Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
So this is... - Page 2 KaDiPE5
So this is... - Page 2 KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
So this is...

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Utolsó Poszt Vas. Május 15, 2022 9:41 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Átlépi a korlátait és megpróbálja élvezni. Nos, az én korlátaim réges-rég át lettek lépve, kezdve azzal, hogy felöltöttem az emberi alakot, ami fájdalommal jár és nem is kevéssel. A másik akkor, amikor kimásztam a partra, amikor megtanultam járásukat, szavaikat. Ha ezt nézem, nekem már nagyon nincsenek, élvezni általában élvezem, amit teszek. A kötelesség azonban más, amellett kevés az idő. Nem egyre gondolunk megint, de ezzel nincs is gond.
- Értem már. Ennek a nagy része megvolt és meg is van, szóval akkor… igen. Valahogy így – fokozni biztos lehetne, bár akkor már megint valami olyan végletbe csapna át, ami a másik határ széle lenne, ha egyáltalán még akad. Bizonyára ott van, ott is lesz, míg oda nem figyelek, nem pedig arra, amire most nagyon is kell. Hogy így szabad vagyok vagy sem? Nézőpont kérdése az egész, úgy hiszem. Ki ennek, ki annak nevezne. Azok akik odalent, otthon maradtak, a balga és ostoba szavakon kívül talán kiejtenék a szabadságot és azt, hogy közben mégsem, hiszen vannak felettem. Az emberek, amit látnak tőlem, pedig a színtiszta szabadot látják, aki azt tesz, amit csak akar. Mert ennyit engedek nekik látni, nem többet. Egy gondtalan bolondot, aki szórakozik, csatázik, majd eltűnik, mert máshova viszik a vágyai. Pedig olykor csak a tengert keresem fel, hiszen ahogy nekik is szükséglet a víz, nekem is, csak éppen másképp. Erről persze, régóta, sőt, inkább elsőként csak Fol szerzett tudomást, másoknak mindig azt mondom, hogy messze van az, még én sem tudom hogyan hívják. Egyszerűbb. Ahogy ide leülni és enni, mintsem nehéz dolgokról beszélni. Nekem már inkább csak a szókincsem hiánya az, amely nehezíti, vagy, hogy nem értem, miért kell erről beszélni. Egyszerűbb vagyok, mint ő, mint bárki más, ha lehet azt mondani, akkor ösztönlény. Mind viselkedésben, mind abban, ahogy állok mindenhez.
- Ennyi erővel én is kiérdemlek sok mindent, mégse kérek – mintha fel lennék háborodva, pedig ugyan úgy vigyor ül az ajkaimon, mint eddig. Eszik ő magától, ahogy kell, ez csak játék a szavakkal, vagy hogyan is nevezik. Vicc. Azokat szeretik idefent, azonban sokak nem értik vagy rosszul kezelik. Szerencsére Fol nem olyan, aki arcon vág, ha éppen viccesen reagálok, szólok felé. Ellenben állam belebizsereg az emlékbe, amikor az a félszemű mamlasz odacsapott, mert nem értette és sértésnek vette.
- Jót is és rosszat is, igen. Nem hiszem, hogy nem tudod elképzelni, de ha gondolod, kérdezz rá pár dologra és mesélek. Vagy este, hogy jobban alhass – mintha kellenének neki mesék alváshoz, bár most és ma nem hiszem, hogy inni fog, így lehet történetek kelljenek majd, hogy pillái elnehezedjenek. Ahogy a falatot rágom, felnevetek azon, hogy mikre nem gondol. Értem én, hogy miért osztozna, most így, hogy már beszélt arról, hogy érez.
- Minden bizonnyal van olyan nagy. De a legnagyobb ott a parton, jobban kedvelem annak a hűvösségét, mint a meleget – talán csak ízlés, talán amúgy sem vagyok arra teremtve, hogy forró vízben üljek. Erre még nem jöttem rá, mert nem sokszor próbáltam. Bólintok csak a kérdésére, a kenyér belét tépkedve és rágva. A nagyon közepe még szinte meleg, tényleg friss. A morzsák meg csak úgy gyűlnek az ölemben, a kezemen, meg ahova csak elért, de nem zavar.
- Nagyot is vehetsz, ha az a te napod, akkor ünnepelni kell. Én nem tudom a napját, de nem is számolgatok és ünnepelek, csak sokszor láttam embereket ünnepelni – és lerészegedni, nagyon. Volt, aki előtte addig evett, ameddig bírt, majd ivott, volt, aki elment abba a házba, ahol az asszonyokért – vagy a férfiakért – fizetni kell és ott töltötte. Vagy olyan, aki kiment egy helyre az ég alatt és mulatozott. Ahogy meg akar fúlni a falattól, finoman veregetem hátba, mert az eszembe se jut, hogy a szavaim okozták ezt. Mivel szándékosan mondtam a kérdésre, úgy véltem, vár valami választ is, így a meglepetés oda.
- Ugyan – legyintek végül és újabb falattal hallgatom ismét szavait. Kicsit lejjebb hajolok, hogy tisztán halljam, mert szavait igen halkra veszi. Nyilván nem akarja más fülekre hagyni, hiszen nem éppen elfogadott az, hogy nem valami asszonyságot dicsér, hanem engem. Lepillantok magamra, arcom ugyan nem látom, de láttam már. Nekem átlagos, de nekem mi nem?
- Nocsak, nem tudtam, hogy minden meg van benne. Mi az a minden? - igaz, megvannak a füleim, a fogaim, a szemeim is, és vágás sem csúfítja el. Lejjebb sincs hiány, bár karcolások akadnak. - Ez eléggé sok dolog – pislogok kicsit meglepve. Minden? De hát ilyen… nemigen lehetne? Vagy mégis? Megvakarom az állam. - Nem mondta még senki a szemem sem, hogy van benne valami. Ilyenekről nem beszéltem másokkal. Bár azt mondták már, hogy sunyi a képem – azt sem épp dicséret gyanánt. Oda sem neki.
- Akár meg. Bár azt sem szoktam. Nálunk is van, persze, a népemnél, csak ott… hát az a lényege, ha együtt vagyunk, hogy hasznos legyen. Utód. Semmi több. Akadnak kivételek, de az másodlagos – dőlök vissza, majd még egy falat után leporolom a mellkasomról a morzsákat.  - Volt asszony, akinek te kellettél? Vagy sose néztél egyre sem?


Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Május 14, 2022 7:25 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Ian említésére elmosolyodtam. Kicsit úgy éreztem, mintha azt akarná mondani, velem gyengéden akar bánni… legszívesebben én is így tettem volna, ám fogalmam sem volt, pontosan hogyan kell. Ha sikerült is olyan mozdulatokat tennem felé, hát azok csupán a véletlen művei voltak, talán kicsit ösztönösek is. Ezért hát nem vártam el tőle, hogy ilyen módon bánjon velem. Már az is jól esett, hogy egyáltalán hozzám ért, nem húzódott el vagy lökött félre. Meglehet ő is érezte a szikrát, ami ott lüktetett közöttünk és az én szívemet hevesebb ritmusra sarkallta.
– Az én szabadságom az, amikor a magam által támasztott korlátokat átlépem és egyszerűen csak megpróbálom tényleg élvezni az adott helyzetet minden szokatlan dolog és újdonság mellett. – próbáltam felvázolni neki azt, amin én átmentem. Sokáig csak a kényszer volt ott, hogy apámnak megfeleljek. Elnyomtam magamban azt, hogy más vagyok, mint a többi fiú és csak őrülten koncentráltam arra, hogy kiváló varázsló legyek, hátha akkor végre megszeret a tulajdon vérem. Nem így volt. Rá kellett jönnöm, hogy nem felelhetek meg neki… mert nem érdeklem, vagy éppen ahogy Tin mondta egyszer, túlságosan emlékeztetem anyánkra, akinek a halála szívtörés volt neki. Ezért meg kellett tanulnom Folrandírnak megfelelni s nem Folrandír apjának.
Örültem, hogy vidámabbra fordult a hangulat. Régen éreztem magam felszabadultnak valaki társaságában. Erre csak Ian volt képes az elmúlt időszakban. Így, amikor Ari felé fordultam a kis romos faldarabon és felhúztam az egyik lábam, mosolyogva támasztottam meg az állam a térdemen. Csillogó szemmel mértem végig rajta, pontosan tudtam, hogy ilyenkor vagyok a legszebb, de még csak eszembe sem jutott a saját hiúságom. Valahogy Arnav mellett már sokadjára sikerült mindezt elnyomni magamban.
– Fel kéne szabadítanod az egyik kezed. Hidd el, kiérdemeltem, hogy etess… – kacsintottam rá. Csak szórakoztam vele, már le is törtem a magam adagját, hogy fogyasszak az ételből nélküle is.
– Így is soknak hangzik… rengeteg dolgot tapasztalhattál meg, amikről én még csak elképzelni sem tudom, hogy léteznek. – feleltem. Még mindig kicsit meglepett, hogy százötven évvel idősebb nálam. Nyikhaj kisfiúnak éreztem magam mellette, talán nem is olyan meglepő, hogy nem tudtam könnyen elcsábítani. Bizonyára érettebb társasághoz szokott, mint amilyen én voltam.
– Nem a mániám… bár szívesen osztoznék egy nagyobb dézsa meleg vízen veled. Talán beleférnénk ketten a fürdőházban – közöltem úgy, mintha csak az időjárást dicsérnem. Azonban most nem engedtem, hogy a zavarodott érzések átvegyék felettem a hatalmat. Épp csak enyhe pír ült ki az arcomra… valamiért úgy éreztem, muszáj flörtölnöm vele. Ha ez egyáltalán annak volt nevezhető persze. Eddig ezt sem volt alkalmam kipróbálni.
– A szülinapomat? – kérdeztem vissza. Nem emlékeztem rá, hogy valaha különösebben ünnepeltem volna. Nem volt kivel és ha Tindómiel írt is egy levelet, hát az már önmagában szívmelengető volt. Csak megráztam a fejemet. – Nem nagyon szoktam. Bár a huszadik olyan mérföldkőnek tűnik. Talán veszek magamnak valami apróságot.– Vontam vállat aztán, haraptam mellé egyet a kenyérből, ami nálam volt… és azzal a lendülettel a torkomon is akadt. Amennyire bókot akartam hallani, annyira hozott zavarba, ahogy az ezüst tincseimet és az arcomat szépnek titulálta. Nem használt költői hasonlatokat, mégis nagyot dobbant a szívem. Nagy nehezen lenyeltem a falatot.
– Örülök, hogy ha szépnek találsz. – Suttogtam kissé szerencsétlenül. Még mindig nem tudtam, hogy mit kéne erre mondani. Nem is mondtam volna, inkább tennék. Az kevésbé hozott zavarba, hogy én dicsértem őt. – A külső, amit viselt nagyon férfias és helyes… és… minden megvan benne, amit egy magamfajta fiú megkívánhatna. – A hangom halkabbra vettem. Nem kellett, hogy mindenki hallja körülöttünk az utolsó szót.
– De a legjobban az tetszik, hogyha a szemedbe nézek, ül benne valami mély, szépséges csillogás… és valójában az is tetszik, hogy ilyen idős vagy, ahogy beszélsz velem, még az is, ahogy levegőt veszel. – Vallottam be kicsit olyan kisfiús ártatlansággal a hangomban. Aztán a mondat végén végig is túrtam a korábban emlegetett ezüst tincseket.
– Megcsókolnál, ha megkérnélek? – kérdeztem aztán én. – Nem itt mindenki előtt, hanem… valamikor.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 10:53 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Hallom, hogy mit szeretne, és igazából eddig is ezt tettem és nem mást. Az én fejemben dőlt el, hogy akkor, a parton csak leülök mellé és nem támadok, hogy beszélek egy elkísérem. Alapvetően egyedül szokásom mozogni a felszínen, viszont nem vetem meg a társaságot. Az, hogy ez most más, valahol jól is esik. Bizonyára ezért vagyok itt, még ha néha nagyon remeg az az ideg és inkább mennék a fenébe. Kell a változatosság nekem is, ezek szerint és valami könnyed. Persze, hogy ezzel mit okoz majd neki  - mind a hiány meg a bánat – bennem nem merült, merül fel. Naivan állok a világhoz még valahol.
- De hát azt is csinálom. Nem verem be a képed, mert hozzám érsz és beszélsz. De ha olyan tag lennél, mint az az Ian, lehet kitörtem volna a karod. Nem hiszem, hogy ez gyengéd, ez olyan… olyan átlagos. Nem tudom, mi lenne a gyengéd – hiszen az a tervezett szaporulatnál nemigen fér bele, vagy ha valakik mégis megteszik, nem magyarázzák el. Én nem tudom, amikor azzal a nővel voltam, tudott úgy bánni velem, hogy a testem azonnal reagált rá, én pedig vörösre és kékre markoltam a bőrét, mert nem tudtam, hogy hogyan kell az ilyet. Most ugyan foltokat nem hagynék rajta, azonban így se vagyok előrébb.
- Hát próbáld meg. Valahogy meg fogom érteni, így viszont nem – hiába legyint, ezek szerint nem arról beszélt, hogy hányszor jöhettem a szárazföldre és hányszor nem. Ezek után talán sejtem és inkább utal arra, hogy nem kell teljes mértékben a feladatra koncentrálni, azonban azt már elmondtam, mennyire fontos és sietős. Vagy csak utaltam rá. Valamelyik megtörtént, az biztos. Ezen felül nemigen tudnám megmagyarázni, hogy mit és hogyan lehet még szabadabban élni. Ha valamikor valakinek küldetése van, az fontos. Az a fontos. Meg most az evés. Finoman forgatom meg a szemeim, miközben horkantok egyet.
- És valóban követelőzöl, mint a gyerekek – csóválom meg a fejem. - Sajnálatosan kezem akkor is kettő van, amikor önmagam vagyok – azokkal meg éppen eszek, ha lenne italom, még arra is kellene. De bort nem veszek, nehogy kísértés legyen, a víz nem érdekel, marad a kenyér. Meg a szavak.
- Ó, értem. Ha mennie kellett, akkor jobb így. Lesz jobb – fiatal, gyerek, az idő neki dolgozik, sokan jönnek és mennek, meg fogja találni. Tudom, idefent az a szokás, hogy párt életre választanak, összekötik az életüket és együtt halnak meg. Erre pedig várni kell. A válaszomra is persze, de csak mert lassan számolok fejben. Az érmékkel gyorsabb, azonban a legjobb sosem lesz. Ez is jó és hasznos, a küllememhez és amit idefent játszok, illik is.
- A közepe, olyan… felnőtt. Már nem vagyok gyerek, talán mondhatom, hogy fiatal? - nehéz összeegyeztetni, hiszen sem ő, sem én nem vagyunk emberek, akiknek élete rövid és a számok kevesebbek, gyorsabban váltakoznak a korszakok. - Alig, alig. Az három ember élete akár, ki nézi azt – nevetnék fel, de csak vakkantás lesz, ahogy odanyúl és törölgeti az arcom. Pedig nem is koszos, mégis talál valamit. - Neked mániád az, hogy tisztán lássál, úgy érzem – ejtem vissza a fejem, majd helyezkedem vissza. - Ünnepelni fogsz? - azt szoktak, már aki tudja, melyik napon jött a világra és éppen hol jár az adott évben. Az sem utolsó, a napokat sem szokásuk tudni, nemhogy a hónapot, évet. A kenyér fogy, még a végén hozhatok egy újat, egy jó pörkölt kéne még hozzá és Ian meghajolna az előtt, hogy életet leheltem belé.
- Nem baj, jó ez oda és vissza – bólintok, hogy ha már vannak kérdései, akkor tegye fel. Erre most felnevetek, hiszen elég személyes. - Az ezüst hajad szép és az arcod. Nem olyan mint a lányoknak, de nem is olyan szögletes, mint a férfiaknak. Ezt lehet szépnek nevezni – harapok a kenyérből. - És te rajtam? Vagy éppen miért van az, hogy kedvelsz és tetszek neked?


Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 10:10 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Valahogy élveztem, hogy ez az egész ilyen közöttünk. A beszédét egyszerűségge ellenére sokszor nem értettem, vagy éppen a mögötte rejlő gondolatokat. Annyiszor hallottam már fordulatos, nagy szavakat, azok árnyalataihoz voltam szokva. De nem hiányzott, sőt érdekesnek tartottam, miképpen kell megértenem és kivennem szavai közül a lényeget. Ari más volt, mint amit megszoktam, ebből kifolyólag kíváncsibb voltam rá, bár egyelőre úgy éreztem, nem én fogok szavai mögé ásni még jobban.
- Tudod, igazából azt szeretném, ha úgy bánnál velem, ahogy szerinted bánnod kéne. Nem kell gyengédnek lenned, csak mert szerinted nem bírnám másképp - nem tudtam elmagyarázni a lényeget elég érthetően. Valójában tényleg csak szerettem volna, ha érint. Most itt van, most látom... és bár ígérte, hogy még erre jön, nem hittem benne, hogy a távozása után még összesodor az élet. Bár ismertem volna valami varázslatot, amivel megbűvölök egy térképet, hogy lássa merre vagyok a világban.
- Nem így értem a szabadságot, de azt hiszem nehéz is elmagyarázni pontosan - legyintettem. Valójában azt gondoltam, hogy abból szabaduljon, amibe született és amiből végül eljött. Én is kiszabadultam a magam egyszerű, erdei elf korlátai közül. Odahaza nem cirógathatnám mások karját, vagy ehetnék a kezükből. A bölcsesség s nem a testiség volt népem sajátja. Szeretkeztek, de másképp, abban is valami magasztosabb szépség volt. Én viszont nem erre vágytam, hanem nyers szenvedélyre. Meg akartam élni minden apró érzést. Ezt már sikerült megfogalmaznom magamban.
- De nekem is kell a kezed... - vontam vállat dacos arccal, majd hirtelen elnevettem magam. Jól esett ilyennek is lenni. Fiatalnak, olyannak, aki élvezi az életet, aki egész egyszerűen jelen van a pillanatban. Erre mostanában nem sok lehetőségem volt. - Gyerek vagyok, követelőzök. - Tettem hozzá csámcsogva.
Aztán persze a játéknak megfelelően komoly dolgokra terelődött a szó. Például az emberekre, akik eltűnnek az életemből, meg Rilrionra, ami már régi történet volt, inkább csak emlék... fádjalmas emlék.
- Hát. Vagy a nőket szerette, vagy egyszerűen csak én nem érdekeltem. Ki tudja azt rajta kívül. - Vontam meg a vállamat és Ari kék szemeibe néztem. Azokban tükröződött valami mély, amiről addig nem tudtam mi, ám most már megértettem, hogy a korából kifolyó bölcsesség. Százhetve éves... idősebb nálam százötven évvel és én mégis úgy égek egy érintése iránt, mintha legalább olyan fiatal lenne, mint én. Csak rántanám magam ebbe a hévbe.
- Nem tudom nálatok az milyen kornak számít. - Jegyzetem meg, de csak bólogattam. - Alig van közöttünk százötven év. - Mosolyodtam el játékosan és odanyúltam, hogy lesodorjak egy morzsát az ajkai szegletéből. Finom, elnyújtott mozdulat volt, amolyan ösztönből jövő gondoskodás. - Legalább, ha itt van a születésnapom. Valójában csak nyáron töltöm be a huszat. - Tettem hozzá.
Aztán megint rajtam volt a sor, hogy kérdezzek, hiszen ő Rilrionnál visszakérdezett már. A korábban letört kenyérből finoman haraptam egy falatot, elgondolkodva, hogy a rengeteg kérdésemből, melyiket tegyem fel.
- Valójában nem gondolkdotam kötött szabályokon, annyit kérdezel, amennyit szeretnél... - kezdtem felvezetésnek. De aztán hozzá tettem: - De vannak elég jó kérdésötleteim. - Megköszörültem a torkomat és már kérdeztem is: - Mit tartasz a legszebbnek rajtam? - Nem akartam kierőszakolni belőle semmit, de jól esett volna, ha mond valami bókot.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 9:31 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Lassan de biztosan lesz világos mindkettőnk számára, hogy mit akar a másik, mi van a szavak mögött. Valamennyire. Nekem nincsenek szövevényes hasonlataim és szavaim, amivel szépen tudom kifejezni a dolgot, ami van, az pedig neki néha érhetetlen. Pedig minden gondolatom ki tudom mondani, ha pár évvel korábban találkozunk, nehezebb lett volna neki. Most viszont még mindig kissé fura, hogy nem ért mindent.
- A személyiségem és a tekintetem? - értetlenkedem egy sort, hiszen abban nincs semmi, az a szép benne, hogy mind a két szemem megvan, senki sem szúrta ki és akarta elvenni, vagy ha igen, fizetett érte sokat. - Semmi külön nincs se szóban, se személyiségben. A bánás… veled nem tudok úgy, mint azokkal, akikkel eddig. Az neked kemény lenne és nyers. Így jobb – egyszerű logika, hiszen a közemberekkel vagy épp annál többekkel nem lehet úgy bánni, mint a kocsmatöltelék, gyilkos vagy épp rablóbanda tagjaival. Próbáltam, amikor még ebben nem voltam tisztában, nem is volt szép. Nekem ez egyszerű, ő viszont észreveszi, megjegyzi és ezek szerint jól esik neki. Talán mások nem így bánnak vele, de én az emberekkel, a fenti léttel másképp viszonyulok, mint a fajtám legtöbbje. Nagyon másképp. Érték, mint a kincseik. Persze van sok szemét is, akit el kell taposni, de azzal nem fogok foglalkozni. Nem is foglalkozom a kofával, hagyom békén, ahogy ő is engem, a többiek is, még ha a tömeg kissé szűkössé is teszi a közlekedést. Gondolom ez Fol-nak kedvez, nekem nem, de leginkább azért nem, mert megtapossák még a csizmám is és hiába kölcsönzöttek a lábujjaim, kellemetlen. Szavai hallatán kissé talán elkomorodva bámulok magam elé, de csak pár pillanat az egész, semmi több. Végül megvonom a vállam.
