Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
So this is... KaDiPE5
So this is... KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
So this is...

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Utolsó Poszt Kedd Júl. 12, 2022 5:59 pm

Lezárt játék

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Jún. 07, 2022 6:43 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Valahogy tudtam, hogy ez az egész nem lesz oly' enyszerű, ahogy elképzeltük azt. Hiába akartam Arnavnak a legjobbat, még az önzőségem is félre tettem, valahogy az egész halálra volt ítélve onnan, hogy az őr közölte, mindössze egyetlen fogvatartott akad éppen. Ezen az átlag nulporti meg sem lepődött, hiszen tudta mindenki, hogy a városi őrség lényegében asszisztál a sötét üzelmekben, amik itt zajlottak.
- Haladjatok. - Vonta össze a szemöldökét Ari megjegyzésére a férfi. Nem értette a szavait, de biztos volt benne, hogy valami sértést kaphatott... pláne, mikor kissé pironkodva, de elvigyorodtam. Talán nem most kellett volna odamondania, ám egyelőre a puszta félreértés miatt, hajlandó volt minket beengedni a fogadába.
Odabent sem fogadott kellemesebb közeg. Szúrós-keserű ürülökszég keveredett valamivel, amit meg sem próbáltam beazonosítani, szinte félve, mire jutok ezzel a fajta felismeréssel. Inkább csak arra koncentráltam, amiért jöttünk. Segíteni Arinak, mert megkedveltem, segíteni neki, hogy előrébb jusson. Csak ez a cél lebegett a lelki szemeim előtt.
- Vááá... - visítottam, ahogy Arnavba csimpaszkodva a nő még mindig felé kapott. Csak a paskolást éreztem meg a hátamon, mintha ő meg nyugtatni akarna. Szánalmas voltam, mert még mindig inkább tűntem gyengének... de ez tudat alatti dolog volt. Csak simán hozzá akartam érni.
- Menjünk... - bólogattam. Aztán elengedtem, végig simítottam a ruháimon, hogy ne tűnjek olyan gyűröttnek. De igazából nem érdekelt, csak megfogtam Ari kezét és úgy rángattam ki, nehogy őt is meg akarja fogdosni a nő, aki nem a rokona volt. Szörnyű hely volt a fogda... örültem, hogy mindez idáig nem kerültem be a falai közé. Ezek után pedig csak még óvatosabb voltam a dolgaimmal, hogy ez így is maradjon.
- Én... sajnálom... - mondtam csendesen, ahogy kiéltünk az épület elé. - Jó lett volna, ha legalább azok közül valaki, akit keresel. - Nyeltem egyet, megint jött az érzés, hogy el fog menni és nem látom többé. A szívem fájdalmasan dobbant egyet, de aztán az ajkaimra mosolyt erőltettem. Nem akartam, hogy megérezze, mi jár megint a fejemben. Nem kellett, hogy önző legyek. Most nem. Hogy neki jó legyen.
- Na, ezt kerestétek? - kérdezte nagy vihogva az őr. Aztán lendített egyet a kezén. - Lóduljatok innen! Ostobák! - A hangja élesen csendült bele a város csendjébe, mert ezen a részen most nem sokan voltak. Talán mindenki a piacra ment. Így az ütött-kopott, macskaköves úton megindultam vissza a Korallba, belekarolva Ariba.
Egy ideig nem szóltam. Nem is tudom, miért... talán kicsit féltem, hogy lehangolt, így nem tudom majd jobb kevre deríteni, pedig valójában minden porcikámmal azt szerettem volna. Az ujjaim lágyan cirógatták a csuklója körül a bőrt, inkább ösztönösen, semmint készakarva. Aztán befordultam az egyik sikátorba és ott néztem a szemébe először.
- Ha segíthetnék neked bárhogy, én megtenném. Csak kérned kell. - Biztosítottam arról, amit éreztem. Tudtam, hogy szomorú voltam a piacon, mikor tudatosult bennem, hogy az érzés, amitől jó mellette, hamarosan majd meg fog szűnni. Most is tudtam, csak ebben a félórában képes voltam ezt félretenni.
- Szeretnél velem visszajönni, Ari? - böktem a fejemmel az utca felé. - A szobámba... - tettem hozzá sokatmondón. Tudtam, hogy érti mire gondolok, ahogyan azt is, elutasítha bőven. Csak egy csókot ígért, semmi összebújást.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Jún. 05, 2022 12:16 am

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ennyi logikám még nekem is volt és van is, hogy tudjam, más ez. Olyasmi, ami tőle egy darabka, amit én magamnál fogok hordani és viselni akármerre megyek. Olyan szimbolikus, mint minden hasonló, amelyet egymásnak adnak idekint. Nincs sok holmim, főleg nem ajándékom az itteniektől, szóval nem lesz nehéz majd eszembe juttatni azt, hogy kitől kaptam és mikor. Nem is húzom tovább, sem fejtegetem, hagyom, hogy ahova tettem, ott legyen és elkísérjen minket a mostani útra. Nem megyünk messzire, csak egy helyre, ahol lehet azok vannak, akik hozzám tartoznak. Nem akarom félbeszítani a dolgot, hogy igazából már lemondtam arról, hogy én itt megtalálok bárkit és bármit, így némán követem és tekintetem a környék épületein futtatom végig. Ez a környék már korántsem szép vagy éppen kellemes, egyszerű és rideg, akik itt „szállnak” meg, azoknak nem kell sem kényelem, sem pompa. Nekik nem kell ivó, fürdőház vagy épp akármi, nem hiszem azt sem, hogy az étel, amit kapnak, az nevezhető egyáltalán ehetőnek, vagy csak valami, ami kitölti a gyomrukat, hogy ne legyenek hangosan. Noha ilyen helyen még nem voltam, olyanokkal igen, akik napokat, heteket vagy akár éveket is eltöltöttek itt és nem éppen kellemes emlékként élték meg vagy mesélték el. Egyszerűen egy szakasz, vagy tény, hogy miért menekülnek vagy bujdosnak, hogy többé ne találja meg őket senki sem. Akárhogy nézem a közeget, valahogy meg tudom érteni, hogy nem akarnak ide visszakerülni.
