoda úriember. Hawken tartottam a tekintetem, vizslattam az arcát, az előtte elterülő kapitányi asztalt. Ajkamat egyszerre húztam negédes és rejtélyes mosolyra. - Hogy aztán végül maga foglalja el. Hiszen kár lenne üresen hagyni - a tekintetét kerestem - Annyira róná le a tiszteletét Drest hullája előtt, hogy ráköp. Kifejezetten szerettem kerülgetni a kását, ám a kapitány azok közé tartozott, akiknél a nyílt beszéd előbb ért célba. Kár lett volna fecsérelni a másik idejét. A székem karfájára könyököltem, enyhén oldalra döntött fejjel vártam a válaszát.
A férfi végül egy tengerészládán foglalt helyet, valamelyest odébb az asztaltól, ott kezdett el jegyzetelni, mintha csak minden szavunkat felírta volna. Továbbra sem szenteltem neki különösebb figyelmet. Edellyn kioldotta fekete köpenyét, megigazgatta bájait igencsak kiemelő arany ruháját, majd helyet foglalt a felkínált széken. Éreztem, ahogy tekintetével végigmér, én azonban továbbra is csak a szemeit figyeltem. Egy kancsóból bort töltöttem az asztalra kihelyezett két kupába, az egyiket pedig elé toltam. Én egyelőre nem ittam. Első pillantásra Edellyn Arienthe semmit sem változott az évek során. Most azonban, ahogy itt ült velem szemben, és tüzetesebben elmerülhettünk egymás tekintetében, kortalan álarca mögött igen is ott rejlettek a változás ráncai. Nem az öregségé, a tapasztalaté. Sokkal megfontoltabbnak, kimértebbnek, de egyben megfáradtabbnak is látszott. Szavait hallva apró, alig észrevehető mosolyra görbült a szám, ahogy újra hátradőltem székemen. - Csupán a kegyeletemet jöttem leróni egy régi barát emléke előtt - kortyoltam bele végül a boromba. - Igazi díszsortűzzel, ahogy azt minden valamirevaló kapitány érdemli. Kedvemrevaló, hogy az erőd is partnerem volt ebben. Meglehet, nem számított rá, hogy Drest halálhíre ilyen gyorsan elért Mynzashba, ezért hát úgy éreztem, érdemes mielőbb tudtára hoznom ismereteimet.
A férfi mormogott valamit, és bár közel állt hozzám, én se értettem. Rápillantottam, és egy mozdulattal levettem a köpenyem. - Semmi gond, jegyzeteljen nyugodtan - mondtam, és még megvártam, amíg Hawke felé villámló tekintettel leül a kabin oldalán álló ládára. Innentől a kapitány felé fordultam, megigazítva arany ruhám ráncait, leültem a felkínált helyre. Mielőtt megszólaltam volna, tüzetesen végig mértem. Talán csak az emlékeim, talán csak a tenger sós szele öregítette. A külsejét, az elméjét viszont minden bizonnyal élesebbé tette. - Megnyerő belépő, annyi bizonyos - sóhajtottam fel színpadiasan. - És feltételezem, nem a véletlen szele fújta délről idáig. Úgy hallottam jövedelmező volt a császárnak dolgozni - ajkamra sokatmondó mosoly kúszott - és mégis itt van, a küszöbünkön kopogtat. Hallottam, ahogy a hátam mögött serceg a lúdtoll, és odakintről, mintha szóváltás moraja is megütötte volna a fülem. Valószínűleg a kopasz fröcsögött Lucasnak, ő meg hidegvére révén csendben tűrte.
Nyílt az ajtó, kopogás nélkül lépett be rajta Edellyn Arienthe, majd mögötte egy számomra ismeretlen férfi. Kerek arca volt és okulárét viselt, és noha oldalán kard lógott, nem tűnt veszélyesnek. Valamiféle intéző lehetett. És ezt az embert nem tudták kinttartani a fiúk? Na mindegy. - Drága Edellyn, elragadó, mint mindig - szóltam reszelős hangon. Az asztalom mögött ültem, nagyot szippantotam mynzashi szivaromból, miközben az asztal túloldalához készített szék felé intettem, hellyel kínálva a hölgyet. A férfi megköszörülte a torkát, feltételezem ő is ülőhelyre számított. Én pedig egy vendégre számítottam, szóval arra aztán várhat. - A legjobb ünnepek sohasem a révnél zajlanak, nem igaz? - kérdeztem vissza, még mindig csak Edellynt nézve, kísérőjére rá se hederítve. - Azért a tüzijátékra bizonyára felfigyeltek. - Ned Hawke, Nulport grófjának nevében fe... - villámló tekintetem beléfojtotta a szót. Pár pillanatig hallgattam, minden mozdulatát kimérten vizslattam. Igyekezett megőrízni hidegvérét, vonásai megkeményedtek ahogy fújtatott, azonban nem szólalt meg újra. Dühösen nyitotta fel a táskáját, és vett elő egy bőrkötéses könyvet, és előkészített egy pennát. A gróf valószínűleg azért küldte, hogy jegyezzen fel mindent, ami a tárgyaláson elhangzik, tehát tisztában kell, hogy legyen vele, szava aligha van ebben a teremben.
Elégedett pillantással nyugtáztam a fekete, aranyszegélyes csuklya alól, hogy felvonják a pengéket. Lucas ment előre, úgy mozgott a fáklyák adta gyér fényben, akár egy macska. Kis idő múltán jelet adott, segített nekem is feljutnom a fedélzetre. Utánunk a gróf embere, így a két férfi közrefogott. Cipőm sarka nem korhadt fán kopogott, és bár a napszítta, esőverte vitorlák bűze meg-meg csapott, a hajó állapota túlmutatott az emlékeimen. Sötét, napcserzett arcok vizslattak minket, lámpások nyikorgása, matrózok beszédének moraja töltötte be a fedélzeti éjszakát. Egy elénk jött, féllábára ugyan kissé sántított, viszont régen megtanultam, a látszat néha csal. - A kapitány várja - mondta a maga rumtól rekedt hangján, és el is indult, amerről érkezett. Lent, a lépcsők után megállt egy ajtó előtt, amely egy keskenyebb folyosóról nyílt. A túlsó falnál egy tagbaszakadtabb piszkálta késével a körme alól a piszkot. Feje tar volt, barna bőréből kiríttak pocsolyazöld szemei. - Csak maga - mondta tömören, fejével a kilincsre bökve. - Nem. Ő is - pillantottam a gróf emberére. - A kapitány parancsa. A szemem sarkából láttam, mint moccan meg Lucas, és mint moccan meg a kopasz. Egymással néztek farkasszemet. Kihúztam magam, hangom lenéző lett. Egy nyugtató pillantást vetettem Lucasra, majd megszólaltam. - Ez meg az én, illetve a város grófjának akarata - azzal kikerültem, és kopogás nélkül nyitottam be az ajtón, mögöttem az írnokkal. Körbe forgattam a fejem. A kabin impozánsnak nem mondható, jóízlést nélkülöző volt, nos, valami nem változik. - Attól tartok, az ünnepen nem látják szívesen, drága Hawke - szólítottam meg, majd levettem a fejemről a csuklyám.
Türelmesen vártam Edellyn Arienthe érkezését. Tudtam, hogy el fog jönni, azt azonban nem, hogy mikor. Bizonyára felkészül a találkozásra, alaposan megfontolja a lehetőségeit, mintsem, hogy fejjel rohanjon a falnak. Nem is vártam tőle mást. Mi biztos távolságban álltunk az öbölben, ágyúgolyónkra követően kaptunk néhány meglehetősen vérszegény választüzet, ugyanis Nulport várfaláról, a látszólag előnyösebb magaslati pontról sem tudtak ellőni idáig. Nem hiába hoztam magammal a császár legkedvesebb fegyvereinek a prototípusát, így Arienthe kisasszony biztosan tisztában lesz vele, mit is ajánlok neki. Nem adtam újabb tűzparancsot, az első lövés is csak egy figyelmeztetés volt, afféle erőfitogtatás, hogy Edellyn tudja, súlyos károkat okozhatnék drága városukban, ha akarnék. Hosszú órák teltek el az ágyúdörrenések óta, kezdeti próbálkozásaikat követően ők is letettek róla, hogy bármit is elérjenek onnan, azonban a dokkoknál egy brigg és két szkúner is készenlétben állt, arra az esetre, ha bármivel is próbálkoznék. Patthelyzetnek látszott, a kikötőt nem merte senki sem elhagyni, és különös módon senki meg sem közelítette azóta, hogy megérkeztünk. Számomra igen csak kedvezően alakult a helyzet. Visszavonultam a kabinomba, ott várakoztam, tisztjeimre hagyva a fedélzet felügyeletét és az őrség megszervezését. Egyszer aztán kopogtak az ajtómon. - Kapitány - lépett be egy matróz. - Arienthe kisasszony megérkezett, két férfi kíséretében. Csak az egyiküknél van fegyver. - Vonjátok fel a kikötőoldali pengehálót - adtam ki az utasítást. - Engedjétek fel őket a hajóra, és figyeljetek rájuk, de a kabinomban csak Edellynt fogadom. Ha bármelyikük beszélni kíván velem, utána örömmel állok rendelkezésükre.
Feltámadott a tenger. Mind a gróf, mind a kapitányok aggódtak, és a látszólagos nyugalom, ami az utcákon ült, egyre nehezebben volt fentartható. Engem okoltak, hiszen Hawke az én nevemmel a száján horgonyzott le, és lőtte ki azt az golyót. Hibásnak aligha mondtam volna magam, viszont az ok-okozatot kénytelen voltam elismerni. Lucassal az oldalamon lépdeltem a parton, fekete köpenybe burkolózva. Különös módon én nem voltam ideges, sokkal inkább kíváncsi. - Ha csak egy mozdulatot is tesz Lyn, esküszöm... - Nem fog - jelentettem ki a halál nyugalmával. - Hawke nem ostoba. Veszett, de nem ostoba. - Mond, nem érzed, hogy a mi nyakunk körül is szorul a hurok? - nézett rám, csizmájával a homokba rúgva. - De - ismertem be - Ám az én hóhérom nem a ma éjszaka lesz. A bitómat bár megácsolták, ám még nem áll készen. Még nincs közönség. - húztam keserű mosolyra az ajkam. Nyugodt voltam. Ha meg akar ölni, tegye. Bár úgyse fogja. Nem tenné, többet vesztene, mint amennyit nyerne. És egyébként is; jöjjön, minek jönnie kell. Már nem számít. Ha ölelésre nyújtja a kezét a kaszás, hát elfogadom. Ám nem, Hawke ennél mindig is ravaszabb volt. A csónak készen várt minket a parton, benne a gróf emberével, kit mellém rendelt. Magas férfi volt, oldalán karddal, táskával, amelyből pergamen csücske lógott ki. - Arianthe kisasszony - biccentett felém, besegített a bárkába. Annak orrán egy lámpás lengedezett, és egy evezős fogta a lapátokat. Halkan siklottunk ki a vízre, mi maga volt a csillagos ég tükörképe. Néma volt köröttünk a tenger, pusztán a Szuka állt fekete alabástromként, csendben nyikorogva, akár a végzet küldönce. Talán az is volt. Amikor a hajó mellé értünk, a gróf embere felkiáltott a fedélzetre. - Ned Hawke! A kisasszony kész tárgyalni magával.
A hold és a csillagok ragyogása visszatükröződött az éjfeketén fodrozódó tengervizen, ahogy a hajó befutott a nulporti öbölbe. Egyszerű brigg volt, feketére lakkozott hajótesttel, enyhén megtépázott, de jól működő vitorlázattal; egészen hasonló azokhoz, amik az itteni kereskedőhajókat kísérik. Ennek a főárbócán azonban nem lobogott zászló, sem pedig más jelzés.
Ethuil estéje kétség kívül az év legforgalmasabb ünnepe volt Nulportban. Búcsú a téltől, hogy aztán a tavasz valami új kezdet reményét hozza magával. Valamit, ami kicsit szebb, kicsit jobb, mint hitvány életünk mindennapjai. Magam is sokszor megfordultam ezeken a mulatságokon annak idején, élveztem a bor mámorát, a szerencsejáték szenvedélyét, a női test melegét. Ám ennek sok éve már.
Különös érzés volt visszatérni ebbe az átkozott porfészekbe, amit annyi ideig otthonomnak hívtam. Már messziről megcsapott az alvilági fertő orrfacsaró bűze, és menten fölidézte bennem a régi időket. Egy-egy sikeres portya utáni féktelen vedelést, a törzshelyeinket, ahol kényünkre-kedvünkre ronthattuk a levegőt, és balhézhattunk össze Drest embereivel, vagy bármelyik szerencsétlen legénységgel, amelyik úgy gondolta, jó ötlet belénk kötni.
A pokolba is, szép élet volt az, a maga hitvány egyszerűségével. Aztán egy csapásra mindez megszűnt, mert Edellyn Arienthe, Nulport önjelölt igazságosztója Norvin Drest pártjára állt egy olyan kérdésben, ami kettőnkön kívül senki másra nem tartozott. Talán azt hitte, helyesen döntött, hogy Dresttel jó lóra tett. A legyőzhetetlen kapitány, a rettegett legenda, a Fehér-tenger kalózkirálya, akit aztán leöltek, mint egy kutyát. Különös fintora a sorsnak, mit mondjak. Norvin Drest a hullámsírban, én pedig újra Nulportban. Ez valóban valami új kezdete lehet.
- Kapitány, megérkeztünk - nyitott be egy matróz kopogás után.
Biccentve felálltam a karosszékemből, kiléptem a kapitányi kabinom ajtaján, majd a fedélzetmesterem mellé sétáltam, aki épp a kormányos mellett állt.
- Még egy száz métert előre, aztán jó lesz. Ennél közelebb ne menjünk - szóltam. - Horgonyt le, vitorlákat felvonni! Kikötőoldallal fordulunk a város felé. Ágyúkat készenlétbe, ha jelzek, legyenek jól láthatóak! Pengehálókat mindkét oldalon dobjátok le, nem akarom, hogy a vendégünkön kívül bárki más megpróbáljon felmászni a hajóra! - Parancsára, kapitány - tisztelgett a fedélzetmesterem, majd elsietett, az utasításaimat visszhangozva.
Egy darabig még elidőztem a fedélzeten, hogy megvárjam, míg lehorgonyzunk és irányba állunk. Innen is jól látszott a város, az ünnepségnek hála rengeteg helyen fáklyák és lámpások égtek, akkora nyüzsgés volt, mintha csak egy forgalmas piaci nap lenne. Tökéletes. Alig fél óra telt el, mire minden készen állt, a Veszett Szuka lehorgonyozva, oldalával a kikötő felé nézve várta a továbbiakat. Nem tellett sok időbe, pislákoló fényt láttunk a dokkok felől közeledni. Egy csónak.
- Itt a nulporti kikötői őrség! Kérem vonják fel a lobogójukat és azonosítsák magukat! - hallottuk odalentről. Kisétáltam a hajó oldalához, lepillantottam a csónakra. Már elértek minket, esetlenül próbálkoztak megkapaszkodni bennünk, hogy felmásszanak, ám a ledobott pengehálónak köszönhetően esélyük se volt. Aljas egy találmány ez, de számos mynzashi tengerész életét megmentette már. Épp a magunkfajták ellen készült.
- Szép estét az uraknak! - kiáltottam le. - Engedjenek fel minket! - Nincs dolgom magukkal - feleltem. - Edellyn Arienthét kívánom látni. - Amennyiben van időpontja a Kalmárba, Arienthe kisasszony bizonyára fogadja önt. Vonja fel a pengehálót, megvizsgáljuk a hajóját! - Félreérti. Én leszek az, aki fogadja Arienthe kisasszonyt. - Biztosíthatom, az úrnőnek jobb dolga is van, mint... - Higgye el, hogy az úrnőt érdekelni fogja az ajánlatom - szakítottam félbe, és intettem a kezemmel.
Az ágyúmesterem elkurjantotta magát, és a fegyverfedélzeten nyolc ágyút toltak át a lőréseken. Odalent a csónakban mindkét kikötőőr láthatóan összerezzent. A másikuk vette át a szót, aki ezidáig csendben volt.
- Talán átadhatunk neki egy üzenetet - szólt, a vártnál jóval határozottabb hangon. Ő jobban megőrízte a bátorságát, mint nagypofájú társa. Én csak elmosolyodtam. - De ahhoz azonosítania kell magát!
- Adjanak le egy figyelmeztető lövést, valahová nem túl messze a dokkoktól, de ügyeljenek rá, hogy biztosan a tengerbe csapódjon - mondtam halkan az ágyúmesternek, aki biccentett, majd majd lesietett a fegyverfedélzetre.
Fülsiketítő dörrenés rázta meg a nulporti öblöt, ahogy az ágyúgolyó áthasított a csónak fölött, majd egyenesen a vízbe csapódott, olyan harminc méterre a kikötői mólóktól. Odalent az egyik őr már pánikolva kiabált, a másik nyugtatni próbálta.
- Ez az üzenetem. Most pedig menjenek, hozzák ide Edellynt! - üvöltöttem rájuk, mire ők remegve kaptak az evezőik után.