- Eléggé szabad lehettem, hiszen kijöhettem ide, közétek és tanulhattam, tettem a dolgom – nem értem mire érti, nekem ez egyenesen azt jelenti, hogy mehettem, ha akartam. Visszatérni azonban kellett, volt kötelességem és feladatom is. Nem tudom azonban összekötni azzal, amire bizonyára gondol. Maradt hát az evés, az a pár falat, amit elkért lustán, a szájába egyenesen. De legalább evett, ettől majd lesz színe és a maradék kín is kimegy belőle az ivás után. Nekem meg jól esik, ahogy rágok, kényelmesen ülve és már a tömeget csak bámulva és nem érezve. Azoknak mi nem létezünk, csak az áru van nekik és a pénzköltés. Van időnk enni és beszélni, bár ez nekem túl békés. Nem ehhez szoktam hozzá, nem így, furcsa is. Eléggé. Igyekszem azonban ebbe is beleilleszkedni.
- Hogyne, mert azért nyúlni se kell. De kell nekem is a kezem – finoman rántom el a kezem, mintha attól tartanék, hogy leharapja a nagy igyekezetben, azonban nem tette, csak a bőrömön bizsereg gyengén a helye.
- Majdnem gyerek? Akkor mindent értek – vigyorodom el felé. A hisztit, de leginkább azt, hogy ez esik neki jól, nem az, ha magától eszik. Gondoltam én, hogy fiatal nagyon, ennyire azonban nem. Mégis belemegyek a játékba, hátha okosabb leszek, hogy mennyire fiatal és ezen felül, mi az, ami még van benne. Csendben rágva jár az állkapcsom, miközben beszél, bólintok egy aprót.
- Ahh, valahogy így gondoltam. Bánatra szoktak inni vagy örömre, de nem sejtettem örömöt – szólalok meg, amint szünet áll szavai közé. - Jobb volt, mert vidám voltál, ameddig nem kellett kijönnie a gyomrodból mindennek. Aztán fura lettél. Gondolom máskor is ilyen volt – mivel csak egyszer láttam, abból nehéz levonni, hogy máskor, korábban milyen volt. Vagy hányszor. Ezek olyan dolgok, amikre lehet ő sem emlékszik, csak azok, akik akkor találkoztak velük. Újabb falatot gyűrök a számba, ahogy folytatta, halkan hümmentve csupán.
- Ó, hogy volt egy bárd. Miért nem viszonozta? - bár ez nem az én „köröm”, ennyi belefér, még a témában van. - A másikra pedig… az élet ilyen lesz. Te tovább élsz majd, mint sokan mások. Jönni fognak és menni. Engem is sokan felejtettek el, mióta először jöttem fel, vannak, akik még megvannak a fejemben. Ezt… meg kell szoknod – nem tudok rá jobb szót, még ha értem is, hogy fáj. Nekem kevésbé, nem ragaszkodtam, akkor se, amikor bennem is volt szimpátia valaki felé. Ez van. Hagyom törni a kenyérből, egyen inkább, mint nem, miközben elgondolkodom. Eltelik mire eszembe jut, melyik évben vagyunk.
- Az életem felét még nem éltem meg – még addig van bőven, de ha az én időmben nézzük, az se sok. Megint az ujjamat használom kicsit számolni. - Száz… száz elmúltam és még öt… nem, hét, igen. És még hetven. Száz és hetven – válaszolom végül. - Azt hiszem én már kérdeztem a bárdról, így akkor te jössz?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 13, 2022 3:04 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Még mindig sokszor úgy éreztem, nem értem igazán Arit. Nem tudom miért, pedig értelmes szavakat használt, de olyan sejtelmes volt, hogy már azt kívántam, bár én tanulhatnám meg az ő nyelvüket és áshatnék benne mélyebbre. Talán rá is tudott volna venni, ha konkrétan megkér rá, én pedig olyan szívesen merültem volna el a lelke megismerésében.
Az érintésemre szusszant egyet, pedig éppen csak megsimítottam ott a mellkasát, ahol a medált sejtettem. Beleborzongtam az ezzel járó kis hanggal, mint valahol mélyen valami felforrt volna bennem valami. A szívem is dobbant, méghozzá olyan nagyot, hogy az fájdalmas nyomott hagyott a mellkasomban. Fogalmam sem volt, milyen lesz, ha Ari elmegy és többé minden bizonnyal tényleg nem látom. Korábban is éreztem ragaszkodást, de ez egészen más volt.
– Nem tudom. Engem nem a képességeid érdekelnek, hanem a személyiséged, a tekinteted, ahogy szólsz hozzám és bánsz velem… – magyaráztam. A kezemet csak azért tartottam rajta, hogy elhúzzam a nem éppen megfelelő közegből. A késes kofa ugyanis egészen agresszívnak bizonyult, amiért vásárlás helyett beszélgettünk csak a pultja előtt. Nem akartam, hogy ez a derék najád rosszat szóljon neki és elszabaduljon a pokol. Pont elég bajba kevertem már bele magam ebben a városban s még a fogdán nem is jártam kérdezősködni. Az a nap végének feladata volt.
– Nem tudom, hogy a fajtád miképpen él, de úgy érzem te sosem voltál igazán szabad. – És ezt megértettem. Én sem voltam az. Az apámhoz való ragaszkodás, majd Alora volt a börtönöm… mindig valakinek meg akartam felelni, de Ian mellett megtanultam: igenis engedhetek a vágyaimnak. Ezért is mertem nyitottabb lenni Ari felé. Ha túlzottan is zavarta volna, már ellökhetett volna.
Az evés láthatóan kicsit helyre tett a kofánál szerzett sértettséget. Engem pedig kicsit jobb hangulatba hozott a felém nyújtott falatok sokasága. A bőre is olyan sós volt, mint a tenger és ezt az ajkaimon érezni egészen különleges érzés volt annak fényében, hogy korábban az illatától is felgyorsult a szívverésem. Azt kívántam bár ő is érezné ezt, hogy tudja, milyen most nekem… de nem kényszeríthettem rá. Csak vágytam és akartam.
– De az nem esik olyan jó, mint a tőled kapott falatok – mondtam és elvettem felém nyújtott falatot. Most a fogaim is finoman érintették a bőrét. Aztán átvettem a nagyobb darabot és elvigyorodva haraptam le belőle. – Elf mértékben még majdnem gyerek vagyok. – vontam vállat és még rá is kacsintottam. Tetszett, hogy jobb lett a hangulat és szavaink mélysége enyhült. Ezért is vetette fel a kérdést, játszunk-e egyet. Amolyan ismerkedésnek gondoltam ezt, hiszen azt mondta korábban nem ismerem s bár legféltettebb titkát megismertem, valójában róla nem sokat tudtam. Éppen csak arra kaptam választ, honnan jött és mi motiválja a küldetését.
– Azt hiszem, sokáig voltam magányos és ha ittam, ez az érzés enyhült vagy legalábbis kevésbé gyötört. – Válaszoltam az ajkaimhoz emelve a darab kenyeret és azon csámcsogva. – Az éjszaka sok kétség kínzott, rosszul aludtam. Azt hittem, ha sétálok és iszok, csak jobb lehet. – Vontam vállat. Az elmúlt időszakban kevesebbet ittam. A magányomat erővé próbáltam kovácsolni, hogy jól tudjak Iannel együtt működni. Tudtam, ha ez sikerül, többé nem lesz kérdés: egyedül is képes vagyok bármire. Bizonyítani akartam. Nem csak magamnak, nem csak apámnak, mindenkinek, aki valaha félretolt.
– Sokszor úgy érzem, hogy besétálnak új arcok az életembe, megszeretem őket, aztán elfeledkeznek rólam… vagy egyszerűen csak tovább sodorja az élet őket – halkan beszéltem. Így mondjuk már érthette, hogy miért voltam olyan kiborult korábban. – Egyszer volt egy bárd, akit megkedveltem, ő sosem viszonozta az érzéseimet, azt hiszem, mégis nagyon fájt, mikor tovább állt. – Folytattam. Inkább Rilrionról beszéltem, mint a családomról. Az könnyebben emészthető volt. Először anyám hagyott magamra, aztán a bátyám, aztán az apám is lemondott rólam.
Inkább elmosolyodtam, hogy megmaradjon a jó hangulat és ahogy elfogyott a kenyér, odanyúltam, hogy letörjek magamból egy kis falatot. Akár el is üthette a kezemet, szándékosan nem kértem, hanem szemtelenül elvettem.
– Hány éves vagy? – Tettem fel aztán az én kérdésemet. Ránézésre fiatalnak tűnt, ha ember volna, legfeljebb huszonöt évesre tippeltem volna, de tudtam, ez az ő fajánál másképp is lehet.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 12, 2022 11:19 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Talán nem ezt kellett volna mondanom, talán igen, semmi válasz nem jön rá, ami kicsit mégsem a legjobb, de kibékülök végül vele. Nem toldom meg a szavaim, úgy hagyom őket, ahogy kell és figyelek. Semmivel sem tartozunk egymásnak, hiszen ő ivott, én pedig csak mulattam az időt, hiszen olyantájban amúgy se nagyon találtam volna józan társaságot. Érdekes gondolat, hogy azokkal a haramiákkal teljesen más lenne, máshogy menne minden. Bizonyára már most részegek lennének és megtörtént vagy eleve hamis meséket mondanának újra és újra, asszonyokon álmodoznának és gazdagságon. Én csak röhögnék, elbeszélnék pár regét magam is, majd eltelne az idő. Vele más. Persze, akaratos vagy épp összetörik, de lassabban és óvatosabban megy az idő. Mivel most sürget a dolog, nem biztos, hogy ez a legjobb. Nem ellenkezem azonban, hiszen segítséget ajánlott fel, hát akkor én is olyan leszek, aki segít, más nem csak azon, hogy ne érezze magát egyedül.
- Igen, ez pedig jó. Sok mindenben majd te leszel a jobb – kezdjük a könyvekkel, a beszéddel, úgy mindennel, amiben eddig felsültem. Nem árt majd tudnom azt se, merre induljak, meddig menjek, hiszen elevickélhetek én a világ végéig is, ha nem tudom, hogy mit keressek. Szusszanok egyet az érintésre, a hideg medál pedig lassan válik a részemmé, nem idegen többé és mintha ott sem lenne. Talán magam is megfeledkezem róla, de gyanítom azt, Fol így is látja, látni fogja.
- Hanem? Egész jó képesség – nem vettem én ezt annyira komolyra, hiszen oly sok mindenre „használnak”. Itt a küldetés, a tapasztalataim, odalent pedig a népesedés megoldása, hogy elkerüljük a végzetet és még ki tudja, mi. Megszoktam, ebben nőttem fel és sosem ismertem mást, míg ki nem másztam ide és megláttam, megtudtam, mi a szabad akarat. Fura dolog, vonzza az embert, engem is, még ha nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ki vagyok és miért. De jó eljátszani vele néha.
- Hah, talán. Egy ideig inkább a kenyeret emelgesd – vigyorgok rá, majd térek vissza a fizetséghez, amit a kövér ember kap tőlem, a kövér kenyeréért. Jó az illata, jól néz ki, jól dolgozik, bizonyára ezért is telik neki ennyi mindenre, hogy jó húsos és a ruhái sem rongyosak. A maradék érméket visszaszórom a zsebembe, majd elindulok, hogy mint a kismadárkákat, megetessem menet közben. Hogyisne! Végül az ujjam se harapja le, ami jó jel, tekintve, hogy a tömeget nem érdekli, hogy mi itt úgy vagyunk és mennék előre. Csak azért nem vágom a rám morduló fejéhez a kenyeret, mert finom és sajnálom rá vesztegetni. Hús lenne még hozzá jó, de nem keresek most, pedig érzem az illatát pedig, minden mással keveredve. Ez az egyveleg nem éppen a legjobb, de inkább nem is folytatom a szimatolást, mielőtt elmenne az étvágyam. Inkább üljünk le, mielőtt valaki eltapos, vagy én taposok. Akkor abból nem lesz jó. Inkább egy újabb falatot, a puha belét tömtem magamba, mire végül leült ő is és fordult felém. Mint a kismadár, mondom, nyitja a száját.
- Nagy vagy már, tudsz enni – azért a kezemben maradt falatot megkapja még, a szájához kormányzom, majd egy nagyobb darabot török és nyújtom felé. Így nem tudok enni, hát foglalt a kezem.
- Hmm? - pislogok felé, ahogy kérdez. Ismerkedni. Hát most mondtam el, amit nem is kellett volna.  Mi kéne még? Végül vállat vonok lazán csak, végtére is, mondani bármit lehet. - Felőlem jó – érdekes játék ez. Nem sokat ismerek, a gyerekek játszanak vagy éppen a részegek, zsiványok, mikor épp kit és mit látok közben. Ez meg új, inkább olyan kíváncsiaknak való, akik mindent tudni akarnak. Míg a ropogós héjdarabon rágódok, elgondolkodok a kérdésen. Ebben se leszek jó.
- Bármi lehet – a zsoldosok nem szeretik a kérdéseket, ellenben imádnak beszélni, ha nekik az jó. Ki kell várni, hogy meglegyen, azonban Fol közel sem az, még ha Ian mellette is van, akkor sem olyan. Neki máshogy működik a feje és másképp akar érvényesülni.
- Miért iszol ennyit, ha utána ennyire bánt? - talán most, hogy tiszta a feje, nem fogja valami égen függő istenségre.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Május 11, 2022 10:21 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Kicsit meglepett, hogy azt mondta, sajnálja. Mit? Hogy nem viszonozza, amit én teszek felé? Semmi oka nem volt rá, hiszen nem vártam el. Elfogadtam a kellemetlenséget, ami ezzel járt. Sírok majd eleget, ha elment, addig meg jó így vele. Ki akartam használni a közösen töltött perceket. Nem akartam elrontani azzal, hogy megint neki esek, meg kesergek, pedig nagyon is ott voltak bennem azok az érzések és kontrollálni rövid ideig tudtam csak őket.
Jobb is volt mással foglalkozni. Megnyílt, én pedig hálás voltam a szavaiért. Ha nem jelentenék neki semmit, csak egy megállót a küldetésében, nem mondta volna el… igaz? Isilmë szerelmére… nem kéne ennek ennyire bonyolultnak lennie. Mások úgy váltogatják a partnereiket, mint a megunt ruhaneműket a gazdag leányok.
– Akármi is a sorsa a küldetésednek, rám számíthatsz.
Megérintettem a mellkasát, ahol a medált sejtettem. Nagyon is tetszett, hogy van nála valami, amit tőlem kapott. Eleinte ósdi csecsebecsének tűnt, de végre értelmet kapott a megvásárlása. Egészen olyan volt, mintha előre tudtam volna, valaha fontos lesz.
– Nem csak használható vagy simán… – húztam el végül a kezemet, kicsit végig simítva a mellkasán és hasán. Jó volt érinteni, bár a vérten keresztül nem éreztem az izmait, az érintése mégis kellemes, bizsergető volt. Aztán tovább álltunk, szépen a következő pultok felé, s szinte belevesztünk a piac délelőtti forgatagába. Jó volt ez így, nem tűntünk talán annyi ki, még akkor sem, ha egészen belekapaszkodtam, mint egy asszony az urába. Valójában csak távol akartam vinni az akadékoskodó kofától.
A kenyér friss illata jobb volt, mint a tőrök és kések látványa. Nem bántam hát, hogy tovább álltunk és a mézes, gyümölcsös finomságokat csodáltam a kisebb, nagyobb veknik és cipók között.
– Talán – vontam vállat. Figyeltem, ahogy az ujjain számol – egészen bájosan –, majd a pénz és az étel gazdát is cserél. Volt Ariban valami ártatlan, annak ellenére, hogy férfiasnak láttam, na meg határozottnak bizonyos kérdésekben. Ez tetszett. Nem volt szürke és átlagos, hanem különleges, rejtélyes, minden ami vonzott.
Nem bírtam ki, elmosolyodtam, ahogy rákapott az ételre, aztán nekem is nyújtott egy falatot. Finoman vettem el, nem a fogaimmal, csak az ajkaimmal érintve kicsit az ujjait. Lassan rágcsáltam, tűrve, hogy innen-onnan meglökdösnek minket. Talán valaki rá is mordult Arira, nem tudtam rendesen figyelni, hiszen gondolataim belevesztek az örömmámorba, amit abban a pillanatban nagyon is éreztem.
Egy kisebb falmaradvány felé mutatott, ami éppen szabadon állt a bódéktól és kicsit távolabb esett a tömeg hömpölygésétől. Valójában egészen élhető város lehetett volna Nulport, ha nem a bűnözés melegágyaként lenne ismert. Odasétáltam hát és lehuppantam, egészen közel hozzá. A hátsóm még ruhán keresztül is kellemetlennek érezte a hűvös felületet. De aztán megszoktam és megint Ari felé pillantottam.
– Egészen finom… – közöltem és megint kinyitottam a számat, hogy kapjak egy falatot. Nem bántam, hogy nem magamnak töröm le, hanem ő adja. Jól esett puha csókokat hinteni az ujjára, még ha ő másképp is érzékelte.
– Mi lenne, ha ismerkednénk? Jó játék lesz és közben ehetünk tovább. – fordultam felé teljes testtel ültömben. Az egyik lábamat felhúztam. – Te kérdezel tőlem valamit, én válaszolok, aztán fordítva. – Magyaráztam el egyszerűen a szabályokat. – Na, kezdheted. Bármi lehet, ami csak érdekel velem kapcsolatban.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 10, 2022 10:35 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Máshogy látjuk ezt a világot, más az, ahogy felfogjuk és éljük. Bizonyára neki is van dolga, feladata, csak amellett ő gyakorlottabb, legalább abban, hogy hogyan is töltse ki az üres perceket. Én is tudok módokat, azonban azok nyersebbek és erőszakosabbak annál, ami az átlag. Aminek nem feltétlen így kellene lennie, azonban én a legtöbb esetben ezt láttam. Nem követtem senkit sem amikor félrevonult valakivel, vagy éppen kérdeztem ki, amikor újra megjelent. Tudom jól, hogy nem szokás róla beszélni, nem úgy, ahogy nekem lehet nem ártana megértenem. Később, egyszer, valamikor. Fogalmam sincs.
- Nem értem miért ne akarnál? Nem lenne jobb, amikor elmegyek? - nyilván nem azonnal, végig, vagy akárhogy, azonban talán olyannal, aki tudja, érti a dolgokat, tudja azt tenni, amit kell, kellemesebb lenne az élet, akárhová is sodorja. Nekem ez tűnik logikusnak, de az már biztos, az én világom és az övé, vagy épp a logikánk nagyon eltérő. Ennél jobban nem is lehetne.
- Azt hiszem így már értem – bólintok egy aprót. - És sajnálom? - ezt kell mondani vagy a másikat? Ritka szó ez is, hiszen nem sajnáltam sosem semmit. Amikor kimásztam, amikor elindultam és tettem, amit kellett. Azt sem, amikor elfordultam és Lenia után indultam, hogy elfogadjam, kitagadnak ezzel. Semmit sem, ezért idegen, új, keresem hogyan tudom tökéletesen használni, mint a tanult szavakat. A jobbik fele, hogy legalább jót érez, azt nagyon is ismerem.
- Elfogadom ezt is, azt is akkor. Nem tudok ellenkezni veled – persze erre azért már vigyorgok egyet. Valóban idegenek vagyunk, ez igaz, vagyis, nem teljesen, hiszen azért már tudunk egymásról dolgokat, ha nem is mindent. Az már nem teljesen idegen, ebbe azonban nem megyek jobban bele. Inkább nem.
- Azt nem tudom hogyan oldom meg, de ráérek. Használható vagyok így – mintha csak valami billegő fejű fejszéről lenne szó. Még elcsapható vele a hasáb, csak kicsit figyelni kell rá, aztán majd valamikor meg lesz csinálva. Amikor már vagy nem jó semmire, vagy épp eszükbe jut. Nekem most nincs bajom, talán már neki sincs. Nem szomorúsággal adja át a láncot és figyeli, ahogy felteszem. Az érintésén se éreztem remegést, semmit. Az anyag rejti már az ajándékát, ő pedig megsimítja, mintha keresné, nem-e nyelte el volna akármi. Ott van az, akkor is, amikor elveszi a kezét, meg amikor elindulunk. Még akkor is, amikor majdnem visszamentem a nagypofájú árushoz, aki végül valami szidalmat morgott az orra alatt felém.
- Nem hiszem, hogy ő viszont akar látni már – mintha baj lenne, hogy ez így történik. Hagyom hát, foglalkozom a többi pulttal, ahol inkább találok olyat, amit meg is akarok venni. Megállva már válogatok is, hamar döntve már csak a pénzt kell megkeresnek. Az ujjam áll meg a számolásban, ahogy felé pillantok.
- Na akkor a nagyobbikból kérek, hátha megjön az étvágyad – mutatok is rá, majd hozzászámolom az érméket. A tenyeremben csörög, amikor átadom azt az árusnak, hamarost meg is kapom, amit akarok. Megköszönve töröm le a sarkát és harapok egy nagyot, miközben elfelé sétálunk. Finom. Nem íztelen vacak, mint az a barna, amit kaptam egyszer. Ahogy rám néz, eszembe jut, hogyan adott az almából. A már megrágott falatra harapok rá, török egy újat, kevésbé akkorát, ne fulladjon bele és odatartom a nyitott szájhoz, hátha az ujjam nem harapja le közben. Lehet meg kéne állni, mert menet közben nekikoccanok valakinek, aki nem épp kedvesen tudatja ezt velem, de én csak kedélyesen integetek neki a kenyeremmel.
- Menjünk oda – mutatok valami ülhető akármi felé, láda talán vagy fal maradéka, mindegy. Amint odaérek, már le is huppanok és rágok tovább. Ennyi belefér.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 09, 2022 11:34 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
A válaszán kicsit meglepődtem. Hiszen ő maga is értette, amire gondoltam, akkor miért ellenkezett annyira? Nem azt kértem, hogy adja fel küldetését a kedvemért, vagy dobjon el mindent. Csak élvezni akartam a közös pillanatot, akármi is áll előttünk. Végül nem mondtam semmit, meghagyva őt a gondolataival. Ott volna Nulportban, ő is ott volt, ha ez az alkalom csak egyszeri, miért ne élnénk vele? Az életem ilyen, az övé meg amolyan, könnyen lehet, hogy többé nem futunk egymásba.
– És, ha én nem szeretnék jobbat? – kérdeztem vissza, nem mintha érdemi választ vártam volna rá. Ari nem olyan volt. Nem tudta szavakba önteni a gondolatait, ám ezért egyre kevésbé voltam mérges, inkább csak zavart, hogy több van benne, én pedig nem jutok át azon a rideg burkon, ami körbe veszi azt. – Azért szenvedek, mert nem tudod viszonozni. De az érzés, amit a közeledben érzek jó. Szép emlék lesz. – Mosolyogtam rá, elnyomva magamban a korábbi sírós érzést. Nem volt okom őt kárhoztatni azért, mert nem kedvelt meg úgy, ahogy én őt. Talán ez csak egy fellángolás részemről is, de abban a pillanatban akkor is éltem minden rezdülését.
– Csak fogadd el, hogy elfogadlak. Most is segítek, pedig a te szavaiddal élve idegenek vagyunk. – Sóhajtottam fel végül. – Akármi is nincs rendben veled, megoldod, vagy megoldjuk. – Tettem hozzá. Megnyílt és lenyűgözött, ahogy arról vallott, miféle lény. Az persze kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy egyszerű ember nem lehet. Ám ez még inkább magyarázattal szolgált mindenre is. A tudattal, hogy ki ő, még inkább kötődni akartam hozzá valamilyen módon. Így jött az ajándékom ötlete.
– A legjobb helyen van most már az emlék.– Simítottam meg a mellkasát, ahol az elrejtett medált hittem. Aztán egész egyszerűen csak visszatértem a pulthoz és a késekhez, meg a tőrökhöz. Nagyon is jött az az érzés, hogy csókolni akarom, de itt túl nagy volt a tömeg, ráadásul nem is volt okom ismét rátukmálni magam. Mindent megtettem, ennyire futotta, de így volt szép ez.
A kofa ránk förmedt, én pedig még éppen időben vontam el Arnavot a közeléből. Nem lett volna jó, ha összetűzésbe keveredik a kofával és esetleg ő maga is belekeveredik valamibe, a végén pedig a fogdán köt ki. Akkor nem én leszek az akadálya a küldetésében, hanem a rácsok.
– Nyugi. Nem ér ennyit. – Válaszoltam és kicsit megsimítottam a karját, ahogy haladtunk a következő pultig. A pocakos, bajszos kereskedő friss kenyeret, mézes buktát és mindenféle ételt árult. Ünnepnapokon még húsos pite is előfordulhatott és egyéb különlegességek.
– Majd megkóstolom a tiédet. Annyi elég lesz egyelőre – sóhajtottam fel. Talán tényleg jól jött volna valami étel, hogy egy kicsit energiához jussak. Elhúztam tőle a kezem és megálltam mellette, míg ő a kenyerek közül választott. Míg a fizetéssel törődött, én amúgy is a fogda irányába bámultam. Tudtam, hogy túl egyszerű lenne, ha itt lenne, akiket keres.
Ha megkapta a kenyeret lassan indultam tovább. Egyelőre inkább andalgós, békés lépéseket tettem, hogy ne kelljen azonnal megindulni a fogda irányába, legalább addig, míg az étellel van elfoglalva.
– Na kapok egy falatot? – Vigyorodtam el és még ki is nyitottam a számat, várva az etetést.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 11:53 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Valahol igaza van, mert nem egy nagy dolog lenne, birodalmak ledöntése és hasonlók, csak… szórakozáson. Vagy valami olyasmi. Eddig nem volt ez ennyire előtérben, lévén, hogy nem hozakodott vele elő senki, aki meg igen, az nem felém. Beleszálltam beszélgetésbe, na de így, ennyire nem.
- Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam el. Elférni elfér – ha már csak az elméletét nézzük, csak a fókusz hiányzott, meg talán fog is. Időm sem lenne nekem semmire, az, hogy utána mire marad, nos, az már egy jobb kérdés. Zsong kissé a fejem, bár az meglehet, hogy magától a tömegtől is, ami ezen a vásáron forog. Itt most ő ment bele jobban, nem is én, így aztán nem hiszem, hogy egyelőre annyira nagyon ütni kellene ezt a témát, mert a végén teljesen kiakad. Vagy én vesztem el a türelmem, egyik sem jobb.
- Hoppá – már válaszoltam, bár lehet megint másra érti. Úgy cikázik a dolgok között, hogy nem tudom követni és valahol kicsit fel is adtam. Figyelek, felveszem a fonalat egy ponton és remélem, hogy jól is értelmezem. Az pedig már csak a bónusz, hogy jól is reagáljak, vagy csak annyi, hogy a jó szavakkal. A fejemben szebb válaszaim is akadnak néha, de amilyen nyelvvel születtem, azt ő nem értené meg.
- Akkor az már nem lesz ugyan az. Utána meg… nem tudod mi lesz. Lesznek nálam jobbak – bizonyára. Nálam sokkal jobbak vannak telis-tele a világon, nem hiszem, hogy le fog ragadni és csak rám fog gondolni. Vagyis, így lenne a logikus, aztán persze, majd lesz valami. Azt majd csak ő tudja, amikor elér oda és benne lesz. Megint nem értem a logikáját az egésznek, amit mond, az arcomra is kiül, ahogy megismétlem magamban a szavait.
- Szenvedsz és ezért kedvelsz? De szenvedni nem jó dolog – az már más, hogy valóban nem lenne a legjobb úgy gondolkodnia, mint nekem, mert akkor még egy belőlem nehéz lenne. Ó nem, ő mindenképp így jó, ahogy van, csak nekem kellene okosabbnak lenni. Folytatja is, én pedig valamelyest már jobban képben is vagyok.
- Hát én azt honnan tudjam. Az emberek furák, nem mindig kell nekik a szenvedély meg a tűz – de Fol nem is ember és láthatóan végképp nem a magafajtát keresi. Ez nálam is csak egy véletlenszerű példa, semmi több. - De azt hiszem, értem. Ha unalmas lennék, az nem jó. Bár, kinek mi az unalmas. Ez sok így reggelire – sóhajtok fel és hátrasimítom az apró tincseket, vagy csak hajszálakat, amik az ég fele merészkednének. Lehet ma nekem kellene leinnom magam és akkor könnyebb lenne, mert olyankor nem kell gondolkodni, csak csinálni, amit csak akar az ember. Leengedem végül a kezem és bólogatok. A bölcsességet értem.
- Azok is. Ezt tudom – ismerem olyannyira a népét, amennyire kell. Nem mentem bele persze mélyen és Fol még fiatal hozzá, azonban majd eljön az ő bölcsességének is az ideje. Semmit sem kell siettetni, ennyi biztos. - Nem vagy hülye, nálam több dolgot tudsz, majd még fogsz is. Az embereknek épp eléggé vagyok az, csak épp a nagy része nem is tud rólunk. Tisztelet vagy sem, még sincs minden rendben – nem megyek bele jobban, hogy mi is pontosan az. Egy az, hogy mindent nem tudok, csak azt, hogy mi után és miért jöttem el. Hagyom is inkább matatni, majd átadni a medált, addig sem azon bosszankodom, hogy hogyan fogok bármire is jutni a küldetésemmel, vagy hogyan fogok bárkit megtalálni.
- Emlék. Az is jó dolog – belebizsereg kissé a bőröm, ahogy hozzáér. Ujjam rándul egy aprót, majd hajlanak rá az ékszerre, amit nem fogdosok sokáig. A nyakamba kerül, olyan helyre, ahol nem szedik le gyorsan. Ha már kaptam, illene megtartanom is, nem hagyni, hogy vigyék.
- Valahol megértem – nevetek fel, majd nézném, hol van az, amit ennek. Ekkor csapja meg a fülem a kofa elégedetlensége. Szívesen megmutatnám neki, mit vennék én ezek után, de csak fintort kap.
- Szórakozzon veled a jó… - harapom el a mondat végét, ahogy elhúz. Ebből se lesz semmi, hallom, hogy morog valamit, de már nem értem mit. Mindegy. Megállva pillantok a pultra és szagolom az illatokat.
- A kenyér nem bánt, próbáld meg. Jó az illata ezeknek is – mutogatok, bár nem épp érzem magam éhesnek, de nemet se mondok rá. Nem hús, de… elmegy. - Feljön az este, mire ráveszed magad és addigra kihűl. Én kérek egy olyat – azzal kezem eltűnik a zsebemben és érmék után kutat. Van ott pár, másféle is, így mikor kihúzom, szépen foglalkozok azzal, hogy a kenyérke árát előkeressem. Legalább ismerem a pénzüket.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 6:14 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Az egész találkozásunk egy villámcsapásra hasonlított. Nem olyanra, amit nagy viharban szinte várnánk is, hanem egy olyan amely egy forró nyári napon hasítja ketté a földet. Csakhogy ez a villám most az én szívem repesztette ketté. Túl nagy hatást gyakorolt rám, míg látszólag ő hasonlót érzett, de nem volt tudatába. Meglehet persze, hogy csak én akartam ezt hinni. De nem bántam. Úgyis vége lesz és egy részem nagyon várta, hogy így legyen. Szerettem volna, ha a zavarodott elmém visszatér a megszokott kerékvágásba.
– Miért ne járhatna mindkettőn? – kérdeztem rá, bár nem nagyon hittem, hogy rám nézve pozitív választ kaphatnék. Nekem is megvolt a magam küldetése és nem azért fogok letérni róla, mert őt megismertem, ráadásul kicsit hevesebben dobog tőle a szívem. Megtanultam, hogy az érzések másodlagosak, ám miért is ne élvezhettem volna, míg itt van?
– Inkább ne válaszolj. – Sóhajtottam fel. Nem akartam ma már több elutasítást hallani, ha neki ez kell, hát keresse azokat, akik keresnek. Csak nem akartam, hogy elfelejtsen. Nem hajtottak ennél önzőbb vágyak már. Túl voltam a csúcsponton, úgyhogy ideje volt lenyugodni.
– Legfeljebb annyi lesz újdonság, hogy egy ideig folyamatosan rád fogok gondolni. – Feleltem, de mostanra is, akármennyire akartam, hogy elmenjen és legyen minden olyan normálisabb féle, mint előtt, ijesztő volt. A szívem régen járta ezt a ritmust, soha senki ajkait nem érintettem még az enyémekkel, de az övét igen és ez nekem nagy szó volt, akkor is, ha ő úgy kezelte, mintha csak nem is tudom… túl egyszerűen.
– Ha ugyanúgy gondolkodnánk gondolom most nem szenvednék és ha nem szenvednék, nem kedvelnélek. – Elmosolyodtam, ahogy halkan kimondtam ezeket a szavakat. Talán nem is értette, hogy ez a szenvedés kellemes, jól eső. – Mert akkor unalmas lennél. Minek akarna bárki olyat kedvelni, aki hozzá hasonló? Abban nincs semmi tűz és szenvedély.
Pontosan úgy hangzott minden szavam, mintha értenék ehhez. Sosem értettem, soha nem is fogok, de ez a férfi, fiú, ifjú, legyen akármi és akárhány éves, megkavarta bennem a keserű állóvizet és akármennyire is fájtak a dolgok, amik nem történtek meg vagy éppen igen, bearanyozta az együtt töltött időt.
– Az elfeket bölcsebbnek tartják minden más népnél itt a szárazföldön, Ari – feleltem. Nem tudom miért, ha nem elfnek születtem volna, de így gondolkodnék, bizonyára akkor sem tartanám valami tengeri szörnyetegnek. Engem egyenesen lenyűgözött a tény, hogy a tengerek mélyéről érkezett. – Az én népem tudja, hogy kit kell tisztelni. Én pedig azt tudom, hogy a szörnyetegek nem így bánnak a magamfajta hülye gyerekkel, mint te – mosolyodtam el.
Végre az ujjaim megtalálták a vasmacska medált, amit eddig annyira kerestem. Finoman csúsztattam a tenyerébe, aztán a szemébe néztem.
– Az a mágiája, hogyha rá nézel eszedbe jut Fol Nulportból és ez a pillanat.– Cirógattam  végig az ujjain. Aztán elengedtem a kezét, hogy meg tudja magának nézni az ékszert. Sima érzelmi értéke volt az ékszernek, ami még csak nem is volt különösebben szép. Jól kidolgozott volt a maga módján, de elegánsnak nem volt mondható, mégis a tengert jelképezte és azt, ami végül is Arnav maga is volt.
Figyeltem, ahogy a nyakába teszi. Tetszett, hogy ott lesz a szíve fölött, így mikor elrejtette, az én mellkasomban is gyorsabb ritmusra kapcsolat a tamtam. Miért kell ezt éreznem? Miért ilyen jó és rossz ez egyszerre.
– Azt hiszem, a tegnapi után még nem tudnék komolyabban enni. – Sóhajtottam és én is az almákra néztem, amit egész véletlenül a pulton felejtettem. – Talán valami kenyeret, vagy frissen sült buktát, de ízesebb, komolyabb ételt aligha. – Tettem hozzá. Az eladó közben visszatért a portékájához.
– Vesztek is valamit vagy csak szórakoztok itt nekem, ostoba kölkei?! – Förmedt ránk, hiszen annyira belemélyedtünk a beszélgetésbe, hogy nem vettünk végül semmit. Arira pillantottam, ám ha nem kellett neki semmi, tovább húztam, éppen arra, amerre majd mennünk kell, de még bőven a piactéren maradtunk. Arra voltak persze pékek is, akik a reggel sütött cipót és más finomságokat árulták.
– Félek, hogy csak feljönne… – mondtam végül, ahogy megálltunk az egyik pocakos férfi pultja előtt.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





So this is... - Page 2 Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt :: Lezárt múlt-
Ugrás: