Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
- Nos, ifjú mester, erre a választ mindenki maga tudhatná megmondani – mosolyodok el, finoman megvonva a vállaimat, ugyanis nem tisztem bárki helyett megítélni az érzéseinek mélységét vagy mibenlétét. Van, aki a szomorúságát sem képes kifejezni, megint mások ezernyi illat, szó és dallam köré lennének képesek felfűzni a szívükben gomolygó érzelmeiket. - Még ha tudnám is az élet tuti receptjét, akkor se árulnám el – kacsintok huncutan. - Szörnyű volna bárkit megfosztani a felfedezés örömétől, mindamellett, megint csak balga dolog volna feltételezni, létezik mindenki számára egyöntetű megoldása a létnek – biccentem oldalra az államat elszelídülő mosolyom kíséretében, mely következő csöndes megjegyzésénél sem szélesedik vagy fakul meg. - Úgy vélem, számodra nem ismeretlen a szerelem érzete. Tán ketyegődön a zár is kattant – állapítom meg, csakugyan halkan mérve szavaimat még azelőtt, hogy a mágia vidékeire sodródna beszélgetésünk fonala. Képtelen vagyok visszafogni a nevetést, mely felszakad a torkomról, hallva csekély aggodalmát a tanulmányokat illetőn. - Azt mondják, a szükség nagy úr, vagy, hogy a legnagyobb felfedezéseket a mindennapi élet hozza – somolygok az orrom alatt. - Ám, hogy számomra untatóak a mágia tanai, nem jelenti, hogy valóban azok is volnának. Mást a rímfaragás kergetne ki a világból – rándítok újfent a vállaimon. - Mindenesetre élek az ajánlatoddal, ha sikerrel jársz, elsőként fogom legördíteni a torkomon – paskolom meg a vállát barátian, aztán aládolgozva a bájitalok kikeverésének figyelek rá tovább. Apró hümmentéssel konstatálom az irányzatot, melyet a varázslásban képvisel, néhány röpke pillanatig tán a tekintetem is elréved rajta, amint megkísérlem magam elé képzelni az elemek ölelésében. Sokrétű, ehhez semmi kétség sem férhet. Mindamellett, hogy: - Zabolázatlan mindkettő, mi tagadás – vigyorodok el, és csak ezt követően veselkedek neki a hosszadalmasra nyúló történetemnek. Igaz, közben nem tudom meg, hogy járt-e már Leeryában, és a véleményét sem ismerhetem meg a monológom szórakoztató voltát illetőn, hisz a beszélgetésünk másfelé kanyarodik az italok sikeres kikeverésének tükrében. Nem hibáztathatom, így is jókora szerencse, hogy hajlandó volt egyáltalán megakadni munkásságában és idejének egy kicsiny szeletkéjét rám áldozni. - Szakértelmed lenyűgözött, úgy vélem, mindenképpen lesz még közös üzletünk. Rhysand, y-nal – húzom széles mosolyra az ajkaimat, lelkesen fogadva kezét búcsú gyanánt. - Jó híredet messzi fogja fújni a szél. Az istenek vigyázzanak – viszonozom kacsintását, aztán elpakolva a két üvegcsét, egy utolsó intést követően hátrahagyom a labor barátságtalan épületét.
//Én is köszönöm! //
Folrandír Ceilteach Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Szerte a világon szerelembe esnek. Énekelnek a szerelem miatt, táncolnak a szerelem miatt, verseket és történeteket írnak a szerelemről, mítoszokat és legendákat zengnek a szerelemről, sóvárognak a szerelem után, a szerelemért élnek. Ölnek a szerelemért, és meghalnak a szerelemért. De mégis: -Akad, olyan szó, rímpár, mely valóban képes leírni érzéseinket? Vagy csak halvány kontúrokat fest köré? – az érzelmek akár egy karnevál, színesek és megannyi nüansza létezik. Olykor becsap s van, hogy valós, s ha mélyről jönnek, nem lehet leírni, csak azt tudja, ki valóban átélte, legyen az fájdalom vagy egekig repítő élmény. – Ne fukarkodj, hisz magam is megosztottam veled jónéhányat –húzom széles mosolyra szám, leginkább, mert a fele se igaz, de ennyi szórakozás nekem is kijár. – Amennyiben elárulod, az élet tuti receptjét úgy én fizetek neked – vonom fel szemöldököm vigyorom mellé. – Leginkább arról, mikor egyedül gyönyörködsz olyan csodában, amely mindenki más számára láthatatlan, érthetetlen – szívem halk szavai, sóhajszélként szakad fel torkomból. Amikor szerelmesek vagyunk, akkor megszállottan gondolunk és koncentrálunk, vágyakozunk valakire, egyre többször és többet akarunk látni egyetlen embert. És azért a valakiért, ha kell, a valóságot is képesek vagyunk eltorzítani, vagy adott esetben hatalmas kockázatot is hajlandóak vagyunk vállalni annak érdekében, hogy meghódítsuk a szívét… Elgondolkodva hallgatom a mágiáról szőtt szavait, mely kissé borús képet fest le jövőmet illetően. Úgy lehet, valamiféle finom fintor is kiül ábrázatomra. Az a néhány könyv, mely eddig a kezem ügyébe került, inkább volt szép mese, mint porladó sivatagi kőzet, a tapasztalás pedig elkápráztatott. Bízom benne, hogy legalább annyira lódít, mint én percekkel ezelőtt. – Okot adsz rá, hogy afféle ital kikeverésén gondolkozzak, mely könnyebbé teszi a tanulást… - igaz, ami igaz fogalmam sincs, képes lennék efféle dologra, noha a gondolat igazán kecsegtető. – Ha egyszer sikerül, neked ajándékozom az első adagot – vagy a másodikat, gondolkozom még rajta. Ide-oda billentve fejem méricskélem hol egyik, hol másik szemöldökömet rántva a mélybe. – Azt se mondanám meg rólad, hogy valaha jártál Alora tornyai közt, de tudva már … valóban nem kétséges – mi más illene jobban egy lantpengetőhöz, mint a szabadmágia, mely éppoly könnyed, mint a furulya szó, de annál ártalmasabb. Noha, ahhoz elég keveset tudok róla, hogy bármiféle ellenszenvet váltson ki belőlem, s meglehet utána sem fog. A kiteljesedés mindenki számára másban nyilvánul meg, s amennyiben nem lenne szükség rá, tiltanák s üldöznék „tanait” – Azt hiszem, leginkább az elemi erők állnak hozzám a legközelebb, ami talán nem is áll olyan távol a tiedtől. Megadóan emelem fel kezeim, a feltételezésem miatt; meglehet, államat támasztva hallgatnám tovább történetét, melyet, olyan átéléssel mesél, mintha újra élné, a történéseket. Vonzza az ember tekintetét, s már bánom, hogy közbe szóltam ismét, s nem ismerhetem meg a kaland végét. – Szükségtelen. Egy jó alkimistával lennél kevesebb – somolygom az orrom alatt, s a kiszámolt ulronokat az asztal egyetlen szabad sarkába tolom. – Ez pedig a tiéd – adom kezébe az időközben fiolákba öntött bájolót. – Kívánom, töltse be a neki szánt feladatot. S ha netalán Alorába járnál… Rhysand y-nal – nyújtom felé kezem, röpke kacsintás mellett.
- A kettő nem zárja ki egymást – mosolyodok el valamivel visszafogottabban, mielőtt töprengőn hagynám elrévedni a pillantásomat az egyik szemközt helyezkedő, kissé már megviselt kredencen. Nem tagadom, elkápráztat a sok színes fiola, üvegcse, amelyek katonás rendben sorakoznak üvegezett ajtaja mögött, persze látványuk inkább szolgálja meg a gondolataim összerendezését, semmint eltiporhatatlan csodálatomat. - Művészi titkokat vársz, hogy kifecsegjek neked – tekintek rá vissza egy rézsútos vigyor kíséretében. - Egyszerűen, mindenesetre. Amiként a te italaidnak is megvan a maguk receptje, úgy az én költeményeimnek is. Vagy inkább az életnek? - vonom meg a vállaimat. - Noha, kedves ifjú mesterem, a szerelemnek is ezer orcája van. Az idők próbáját kiálló szerelemről beszélünk? Vagy olyanról, mely temérdek lelket képes befogadni? Netán olyanról, amely magasztos pillanatok helyett csöndes hullámaival mossa a partot? - billentem oldalra a fejemet költői kérdéseim megfogalmazása közepette. - Vagy inkább olyanról, amelyet bájitallal lobbantottak a szívbe – kuncogok fel halkan lódításának folytatását hallva, amit természetest igazságtartalmuk ellenére is szorgosan az elmémbe vések későbbi lejegyzésre. A mágiával kapcsolatban viszont érdeklődéssel hallgatom, bár olybá tűnik éppen annyira ért hozzá, mint jómagam. - Nem állítottam, hogy nem szívlelem a könyveket, ellenben a felettük való kényszeredett rostokolást. Persze minden tudománynak megvan a maga unalma, de a mágia? Ennyire száraz szövegeket azóta nem olvastam, hogy az akadémián rákényszerítettek a sivatagi kőzetek beható megismerésére, minekután részegen véletlenségből jelentkeztem a kurzusra – csóválom meg a fejemet mímelt lehangoltsággal. - Nem az én világom, úgy érzem – teszem hozzá, még azelőtt, hogy tovább kíváncsiskodna. Könnyeden lódíthatnék valami drámait például egy hölgyről, kinek imponálni akartam volna, ám úgy érzem, Rhysandot nem ejtették a fejére ahhoz, hogy eddigi benyomása alapján ne lásson át esetleges újabb mesémen. - Egy kedves barátom biztatott rá, minekután kiderült, van némi sziporka a véremben. S kérlek, kérdés tárgyát képezi ez? A te irányzatod annál inkább - horkantok fel, noha nyíltan nem mondom ki, ugyanis annyit még én is tudok, a szabadmágia művelőit alaposan megveti a mágustársadalom. Finnyás népség... S egyébként is tovareppen figyelmünk a kotyvasztásra, amelynek különös módjáról hiába mutogatja jegyzetét nekem a kurafi, rémes macskakaparásoknál többet képtelen vagyok kivenni jegyzeteiből. Ráhagyom hát a dolgot, amiként ő rám a csöppet meglehet, ízléstelen viccemet. Igaz, sokat elmond róla, hogy a megszokott felháborodás, a magát sértettnek vélt fél keze ügyébe keveredő bárminemű eszköz nekem dobása vagy elsápadás helyett mindössze hallgat. Persze előfordulhat, a belebegtetett ulronok többet érnek neki, mint az önérzete, de a szimatom másról dalol. Szó mi szó, a békesség jegyében nem firtatom a dolgot, hanem belekezdek a történetbe, amiben kisebb szünetet tartva sürgetem meg figyelmét a kotyvalékokra. Más sem hiányozna, minthogy tényleg felrobbanjanak itt nekem. - Ki mondta, hogy vége? - vonom meg a szemöldökeimet már-már a megbántottság érzetében fürdőzve. - Pff, gondoltam – csóválom meg a fejemet, megkönnyebbült sóhajjal téve le az asztalra az üvegcséket. Kezeimet sebtében meg is rázom, akárha évszázados rabláncaik alól szabadultak volna, pedig néhány percnél bizton veszem, nem voltak tovább lefoglalva. - Szóval, türelmetlen cimborám, a történet ott folytatódik, hogy útnak eredtem télvíz idején Nulportnak. Yloréba se tudtam épp menni, más ügyek kapcsán, tehát a birodalom legfertelmesebb városában kellett meghúzni magam, brr… - még a hideg is kiráz a gondolattól. - Út közben történetesen holmi banditák karmaiba keveredtem, s már-már bizton vettem, ott zsigerelnek ki helyben, amikor is egy vörheny hajú tünemény a szépek népéből rebbent elő a bokrok közül a megmentésemre! Csalogánynak nevezte magát, és ez a csodás kismadár történetesen egy árnylovag volt. Hogy honnét tudom? Kérdeznéd – teszem csípőre a tenyereimet, miután kellőképpen kigesztikuláltam magamat. - Hát onnét, hogy miután alulmaradunk a harcban mégis, és ezek a Görények – bűzük után szabadon – leütöttek minket, majd későbbi szökésünket követően ránk uszították Dézsmit, a trollt, bámulatos szakértelemmel győzte le az otromba veszedelmet. Amiben azért én magam is kivettem a részemet – húzom ki magamat büszkén. - Aztán a kompániája befogadott pár napra, csakugyan árnylovagok. A világ rémségeivel küzdenek ulronokért vagy szívük jóságából. Bámulatos harcosok, nem ismernek félelmet sem! - tárom ki a karjaimat izgatottságom jeleként. - Igaz, nem mind olyan szépség, mint az én Csalogányom, talán ezért sem szívlelik őket mindenütt, aztán meg ott van az is, hogy- tessék? - akadok meg egyre kesze-kuszább beszédemben, amint lassacskán feldolgozom, hogy sikerrel elkészült nem egy, hanem mindkét ital. Az önelégültség ismét felkapaszkodik a vonásaimra, bár tudom, nem a lötyögtetésemen múlott a csoda. - Ki állított mást? - kacsintok egyet. - Nos, ez azt jelenti, hogy megdolgoztál a pénzedért. Tehetséges vagy, ifjú mester – dicsérem, mialatt leakasztom az övemről az erszényemet. - Ez itt akkor ötven ulron – teszem le az asztalra, majd a zakómhoz perdülve-fordulva kutatok a maradék után. Kisebb szütyőkből varázsolom elő tízesével a fizetsége másik felét, amit aztán ügyködve az erszénybe szórok. - És elvileg nyolcvan. Plusz a gazok meg a történet, amiként megbeszéltük – mosolyodok el. - Számold csak át, a számok világa sem az én asztalom, meglepő mód – horkantok fel szórakozottan.
Folrandír Ceilteach Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Elgondolkodva szavain forgatom meg kezembe az üvegcsét, melyben a szesz aranylik, majd hajtom fel. Szabad szellem, szabad szív, irigylésre méltó. – Érdekes, eddig úgy képzeltem az élet maga a múzsája a szépen csengő szavaknak. Hogy dalolhatsz szerelemről, ha ketyegődön még nem kattant zár? – öröm és bánat ez a két mozgató rugója a világnak, s ami közte van, apró fogaskerekek. Az érzés ilyen, mely olykor fölém hajol s betakar, s fáj, ha elzavar. Magam mögött hagyva a keserédes gondolatokat, lelek inkább másban jó kedélyre, a bárd legkisebb örömére. S hogy fellobbanó kíváncsiságát ne hagyjam apadni: - A szerelem, mézbe mártott érzelem, az elmebaj is elővesz, ha vén csigaházból zabálsz, s vérre szomjazol, ha najád vérre mozsárba hull –vigyorodom el szélesen, nem együgyű társra leltem - vagy lelt rám -, kit sokáig lehetne az orránál fogva vezetni. S hamar el is terelődik a szó az anyagiakra, s köttetik meg az üzlet egy újabb kézrázást követően. – Afféle, inkább csak ismerkedek a mágia ingoványos talajával – vallom meg őszintén beavatottságom fokát. Érdeklődve emelem pillantásom Rilrionra hasonló beismerése hallatán. – Meglepsz. Ahogyan, azzal is, hogy nem szívleled a könyveket, hisz féléleted rím faragásnak szenteled – rebben szemöldököm az ég felé, majd ugyanolyan gyorsan is ereszkedik vissza. – Igaz, valahol meg tudlak érteni. Bár valamiért mégis úgy érezted, hogy bele kell kóstolnod, mint egy jó borba, miért? S mégis melyik volna az az irányzat, mely felkeltette érdeklődésed? – kíváncsiskodom, s közben már a korábban eltisztogatott kellékeket teszem kezem ügyébe, hogy aztán felvázoljam neki közreműködésének mibenlétét. – Itt ni! – kapom le jegyzeteimet a könyvtartóról, s dugom az orra alá, hogy jól láthassa. Ujjammal meg is kocogtatom a lap oldalát, ha bárki is kiolvassa, hogy mit firkantottam oda, annak megcsókolom a lábát, de talán még a „szebbik orcáját” is. Képessége ecsetelésére félre billentem fejem. Kihitte volna, hogy a harsányan öltözködő, lantpengetés, ivászat, a kényes puma simogatás mellett a kígyóbűvölésre képes. A fintor azonban jó messzire kerül ábrázatom, hazudnom volna muszáj, ha azt állítanám jó magam csak fehércselédek szoknyáját nem cseréltem volna bő bíbor köpenyre. Sejtelmes mosoly dukál mind megjegyzésének, mind pedig kifakadásának, ám még nem ért el a teljes megszánás, így hagyom, hogy igencsak rövid meséjével kápráztasson el. – Hát ez igazán rövid volt – veszem közelebbről szemügyre alkotását, melyet kezeibe szorongat. – Jó lesz – bólintok határozottan. – S igazad van…vedd elégtételnek, amiért megzavartál. Lerakhatod – röpke kacsintás kíséri halovány mosolyom, s ha megteszi, ha nem az utolsó adag elixírt és őrleményt is az üvegekbe szórom. – Nem hallottam még az árnylovagokról, kik lennének ők? – érdeklődőm, s ha kedvet kapott a rázogatáshoz, hát hagyom, folytassa, amennyiben inkább nagyolt mozdulatokkal kívánna „elrepülni” további mondókája közepette, hát magam hajtom végre az utolsó mozzanatokat. Várva az eredményt. - Nos barátom, valóban csodákra képesek a kezeid.
- Közel sem csal a szimatod, valóban így esne. Nem vagyok én az elköteleződésnek ellenére, ám egy művész nem akadhat meg egyetlen múzsánál – vigyorodok el én magam is, még mielőtt volna szíves beavatni az alkímia furmányaiba, habár a rímek hallatán elkezdem kapiskálni, nem szabad minden szavát készpénznek venni, elvégre ki más, ha nem én tudnám a legjobban; még a legnagyobb sületlenségnek is hitelt, elismerésre méltó küllemet kölcsönöz egy-egy bokorrím. - S mit használtok ahhoz, mi átkot akaszt az ember nyakába? Ha a szép álmokhoz is rémálmokon keresztül vezet az út – támasztom meg a könyökömet a pillérnek, miközben fejemet a tenyeremnek simítom széles mosolyom kíséretében. Csupán a megegyezésünket követően rugaszkodok el tőle, hogy kézfogásunkkal pecsételhessük meg az üzletet. - Alorában? Netán varázsló is volnál a kavirnyászság mellett? - vonom meg a szemöldökeimet érdeklődéssel. - Megvallom őszintén, valamicskét én magam is konyítok a bűvészmutatványokhoz, ám nem az én türelmemhez és ízlésemhez mérték a könyvek fölött rostokolást, bármily elbűvölő is legyen valakinek a hátsóját megpörkölni – horkantok fel, amire újabb krákogás a válasz a nagyi felől. - Mondjuk arra éppenséggel képes sem lehetnék, ha nem csal az emlékezetem – tapogatom meg mutatóujjammal az államat, elrévedve néhány momentumra a gondolataim között, azonban igen hamar visszatérek a jelenbe, főleg annak hallatán, hogy akár kecses ujjaim is rámehetnek a kotyvasztására. - Először is ezt nem tagadhatom – mosolyodok el büszkeséggel, ám sebtében visszaöltöm magamra a tátogó hal szerepét. - Másodszor pedig parancsolsz? Miféle képtelen dolog ez? Bizton veszem, hogy- - kezdenék ellenkezésbe, de közben van szíves rábökni a kérdéses részre a jegyzeteken, ahol közreműködésem elengedhetetlensége virít – elméletileg. - Hol? - hajolok oda hunyorogva, viszont rá kell jöjjek, nincs túl sok választásom, hacsak nem járatja velem a bolondját, melyre egyre nagyobb esélyt látok. Ugyanakkor kockáztatni? - Ahh, kezdjük! - adom be a derekamat, határozottan ráfogva az üvegcsékre, gerincemet pedig elszántsággal kihúzva. Megfeszített figyelemmel méricskélem, ahogy rendezgeti az alapanyagokat, majd az instrukciói szerint forgatom balra, majd jobbra az üvegeket. - Ha tesztelni kívánod, mennyire vagyok képes a kezeim szinkronját a nem megszokott módon alkalmazni, emlékeztetnélek, hogy bárd vagyok – mosolyodok el, megvonva a szemöldökeimet, bár kérése hallatán egy nagyobb szusszanás gördül le a mellkasomról, és kis híján elkezdek hadonászni magyarázás közben. - Szinte képtelenséget kérsz, nem lehet úgy mesélni, hogy ne körítsem a történetet mozdulataimmal – tekintek rá merő kiábrándultsággal. - Úgy vélem, szórakozol éppen velem, de legyen meg a jó kedved, végtére némi koncentrációs gyakorlat nem árt – vonom meg a vállaimat gyengéden, felszisszenve, amint rájövök, megint csak sikerült megmoccannom. Még ha az italok sikeressége nem is múlik rajta, a kihívásnak most már meg kívánok felelni. - Szóval, hallottál már az árnylovagokról? Én korábban hallottam róluk szóbeszédeket, de egészen tavaly télig eggyel sem találkoztam – kezdek bele a mesébe, amely bár igaz történeten alapul, szerény véleményem szerint tökéletesen megfelel a kritériumának. - Úgy esett a dolog, hogy Leeryában teleltem volna. Voltál már ott? - kíváncsiskodom, mielőtt válaszának függvényében folytatnám a beszédet. - Történetesen megismertem egy bájos hölgyet, Leerya szépe, csak így hívták, s pirospozsgás orcája, dús keblei, aranybarna, derékig omló haja mellett az értelmében sem szűkölködött. Igazi páratlan csoda volt ő, én mondom – szusszanok fel ábrándosan. - Tán idővel még a kezét is megkértem volna, ki tudja, ám kiderült, hogy Leerya szépe éppenséggel a város grófjának is a kedveskéje, s miután rajtakapott szíve hölgyével egy kellemes légyotton, nos… gondolhatod, szedhettem a sátorfámat – horkantok fel, kisebb szünetet tartva, míg hunyorogva felmérem az üvegek tartalmát. - Szerintem már leülepedtek. Hogy látod? - billentem oldalra a fejemet érdeklődéssel.
Folrandír Ceilteach Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
A felvázolt történet a kisasszonyok s macskák barátságáról az én esetemben kicsit hibás, s azt a bizonyos éjszakát is elháltuk már, s semmi sem változott, noha lehet csak a hold állása nem volt éppen megfelelő, s ha nem rúgnak ki páros lábbal, úgy felvethető opciónak tűnik. Újra és újra, újhold, első negyed, telihold, utolsó negyed előbb utóbb csak meg lesz az igazi. – S még hazudni se hazudnál, kereket oldanál, mielőtt nyakörvet tennének a nyakadba. Ha nem csal megérzésem – vigyorodom el, miután ábrándos csalfasága leolvad képemről a holdfázisokat illetően. – Ha valaki szép álmokat ígér egy kupicával, tud, hogy békanyálat kevert abba, mit legurítasz torkodon, hínárt és moszatot forgatsz nyelveden, ha erőt birtokolsz, ott van még a halikra, ami igazán, hat a palikra – sürgető pillantást vetek öve alá. – Kagylóvér s cápauszony, ha tenger mélyére vágy. Iszap s poshadt víz mindennek az alapja, csupa finomság, csupa nyalánkság – sorolom fáradhatatlanul, s minden bizonnyal, ha bárki más hallaná sarlatánság vádjával zárnának kalodába. Komolyság csak akkor válik igazivá, mikor túlzó ajánlatot tesz, nem kívánom kiforgatni vagyonából. – Tisztességes ajánlat, kezet rá – most én nyújtom felé kezem, az üzlet megpecsételésére. – Ha úgy lesz, öröm lesz veled ismét üzletet kötni. Alorában megtalálsz s talán kellemesebb körülmények között fogyaszthatunk el egy italt – vigyorodom el. Megvárom, míg kellően előkészül s megjáratja ujjait a levegőben, akár csak egy igét útjára engedő mágus. – Minden bizonnyal, ezt sok hölgy támasztaná alá – húzom mosolyra szám, még mielőtt kezébe nyomnék egy – egy öblös üveget. – Ami nagyon fontos barátom, hogy ne mozogj, az növeli a sikertelenség kockázatát s akár az üveg is apró darabjaira robbanhat a kezdeben – elfordulva lapozom fel jegyzeteimet. – Szóval, csak akkor és csak úgy mozdulj, mikor azt mondom. S még mielőtt megkérdeznéd, itt van leírva, mint harmadik „hozzávaló” egy második egyén közreműködése – vezetem végig ujjam saját írásomon, s bökök egy még magamnak is rejtő szóra. – Kezdhetjük? – pillantok rá, s ha beleegyezését adja, neki állok kimérni az adagokat előbb az elixír felét melybe a mozsárban megtört tusak virágból szórok bele egy keveset. – Most pedig előszőr balra forgasd meg háromszor, utána pedig jobbra. De fontos, hogy csuklóból csináld, úgy jobban összekeverednek az alapanyagok – támaszkodok az asztalra tenyeremmel, miközben kritikusan vizslatom tevékenységét. – Utána hagyni kell pár percig, míg a tusak leülepszik az aljára. Addig esetleg elkezdheted a történetet, de fontos, hogy maradj mozdulatlan.
Pillanatnyi megilletődöttségét eleinte némi értetlenséggel fogadom, aztán rájövök, szavaim közel sem voltak félreérteni valótól mentesek. - Úgy értem, a ruvdával töltöttem el forró éjszakát, a malacok csupán elszenvedői voltak a horkolásomnak hajnalban – kuncogok fel csöndesen, bár kissé elborzaszt a gondolat, hogy a fehérnép puha ölét holmi röfögős rémségekre cseréljem. Inkább vetném le magamat egy szikláról, minthogy idáig süllyedjek, szóval megsürgetem magamat az ital kitöltésével, mely produkcióban mindössze egy pillanatra akadok meg. - Végtére is, a kényes kisasszonyok zöme szereti a macskákat dögönyözni, ha utána hirtelenjében az egyik ölében héderelve érne a visszaváltozás, nem lenne más út, mint elmondani a szerencsésnek, szívem őt választotta egyedül, átkom megtörője lett egymaga! Aztán így szólnék: az utolsó lépés pusztán, hogy együtt háljunk, s többé nem tér vissza macska barátunk – vonom meg a vállaimat végül egy széles vigyor kíséretében, amint röpke történetet körítek az esetleges baleset mellé. Noha remélem, azért effajta kalandokban nem lesz részem. Közben a nyanya a túlvégről nem tetszését fejezi ki hangoskodásunk végett, s lehet, alapvetően nem tartottam tőle, Rhysand bizalmaskodása némi elővigyázatosságra ad okot. Legalábbis, amíg az ijesztegetés el nem hagyja ajkait, hiszen akkor képtelen vagyok elnyomni magamban egy hitetlenkedéssel keveredett horkantást. Ami pedig a költeményt illeti... - Szeretnék ma szép álmokat aludni, de a kíváncsiság nagy úr. Mesélj hát, szívesen meghallgatnék még néhányat – mosolygok rá, még mielőtt az üzletre nem keveredne a sor. Figyelmesen hallgatom meglátásait és ajánlatát, amelynek vége újfent derűt varázsol a vonásaimra. Szerencséjére tele vagyok történetekkel, amelyeknek se füle se farka, éppúgy elkölteni való ulronokkal is. Nem tagadom, szimpatizálok az ifjúval, és hálás is vagyok, amiért hajlandó a segítségemre lenni ahelyett, hogy a banya karjai közé lökött volna. - Köszönöm az őszinteségedet. Úgy egyezzünk meg ebben; amennyiben üres kézzel távoznék, fizetek ötven ulront, elvégre a munka attól még munka, és az idő sincs ingyen – emelem meg a mutatóujjamat, kiemelve fontosságát közhellyel felérő bölcseletemnek. - Ha egyet vagy mindkettőt sikerrel előállítod, fizetek százat. Vagy nyolcvanat, ha az árba beleszámítod ezeket a gazokat és a történetemet – legyintek végig a növények felett léhán. - Tekintsd befektetésnek, ki tudja, mikor válik még szükségem egy alkimista segítségére – kacsintok rá jó kedéllyel, s amennyiben megegyeztünk, úgy zakómat elővigyázatossággal lehámozom magamról, és némi fintorral az egyik közelben nyugvó szék háttámlájára simítom. Ezt követően frissen mosott ingem fodros ujjait feltűrve helyezkedek vissza az ifjú mellé, várva instrukcióit. - Nem meglepő, ezek a kezek csodákra képesek – vigyorodok el szélesen, megemelt ujjaimat játékosan ficánkoltatva a levegőben. - Noha elképzelésem sincs, mit jelent az egyszerre vagy a külön-külön, mindenesetre amondó vagyok, adjunk az érzésnek, ifjú mester, és essünk neki egyben. Ha az istenek nincsenek ma jó kedvükben, mindegy a körülményeskedésünk – mosolygok rá biztatóan. - Szóval, mit kell fogdosnom?
Folrandír Ceilteach Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Az öregasszony legnagyobb bánatára, de annál inkább az én örömömre, kénytelen vagyok felkacagni a bárd színjátékára, mely tollukat tárogató pávákat utasít maga mögé. Meg is kapom érte a gyilkos pillantást, melytől bárki a föld alá süllyedne, szám elé is szorítom mutatóujjamat bólogatva, jelezve a vénségnek, hogy többet elő nem fordul, dolgozzon csak nyugodtan. Nem is szól – még- visszazárja aszott ajkait. – Pedig aztán, akad benned lehetőség. Szerencsét kellene próbálnod – fojtom magamba a jó kedvet; csakis a vén satrafa kedvéért s testi épségünk végett, bár szám szegletében még ott ugrál hordalékként. – Ízlések és pofonok. Akkor az emlékre, mely reméljük éppoly kellemes volt a malacnak, mint neked – enyhe megilletődöttség ütközik ki ábrázatomra, némi szemöldök ráncolás gyanánt; pillanat nem több csupán, míg újra visszakeveredik vigyorom orrom alá. Ebben a szellemben nyújtom át neki a megtöltött üvegcsét, s kerítek egy másikat, hogy magam is nyelvemre vegyem a keserű ízt. – Tiszta, bár nem, mint egy hegyi patak, s ha nyomokban tartalmaz is valamit, legfeljebb csak macskává változhatsz – vetem közbe gyanakvó pillantását látva s a néne közbe szólása előtt. Pedig már azt gondoltam, magában tartja szavait, de hát nőből van; igaz, ha hajdanán vizeltek is utána a férfiak, mára ez már csak emlék, nem úgy, mint házsártossága. – Ámbár, lehet, jobban kellene tartanod tőle – veszem halkabbra szavaim, s bökök fejemmel az asszony irányába. – Közelebb ne menj, mert, aki ilyen heves, elégeti, minden húsodat – hajolok hozzá közelebb, szinte sutyorogva szavaim. Dehogy ne csak, rémképek villogjanak szemei előtt, osztom meg vele elképzelésem költeményéről, s bővített változatáról. – Akadnak ennél cifrábbak is, szívesen megemlítek még néhányat, ha esetleg szerzeményedben említést tennél róluk – somolygok az orrom alatt, mielőtt szemügyre venném az alapanyagok garmadát, melynek több, mint haszontalan, legalábbis ahhoz, melyre szüksége van. Igaz, egy mégis hiányzik, ami leginkább ahhoz szükséges, hogy emlékeim felderengjenek. S mivel korántsem szántam ilyen borsos árat kiszabni, ajánlata kissé meglep. S habár az ulronok nem jönnének rosszul… - Nos, mindezt figyelembe véve, az ár korrekt – biccentek. – De szükséges tudnod, hogy a sikeresség nem mindig borítékolható. Bár előrelátó voltál, s mindenből dupla adaggal jöttél, de ez sem jelenti, hogy nem üres kézzel fogsz távozni – hozom tudtára azt, amivel talán nem is számolt, mielőtt megtette volna, nemes ajánlatát. – Meglátásod jó, ifjú vagyok, akár csak a tudásom – nem rég léptem ki az ereklyetár ajtaján, kezemben a mesterré válás első „kulcsával” s most próbálkozom komolyabban a keverés lépéseivel. Nincs szívem túlárazni szolgálatomat, hisz már csak a próbálkozással is én nyerek többet. – Így legyen az ár ötven ulron, s esetleg egy történet, melynek se füle, se farka – teszem meg felé magam szerény ajánlatát. – Ahogy gondolod, akkor beszámítjuk az árba – egyezem bele, hogy megtartom a számára haszontalan dolgokat. Áthelyezve az asztal túloldalára őket, kérem maradásra. Megvallom, amennyire tartózkodtam társaságától, annyira lett kedvemre magányos napjaim után. Segítségre ugyan nem lenne szükségem, de inkább hallgatom fecsegését – mely igencsak emlékeztett valakire-, mint a sarokban lévő boszorka szörcsögését. – Nem lesz másra szükségem, mint a kezedre vagy kezeidre, attól függ, egyszerre tegyek próbát vagy külön- külön?
- Úgy nézek én ki, mint holmi vándor kereskedő? Egyik oldalt kérem, kóstolják az ylorei vöröset, másik oldalt akadnak ékszerek, antikvár olvasmányok – illegetem magamat színpadiasan, szavaim mellé hol a zakóm egyik oldalát, hol másikat tárva ki, mielőtt széles vigyorra húznám a számat. - Noha nem tagadom, ezúttal nem esne rosszul egy a tarsolyomban – vonom meg a vállaimat, s már éppen tervezném leinteni nemes ajánlatát a vízre, ám megakadok a mozdulatban, amint éket ver holmi alternatíva a tudatába. - Uhh, legutóbb egy malacólban keltem forró, közös éjszakánk végett… ám nem leszek illetlen, egye fene – fogadom el az üvegcsét, amelybe némi gyanakodó méricskélést követően töltök az idő közben megnyitott üvegből. - Persze, ha van kivel koccintanom, egyedül sosem móka az italozás – kacsintok rá, bár szerfeletti szórakozásomat megakasztja a nagyi a túloldalról. - Az erdei boszorka vinne el titeket, kocsmában hiszitek hát magatokat?! Fiatalság, rajtatok múlik a jövő, hát pusztulásra vagyunk ítélve – morogja a végén már csak az orra alatt, melynek különféle gúnyos arckifejezésekkel és tátogással adok aláfestést az ifjú kavirnyász szórakoztatására, illetve annak érdekében, hogy megfékezzem a nyelvemet. - Ahh, hogy számomra! Hát lekötelezne, ifjú mester, mindenképpen – viszonozom vigyorát, igaz, könnyeden olvad az arcomról a jókedv hallva, micsoda alapanyagokat képesek felhasználni a bájitalaik elkészítése érdekében. Reményem, a békákról szőtt história csupán mese. - Fúj… meglehetősen undi – jegyzem meg, még azelőtt, hogy társaságában vagy egyedül kiürített üvegcsémet félretéve sorakoztatnám fel számára a szajrét. A hiány okán elsápadok, de aztán megnyugvással engedem ki a mellkasomba szorult levegőt, áldva az isteneket, amiért nem szükséges újabb kört megtennem a városban. Úgy vélem, megfelelő a kondícióm, mégis ennyi lóti-futi még a szerencsétlen bárdot is megpróbálja. - Nem véletlenségből, hisz elképzelésem sincs, mit kérsz meg érte. Akadtak a piacon borsos árúak, s tekintve, ez a lötty nem mindenütt kapható, másrészt felszámolhatunk rá sürgősségi díjat, meg a koncentráció megzavarására kiszabott vigaszdíjat, feltételezem, azoknál drágább lesz. Száz, százötven ulron? - vonom meg a szemöldökeimet találgatás közben. - Nevezd meg az árat, ifjú mester, és én megfizetem. Kegyelmes kedvemben találtál – mosolyodok el, akárha az én kedélyemen múlna az ital elkészítése vagy sikere. Arról már nem szólok, nem épp a saját pénzemből játszok lovagot. Bár hallva, hogy a felszerelés java része teljesen felesleges, még a vörösek ulronjait is megsajnálom, mit arra az arcátlan Timora pazaroltam! Durcás arckifejezéssel fonom egymásba a karjaimat, nyomonkövetve röpke előadását, melynek bizonyos pontjain tovább emelkednek a szemöldökeim. - Hihetetlen, mit rá nem sóznak az emberre ezek a kontárok… Tartsd meg őket, Rhysand, készen veszem a kenőcseimet, s máskülönben, effajta gyalázat után rájuk sem bírnék nézni – szegem fel az államat dacosan, visszapakolva elé a kezembe nyomott növényeket, igaz, az öregasszonyt illetően képtelen vagyok visszatartani halk kuncogásomat. Csupán azt követően komolyodnak vonásaim, hogy maradásra sarkall és asszisztálásra kér fel. Nem vagyok benne bizonyos, hogy a megfelelő személybe fekteti a bizalmát. - Igen? Miben tudnék hozzájárulni a kotyvasztáshoz? - billentem oldalra a fejemet kíváncsian.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
- Nem kétlem szavaid. A szív dolgában, bizton hiszem tapasztalásodnak párja nincsen – somolygok orrom alatt, bár egy pillanatra felszökken szemöldököm hallva, inkább él hölgyek praktikájával. –Kostólónak, mi másnak? Ha már ily becsben tartod Ylore vörösen párló nedűjét. De nem vitás efféle képpen is lehet, torkot öblögetni, s még, ha szerencséd van, az unalom se öl meg – vonom meg ismét kissé vállam, hisz botorság nem hagyja el ajakát. Haditervnek se utolsó, ha mellünk jobban dagad az erszényünknél. – Más helyen meg lehet magam is szánnék rád, néhány csengő ulront, de itt csak egy kupa vízre tudlak meginvitálni. Persze, ha megfelel – könnyeden mozdulattal intek az asztalon strázsáló kancsó felé. – Noha, talán mégis csak akad itt valami – tanakodva vonom össze szemöldököm, mely sarkára is tettem az üveget, mely a ruvdát őrizgeti magában. – Áh, a törpék itala… bár azt hiszem, kristály pohárral nem szolgálhatok, csak efféle üvegcsével – kapom el karcsú nyakát az üvegnek, amint meglelem, s fordítom felé, ahogy a tartóból kikapott hosszú csőalakú üvegcsét is, kissé már elkámpicsorodva. Mindemellett sorsát nem kerülheti el, hogy némi tájékoztatásban részesüljön, az alkímiát illetően. – Oh…, hát szíved azért meg ne szakadjon, megeshet te lennél az egyetlen rímkovács, ki balladát írhat a kavirnyászásról, mellesleg meg említhetsz benne engem is, már csak a lehetősége is megtisztelő lehet… számodra – vigyorodom el szélesen, ha már ilyen könnyed csevejbe keveredtünk a véletlennek köszönhetően. Követem tekintetét, s a takarítás felvetésére csak: - Alapanyag, ha netalán valaki híján lenne belőle – süllyesztem vissza hűvös tekintetére sajátom, habár fele se igaz a szavaknak, legalábbis eddigi ismereteim alapján. Türelemmel nézem s hallgatom végig, ahogy kipakolja, s közben bemutatja számomra a birtokában lévő holmikat. Gondossággal pakolom ide-oda őket, simítom végig a száraz s nem száraz kórókat, mint, aki legalább hiányolna valamit. – Szép, szép, úgy látom, minden megvan hozzá, felkészültél. Bár valami mégis hiányzik… említettél fizetséget is… - kérdőn kúszik szemöldököm homlokomra. Legyünk őszinték, a legfontosabb lemaradt. Viszonzom széles mosolyát, ahogy elfogadom jobbjának üdvözlését. – Ha már így túl estünk a formalitásokon, drága Rilrion, ezeket tartsd meg. Ez kamilla, leforrázva öblögethetsz vele, ha netalán túl sokat szórakoztattad a népet ékes rímjeiddel, torokgyulladásra kiváló. S még egy sor hasznos tulajdonsága is akad, aranyérre is jó, ha netalán… - pillantok fel rá egy röpke pillanatra, miközben a kezébe nyomom a virágot. - … fürdővízbe, ha utána elkortyolgatod, még aludni is jól fogsz tőle – ebben a momentumban, szükségem van rá, hogy számszegletében meghúzódó izmok, a kelleténél jobban ne szélesedjenek. – Nadálytő gyökér, pépesítve, némi nyállal megbolondítva, kitűnő zúzódásokra, s varázsmogyoró, kivonata, tökéletes az arcápolására, rajta ugyan már nem segítene – bökök fejemmel az öregasszony felé. – De hidegben, az arc kiszáradása ellen véd, s ha alkohollal kevered nedvét, még rovarcsípésre is kiváló – teszem kezébe azt is, mint ahogy tettem a többivel is. – Viszont, ne siess úgy, szükségem lesz a segítségedre – jelentem ki, s még kabátja ujját is megcsípem, ha távozni készülne, a sarokba balladákat költeni.
- Áhh… - legyintek léhán – egy kellemes légyott és egy ízletes ital bármire gyógyír – horkantok fel, figyelve, amint szakértelemmel végigsimítja az álla vonalát. Már-már olybá tűnik, mint aki érti is, amit csinál, reményem hát, a látszat nem fog megcsalni. - Már miért kellene hordanom? Általában meghívatom magamat – bököm ki teljes lelki nyugalommal, és még csak nem is ferdítek nagyot; amennyiben hajlandó bárki megszánni eme csoda arcot, ki volnék én, hogy hátráltassam jótékonykodó hajlamaiban? Annál több ulron marad a zsebemben a szenvedélyem és egyéb üzelmeim űzésére. - Nem haragszom, mondjad csak – kezem újabb legyintésével nógatom, majd magyarázatának idejére a csípőmön pihentetem meg az ujjaimat. Megadással süppednek aztán a vállaim, ugyanis kénytelen vagyok belátni, a szakértő munkát nem szabad sürgetni. Ha arra kérnének, írjak rögvest egy időtálló költeményt az ylorei királynőnek, őfelségének, s mindemellett a nyakamban lihegnének, mint azok az otromba, nyomott orrú ölebek, hát bennem is akadna feszengés. - Érthető… Amennyiben vállalod a munkát, tán még az ajtó túloldalára is elvonulok szívet megszakasztó balladákat költeni egy szerencsétlen bárdról, kinek nem volt más vágya, mint az alkímiának tudománya – pillantok el a távolba felszegett állal, mímelt ábránddal fürkészve a sarokban csüngő pókhálókat, de minek után rádöbbenek, hogy nem a kosztól feketéllik a fele, hanem a rovarszaporulattól, fintorba torzul az ábrázatom. - Ugh, senki nem szokott itt takarítani? Na de komolyra fordítva a szót – tekintek rá vissza sebtében, majd az asztal egyik üres szegmentumára helyezem a felszerelésemet. - Van itt két adagra való nyugalom elixír, kevéske tusak virág, még üvegcséket is hoztam. Illetve még pár szöszmösz növény, a felét nem jegyeztem meg a füves ember sorolásának – magyarázom előzékenyen. - Egy emlék felidéző italra lenne szükségem, annyira sürgősen, mint amennyire az alkímia tudománya kényes elvárásai mellett meg tudja oldani – vonom meg a szemöldökeimet érdeklődéssel, remélve, nem fogja azt mondani, halovány lila dunsztja sincs arról, mi fán terem az a lötty. Mindenesetre az illemtudásomat még nem hagytam hátra, ezért lelkesen fogok kezet az ifjúval. - Örvendek Rhysand, y-nal – mosolyodok el szélesen.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
- Nos, ifjú mester, erre a választ mindenki maga tudhatná megmondani – mosolyodok el, finoman megvonva a vállaimat, ugyanis nem tisztem bárki helyett megítélni az érzéseinek mélységét vagy mibenlétét. Van, aki a szomorúságát sem képes kifejezni, megint mások ezernyi illat, szó és dallam köré lennének képesek felfűzni a szívükben gomolygó érzelmeiket. - Még ha tudnám is az élet tuti receptjét, akkor se árulnám el – kacsintok huncutan. - Szörnyű volna bárkit megfosztani a felfedezés örömétől, mindamellett, megint csak balga dolog volna feltételezni, létezik mindenki számára egyöntetű megoldása a létnek – biccentem oldalra az államat elszelídülő mosolyom kíséretében, mely következő csöndes megjegyzésénél sem szélesedik vagy fakul meg. - Úgy vélem, számodra nem ismeretlen a szerelem érzete. Tán ketyegődön a zár is kattant – állapítom meg, csakugyan halkan mérve szavaimat még azelőtt, hogy a mágia vidékeire sodródna beszélgetésünk fonala. Képtelen vagyok visszafogni a nevetést, mely felszakad a torkomról, hallva csekély aggodalmát a tanulmányokat illetőn.
//
Szerte a világon szerelembe esnek. Énekelnek a szerelem miatt, táncolnak a szerelem miatt, verseket és történeteket írnak a szerelemről, mítoszokat és legendákat zengnek a szerelemről, sóvárognak a szerelem után, a szerelemért élnek. Ölnek a szerelemért, és meghalnak a szerelemért. De mégis: -Akad, olyan szó, rímpár, mely valóban képes leírni érzéseinket? Vagy csak halvány kontúrokat fest köré? – az érzelmek akár egy karnevál, színesek és megannyi nüansza létezik. Olykor becsap s van, hogy valós, s ha mélyről jönnek, nem lehet leírni, csak azt tudja, ki valóban átélte, legyen az fájdalom vagy egekig repítő élmény. – Ne fukarkodj, hisz magam is megosztottam veled jónéhányat –húzom széles mosolyra szám, leginkább, mert a fele se igaz, de ennyi szórakozás nekem is kijár. – Amennyiben elárulod, az élet tuti receptjét úgy én fizetek neked – vonom fel szemöldököm vigyorom mellé. – Leginkább arról, mikor egyedül gyönyörködsz olyan csodában, amely mindenki más számára láthatatlan, érthetetlen – szívem halk szavai, sóhajszélként szakad fel torkomból. Amikor szerelmesek vagyunk, akkor megszállottan gondolunk és koncentrálunk, vágyakozunk valakire, egyre többször és többet akarunk látni egyetlen embert. És azért a valakiért, ha kell, a valóságot is képesek vagyunk eltorzítani, vagy adott esetben hatalmas kockázatot is hajlandóak vagyunk vállalni annak érdekében, hogy meghódítsuk a szívét…