- Barátságos környék – morgom magamnak inkább, mintsem bárki másnak. Erre nincs tömeg, legalább azokat nem kell kerülgetni, ellenben aki elmegy mellettünk, az bizony megnézi, ki a franc merészkedik ide. Míg én beleillek talán, Fol túl finom és tiszta ehhez a helyhez. Ő beszél, én meg majd figyelek akkor.
És volt is mire, mert hiába a pénz, nem volt kedves a fogadtatás. Sőt… persze nem mentem messzire, így Fol mögött álltam, mint valami rondán néző árnyék. Most nem volt kedves, barátságos vonás az arcomon, olyan kemény volt és merev, amire azt mondják, ijesztő és inkább nem kötnek belém. Szúrós tekintetem kapja az őr, majd a türelmetlen fújtatásom.
- A jó anyád se nézett ki annak, mégis mindenki megkapta – és a csavar ebben, hogy ezt talán csak Fol érti, az elfek csodálatos, dallamos nyelvéhez nem illik ez a mocsok, tudom, de én akkor is kimondom. De a hanglejtésem olyan, mintha éppen bókolnék neki vagy kérném másképp. Talán meghatja, talán nem. - Mi csak ennyit akarunk, tökéletes – biccentek én is, ahogy előre engedem Fol-t és magam is megindulok. Végül csak nem kellett penge, ez a jobbik eset. Azt hiszem. Azért az is izgalmas lett volna.
- Ennek az agya helyén is trágya van – sorolok be mellé, hogy halljon is. Nem vagyok most hangos, bár elviekben csak egy hely foglalt. Akkor még kisebb az esélye, sőt, semmi. De még mindig nem mondok semmi ilyet, betérünk hát a célba, a folyosóra. A szag szinte marja az orromat, a fény kevés, így hunyorognom kell, hogy lássak is. A rongy-gombóc még közel sem tűnik annak, akinek lennie kellene. Épp mondanám is, csak ekkor a nőszemély felfedezi, hogy mi itt vagyunk. A fülem sajdul belé, ahogy visítani kezd és Fol nekem esik, mert szinte menekül. Megtartva lépkedem hátra, hogy én se essek a karmos, mocskos ujjai közé majd felröhögök. Ugyan engem is meglepett, érzem, hogy szívverésem gyorsabb, de nem ijedtem meg. Ennyire nem. Az meg csak mondja és mondja…
- Jaj édesem, hát nyugodj meg, nem hozzád jöttünk – de nem fog ez megnyugodni, bomlott az elméje eléggé, ahogy hallom. Lepillantok inkább Fol-ra. Megpaskolom a hátát finoman, hogy ennyire ne rettegjen, a rácsot nem tudja elrágni és addig tökéletes biztonságban vagyunk.
- Nem, ő nagyon nem az. És ahogy hallom, senkinek sem a barátja. Talán ha maradt volna kenyerünk, jobban örülne – engedem el, hogy megállhasson a saját lábán. Csak mordulok valamit a nő felé, majd ennyiben is hagyom. - Szerintem mehetünk is, ettől csak tetveket kaphatunk, nem információt – rázom meg végül a fejem és már indulok is visszafelé. Sejtettem, de nem tört le. Tovább kell keresnem, túl egyszerű lett volna azonnal válaszba bukkanni.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 27, 2022 9:55 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
- Nem... nem a hajókat... - ráztam meg a fejem, ahogy lágy mosoly ült ki az arcomra. Tudtam, hogy félig-meddig vicces és sejti, egészen más okból kaptam tőlem azt a bizonyos ajándékot. Nem bántam persze, hogy megfogalmazni nem tudta magában, más közegből érkezett, mint én és nem is volt olyan érzelmes talán. Én viszont szinte úsztam a vágyakban, a fájdalomban, a szeretetben... sőt egyenesen túlcsordultam belőlük.
Nem tudtam flörtölésnek szánta-e a választ, vagy csak simán nem értette mire célozgatok. A vigyora mindenesetre megmelengette a lelkemet. Aztán persze, ahogy sétáltunk végig Nulporton és a város nyüzsgése mögöttünk maradt a piactéren, kissé komorabbá vált a hangulat. Nem azért, mert a családomat említettük. Az már régi történet volt és egészen a részemmé vált... inkább csak nagyon komolyan vettem a rám szabott feladatot, hiszen ígéretet tettem Arnavnak. Segíteni fogom őt minden áron.
Csak bólintottam. Nem nagyon érdekelt az ulron, de tudtam, hogy ez ilyen becsületbeli dolog is amúgy is viszonozni akarná a szívességet. Majd egyszer meghív egy italra. A tervemet persze gyorsan felborította, hogy "Pog szajhájának" nézett a fogda egyetlen őre és még hozzám is vágta az ulront, amit neki szántam.
- Ha nem szajha, nem nézne ki így... - morogta a bajsza alatt a férfi, ahogy Arnav megpróbált kiállni értem a maga kissé esetlen módján. Végül megforgatta a szemeit: - Jól van, menjetek be, de előre szólok, csak az első cellában van valaki - tette hozzá. - Haladjatok! - Bökött a fejével az ajtó felé, majd kitárt előttünk azt.
- Köszönjünk. - Dünnyögtem oda, nem sok kedvem volt cseverészni, így hát gyorsabbra véve a tempót az őrség pihenője mellett, bekanyarodtam a szűkös folyosóra, ahol cellák sorakoztak. Az első, jobboldal felől üres volt, ám baloldalon valaki meghúzódott a homályban. Szikár nőszemély volt, rongyokba bugyolálva és valamit dünnyögött az istenekről az orra alatt. Ránézésre pedig úgy hatott, mintha észre sem vett volna minket.
- Ismerős? - pillantottam Arnavra, ám ekkora az asszonyság felpattant, majd egyenesen a rácsoknak rontva óbégatni kezdett. Ki akart nyúlni, hogy elérjen, én meg annyira megijedtem a lendületétől, hogy társam karjaiba vetettem magam.
- Isilme szerelmére! - visítottam fel a nyakába csimpaszkodva. - Mondd, hogy nem ő az egyik barátod!- Az egész testem reszketett, ahogy lógtam rajta. Igazából a hely volt baljós, amin a nő viselkedése sem segített.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 26, 2022 10:21 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
A mögöttes tartalom a lényeg, nem az, hogy mennyire van arannyal bevonva bármi. Odalent nekünk is akadtak kincseink, noha jóval szegényesebbek, mint a míves ékszereik, annál többet értek. Gyöngyökből, kagylókból megannyi hever odalent és persze, az ő ékszereikből is, válogatni bőven lehet. Mégse ér fel egy olyannal, ami ő visel a nyakában, adhatnék én maroknyi gyöngyöt és aranyat, semmit se érne neki.
- A hajókat? - persze, ezt már félig viccelve mondom neki és mégsem, mert hát, valóban kell idő nekem, hogy rájöjjek, mit jelent azon kívül, amit ábrázol. Vagy ha tudom is, akkor sem vagyok biztos a válaszokban. Odaköthető a tengerhez és nekem ez ragadt meg, egyelőre. Másabb, mint egy anyától kapott bármi, vagy lopott holmi, ennyire már bőven rájöttem. Mivel nem az ő fejével gondolkodom, bele fog telni egy kis időbe.
- Mindenképpen észben fogom tartani – vigyorogtam a kacsintására, bár eszembe jutott Ian megszólalása a lóitatóról, amely éppen úgy hideg, ahogy lennie kell. Estek már bele abba sokan, vagy épp tették oda, mert valamiért rászolgált, szerencsére nem indulok meg egy felé sem. Követem, hiszen most a fogda a cél, az, ahol lehetségesen találok valakit, aki az enyéim közül való. Annyira kicsi az esélye, hogy inkább meglepne, hogy így van, mintsem a hiányuk fogad. De ha nem próbálom meg, akkor nem tudhatom és nem ér semmit az út. Lehet minden város rácsai mögé be kell majd néznem és kutatnom, ott vannak-e vagy sem. Vagy más helyekre. Bár nem hiszem, hogy fogadókban töltenék az idejüket, előbb lelem meg őket halászok között vagy egyenesen a víz közelében, azonban, manapság minden előfordulhat. Nekem természetes, hogy olyan helyre megyek, ahol emberek vannak, nekik annyira nem, azonban, ahogy már említve volt, ők sem a legártatlanabb teremtések. Simán benne van az, hogy valaki megzavarta őket, ellenálltak és azok miatt töltik a büntetésüket.
- Ügyes leszel, meglásd – paskolom meg finoman a vállát, hátha ezzel még nagyobb lendületet küldök felé ahhoz, hogy valóban ne az ivással töltse az idejét. Meg ott van Ian is, az is neveli, ha pedig másnap rosszul van, még kínozza is, hogy nem ad lehetőséget. Kegyetlen lecke.
- Áhh, értem értem – bólintok. Hogy mivel, ezek szerint majd eldől. Ulronom sok nincs, ékszert adhatok vagy a tenger kincseit. Vagy akármit. Nem most van az. - El fog fogyni úgyis, de megoldom. Eladni még mindig el tudok dolgokat, ettől nem félek. De rendben, akkor majd valahogyan – bólintok, beleegyezve, hogy akkor fizessen ő, ha kell és majd elszámoljuk. Ahogy közeledünk, úgy érik meg bennem az izgalom, a kíváncsiság, nem is tudok számokon gondolni. Akarom, hogy itt legyenek, de túl szép lenne…
- Te fogsz beszélni, igen. Én nem biztos, hogy szépen tenném – talán érződik, talán nem, ahogy kicsit feszengek, de elrejtem, ahogy meglátom az őrséget. Végigmérem, majd csak megállok, Fol mellett és onnan figyelek. Ugye ő beszél, erre ahelyett, hogy engednének, olyat mond, amit nem is értek honnan vesz. Ráncolom a homlokom, majd mordulok egyet.
- Eszed sem sok van, ahogy szemed sem. Nem szajha, hanem varázsló – fogok a vállaira Fol-nak, ahogy nekem koccan. Ahogy óbégat, persze, hogy megijed. - Nem megyünk. Be akarunk menni, keress máshol szajhákat. Félreállsz? - nem mosolygok, igaz, nem ez lett megbeszélve, de… mindegy. Csak adjon okot és megkongatom az ostoba fejét.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 23, 2022 6:11 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Arnav szavai hűen tükrözték származását. Értettem miért vonzódik a vízhez… ahogy én magam is vonzódtam az erdőkhöz és a fákhoz. Talán csak élvezte, hogy megoszthatja velem, amit szeret, hiszen én is meséltem neki a ruhákról, amiket szeretek, azokról a dolgokról, amik rajta kifejezetten tetszettek nekem. Ez amolyan ismerkedés volt… mint egy olyan “randi,” amit Ian említett.
Aztán megmutattam neki az egyetlen értékes dolgot rajtam. Nem. Az a lánc nem ért sok ulront és nem is csodálatos technikával készítette valami ékszermester… nem. Ez csak azért volt értékes, mert az anyámé volt. Egyszerű érzelmi jelentősége volt. Reméltem, hogy ezt Ari is érzi, még ha jól nem tudja kifejezni. Talán a neki adott lánc is majd egyszer ilyen lesz.
- Majdnem olyan szép, mint a neked adott vasmacska. Az is szimbolizál valamit, talán egyszer majd rájössz mit… - mondtam halkan, de nem annyira, hogy ne érthesse a szavaimat. Egyszerűen csak nem tudtam még kimondani, szavakká formálni mindazt, amik bennem voltak.
- Ha le akarnál hűteni, nem kell ám visszafognod magad… - kacsintottam rá, de ahogy tovább haladtunk a piaci forgatagban, persze minden komolyabbá vált. Hiszen azért voltunk itt, hogy neki segítsünk… és igen. Tudtam, hogy fájni fog majd elengedni, de megígértem, hogy segítek és ezt az ígéretemet nem akartam semmissé tenni, csak mert egy kicsit beleszerettem ebbe a halfiúba… vagy férfiba. A közöttünk lévő százötven év amúgy is szinte három emberöltőnyi különbség volt. Hogy is adhattam volna neki bármi olyat, amiért engem választott volna? Nem voltam bölcs, csak egy dologra voltam képes. Akarni.
A gondolatra persze komorabb szavak is érkeztek belőlem. Anyám és a bátyám története, akik életét erőszakkal vették el azok, akik a klánunkat támadták az erdőben. Tin nem mesélt róla sokat, ahogy apa sem, csak egy-egy szót csíptem el a beszélgetésükből.
- Azon dolgozom. Nem akarok inni. - bólintottam. Ez persze könnyelmű kijelentés volt a pillanat hevében, hiszen honnan tudhattam volna, mit hoz mindaz, ami előttem áll. Talán a keserűség, ami már így is gyökeret vert bennem, kihozza belőlem a legrosszabbat és üveget fogok ismét. A rosszullét ettől nem tántorított vissza.
Könnyen törtem át a piacra jellemző tömeget, hogy lábaim elérjék az utat, mely a fogda irányába vezet. Ha az én családom nem is menthető, legalább Arnav hadd kapja meg azt, amiért jött. Barátokat, testvéreket.
- Te majd engem fizetsz meg később. - Feleltem, bár még nem tudtam hogyan hálálhatná meg, hiszen csak a csókjára vártam, amit már korábban ígért nekem. - Hosszú út áll még előtted a szavaid alapján, minden ulronra szükséged lesz. Majd egyszer, valahogyan visszaadod… jó? - mosolyodtam el, ahogy rá pillantottam a szemem sarkából. Borzasztó édesnek találtam, hogy volt lelkiismerete, de képtelen lettem volna nem segíteni neki. - Hamarosan megtudjuk látták-e őket. - Tettem hozzá, ahogy megálltam a robosztus építmény előtt.
- Akkor csak hagyj beszélni. Ígérem, nem lesz baj.
Nem karoltam ezúttal belé. Kicsit féltem, hogy majd jobban megnéznek emiatt. Így hát, beletúrtam a hajamba és odaléptem az őrhöz. Előkaptam néhány érmét, úgy, hogy ne lássa honnan veszem elő és az ujjaim között felemeltem.
- Valakiket keresünk. Csak megnéznénk a cellákat és ha nincsenek itt már távozunk is.
A pasa szó szerint kitépte a kezemből az ulronokat.
- Mondd meg, Pognak, hogy marhára nem vicces. Szajhákat küld ide, hogy az elhagyjam az őrhelyem! - Emelte fel a hangját, én meg nekiestem a mögöttem álló Arnav mellkasának, mert attól féltem, hogy nekem esik. - Nem a hamvas fiúk az esetem. Szedd a sátorfádat!





Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 22, 2022 7:52 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
- De hiszen most is ketten vagyunk. Nem jött Ian, amazok pedig ránk se néznek – mutatok a tömeg felé. Persze értem én, hogy mire céloz, így kezem leengedve bólintok egyet. Kinek mi a csúnya, ugyebár. - Értelek persze. A társaság a lényeg és a víz – hiszen nem a száraz homokhoz és egy buckához kívánok menni, hanem annál több. Nekem több. Haza nem mehetek, de a vizet nem vehetik el tőlem, nem tudják, nem tudnak mindenhol ott lenni. Egy részem azt kívánja bárcsak, hiszen akkor tudnám, hogy sokan vagyunk, rengetegen, de baj is lenne, mert akkor nem élnék sokat, nem élném meg az újabb és újabb napokat idefent. Szerencsémre, keserű mellékízzel, élek és érezhetem.
- Bizonyára. Ilyen nagy palástok meg minden, hogy suhogjon és zörögjön – mutatok a hátam mögé, mintha ott lenne. Persze nem nagyon láttam ilyeneket sokat, inkább talán mások voltak, de kétség se fér hozzá, hiába lehet kényelmes, ha egyszerűen totálisan hasztalan, mert zajt csap. - Akkor az egyszerű forma kell, ezzel – nézek oda, ahonnét most ő húz elő egy medált, melyen a holdsarló pihen, lilás színben. Másabb, mint amit az én nyakamba akasztott, de valahol megértem, miért bámulta annyira a holdat, amikor odahuppantam mellé.
- Szép nagyon. Jól őrizd meg – mintha attól tartanék, hogy valaki itt terem és letépi a nyakából. Az ilyen dolgok, főleg anyától, apától, sokat jelentenek és sokáig őrizzük, a legutolsó dolog, amit csak akkor tesz pénzzé a legtöbb ember, amikor már nem marad bőrén hús vagy épp a gyerekéé. Vettem már én is párszor apróságot úgy, azoktól, akik éheztek és nem maradt már más, miközben megszakadt a szívük. Visszarejti az ékszert, én pedig hátradőlve csóválom meg a fejem szórakozottan.
- Azt egyből gondoltam, hogy van rá módszer – hogy mik azok, sorolni sem kell, csupán ő sejteti ahogy szinte dalolja felém. Azonban hamar komolyabb hangvételűre fordulnak a szavak, nem húzom elő ismét a vicces. Bólintok egyet, hogy értem és meg is értem, miért nem akar jobban belemenni. Hasonló, hiszen én is sokszor láttam vagy csak éreztem át, ahogy közeliek hullottak a mélybe, váltak a semmivé. Az ilyen, bárhol legyen bárki, nehéz és még nehezebb szavakba önteni.
- Sajnálom – mondok ennyit végül, nem fűzöm bele a saját nyomoromat, hiszen felesleges. Nem arra van szüksége, megértésre sem, azokat azonban, akik megöltek, nem hozza vissza semmi sem. Még a varázslat sem. - Az akkor nagyon is jó. Dolgozz azon, az ivás helyett és akkor még hasznos is lesz – persze, ez már az ő döntése, nem az enyém. Ha nagyon fájt neki ma reggel, talán épp elég ok lesz majd neki, hogy magától is erre gondoljon, ne pedig egy üvegcsére.
- Igen, eléggé. Még sokáig nem láthatom őket – vagy lehet soha többé. Ők nem jönnek utánam, elkötelezettek és védik, ami maradt. Meg akarják tenni amit lehet, családot, életet, jó kérdés, hogy meddig fogja ezt engedni a világ. Ha sokáig állok egy helyben, kevés idő lesz, elindulunk, de gondolataim még ott maradnak, a családnál. Felveszem az iramot végül és hallgatom, hogy mi a terv.
- Igen, nekem is ez a bajom, hogy hatalmas – sóhajtok egy nagyot. - A tenger közelében is túl nagy, de egy próbát megér bőven. Majd… kiderül. Miért fizeted le? Nekem kellene – hiszen hozzám tartoznak, ha itt vannak és akkor is, ha máshol lesznek. Senki más nem fogja helyettem megtenni, ha másik városban lesznek. - Már az is jó lenne ha látták és tudnám így, merre. Így csak rohangálni fogok a világban, mint valami bolond – fújtatok egyet, mert a tehetetlenség csak dühít, végül azonban sóhajba fordítom át, ahogy odaértünk lassan. Az épületre pillantok, amely a legbarátságtalanabb itt, azok közül, amiket láttam. Visszapillantok inkább Fol felé.
- Hogyne, megyek veled be – azzal már indulok is az őr felé majd megállok előtte, bevárva Fol-t, hogy ő beszéljen, de azért vigyorgok. Nos, az ő már nem épp barátságos tekintettel méreget, talán fejben már azt is tudja, melyik cellát kapjam.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Május 18, 2022 5:59 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Voltam valaha ilyen felszabadult? Isilmë szerelmére, biztosan állíthattam, hogy nem. Talán gyerekként voltam ilyen, mikor Tin úgy döntött, hogy meglátogat és együtt játszottunk, akkor mertem nevetni, jól érezni magam, mert akkor gyerek lehettem. Azon kívül nagyrész koloncnak éreztem magam az engem körülvevő idősebb elfek között.
– Ha lehetünk kicsit kettesben, úgy ha gyönyörű, ha csúnya, ha kényelmes, nem számít. Azt hiszem, sokszor csak a társaság a lényeg. – Feleltem, de biztos voltam benne, ha a csökkenő hold ezüstös fényében megint figyelhetném őt a víz mellett, ugyanúgy égi tüneménynek tűnne, mint azon a bizonyos estén. Nem akartam persze túlzottan romantikusnak hatni, bár nagyon is az voltam, ami az érzéseket illeti, de nem kötöttem ennél jobban Ari orrára. A társaságát akartam érezni, nem azt, hogy egész egyszerűen nem tud mit kezdeni velem.
Csak megráztam a fejem. A legtöbb varázsló kámzsás öregember volt az emberek szemében, vagy éppen valami női ruhához hasonló öltözékben virított. Én nem vágytam ilyesmire… szerettem a nadrágot és az inget, ami kicsit rám feszült. Egyszerűen könnyebben mozogtam benne, pláne, ha varázslásról és ebből kifolyólag gyakorlásról, vagy harcról volt szó.
– Nem tudom. Biztos vannak olyan ruhák, amiket egy-egy varázsló kényelmesebbnek tart a harcban, én a szépséget kedvelem, de inkább az egyszerűbb formákban. Ha giccset akarok hát felveszem a fekete gyöngyfülbevalókat, vagy kihúzom az ingem alól ezt. – Kivontam a fekete anyagok rejtekéből a lila félholdat formázó medált, ami egy bőrszíjon lógott a nyakamban.
– Ez anyámé volt… – A hangomban némi szentimentalitás csendült, de nem tartott sokáig. Gyorsan elvonta a gondolat, hogy hamarosan talán tényleg beteljesül a vágy, ami már az első pillanattól kezdve dolgozott. Sok férfit ismertem, naponta találkoztam újabb és újabb alakokkal, de csak Arnavnál éreztem ilyen erőteljesen, hogy csókot akarok tőle kapni.
– Hidd el, le tudsz hűteni, ha a megfelelő módszerrel próbálkozol. – Feleltem olyan dallamosan, mintha csak egy szépséges erdei madár csicseregne egy faágon. Talán mégis volt bennem egy kicsit abból az elfségből, mely az erdőben hagyományosan létezett. A családomról beszélni mégis nehéz volt.
– Megölték őket. – Ismételtem meg más hangsúllyal azt, amit mondott. Egy rövid bólintás is követte a szavakat, így biztosítva őt arról, hogy ez egy szomorú történet. A családom anyám halálával hullott igazán szét, amit csak tovább szabdalt a bátyám halála.
– Gyógyító sosem lesz belőlem, de a mágia, amit tőle kaptam fejlődhet és erősebbé válhat. Én így tisztelgek anyám emléke előtt. – Feleltem és hallgattam, amit ő mond a családjáról. Az érdekesebb volt, így kicsit felé fordultam, ahogy leporolta magát. Aztán már léptem is előre, hogy meginduljunk a fogda zord épülete felé. – Gondolom, hiányoznak a testvéreid. – jegyeztem meg.
Aztán persze megint megpróbáltam a humorosabb oldalát megfogni a dolognak. A csókra tereltem a szót, majd vidáman, kicsivel gyorsabb léptekkel haladtam a kúria mellett egyenesen a célunk felé. Nulport nem volt akkora város, hogy elfáradjon az ember lába, míg egy pontjából a másikba sétált.
– Beszélek. – Bólintottam először. – Ha ott vannak, lefizetem az őröket, hogy engedjék szabadon őket. Ha pedig nincsenek ott, az egy másik tervet jelent. Akkor tovább kell kérdezősködni. Nem feltétlenül lehetnek Nulportban, ez a világ hatalmas, de talán látták őket. – Tettem hozzá és végig sietve a hatalmas építmény mellett, már szemünk elé is került a fogda. Nem volt szép látvány, sőt az igazat megvallva elég lelombozó volt. Az ajtó előtt álltam meg, kicsit távolabb, hogy az ott állomásozó őr ne nézzen meg azonnal magának.
- Bejössz velem, vagy megvársz kint?



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 17, 2022 11:08 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Nekem a víz csak jó, bár nem hinném, hogy valódi alakom is megvillantom, annak még nincs ideje. Bár, ha még sokáig mászkálunk ebben a városban, akkor megkívánom azt a fájdalmat, amit megkövetel. De ami utána az, annál jobb sosem lesz. Messze az otthontól ugyan, de mégis, az érzés maga.
- Ám legyen úgy – bólintok arra, hogy megígérte. Bár a szavak sokfélék lehetnek, az ígéretek még annál is jobban, hiszen nem egyszer szegték meg a nekem tett szavakat vagy én tettem meg. Nem hiszem, hogy soha többé nem fog, mert bizonyára lesz alkalom, de talán, a nemrég átélt kín után most valóban nem. - Nem nagy hely, csak kényelmes – messzebb vannak azok, amiket papírra lehetne leírni, milyen szépek. Azokhoz pedig nappal illik vagy a Telihold valódi, teljes fénye. Amikor csak levegőt akartam érezni a bőrömön, el-elmentem egy ilyen helyre, mert oda sem a hajóik, sem maguk az emberek nem jutott el egykönnyen, így magam voltam csak, meg a csend. Amikor nehéz volt, de hamar vágytam a forgatagot, így tovább is álltam.
- A patak vize más, az nem tetszik annyira. Inni jó, meg lemosni a mocskot. Az úszás meg hasznos, sok-sok alakot láttam már a mélyben rohadni, pedig ha tudtak volna… - persze, kicsit szépítek, mert hát, nem is kevés miattunk került oda, vagy éppen csak ami maradt belőle. Bizonyára ezekről is hallott, a mendemondákról, amikben több volt az igazság, mint a mese. Nem szégyellem, nem tagadnám meg most sem, ha azt kéne tennem, de tudom, hogy bennük több van, mint a táplálékban. Bár, legyen rá tanúm bármelyik istenük, egyesekbe annyi ész sem szorult, mint egy tátogó halba.
- Akkor egyszerű kell, mint ez – bökök a vértre, amely miatt még sosem nézett senki nagyon rám, nem szúrt ki a tömegben. - Vagy akkor kicsi nagy kell. A mágiához valami nincs? Bár a te pénzed, te tudod mire kell – hiszen én hiába akarnám elkölteni, ami nincs. Sok minden amúgy sem kellene, bár nem mondom, láttam fémből készült vérteket vagy éppen fegyvereket, amiket szívesen tudnék a magaménak, de mivel ez a test csak az álca, nem költök rá feleslegesen. Nem kell cifra ruha a tenger mélyére és annyit nem hordanám, hogy megérte.
- Az az ő dolga – vonok vállat, mint minden ilyenre. Ha csak mások véleményét nézem, kint se lennék a vízből, sosem fordult volna meg a fejemben, hogy elinduljak bárki után. Persze, sokszor jól jön, ha azok a szavak jók és jót mutatnak, de amikor senkik csak úgy, beszélnek… tegyék. Azért van a szájuk, ameddig be nem tömi valaki azt ronggyal. Aztán akkor majd lesz alapja a rossznak, bár szégyellni nem szégyellném.
- Nekem az a furcsa, aki csak erre. Más világ, más nézőpont, igazából. El hát, mert volt egy cél, nem sikerült, mással igen. Ez már csak így működik. Ha kevesen lennének az emberek, akkor nekik is. De ők annyian vannak, hogy ráérnek egész nap csinálni – nevetek fel. A jólét, ahogy mondanám, ha folytatnám, eléggé meglátszik rajtuk. Nem kell csak azt nézni, hogy mennyire betörtek a mi területünkre, a mi élelmünk viszik, mindenhol ott vannak. A hegyeken, a völgyekben, a föld alatt lassan, az erdőkben. Sehol nem marad majd senki más, csak ők és ez valahol nem olyan kellemes gondolat, még ha nem is vagyok vérmes velük, mint a többiek.
- Ráérünk mindennel, úgy hiszem. Aztán megint felpörögsz és nem tudlak lehűteni sem – csóválom meg a fejem közben. Persze, hogy akarja, kíváncsi, meg, ahogy mondta, követelőző. A fiatalok már csak ilyen hevesek. Még pár év és ő is lelassul, de most… most van. Elcsendesedve tépek ismét egy darabot, ahogy mesélni kezdi a családját. Nagy és csonka mégis, tele veszteséggel. Nehéz erről beszélni.
- Megölték őket? - talán pont az, amire az előbb tértem ki csendesen, a betörő emberiség, aki nem szokott kérdezni, csak elvenni. - Meglehet. De gondolom te nem gyógyítani kívánsz – fogalmam sincs, hogy miféle mágiák vannak még, de ki tudja. Lehet azt kell csinálnia, amit kapott. - Apám már nekem sem él. A testvéreim, akikkel a vér köt össze, talán még igen. Én nem örököltem semmit – figyelem, ahogy közben feláll és leporolja magát. Indulna. Én még eszek, így a kenyérmaradékkal a kezemben állok fel, bár már nincs sok, kidobni nem fogom. Lerázom magamról a morzsákat és elindulok utána.
- Azért ne fuss, abban nem vagyok annyira jó – érem be végül és körbepillantok. - És ha ott vannak vagy sem, mi a terv? Még mindig te beszélsz?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 8:05 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Valójában egészen tetszett a gondolat, hogy megmártózzak az éjszaka leple alatt Arnavval vegy olyan helyen, ahol a legtöbben nem is sejtenének fürdőző helyet. Akkor lehetnék ruhátlan anélkül, hogy bárki megleshessen… Ari előtt nem volt baj a testemet mutatni, de mások egészen különös hatással voltak rám. Iantől például egyenesen pánikot éreztem. Nem akartam, hogy lássa, milyen vézna vagyok. Így is éppen elég gyengének tartott.
– Nem iszok, hisz megígértem Iannek is. – Feleltem, majd lágyan elmosolyodtam. – Alig várom, hogy elvigyél erre a helyre.– Valójában szerettem volna minél több dolgot megtapasztalni mellette, hiszen ha elmegy ez az egész álomkép szertefoszlik és mi már nem leszünk többé mi, csak két ember, akiket elválasztott saját sorsuk. – Gyerekként sokat pancsoltunk az erdei patakoknál, de mély vízhez nem sokszor volt szerencsém. Még a kisebb tavak sem voltak olyan vészesek, úszni mégis megtanultam.
Nem hittem, hogy érdekelné a gyerekkorom, mégis meséltem róla. Valahogy vele még Iannél is könnyeben megnyíltam. Könnyen csúsztak ki a szavak az ajkaimon, csak meséltem, mert úgy éreztem ez kell ahhoz, hogy megtudja, ki vagyok. Csak azt adtam neki, amire én magam is vágytam.
– Senki sem, csak tudod… ha innen tovább állunk, akkor túl nehéz lenne valami hatalmasat cipelni. Vagy éppen, ha ruhát vennék, Ian nem engedné, hogy viseljem, mert túl feltűnő. – Vontam meg a vállam. Nem meséltem még Arinak arról, hogy egészen pontosan mit keresek egy zsoldos mellett. Legalábbis nem fejtettem ki részletesen a dolgot. De valamiből élnem kellett, az pedig nem a külsőm volt, mint már sokszor bebizonyosodott. Nem egy alkalommal tette majdnem tönkre a helyzetet a feltűnőségem.
– Van, akinek szégyen ez, hidd el… – feleltem, ám ahogy ficeregni kezdett ültében, le is esett, hol nyúlkálok. Nem akartam udvariatlan lenni… nem, sőt valami különös figyelmesség fogott el, azért törölgettem a morzsákat róla. Kissé zavartan húztam vissza a kezemet és rápislogtam, nem mintha le tudtam volna olvasni az arcáról, hogy jól esett-e neki vagy éppen azon gondolkodik, milyen lenne beverni a képem.
– Furcsa elképzelni, hogy valaki ennyire használja csak a testét. Na meg azt is, hogy elhajtott… – megköszörültem a torkom és végig simítottam a hajamat zavartan. Aztán hallgattam, ahogy arról beszél, milyen volt emberekkel együtt lenni. „Kipróbálta.” Talán csak nem fogták meg azok az asszonyok, férfival viszont tudná élvezni, kötelezettségek és hagyományok nélkül. Utódot egy magamfajta sehogyan sem tudna neki adni, így megszűnne a testiség ilyen formájú, kissé korlátolt felfogása.
Észrevettem már, hogy nem nézte meg a nőket, pedig a piacon is akadt mindenféle. Formásabb, vékonyabb, szép arcú, széptestű, kicsit teltebb. Színes népség volt, ahogyan a város maga is. De Ari nem nézett egyikük után sem.
– Ha besétálunk amögé az épület mögé, az is később lesz… vagy valamikor – böktem a fejemmel a szemközti építményre. – De igazad van, talán este jobb lenne, mikor visszatérünk a szobába. – Tettem hozzá. Az legalább édes jutalom lenne, ha esetleg sikerül nem összeveretnem magam a fogdában, mikor a barátai után kérdezősködök. Nem, mintha nem éreztem volna szívesen azonnal az ajkait az enyémeken, egyszerűen csak kicsit zavarban voltam a gondolattól.
– Családom… van… – Sóhajtottam. Nem szívesen hoztam fel az apámat, nehéz fejű alak volt, akit meglepő módon rendkívül tiszteltek az erdei elfek. A családi többi tagja is hasonló volt. Csak én voltam ilyen furcsán semmilyen. Lényegében egy senki. – Az apám és a két nővérem van még életben. Az anyám és a bátyám egészen kicsi koromban meghaltak. Anyámra már egyáltalán nem emlékszem, a bátyámra még haloványan igen. Az apám meg az erdei elfek között tisztelt, idős elf, nagyon bölcs… a fiatalabb nővérem egészen hasonló hozzá, tőle örökölte a képességeit. Aevon nővérem meg gyerekeket nevel odahaza. Tisztességes asszony lett belőle. – Meséltem el röviden a történetet. Nem volt különösebben izgalmas. – Csak én vagyok varázsló, anyám gyógyító volt, bizonyára az ő mágiáját örököltem meg.
Aztán felkeltem a romról, leporoltam én magam is a morzsákat. Aztán a fejemmel a fogda felé böktem, hogy haladjunk végre a célunk irányába.
– Minél gyorsabban odaérünk, annál előbb kapom a csókom. – Vigyorogtam rá, majd nagy vidáman megindultam abba az irányba. Valójában azt kívántam, hogy esetleg rábukkanjunk a barátaira, valahogy kiszedjük őket a rács mögül.  Az a csók nem ért annyit, hogy neki ne sikerüljön az, amiért a világunkban van.  



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 5:57 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Áalán van abban valami, amit mondani szeretne, amire utal. Lenne abban valami, ha amellett, hogy teszem a dolgom, jutna idő másra is, nem mintha most nem lenne időm erre, rá. Csakhogy ahogy sose mondanék re arról, hogy a tenger gyermeke legyek, úgy itt is köt a szavam, a minden a többiek, a királynő szavaihoz, még ha azok nem kellemesek. Sőt. Épp amiatt nem megyek vissza és dolgozom azon, hogy visszakapjuk a többieket.
- Talán? Miért, mit érdemlek? – nem mintha lenne még kívánságom, nagyszerűen megvagyok itt, most és ebben a helyzetben. Persze mindent lehet fokozni, hiába fiatal, Folnak több ötlete lenne, van rá, mint nekem valaha, arra, hogy mit lehetne ma még halmozni.
- Igen. Nekem kell is, vonzz is. Az kevésbé, hogy valami dézsában főzzem meg magam – bólogatok párat. Valóban kell, kellene akkor is, ha amúgy végig egy kádban áztatnám magam. – Ha kibírod, mutatok helyet, ahol nem fulladsz bele, de élvezni is lehet. Nem nekem kell szeretni, zavarni nem zavar – bár emberi mivoltomban nem tudok olyan jól mozogni a vízben, mint amúgy, arra pont elég, hogy fennmaradjak és élvezzem a víz érintését. Azt nem tudom, nála mennyire jobban, de nem lep meg, hogy csatlakozna hozzám oda is. Röpke ismeretünk alatt már kezdem kitapasztalni, hogy nemigen tudok olyat tenni, ami nincs a kedvére. Lesz majd más akinek baj lesz az is, hogy levegőt veszek, létezem.
- Nekem rendben van. De nem ihatsz, nem akarom az élettelen tested kihúzni a partig – hiába a biztosabb terep, inkább maradjon tiszta a feje és akkor másnap sem lesz oka panaszkodni. Nincs már olyan hideg sem, hogy valami kórság kapja el, a tegnapi éjjel is fülledt volt a városban, a vízparton pedig kellemes.
- Ki mondja meg, hogy nem ünnepelhetsz? Ian? – nem látom más okát annak, hogy nem fogja. Nem ismerek mindent ami ő, így kérdések bőven akadnak még később is. Bár most bővebben is kifejti a szimpátiáját felém, amiből már bőven meg is értem őt. Bár ő csak olyat lát, ami nem valódi, evilági. A valódi formámra már nem illenének ezek, bár arcom, a nagy részem megmarad, mégis teljesen más. Kíváncsi vagyok vajon akkor is ugyan ezt tudná mondani vagy akkor már más költözne a szemébe? Nem dagad a mellem a büszkeségtől, hiszen nekem ezeket nem mondja senki, így nem is fordítok külsőmnek nagy jelentőséget. Hús, ami segít idefent maradni közöttük. Azért azonban egy mosolyt kiengedek.
- Azt tudom, hogy tetszik. Így. Mert ezt ismered – ha sunyi, ha nem, így marad. Egy ideig. A napok telnek, nekem pedig majd vissza kell térnem a habok közé, hogy tovább maradhassak, célom felé meneteljek. Talán azonban nem a célomat kellett volna előbb közölni, hanem azt, miért vagyok ilyen vele, a világgal. Sokkal hamarabb értette volna meg és kevésbé lett volna neki fájó, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Akkor se, ha asszony lenne, hisz számtalan csupaszt nőt láttam a partokon, mikor arra úsztam, mentem. Ők sikítva elbújtak, takarták magukat, én meg rájuk se hederítettem, a víz volt a fontos. Lehet azt hitték, hogy a magamféléket szeretem vagy bolond vagyok.
- Nem hiszem, hogy szégyen. Mindenkinek más a jó – vonok vállat. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy férfi sem. – Uhm... kettő, három? Úgy összesen. Ebből egy az én népemből, de nem sikerült az utód, így elhajtott. Hasztalan voltam, idefent meg lefoglalt más – pillantok le, ahogy a morzsát sepri le rólam. Nem zavar, ő ilyen tisztamániás, ám az ölemnél ahogy odaér, azt megérzem. Nem fáj, kicsit mocorgok ültömben. Fura. De azt tudom, ha ott van piszkálva, akkor... odateszem a kenyeret inkább.
- Igen. Azért voltam emberrel, hogy megpróbáljam milyen. Aztán annyi mindent meg kellett még tanulnom, hogy elmaradt, nem gondoltam rá – most sem úgy, tény csupán. Egyik elhaladó asszony után sem nézek. – Nem úgy volt, hogy később? Talán este. Nem csinálom jól, nem úgy fogom fel mint ezek – bökök állammal a piac felé. – Nincs senkid Ian-an kívül? A családod?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 16, 2022 11:43 am


so this is
« taggeld; @Arnav • Zene; The golden one »
Arnav talán úgy érezte, már átlépte a korlátait, de biztos voltam benne, hogy valójában még csak az első lépéseket tette meg. Én is ilyen voltam, mikor eljöttem otthonról, hagytam magam kiszakítani az erődőből, amit ismertem. Megszűntem erdei elf lenni igazából, a hagyományaink nem kötöttek le és apám fiának sem éreztem magam… jóformán menekültem az elől. De az igazi korlátok csak most jöttek, hogy itt álltam a felnőttségem határán és még annyira kötöttek a családom dolgai.
– Kérheted. Talán teljesítem azt, amit kiérdemelsz. – Vigyorogtam rá egy gyerekes kacsintás keretében. Igazság szerint tökéletes volt ez az egész pillanat, úgy ahogyan volt. Csak akkor kezdtem el igazán érezni, hogy mennyire el tudok lazulni mellette, mikor leültünk arra a bizonyos kis romra és egészen közel húzódva hozzá beszéltem. Eddig zavarba hozott az illata, de mind inkább kezdett természetes lenni, hogy egymás mellett voltunk… közelebb hajoltam, nevettünk, elmélyültünk.
– Ó. Igaz, téged amúgy is vonzz a tenger. Bár nem vagyok olyan jó úszó, de szívesen megmártózom veled a habok között, ha szeretnéd. – Feleltem, nem is gondolkodva el azon, hogy túl készségesen ajánlkozom mindenre, ami érdekli. Ez azért volt, mert ha elmegy és nem látom többé, csak az emlékek maradnak meg. – Egy esti fürdőzés? – kérdeztem, aztán persze tovább terelődött a szó a születésnapom felé. Egy-két héttel ezelőtt még azt sem hittem, hogy megélem majd, most viszont egyre inkább közeledett Árë havának 11. napja. Mondhatni csak úgy pörögtek a napok és a hetek.
– Nem igazán hiszem, hogy nagyobb dologgal kéne ünnepelnem. – Ráztam meg a fejem. Nem volt kivel és nem volt miért. Meglephettem magam persze ezzel-azzal, csakhogy kellemesen érezzem magam, de nem volt semmi komolyabb okom arra, hogy ünnepeljek. Igazából nem volt kivel sem, mert akármennyire is szerettem Ian társaságát, nem igazán tűnt olyannak, aki a fogadott fiacskája születésnapját kívánná megülni.
A dicséretet is halkan súgtam neki oda, mintha titok lenne. Az emberek előtt az is volt, nem tudtam elképzelni, hogyan néznének rám, ránk, ha ezt hallanák. De én tényleg őszinte voltam. Már megtanultam, hogy titkolózni hülyeség. Még zavarban voltam a bókoktól, amiket adott, de nem engedtem, hogy most felülkerekedjenek rajtam, elég volt az a pillanatnyi fulladás, amit okozott.
– Dehogy sunyi… – Nevettem el aztán magam a válaszára és futólag megérintettem az egyik kezét, amit éppen nem használt. – Nekem tetszik. – Tettem hozzá, mintha az én szavam felül tudná írni az összes többit, amit eddig hallott. Valójában, ha ő is kedvelt volna engem, talán így is lett volna.
– Ó értem… – egyre inkább kezdett a kép összeállni. Mármint igazából értettem, hogy nem szokott ehhez hozzá, talán nem is tudta, hogy funkcióján kívül miképpen élvezze a testiséget. A magamfajtának viszont nem voltak utódnemzési céljai. Egyszerűen csak akartam, hogy hozzám érjenek… ő hozzám érjen úgy. – Nem volt. Egyszer véletlenül betévedtem egy bordélyba, de gondolhatod, a lány, akivel találkoztam nem ért el nálam semmit. Szégyen, vagy sem. – Sóhajtottam. Aztán visszapillantottam rá. – Sok asszonnyal voltál már? – Nyúltam oda, hogy a maradék morzsát, amit talán nem vett észre, lesodorjam a mellkasáról, majd az öléről. Igen, fel sem fogtam, hogy odanyúltam, ahova nem illik.
– Gondoltál már arra, hogy csak élvezd a csókot? Mármint, hogy ne a szaporodás előjátéka legyen az egész? - kérdeztem csendesen és közelebb húzódtam megint hozzá, mintha most akarnám azt a csókot. - Én még sehogy sem tettem... de biztos jó lenne, ha te is akarod... és... találhatnánk egy helyet, ahol nem lát senki.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





So this is... Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt :: Lezárt múlt-
Ugrás: