Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
So this is... - Page 3 KaDiPE5
So this is... - Page 3 KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
So this is...

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Utolsó Poszt Vas. Május 08, 2022 5:05 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Nem állítom, hogy nincs közöm ahhoz a katyvaszhoz, ami a fejében van, de csak annyi a bűnöm, hogy nekem ez nem a terepem. Érzelmek, érzések, meg pillanatok, ebben a világban nemigen van rá idő vagy ha van is, akkor sem velem történik. Nem tudom már jobban körbeírni a dolgokat, ő sem teszi, épp eleget mondott így is. Vagy én. Ez így nem lesz se szép, se egyszerű.
- Azt hiszem nem. Vagy nem egészen – nekem akkor is az a furcsa, hogy szinte azonnal. Csak úgy jöttem és már ennyi is? Ennek így kell mennie? Amiket eddig tudtam, annak egy része hasonló az én életemhez, érdekből, de hol a vagyon, hol az örökös miatt; a másik pedig a szerelem, amikor ismerik és akarják egymást. De ez nem bukkan fel azonnal, biztos nem. Nekem ez magas. Ráncolom a homlokom, főleg arra, amit beszél. Hagynom kellene? Sok mindent lehet hagyni és kell is, azonban nem ez az elsődleges, nem azért vagyok itt, hogy élvezzem az életet, most nem. Később, korábban igen, a legtöbb esetben így történt. Nem ott vagyunk viszont.
- Így is hagytam megtörténni, akár a szobában, akár itt. Nekem most nem ezen kell járjon az eszem – sóhajtottam. Nem ismeri azt, amiért ennyire siettetem a dolgokat, amiért ennyire nem figyelem azt, hogy nekem mi a jó, a kényelmes és az élvezet. Ha ezekbe fulladok bele, akkor semmire sem marad majd idő és csak a csontokat nézhetem és menthetem ki, mást nem. Nem a legjobb időben talált meg, mondhatjuk úgy is.
- Nem erőltetsz – csak néha és kicsit, de volt már ennél rosszabb is, meg igazából, amikor a mélyben vagyok, akkor nincs beleszólásom a dolgokba. Csak idefent irányítok. - Rendben. A segítség kell – bólintok egyet. Jobbat nem tudnék mondani, menni akkor is kell, ha nem kapok semmit sem. Akkor vagy más, vagy én magam jövök rá bármire is. Felesleges ezen vitázni vagy bármit tenni.
- Én szerintem sosem ugyan olyan minden. Mindig van valami új – vagy ő, vagy a világ, vagy valami más változik. Lehet, hogy sok dolog benne hasonlít és majdnem az, de az sem. Nekem sem, pedig a legtöbb dolgot én nem látom, ismerem, élem át. Neki most túl sokat van a feje olyan dolgokon, amiken nem is kéne. Fura szerzeteken mondjuk, bár inkább érzéseken. Bizonyára akkor is, amikor már én a késekkel foglalkozom. Csendben van, nézelődik, míg én a pengén táncoló fényt figyelem vagy éppen az ujjbegyemen próbáltam ki. Mástól láttam ezt, mint mindent, és bár vérzett neki is, megvette, mert így volt tényleg éles. Erre már figyelt ismét, és ahogy a fürdőnél, úgy most sem hagyott egyedül érvényesülni.
- Attól még lehet csorba. És ez az úr biztosan nem örülne neki. Ez csak egy kicsi vér, meg sem érzem – legyintek a másik kezemmel, mialatt ő tisztára törölgeti az ujjamat. A seb nem is látszik, amikor elhúzom a kezem, még egy apró petty látszik, de azzal már nem foglalkozom. Nem veszek semmit, megvan az, ami nekem kell, de megjegyzem, hogy itt nem valami ócskaságot akarnak eladni, mint egy másik helyen, ahol váltig állították, hogy milyen új, közben az a rozsda rágta őket, amik a hajókat is eszik odalent.
- Ismerek én sok szót, de mindig vannak újak. Sok új. Valahogy így van, de akkor is van olyan, amit én nem éreztem még – ha elhiszi, ha nem, ez így van, így is lehet. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, még akkor sem, ha valóban ember lennék és nem csak a külsőmet kölcsönöztem volna tőlük. Bár én már ezzel sem vagyok őszinte senkivel sem, ennyi azonban belefér. Beleférne bármi más is, de végül csak oda lyukadunk ki, hogy valamennyire magamról kell beszélni, muszáj valamennyire belemennem. Szusszanva végül, de el-elejtem az információmorzsákat, leginkább úgy, hogy még aki mellettünk is sétál, semennyire se érdekelje a szavaim, mert hát, nem érdekesek. Csak neki.
- Igen, igen. Úgy lenne könnyebb, ha ismernélek, bár talán akkor sem. Máshogy gondolkodunk – mint ezzel az őszinteséggel is. Nekem nem volt fontos közölni és elmondani, neki igen. Hát, ennél jobban nem is lehetne más, akkor semmi sem. Arcára nem ül ki félelem és undor sem, inkább megleptem. Pedig sokan el sem hinnék, ő azonban azonnal. Nem mintha ez hazugság lenne, pedig mi sokaknak vagyunk mese.
- Igen. Sokat vagyok ott és jövök onnan – bólintok. Partra egy kicsivel messzebb másztam, azonban sétálni, követni a vizet könnyű volt, hogy eljussak a város határáig. - Igen? Ez jó, sokan nagyon nem – pillantok egy villanásnyira az emberek felé, akik körülöttünk sétálnak, majd vissza rá. - Ó, pedig az vagyok – vigyorodom el, mert ez nekem nem sértés. Ameddig meg tudom védeni magam és inkább elkerülnek, mint pusztítanak, csak ez már korántsem így van. Figyelem közben, hogy elővesz valamit és a kezem emeli meg. Nem szólok semmit, akkor sem, amikor valami nyakéket ejt a tenyerembe. Láttam már hasonlót, adtam is el, ami éppen a tenger mélyén pihent, ez azonban nem az.
- Rendben – bólintok, ahogy az ékszert nézem. - Ez valami mágikus dolog vagy csak szép? - csukja rá az ujjaimat az ékszerre, de én kinyitom azokat. Ujjaim közé veszem, úgy forgatom meg azt. Csak sima ékszernek tűnik, nem hiszem, hogy hasznosság miatt adta oda. Sőt. Megfogom azt, amin lóg és átvetem a nyakamon végül. Lepillantok, ahogy a vérten ül, majd elhúzva azt, berejtem mögé. Még az kéne, hogy valaki letépje onnan.
- Köszönöm – engedem vissza az anyagot, majd elindulok lassan. - Nem kéne enned? Nem csak azt – mutatok az almák felé.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 06, 2022 9:20 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Ari úgy gondolta én vagyok érthetetlen és összezavaró, pedig valójában ő volt. Minden szava egyszerű volt, nem állítom, hogy kacifántosan használta volna őket, ám mondandója aligha volt tiszta. Hol azt mondta ő még nem ismeri ezeket, nem tudja, hogyan kell csinálni… de akkor érzi? Nem tudtam eldönteni, mindenesetre, ahogy csűrtük-csavartuk, mind jobban kezdtem elbizonytalanodni az egész helyzetbe. Nem adott támpontot és fájt, vagy fájnia kellett volna, hogy nem igazodok ki rajta, de valójában már megszoktam. Elmegy, sírni fogok, aztán vége. Egyszerűbb volt ez, mint a szavak, amiket használt.
– Köszönöm, hogy kedvelsz. De nem hiszem, hogy ugyanazt értjük alatta. – Ráztam meg a fejem, kicsit keserűen el is mosolyodtam. Tudtam, ennek nem lesz jó vége, túlságosan belelovallom magam, ő tovább áll, keres magának egy asszonyt, aki elég melegen tudja ölelni ahhoz, hogy felolvadjon a benne fagyoskodó jégtakaró, ami mindent elnyomott. – Azt hiszem, csak hagynod kéne megtörténni, élvezni a pillanatot. Legfeljebb rájössz, hogy tényleg nem kellek neked. – Sütöttem le a szemeimet. Nem tudom, miért mondtam ezt, lényegében felajánlottam, hogy használjon ki, pedig nem kellett volna.
– Bocsáss meg. Nem akarok semmit sem erőltetni. Segítek neked keresni és az utadra engedlek… – ráztam meg a fejem. Inkább elmondtam neki a tényeket, hogy valóban boldog vagyok a társaságában, de ijesztő. Az elmúlt húsz esztendőben sok jó nem követte a vidám pillanatokat.
– Azért ijesztő, mert ha elmész minden ugyan olyan lesz, mint előtte. – Nyeltem egyet. Be kellett volna fognom a számat. Egész egyszerűen ezeket a dolgokat nem kellett volna kimondani. Előtte soha nem is tettem. Rilrionnak mondtam volna ilyet? Kinevetett volna, vagy talán azonnal faképnél hagy, hisz ő még csak azt sem hagyta, hogy csókot lopjak tőle. Ari más volt, mintha akarná is meg nem is… vagy nem tudná, hogyan akarja. Nem értettem. Akármennyire is szerettem volna, képtelennek láttam kiigazodni a szavakon és gondolatokon.
– Fura szerzetek leginkább. – Bólintottam. El kellett terelnem a figyelmem erről az egészről. Az lett volna a legjobb, ám Ari sós illata, a testéből áradó meleg ezt nem hagyta.
Jobb is volt kilépni az emberek közé, tőröket és késeket nézegetni a félreforduló eladónál. Az embertömegben valahogy elvesztem, a részévé váltam, nem volt már meg a pillanatunk úgy, ahogyan eddig megvolt. Mégis, mikor letöröltem a vért az ujja hegyéről, megint megdobbant a szívem.
– Nem tudom, állítsd az asztallapba… de ne az ujjadba – válaszoltam gondosan törölgetve a bőrét, míg a vérzés nem csillapodott le, aztán én magam is végig néztem a többi portékán.
– Az érzéseit tudja mindenki, legfeljebb szavakba önteni nem képes. – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy van benne valami… valami, amit nem tud megfogalmazni. Ha nem érezne semmit, úgy tényleg ridegséggel vádolhatnám. Az volt, de leginkább azért, mert feszülten állt mindenhez, ami nem szórakozás, ivászat vagy verekedés volt. Este, a halovány emlékképeimben jóval könnyedebbnek tűnt. Talán éppen miattam lett ilyen merev. Sok féle hatással voltam másokra, ám az legtöbbször harag vagy szigor formájában csapódott le. Ari egyik sem volt… inkább olyan… semmilyen.
– Sosem fogsz a fejembe látni. De te magad mondta, hogy meg kell ismerned, mert az kell a megértésemhez. Ezt viszont csak nyílt őszinteséggel tudjuk elérni, hisz én is meg akarlak ismerni téged. – Nem bántam, hogy a kereskedő a szomszédos kofával cseveg. Addig sem ránk figyelt, tudtunk hát csevegni. Nehezen hittem el, hogy bármiféle nyelvet is ismer, hisz a közöset is alig beszélte, de csak bólintottam. Örültem, hogy elmondta mindezt. Ám ennél a következő mondata csak még meglepőbb volt. Tengeri szörnyek.
Hallottam tengeri népekről meséket, sőt azt is tudtam, hogy az elfek tisztelték őket. Nemes népeknek tartották őket, akikről még egy-egy dal is született. Ám azok oly’ régiek voltak, hogy én úgy véltem egy kihalt faj leszármazottairól szólnak.
– Hát ezért találkoztunk a parton… és ezért tűntél idegennek… – szaladt ki a számon egy újabb sóhaj kíséretében. Nem fordult meg a fejemben, hogy átverne, hisz hallottam miképpen beszél, láttam a viselkedését. Felszínét kapargatta csupán az életnek, amit én ismertem. – A népem csodás lénynek tartja a fajtád. – Fordultam felé teljes testtel, majd végre az ujjaim megtalálták, amit kerestem. A piacon vett vadmacskamedált húztam elő. – Az én szememben te akkor sem lennél szörnyeteg, ha valóban az lennél.
Megfogtam a kezét, felemeltem magamhoz felfordított tenyérrel, majd beleejtetettem az ékszert. Mostanra még inkább azt éreztem, hozzá illik ez.
– Kérlek, őrizd ezt meg. – Magyaráztam halkan, aztán a szemébe néztem. – Tudom, hogy nemsokára elmész, de szeretném, ha legalább lenne valamid, amire ha ránézel eszedbe jutok. – Megint őrült vágyat éreztem, hogy megcsókoljam. Ehelyett, csak a kezét tartó ujjaimmal cirógattam meg a bőrét. Végül az ujjait rácsuktam a kis ékszerre s megpaskoltam őket. Tökéletes helyen volt nála.




Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Május 06, 2022 12:33 am

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ez se jó. Akkor nem is próbálkozom nagyon más szavakkal, mert egyik sem fog úgy hangzani, ahogy az kellemes legyen és szép. Vagyis, így sem rondák, csak éppen nem esnek jól a szívének, vagy nem tudom. Ezt az egészet sem, hiszen aligha telt egy el nap, sőt, el sem telt, de neki most minden fontos, ami én vagyok. Maradjak, ne menjek, csak éppen ez nem lehetséges. Ígéretet tettem valamire és ha azt nem tartom be, onnantól bármit ígérhetek, már semmit sem fog érni.
- Ahm – semmi. Akkor legyen semmi, én nem kérdezősködöm tovább, nem lehet belőle kiszedni. Ital nélkül is zavarosak a gondolatai és a szavai, nem is értem, hogy minek kell akkor neki inni, ha amúgy sem más. Legalább nem hány és esik-kel, a többi meg majdnem megvan. Nem? Nem tudom.
- Az a jobbik eset – vigyorodom el. - De nekem is kellene ismernem téged, jobban – nem csak azt, ami volt és ami most, hanem úgy mindent. Akkor tudok csak úgymond az ő fejével gondolkodni, vagy éppen bármi más, amiből nem lesz kellemetlen és fájó. Én máshogy értek az itteni dolgokhoz, másokkal más vagyok, keményebb, nyersebb, szeretem a verekedést, ha van valami izgalmas, nekem ez az új. A nyugalom, a sok szó és az érzések. Alaposan bele is bukok mindenbe, emlékezve arra, amikor először akartam elvegyünk. Hogy beszélni se tudtam, vagy amikor nem értettem, hogy egy ilyen helyen, mint ez a piac, fizetni is kell. A sok-sok foltra és sebre, amiket abból szereztem, hogy nem ismertem a világot. Tőle nem kapok foltokat, se sebeket, csak sok kérdést és megannyi értetlenséget. Nem tudom melyik a jobb, a pofonból hamarabb tanulok.
- Mit csinálok? Kérdezek. Én nem tudok ilyeneket, vagy ha igen, akkor sem. Nem értelek, mert nem ismersz. Hogy lehet egy idegen fontos? - persze, hogy lehet, csak azért általában fizetni szoktak. A zsoldosoknak mondjuk, hogy éljen vagy épp haljon meg az a valaki. Itt egyikről sincs szó, azonban ahogy kifejti, már helyrebillen minden. Olyan érzések, mint kötődés, szeretet, ami nálunk odalent ritka, ritkább, vagy épp másmilyen. Mert, azt nagyon is jól tudom, hogy nem úgy kedvel, mint mondjuk más a fivérét, nővérét, családját.
- Ezt értem – bólintok végül. - Mondhatjuk, hogy én is kedvellek, mert el se vertelek ezért, se másért. Csak… nekem ez új. Én nem nagyon – rázom a fejem. Odalent se szerettem, csak hagytam, hogy ha kellettem, ott voltam. Az emberek között meg annyira lefoglalt a tanulás, a figyelés, hogy nem volt rá még időm. Kettős életet élni nehéz és sok idő, valamire nem is jut. Hát, akkor most ezt is látom, tapasztalom? Nekem még mindig érthetetlen, hogy ilyen hamar. Vagy ez se ritka?
- Melyik része ijesztő? - mert akkor mégse boldog. Nem az, mert hol mérges, hol hisztis, hol más. Ilyen a boldogság? Nem nevetni kellene akkor és mulatni? Vagy akármit. Oké. Az érzésekkel, amik nem a nyers, ösztönös és egyszerű akármik, bajban leszek később. Szerencsére kiszabadítani jöttem másokat, nem érzelmeskedni. Nem is tudok egyelőre mit mondani, elindulunk hát, hátha könnyebb lesz. Neki is, mert nekem az. Néha ráncolom a homlokom, mint aki gondolkodik valamin, de semmi több.
- Tényleg? Akkor jó – nem keresek magamban több dolgot, amivel hasonlítani lehet őket másokhoz. Hozzám se lehet, mert a külsejük nem ugyan az, de ebbe már nem megyek bele jobban. - Gondolom akkor igencsak sok van. Mifélék? Kincsek vagy fura szerzetek? - mint mondjuk én és mégsem, mert küllemre épphogy nem tűnök ki közülük. Épp ezért nem sikít elsőre az árus sem, vevőt lát bennem, aki ellenőrzi, nem-e valami csorba, rossz valamit árul. Nem néz ki annak, az ujjamon is látszik, de épp törölném a saját ruhámba, amikor Fol odanyúl. Mint a mosdással, majd ő megcsinálja.
- Hát másképp hogy tudod, hogy éles? Ez muszáj, rosszat nem kell venni – teszem vissza, majd egy nagyobb, jobban kézre álló darab kerül ujjaim közé. Mivel nem kérdezek az árustól, csak Folnak beszélek, inkább odébb is áll. Nem lopok, figyelek.
- De te ismered mit érzel. Én nem ismerek ilyeneket. Van öröm, harag, ezek. Többi eddig nem kellett – akkor se, amikor azzal az ismeretlen asszonnyal feküdtem össze, vagy bármi máskor. Odalent pedig… van szeretet, nagyon is, de más. - Sejtem, hogy nagyon léptél előre. Bár nem láttam határokat – mintha kerítést és mást keresnék. Fura ez kicsit, de nem kérdezek bele. Visszateszem a kést, majd tovább lépnék, de folytatja. Senki se figyel ránk, így szusszanok egyet.
- Nem tudom, hogy tudnád-e. Nem látok a fejedbe – se előre az időben. - Hogy miért nem? Mert nem fontos vagy épp veszélyes. Ki tudja ki akarja majd tudni – mert előfordulhatna, hogy keresnek engem, őt találják meg és kiszedik belőle. Végtére is, ha tudják se rosszabb. - Ismerem az elfek nyelvét, beszéltem már sokakkal. Kicsit az orkokét is – lépdelek közben előre, a tömeg nem zavar. Végül vállat vonok magamban, hogy hát ha ennyire akarja tudni. - Ti tengeri szörnyeknek neveznétek minket. Majdnem eltaláltad, csak a hegyekhez nincs köze.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 05, 2022 2:08 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Megráztam a fejem válaszul. Nem hangzott jól, hogy senki miatt sem maradna, nem akartam másokkal egy kalap alá véve lenni… legalábbis ebben a helyzetben nem. Az ő szemében nem… mert túl fontos volt. Nem kellett volna fontosnak lennie, túl friss volt ez az ismeretség. Nem tudom mit láttam benne meg a hold ezüst fényében, de nagy hatással volt rám. Egészen úgy, mint azokban a szerelmes történetekben, amiket odahaza az idősek regéltek nekünk elalvás előtt. Isilmë, mintha maga választotta volna ki s mutatta meg nekem a fényben.
– Semmi. – Vágtam rá a kérdéseire aztán. Kár lett volna folytatni azt mondatot, nem akartam hallani a helyeslő választ, mert amilyen egyszerűen kibökött mindent még azt is megtette volna a maga helytelen fogalmazásában, hogy az orrom alá dörgöli: „Fol nem lenni fontos” vagy valami hasonló. Hát nem akartam hallani.
– De mondok, mert ismerem magam. – Sóhajtottam fel és megforgattam a szememet. Azt már csak nem akarja megmondani, miképpen fogadom el őt vagy sem. Elutasíthat és lehet hideg, még ezzel is együtt tudnék élni. Azzal is, ha levetné a bőrét itt az orrom előtt, megmutatva, hogy ő bizony valami szörnyeteg. Én sem voltam átlagos, mindig kilógtam a sorból, el tudtam fogadni a hasonszőrűeket.
– Az lenne a jó válasz, hogy engem nem felejtesz el. – Feleltem, erősen megnyomva az engem szót, hátha érti a lényeget. Ari tényleg egyszerűen teremtés volt, egyáltalán nem a szavak embere… ez is egy érdekes kifejezés. Egy jó ideje sejtettem, hogy nem emberrel van dolgom. Talán valami keveréklény, aki sokáig élt a társadalmon kívül. Nem vettem rajta észre tipikus jeleket és én sem találkoztam minden fajjal még oly’ mértékben, hogy alaposan megfigyelhessem őket. Az azonban bizonyos volt, hogy nem ember vagy nem egészen.
Több ötletem is volt arra, hogyan ne veszítsük egymást szem elől. Voltak rá módszerek, de ha meg is próbálkoztam volna vele, hát pontosan tudtam, csak jobban fájna, ha sosem keresne. Volt olyan papír, amit az ember azonnal el tud juttatni a másikhoz. Éppen itt, Nulport piacán is be lehetett szerezni. Ezek nélkül is épp elég fájdalmas volt, hogy elmegy. Túlságosan is fájdalmas, pedig nem kellett volna engednem ennek az érzésnek.
– Ari… ne csináld ezt. Tudod jól, miért fogsz hiányozni és miért vagy fontos. – Mondtam zaklatottan. Ha eddig nem esett le neki, ezután miképpen fog? Mellette akartam aludni, megöleltem, pusziltam, törölgettem az arcáról a koszt. Még egy üvegpohár sem lehetett volna átlátszóbb nálam. – Kedvellek. Tetszel. Nem tudom, hogyan mondjam, hogy értsd… – Sóhajtottam fel kicsit idegesebben a kelleténél. Nem számított, nem számított, mert most csak el akartam bújni a világ elől, hogy a szemébe nézzek és nem is tudom… érezni akartam. Nem értettem egyszerűen, miért nem érzi azt a lüktető valamit, a bizsergést, amit én. Olyan intenzív volt, hogy azt hittem ez a kettőnk valósága. Akkor sem csillapodott, mikor az ajkaim az övéhez érintettem. A szívem csak még nagyobbakat dobbant. A testem is akarta… de az övé olyan volt, mint egy hideg jégtömb, amit nem lehet megolvasztani könnyen.
– Nem kínzom. Boldog vagyok valójában… ezért ijeszt meg az, ami történik. – Próbáltam az ő nyelvén beszélni, de nehéz volt. Túl kacifántos volt ez neki, de bennem egy egész világ készült összeomolni, amit egyetlen perc alatt építettem fel, meglátva őt. Miért szeretek bele mindenkibe, aki egy kicsit is hatást gyakorol rám? – Hát… szívesen. –Dünnyögtem szerencsétlenül. Fogalmam sem volt, mit illik mondani. Jobb volt hát visszalépni a tömegbe, elvegyülni, mintha csak két barát lennénk.
– Az olyanok, mint te segíteni fog. – Bólintottam. Valószínűleg a fogdánál elég annyit mondani, hogy szép, de furcsán beszélő népek. – Ha tudnád, hogy itt mennyire nem ritka semmi furcsaság. – Mosolyogtam meg a szavait, tovább matatva a táskámban. Nem találtam, amit szerettem volna, így egyelőre, fél lépéssel lemaradva követtem őt.
Míg megállt az egyik árusnál, feladtam kicsit a keresést és megnéztem a kínálatot. Nagyrész kések és tőrök voltak, amikhez nem értettem, bár nekem is volt egy, amit rendszerint az övemen hordtam, hogy megvédjem magamat, ha éppen a mágia nem megy. Láttam, amint eljátszik az egyikkel és véres lesz tőle az ujja hegye.
– Isilmë szerelmére… – húztam fel a kézfejemre a kabátom ujját, hogy úgy töröljem le róla a kis piros pöttyöt. – Még, hogy én kínzom magam… – Suttogtam csendesen és aztán megnéztem magamnak én is a kínálatot.
– Én sem tudom hogyan kell – feleltem. A kereskedő kicsit elhúzódott, mintha érezné, hogy ez komoly beszélgetés. A tekintetem persze az árún maradt Így még hozzá tettem: – Azt sem tudtam csókolni hogyan kell, téged még is próbáltalak. Nem is tudod, hogy mennyire átléptem ezzel a saját határaimat. – Nyeltem egyet, nehéz volt erről beszélni pironkodás és dadogás nélkül, de érte mégis megpróbáltam. Miért ne tettem volna? Ő is igyekezett mondani valamit.
– Te tudod, én mi vagyok. Én miért ne tudhatnám, hogy te mi vagy? – kérdeztem csendesen, a kereskedő elkezdett a szomszédjával fecsegni, így a beszélgetésünk beleveszett a forgatagba egészen. – Elfogadtad, hogy elf vagyok, abból is a kevésbé bölcs és tapasztalt fajta. Gondolod, én ezt nem tudnám viszonozni főleg az érzéseim tükrében? – A hangom továbbra is csendes volt, de őszinte.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 05, 2022 12:50 am

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ha kéri sincs előrébb, ha bárki kéri tőlem, akkor sincs. Ez egy egyszerű válasz, egyszerűbb, mint bármi, az már más persze, hogy felfogni és elfogadni nehezebb. Az már nem rajtam áll, ki hogyan dolgozza fel a hallottakat.
- Ha az jobban hangzik, senki miatt sem – próbálom nem komolyra venni, mert bár bennem nemigen, belőle érezni azt, hogy ez nem jó és nem kellemes. Bár alapvetően ilyesmivel sem törődöm, a békés nyugalomban könnyebb lebegni, mint a viharosban, amiben kapaszkodó sincs. Ha megint kiakad, kiabál, fogalmam sincs, hogy mivel tudnám lenyugtatni és jobb oldalra billenteni. Semmivel, körülbelül, csak akkor mindenki minket bámulna, azon meg talán még én is kiakadnék.
- Hogy? Mi a hogy? - megint félig beszél. Frusztrál, mert nem tudok belelátni a fejébe, másokéba sem, olyankor pedig aztán ha nem jóra gondolok, akkor kiakadnak. Az emberek, elfek, bármit idefent furcsán másképp fejezik ki magukat. Nekünk odalent nincsenek szavaink, jelelésünk egyenes és tiszta, nincs benne felesleges, sok kifejezés, ami idefent van, nem is létezik. Nem is létezhet. Ezért nehézkes felfognom ezt az egészet, mert nem egy fogatlan, agyatlan vagy részeg akárkivel társalgok, vagy harcokossal, akiknek a legnagyobb érzelmi megnyilvánulások olyankor van, ha elregélik, hogyan hágták meg a leányokat. Vagy hogy éhesek. Ellenben Fol vagy húsz ember érzelmeit is tartalmazza, ami nekem lassan egy kész káosz. Ehhez nincs térkép?
- Soha se mondj ilyet, előre. Nem fontos amúgy sem – hát, hegyinek legalább nem hegyi, az ocsmányság is olyan, amit más ítél meg. Nekünk nem, de, magamra azt mondani, hogy szép, érdekes lenne. Mégsem dobom be csak úgy, még most sem az igazságot, nem tartom fontosnak, a célom elmondtam. Így is több, mint amit először gondoltam. Persze, abban semmi nincs, hogy keresek valakit, az emberek sokszor keresnek valakit, bármit, olyankor pedig, ha kell, segítséget is kérnek. Nem neveket, meg pontos élettörténeteket kell közölni, ami könnyű, mert a legtöbb esetben elég is az, amikor valaki annyit mond, hogy nőt keres, barna hajjal és hírhedt tolvaj kezekkel. Valaki pedig, előbb vagy utóbb, rávágja, hogy tudja kiről van szó.
- Hát nincs? Lehetne – már nem csak hozzá, másokhoz is, de ez is jó lenne. Mágiával biztosan lehet, ahhoz én nem értek, csak bámulni tudnám, mivel azonban még se betűt, se térképet olvasni nem tudok, roppant hasznos tárgy lenne a kezemben. - És ha én senkit se felejtek el? - ez nem igaz, mert el szoktam azt, akit kell vagy aki nem fontos. Így is több név van a fejemben, mint illene. De ha azt mondja, nem lesz már fontos, akkor nem értem, miért ragaszkodik ennyire. Akkor hagyni kell a témát és kész. De nem, ő nem. Nem is folytathatnám mással, mert megragadt annál, hogy nekem el kell menni. Mindenki elmegy egy idő után valahova, örökké egymás nyakán lenni sem lehet. Felszalad kissé a szemöldököm.
- Nem ismersz rég, nagyon sem. Hogyan hiányzok úgy? Miért vagyok fontos? - mégis foglalkozok most ezzel, ha már ennyire utal rá. Talán ez olyasmi, amivel rá akar bírni, hogy mégis maradjak, csak titkon? Vagy véletlen? És én még azt mertem mondani, hogy jól ismerem a felszíni világot… most pont belebukok mindenbe, ami történik. Még abba is, amit csinál. Én nem adom vissza, mert akkor esik le, amikor már vége, hogy úgy kéne. Nem lazulok el, se semmi és ő ezt másképp fogja érteni, mint ami a valóság. Igazából az ocsmány szörnye adott válaszom lenne a jó, a valódi, ami elmondaná, minden egyes dolgomról, hogy miért ilyen. Miért vagyok ilyen. Ajh, el kellene mondanom?
- Erős vagy, de magadat kínzod – nem csak ezzel, az itallal is, hogy nem eszik. De rá fog jönni, egyszer csak. Ha én nem, akkor majd más közli vele, valamikor. - Ó. Senkit? Akkor köszönöm? Köszönöm. Azt illik erre mondani – ráncolom a homlokom. Ezt a szót keveset használom, pedig hasznos. Sokaknak egy ital, pénz, valami csecsebecse elég a szó helyett, amit amúgy is el szokásom felejteni. Legyintek végül és engedem előre, majd kilépdelek utána. Felvéve a tempót, elgondolkodom. Sokan vagy most először, vagy ritkásan jártak ki, nagyon a vonásaikra nem emlékszem.
- Nők és olyanok mint én. Előbb üt, aztán beszél – vigyorodom el. Ezen kívül nem tudok mit mondani. Próbálkozom. - Próbáld ezeket. Ritka az ilyen a szép városokban, hátha ennyi elég. De nagyon mást nem tudok – állok meg egy késeket és apróságokat árusító bódénál. Felvéve az egyik darabot, rögtön az egyensúlyát próbálom ki, majd az élét. Apró, piros petty ül ki az ujjam hegyére.
- Én nem haragszok rád, csak nem csinálni ilyet, nem tudom hogy kell. Nem ismersz, de azért, ami vagyok. Ne vedd magadra – ha kereskedőkkel tudok beszélni, akkor vele is. Menni fog.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Május 04, 2022 9:32 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Ari nem sokat tudott a világról, együgyűnek még sem láttam. Az egyszerűség gyakran gyönyörűbb, mint a kacifántos szavak és gondolatok. Egy fa évszázadokon át csak áll, nem mozdul semerre, csak tör az égfelé zöld lombjaival. Egyszerű foka ez a létezésnek, mégis olyan szépséges, mint bármilyen varázslat.
– Nem fogom azt kérni, hogy maradj itt miattam. – Feleltem, hiszen nem, egy szóval sem mondtam, hogy változtassa meg a terveit éppen miattam. Csak kimondtam, hogy nem akarom látni a távozását, mert hiányozni fog az illata, az érintése és persze az, hogy a szavait próbáljam megfejteni. – Megértem a céljaidat és hogy… – nem vagyok olyan fontos. Így fejeztem volna be, de nem tettem. Nem volt szabad engednem ezeknek az érzéseknek. Új életet választottam… az pedig egész egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy bárki iránt is érezzek.
– Ari, ha valami ocsmány hegyi szörnyeteg is lennél, akkor is elfogadnálak. – Sóhajtottam egyet. Ez felért egy vallomással, pedig nem kellett volna megint ilyenekbe bonyolódnom. Az élet már sokszor bizonyította, hogy senkinek sem kellek. Talán csak a nővéremnek, mikor éppen ráért, hogy meglátogasson vagy találkozzunk valahol, de alapvetően mindig is egyedül voltam, mint ott az erdőben, a saját népem között.
– Ha lenne egy térkép, ami jelöli Folrandírt, biztosan könnyen megtalálnál… – suttogtam. A világ túl nagy volt ahhoz, hogy egymást keressük és az ő útja egészen máshová szólította, mint engem. Kizárt, hogy ne forduljak még egyszer meg El’Alorában, mert tudtam, előbb-utóbb muszáj lesz, de addigra meg majd ő áll tovább, az istenek tudják csak hova. – De ha távozol, úgyis elfelejtesz és ez az egész nem is lesz már igazán fontos. –Magyaráztam, aztán kicsit szomorúan. Talán tényleg tovább kellett volna menni, megnézni azt az ostoba fogdát, mint érzelmekről beszélni. Ari egyszerű volt, de volt benne egyfajta hidegség, ami bánthatott volna, ha megpróbálom felfogni. Nem akartam. Már ezt is megszoktam igazából, az apám majdnem ugyanígy bánt velem.
Persze sírni azt tudtam volna, mert ott feszített a gombóc a torkomban. De nem engedtem a könnyeknek, csak hagytam, hogy maga felé húzzon még jobban az a vágy, amit éreztem azóta, hogy a parton megláttam abban az ezüstös fényben. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha álmodom.
– Csak az a gond, hogy hiányozni fogsz. Semmi más. – Nyeltem egyet. – De azzal ne foglalkozz. Sokan hiányoznak, ki fogom bírni.– Tettem hozzá, bár nem hittem, hogy érdekelné a lelkivilágom. Még engem sem érdekelt igazán. Megvoltam a kételyeimmel, a mindennapjaim részévé vált. Ezért is mertem most megtenni, amit tettem… mert ha ellök, hát mi lesz? Csak eggyel több rágódni való vagy nem látom többé. Nem az történt, amire számítottam. Állt ott mereven, mintha csak egy fadarabot puszilnék. Az íze viszont sós volt, meg valami kis plusz, amit az előtt nem éreztem. Kitartott pár pillanatig, míg a vállaimra fektetve a tenyereit kicsit hátrébb tolt. Életem első csókja – ami lényegében csak egy gyerekes puszi volt –, még kellemesebben is sült el, mint hittem. Szánalmas volt, határozottan, de nem lettem felképelve és az elutasítás is egészen más volt.
– Az az én szívem dolga, ha fájni fog. Azt is kibírom. – Feleltem kicsit elcsukló hangon, de aztán én is inkább kifelé lestem, hogy tűnjünk el innen végre. Már nem akartam a bódék között bujkálni. Többé nem volt értelme. Ha Arinak vannak is érzései, azok olyan mélyen voltak, amit nem tudtam volna kiásni. Tapasztalatlan és kevés voltam hozzá. Majd egy asszony megteszi. – Én sem szoktam ilyet. Te vagy az első, akit megcsókoltam. – Tettem hozzá, aztán csak biccentettem, hogy menjünk.
Kilépve az emberek közé, kicsit kevésbé tűnt kínosnak az egész. A piactól pedig egyszerű út vezetett a grófi kúria mellett a fogda felé.
– Van valami ismertetőjegye a barátaidnak? Ami alapján felismerhetők? – kérdeztem csendesen közben benyúltam a táskámba megint. Kerestem benne azt a vacak medált, amit legutóbb vásároltam itt. – Kéne valami támpont, ha már rákérdezek az őröknél, nem tartják-e fogva őket.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 03, 2022 11:33 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Még a végén teljesen kulturált leszek a nagy semmittevésben. Szép szoba, normális ágy, fürdés és még a térképek is. Aztán majd rám sem ismernek menten. Ettől nem félek, meg attól se, hogy valami toronyba kelljen mennem elmélkedni a nagy tudásban, azonban nem árt, ha mégis viszek magammal valamit – a tiszta ruhákon és bőrömön kívül. Így nem hiszem, hogy meglepi az, ahogy bólogatok.
- Nem ellenkezem. Hiába néztem, csak a tengert találtam meg. Azt hiszem – mert már semmiben sem vagyok biztos, mindig rácáfolnak a dolgokra, ha én azt magam próbálom kitalálni. Ha az meg lesz, akkor már tudom merre van az a város, hova kell mennem, mi van körülötte, amiről ha mesél vagy mások mesélnek, meg tudom saccolni, hogy illik-e a többiekhez vagy sem és megéri odamenni. Már megérte lehuppanni mellé, pedig akkor csak egy részeget láttam benne, most pedig olyat, aki ad nekem valamit. Illik viszonozni, úgy tudom, bár azt is megtettem, eddig mindenbe belementem, amit hisztisen kitalált. Ha ez nem hála, akkor nem tudom mi az és nem is fog menni. Meg ha kell, megvédem az orrát, míg itt vagyok.
- Ez teljesen jó gondolat, jobb nekem kint. Úgyis azt mondják, néha olyan az arcom, mint aki mindig valami rosszat csinál – erre ejtek egy vigyort is, pontosan aláhúzva ezt az egész hasonlatot. Szavai most nem olyan pörgősek, biztosan a méz ragasztja össze a száját, vagy gondolkodik, de lám, megint nem úgy van, ahogy azt hiszem. Hamar kiderül, hogy miért nem. Hiába mondja hogy tanít, hogy mi merre, nem akarja azt, hogy elmenjek. Ez szép gondolat, csak lehetetlen. Eleve ott van az, amikor nekem vissza kell mennem a tengerbe, különben nem sokáig élvezheti eleven társaságom. A másik, hogy nem ide tartozom, nem azért vagyok itt, hogy lássak mindenfélét. Harmadik, várnak rám és én is rájuk, dolgom van, csak most nem tudom ezt hogyan megfogalmazni szépen, hogy hihető is legyen, de nem mondjon sokat. Míg kapaszkodik vagy itt tart, részletkérdés, átgondolom, keresem a szavakat. Ne most hagyjanak cserben…
- Akkor nagyon jól tudod, hogy mit kérsz és mit nem tudsz – csak sóhajtok egyet. Ez nem olyan, hogy csak úgy ígérek valamit, látom hogy néz ki, hogy néz rám, ahogy kapaszkodik, el se engedne. Nem. Őszintének kell lennem legalább abban, hogy mennem kell. Nem tudom mit hitt, de nem csak az alkohol miatt gondolom azt, hogy furák vannak a fejében. Olyan, mint a gyerekek. Tényleg ifjú lehet és nincsenek neki sokan, ami nem jó, érthető miért akar bárkit. Csak… erre nem én vagyok a jó.
- Akkor megbánod, hogy tudni akartad. Nem tudnál – rázom meg a fejem. Hiába nem kell az emberi mércét nézni nála, másnál, akkor is olyan nagy a szakadék, amilyen csak lehet. Van, akiknek mi csak mesék vagyunk, vagy még annyik sem. A világ száraz részén még sejteni se sejtik, hogy létezünk, de még abban se biztosak, hogy a tenger létezik. Inkább másképp folytattam, mint ezzel a témával, terelem az okokra, amiért nem maradhatok. Nem tudok. Talán az a könnyebben emészthető része.
- Csak? - mert mindig van a csak után valami, ami ellentétes. A kérdésére hümmögtem párat. - Akkor majd valahol máshol, olyan messzire úgyse jutsz. Vagy én. Valahol mindig leszel, ha ismerem a térképet, akkor meg főleg tudom majd – ezt inkább azért mondom, hogy nyugodjon meg, nehogy sírni kezdjen. Inkább az a nem biztos, hogy én túlélem-e azt, amire vállalkozom vagy visszatérek a tengerbe és többé nem jövök, jöhetek ki. Nálam semmi sem biztos, de ha ezt hozom fel, akkor a nyakamba fog kapaszkodni és sivalkodik, hogy nem mehetek. Azt nem akarom.
- Akkor mégis mi a gond? - értetlenkedek és pislogok le rá, már-már a szemeim állnak keresztbe, ahogy kissé hátrébb húzom a fejem. De ő marad ott, sőt, még közelebb és ajkai az enyémre tapadnak, ugyan csak kicsit, de ott vannak. Ő beleéli magát, én pedig végképp lefagyok. Asszonytól kaptam ilyet, nekem pedig az ösztön is hozzájuk húz, hogy amikor eljön az idő, sokasodjon a fajtánk, de ez más, ez, nálunk odalent természetellenes lenne, mindaddig, ameddig mellette tényleg nem csinálunk utódokat. Így hagyom, ott hagyom egy ideig, majd vállát megfogva finoman tolom hátrébb.
- Jobban fog fájni ha elmegyek és előtte ezt csinálod. Én nem szoktam ilyet – most vagy olyannak hisz, aki csak vele nem, vagy igazából azt, hogy én amúgy senkivel sem. Hogy én aztán tényleg fura szerzet vagyok. - Jobb lesz, ha indulunk – mielőtt végképp beleéli magát.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Május 03, 2022 9:25 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
A beszélgetéseink nem voltak túl mélyen szántók, bár azért néha-néha meglepett Ari egyszerű gondolkodásának bölcsessége. Én minden túlgondoltam és kitekertem, mert túlságosan megijesztettek a következmények. Tudtam, hogy nem jó ilyennek lenni, mert bár száz évek állnak előttem, mégis mintha a napokat vesztegetném a félelmekkel. Nem is akartam, főleg miután jött a felismerés… ha kisétálunk a dokkokhoz, talán elmegy Alorába, én pedig nem látom többé.
– Majd megtanítalak térképet olvasni… – Sóhajtottam, bár szavaim szembe mentek azzal, ami bennem játszódott le. De én tartottam az ígéreteimhez magamat, segítek neki. Végül is sok értelme volt beleélnem magam abba, hogy mi lett volna, ha mellettem marad. Nem tehettem meg. A zsoldos élet más volt. Gyakran kellett utazni, rengeteg veszéllyel járt. Én azt az utat választottam, mert nem volt egyszerűen több lehetőség s most tűrtem, hogy így élek. Valahol szerettem is, mert Ian tényleg olyan volt, mint egy apa. Ráadásul az eszem is használnom kellett.
– Pontosan. Ha pedig téged is bezárnak, akkor nem tudsz a társaid nyomára bukkanni.
Tényleg nehezemre esett beszélni. Hallhatta a hangomon, hogy akadozik és kicsit nehezebben megy most minden szó. Ráadásul amikor mozdult volna a két bódé felől kifelé, meg kellett ragadnom a ruháját, hogy visszahúzzam. A forgatag helyett most a kettőnk biztonságára vágytam és arra, hogy ne menjen el.
– Tudom, hogy muszáj… – sóhajtottam és próbáltam visszanyelni a gombócot, ami a torkomban nőtt. Nem sírhattam, nem volt szabad, így hát magamban mantráztam az istennő felé könyörgésem, hogy most hadd ne könnyezzek. Reméltem, hogy megsegít és könnyebbé teszi a szívem. Nem. Egyre nehezebb volt. Tudtam, hogyha megteszem, amit annyira akarok csak jobban fog fájni, mikor elmegy és ettől csak még kellemetlenebb volt.
– És ha tudni akarom, milyen vagy valójában? És ha én el tudnálak akárhogy is fogadni? – kérdeztem. Már túl voltam azon, hogy bármi zavarna. Éppen engem… mégis mi rázna meg? Más vagyok, mint a legtöbben s pont elégszer néztek rám furcsán vagy elutasítóan. Nálam jobban senki sem érthette meg azt, aki valamiben különbözik az elfektől, emberektől, orkoktól… akárkiktől.
A szavaira megborzongtam. Elveszítené az otthonát, ha nem megy el és keresi meg azokat, akiket emlegetett. Ezt is megértettem, bár nekem nem volt már otthonom igazán. Täwaren erdejében nem láttak már szívesen, még a tulajdon apám sem, El’Alorba pedig akkor sem tudnék visszamenni, ha maga Azizi mester hívna vissza – bár erre az esély szinte semmi volt.
– Segíteni is akarok neked… csak… – egy pillanatra az ujjaira pillantottam, amikor rásimultak a kézfejére. – Mi lesz, ha visszatérsz később… én meg már nem leszek itt… – akadozva beszéltem továbbra is. Ezúttal azonban jobban kimondva mindazt, amit érzek és amitől félek. Tudtam, hogy nyilvános helyen vagyunk, de Ari éppen eléggé takart engem, hogy ne lássa senki mi folyik itt. A legtöbben amúgy sem szúrhattak ki, mert a tömeg hömpölygése kötötte le őket. Ez volt a nulporti piac, állandóan zsongó, hangos örvény.
– Akármennyire is fáj, megértem, hogy a család az első. Ezt a részét tökéletesen ismerem. – suttogtam, most már annyira közel állva hozzá, hogy a szél sem tudott volna befújni közénk. Nyeltem egyet, aztán újra kicsit lábujjhegyre emelkedtem, hogy finoman hozzá érintsem az ő ajkaihoz az enyémeket. Még a szemeimet is lehunytam, bár fogalmam sem volt mit teszek. Minden esély megvolt rá persze, hogy ellökjön és közölje, undorító vagyok, majd tovább álljon.  



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 02, 2022 11:22 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Ja igen. Most itt van ez a nagyon kényelmes hely, ahol nem csak feküdni lehet, de enni is, inni is, fürdeni, miért maradna ki abból, hogy rendbe szedjék a ruhát is? Meglepett volna, ha nem, pedig nem is ismerem a helyet.
- Az lehet. Bár nem kéne, nincs másik – meztelen pedig az ember nemigen mehet semerre, kivéve, ha baj van a fejével és elnézik neki. Nincs nagy batyum, hogy abba cipeljek ilyesmiket, nem szoktam, ha valami nem jó, szerzek másikat. Nem egy száradó kötélről csentem le ezt-azt, hogy könnyen pótoljam és nem is az utolsó. Ez az ingem is lopott, ha nem lenne a vért, látszana, nagyobb méretre készült kicsit, mint én.
- Akkor külön az öröm. Bár nem értem, miért akartad lemosni – mert kosz nem volt sok rajtam. De részeg volt, sok mindent ő sem értett, én sem, senki sem. A közelség nekem nem tűnik fel, tekintve, hogy emberek vannak körülöttünk és kinek hiányzik, hogy valaki azért perlekedjen, mert neki is megy vagy én. Így természetes, hogy hozzám ér, nekem koccan kicsit. Az, hogy ennek lenne több tartalma? Most eszembe se jut. Egy üres szobában talán, ott azonban nem vagyunk és leszünk egy darabig. Lelassítva ismét, hogy ne kelljen sietne, visszapillantok rá.
- Azt sokan tudják, mégse érdekli őket, hogy nekem mi kell. Szóval na, jó ez, nekem főleg – elvégre, tényleg nem tudom merre induljak és hogyan. Persze, elindulok én valamely irányba, aztán majd kikötök valahol, csak annak sok értelme nincs, mert a világ nagy és messzebbre kerülhetek, mint ahol most vagyok. Az irány közben megérkezik, kapok egy városnevet és máris előrébb vagyok, még ha semmi sem biztos, hogy ott van bárki közülünk. De lehet ott olyan, aki tudja, elvégre mágusok, mágia, az pedig csak hasznos arra, amikor az ember keres valakit. Vagy nem. Én ehhez nem értek, az én mágiám a penge és ahogy forgatom.
- Oké. Azt néztem sokat, csak nem tudom értelmezni – tehát semmi haszna nem volt, elütöttem vele az időt és csak saccoltam, hogy hol lehetek most. Lehet a világ másik fele, lehet a szomszédban van, vagy több napnyi, heti útra. Ez a legrosszabb ebben a felszínben, ezek az iszonyatos távok, amiket hiába edzett a lábam, nem tudok könnyen megtenni. Egy idő után satnya lesz és fáradt, olyankor pedig fele ennyire se vagyok türelmes vagy épp akkor nem, amikor vissza kell mennem a tengerbe.
- Értem persze. Valahol érthető, az nem jó nekem ha bezárnak. Akkor legyen így, rád bízom magam – nyelem fel a falatnyi almát közben. Ha oda dugta, ám legyen, én is megetettem csak épp enni nem bírt. Felőlem már most is indulhatnánk, csak ő mást akar. Bólintok hát. - Jó lesz úgy – engedem el a dolgot és lépdelnék tovább nézni a piacot, azonban talán csak épp fordulnék egyet, amikor megértem, hogy megragadja a ruhám. Értetlenül nézek a kezére, majd arcára, szemöldököm csusszan felfelé. Miért nem enged innen el? Olyanok járnak körbe? Gyors kipillantok a tömeg felé, de nem látok rossz arcokat vagy épp őröket, bárkit. Így megint őt bámulom, addig, ameddig nem képes megszólalni. Ekkor hunyom le a szemeim addig, ameddig egy nagyot sóhajtok. Mindent értek.
- Jó lenne szórakozni mindig, csak nem lehet. Meg kell keresnem őket, muszáj – nem mondhatom ki, miért. A népem miatt, a jövőnk miatt, mert nem is én parancsolok, nekem nincs sok szavam, mégis, most mindent megteszek amit tudok. Maradhatok napokig, csak abból sem sokat. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sincs, nem tudom, de azt igen, most nem lehet. - Te pedig nem tudod, milyen vagyok valójában – és ezzel mindent elmondtam, még ha nem is fogja érteni. Közel van, tudom mit akar, de akarná-e, ha tudná? Nem hiszem. Embernek hisz, emberként mindig könnyen tudtam érvényesülni, sokan akartak hasonlót, sokaknak voltam jó és érdekes, szimpatikus. Megint itt vagyunk és én nem mondom ki a szavakat.
- Ha nem megyek, meghalnak. Ha meghalnak, még többen fognak. Akkor, a hely, ahol élek, többé nem lesz – senki sem. Én sem. Talán megérti, hiába önző, mondjuk úgy, én is az vagyok. Finoman fogok rá a kezére, amivel fog. - De járok én erre még, később.


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 02, 2022 10:50 pm


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Nem számított, hogy hányan bámulnak meg. Kivételesen nem foglalkoztam vele, csak élvezni akartam a társaságot, a halbűzös levegőt, amit Ari sós tengerillata néha-néha elnyomott. most láttam Nulportot először elviselhetetőnek az elmúlt hetekben. Nem csak bolondság történt.
- Vagy a Korallban kimossák neked... - böktem a ruhájára. Nem hittem, hogy azonnal égetni kéne valamit, csak mert koszos. Én is rendszerint kértem meg a kocsmárost, hogy intéztesse el a ruháim tisztántartását.
- Valójában kellemes illatod van. - Ismertem el. Nem voltam oda a vízes aromákért, de ahogy este ott feküdt mellettem s én ezt éreztem végig, valamiféle megnyugtató érzés maradt, akár hányszor végig ciórgatott az orrom hegyén.
Nem tudom, minek érintettem meg a kezét. Nem kellett volna, nem volt helyes az a finom cirógatás az ujján. Nem azért, mert nem reagált rá, hanem mert úgy éreztem, fel sem fogja annak jelentőségét. Részemről ez így volt jó, nem akartam újra érezni és belekeveredni valamibe, aminek nem kellett volna megismétlődnie a korábbi katasztrofális események alapján. Már nem akartam szívfájdalmat.
- Csak tudom, milyen amikor azt sem tudod, merre indulj neki... - magyarázom csendesen, bár jól ezett az a szó, hogy kedvesnek titulálta a tetteimet. Nyeltem egyet, remélve, hogy nem látja rajtam a további zavarodottságot, de nehéz volt vele szemben tartanom magam. Túl sok feszültség gyűlt bennem, amit nem tudtam kezelni. Ha pedig ránéztem, ez a feszültség egyenesen robbanni akart.
Aztán kimondtam. El'Alora. Ő pedig érdeklődött és kérdezett... bennem meg egy világ lett volna képes menten összeomolni. Bele sem gondoltam, hogyha más várost mondok elmegy és nem lesz a szobatársam titokban. Rövid ideje ismertem, de úgy éreztem elveszítem... dehát még csak az enyém sem volt. Egyszer már megtörtént ugyanez. Kisétált valaki az életemből és többé nem láttam. Ari pedig szép lassan ugyanerre a szerepre jutott.
- Majd megmutatom a térképen. - feleltem egészen élénk hangon ahhoz képest, mi játszódott le bennem. Az almát kezdtem bámulni, hátha az édesség eltereli a figyelmemet a dologról. Ehelyett csak még nagyobb ostobaságot csináltam, egyenesen az ajkai közé dugtam azt az almaszirmot.
- Azt hiszem... csak meg akarlak védeni... ha ezt érted - dünnyögtem kissé zavartan. Nem bírtam rendesen kinyitni a számat sem. - Majd útbaejtjük, ha már városnézésre indultunk. - A hangom túl gyenge és esetlen volt. Nem csoda, hogy jóformán észre sem vesz, csak valami kölyöknek tart, aki időnként hisztirohamot kap a közelébe.
Nem tudtam mozdulni. Hirtelen belekapaszkodtam valahol a ruhájában. Nem is figyeltem, pontosan hol, egyszerűen csak nem akartam, hogy elmozduljon onnan. Nem akartam, hogy elmenjen El'Alorába... mert könnyű volt odajutni. A dokkoktól rendszerint indítottak hajókat arra, de gyalogosan sem volt olyan messze, hogy az ember ne próbálkozhasson meg az utazással. Éreztem, ahogy a gombóc szép lassan megint nőni kezd a torkomban, de nagyon koncentráltam, hogy ne fakadjak sírva, nem volt szabad. Felül kellett kerekednem a gyerekes érzéseken. Tudtam, hogy kisétál az életemből és én majd megint elengedem ezt is. Az életem pedig gördül tovább Ian mellett, a zsoldosok világában.
Az ujjaim csak nem engedtek az anyag szorításán.
- Nem akarom, hogy elmenj... innen... a közelemből - suttogtam és felnéztem a szemeibe. Nem is tudom, mit vártam, talán azt, hogy megígéri, marad. De valójában tudtam, ez a fajta válasz lehetetlen volt. Nem egy mesében élünk, ahol egymásra találnak és minden jó lesz. Nem ringattam magam ilyen őrült álmokba már.
Kicsit megint közelebb hajoltam, talán önkéntelenül, de lábujjhegyre is álltam. A bódék árnyékában pedig a tekintetem az ajkaira tévedt. Tudtam, mit kéne tenni, hogy megszerezzem, de valamiért aljasnak éreztem volna csak így elvenni, amit akarok, miközben ő talán nem is akarja. Ezért csak sóhajtottam egyet.
- Én csak... nagyon önző vagyok...



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 02, 2022 9:47 pm

Egy közös nap
« to;  @Folrandír Ceilteach  • Szószám; ide »
Egy színes, tarka ruhás ember néz meg minket jobban, mert hát eléggé elütök a mellettem lévőtől, meg úgy a legtöbbtől, mégsem én vagyok az egyetlen erre. Én is megbámulom őt, a kis fintort az arcán, ami csak azt sejteti, hogy előkelő népség lehet. Ahogy összeakad a tekintetünk egy pillanatra, mintha egy zseb felé nyúlna, hogy erszényét óvja tőlem, mintha amúgy arra vágynék, hogy kizsebeljem, szemeit viszont gyorsan másfelé viszi, mintha a nézés is kellemetlen lenne. Ennyit arról, hogy én hamar meglelem itt azt, akivel beszélni lehet. Ha a városi népek ilyenek, akkor még külön öröm, hogy Fol itt van, aki inkább néz ki előkelőnek, mint én.
- Azzal nincs gond. Szokok érezni bűzt, most is érzem és ha ez nagyon szagos lesz, majd jól fog égni – csippentem meg az ingem a vért alatt ott, ahol kilóg egy darab. Dehogy van gond azzal és a szememmel sem, bár tény, minél tovább vagyok idefenn, annál gyengébb. Nem is gyenge, átlagos, mint az övék. Nem kell nagyon idefent a szaglást, amit kell, azt tudom érezni amúgy is, amit meg nem, nos, előbb vagy utóbb, de eljutok oda. Mindennek megvan az ideje, így is sok információt kapok abból, amit látok.
- Inkább a tenger, mint a hal szaga – bár őszintén, eddig ezt nem is tudtam, hogy valamennyire érezni. Nem lep meg, persze, könnyen magyarázható, de magamon nem érzem, nekem ez a megszokott, másoknak pedig új. Rosszabb is lehetne, viszont nem az, így tényleg kár belemenni. Neki rózsás az illata, nekem sós. Ezeknek meg itt körülöttünk sokféle. Az iszákosnak alkohol, a hentesnek döglött állat, a betegesnek halál. Még hogy nem szép város, hát olyan változatos, mint valami festett akármi, amit azért csináltak, hogy naphosszat nézegesse az ember. Bár mi inkább beszélünk, amibe még így józanon is belezavarodik és furán viselkedik. Pedig csak szavak, nem átkok és szitokszavak. Nekem.
- Ez kedves – ejtek meg felé vigyor helyett egy mosolyt. Nem hiszem, hogy valóban tudna, de mint említettem, meglepi meglephet, ha az előbbi alakokkal szót ért és valamelyik tud bármit, már előrébb is vagyunk. Csak odáig el kell jutni. Ahogy haladunk előre, úgy kerülgetek másokat, végig figyelek azonban felé. Fülelek, majd bólogatok, ahogy felhozza az egyik elméletét.
- El’Alora – ismétlem a nevet, ahogy memorizálom. - Azt mondod a varázslók helye. Ez nem is rossz információ. Már előrébb vagyok, mint eddig – vidulok fel szinte azonnal és finoman megveregetem a hátát hálám jeléül. - Ha meg mégse lesz ott, hát így jártam – El’Alora. Már van egy hely a „listámon”, amiből válogathatok, hogy valamerre haladjak is. - Igen, megnézni meglehet. Messze van? - ha már mondja, bizonyára tudja is, merre lehet. Hiába néztem én a térképet, azon nem tudom, melyik szó rejti azt, amit beszélek. Míg vásárol, azért felidézem a képet, mintha hasznos lenne a dolog. Végül elengedem. Csak elmagyarázza, mi és merre. Én csak biccentek a kofának, majd lépek is arrébb, mielőtt megvádol, hogy loptam.
- Végül is, ez a fontos, nem a kövérek – nevettem fel, ő meg közben húz magához. Meglepve pillantok felé, majd lépek elébe és figyelek rá. Ó, megint mond valami okosságot, én pedig elgondolkodom rajta. De sok időm nincs, kapok egy falat almát, amire, vagyis arra, amit csinál, nagyra nyílik a szemem kissé. Ez is olyan, mint a fürdetése, komolyan. De csak vigyorogva rágom, megtörölve a szám ott, ahol mézes.
- Oké. Én miért lennék bajban? Nem bántottam senkit. Annyira – mert persze, voltak néha nézeteltérések, ki figyeli azt, na. - Most? Vagy előbb körbenézünk?


Folrandír Ceilteach Kedvelte

Barbár vagyok
Arnav

Great stories happen to those who can tell them


❖ Történetem : ❖ Ulron :
310
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 02, 2022 9:30 am


so this is
« taggeld;   @Arnav   •  Zene; The golden one  »
Nulport jellegzetes halszaga ma reggel is ugyanolyan erős volt, mint máskor. A ruhám még nem volt elég koszos ahhoz, hogy idomuljak az itteni népek szürkeségébe, de egyszer minden új viselet poros és kopott lesz, akkor pedig már nem hogy csinos, de még csak különleges sem leszek itt. Igaza volt Iannek, néha egyszerűen jobb meghúzni magunkat, alkalmazkodni a környezethez. Nem vagyok zsoldosalapanyag, sem bérgyilkos… nevezzük akárminek mindazt, amit mi itt csinálunk. De életben kellett maradnom s kellett valami, ahonnan elindulhatok. Szóval maradt Nulport, az ulron és az elismertség hajhászása… na meg a mellettem sétáló férfi állandó csodálása, aki ahogy tovább áll, el is múlik a vágyakozó.
– Vagy a te szemed furcsa, hogy nem látod. Bár inkább a szaglásoddal lehet gond. – Vigyorodtam el, próbáltam kevésbé zavart lenni. A testem persze még gyenge volt a másnaptól, így nem sok esély volt persze erre. Valójában nem zavart, hogy tengeri aromáját éreztem belőle áradni. Igazából szerettem ezt.
– De kár is lenne ebbe belemenni, illik hozzád a tengerillata. – Feleltem. Aztán nem is firtattam tovább a helybéliek fürdési szokásai. A fürdőház sem volt különösebben tiszta, voltak hatalmas fadézsák, meleg víz, bögyös asszonyok, aki törölközőt hordtak meg italt annak, aki kérte. Azonban ezt aligha használták rendszeresen, a legtöbben gyors reggeli mosdás után kölnivel locsolták magukat, remélve, hogy az elnyomja a szagokat. Ez persze a gazdagabbak kiváltsága volt.
Aztán hiába kezdtem oldódni, máris megint zavarba hoztam magam, ahogy Ian szavait sajátjaimként adtam elő. A hetek alatt szépen hatást gyakorolt rám, én pedig elkezdtem megváltozni, szabadabb szellemű lettem, nagyobb szájú, már-már magabiztos. Nem is volt hát gond, hogy céljaira terelődött a szó. Kevesebbet kellett törődnöm a saját zavarommal.
– Segítek valahogy előkeríteni őket. – Ígértem, bár nem tudom minek. Nem volt hatalmamben egyszerűen olyan köveket megmozgatni. A világot is csak könyvekből ismertem, sok tapasztalatom nem akadt amúgy… de nem tudom. Éreztem, hogy ez a nehézség kicsit elbizonytalanított. A kisujjamat mások számára láthatatlanul az övéhez simítottam. Érinteni akartam, nem tudom miért…
– Hát tudod, ha értenek a varázsláshoz talán El’Alorába mehettek. A varázslónépek ott fordulnak meg leginkább. Hatalmas tornyok, könyvtárak, édességek és persze a mágiához értő mesterek vannak ott. – Magyaráztam, ahogy a piacra értünk. Persze mindezt gondolkodás nélkül, ösztönösen, ahogy meghallottam a varázslást. Aztán persze észbe kaptam, hogy nyilván a világunk más területén is megfordulhatnak varázstudók, ha másnem dolgozni, vagy éppen kutatni. – Megnézni meglehet… legalábbis… – Nyeltem egyet, gyorsan elhúzva tőle az ujjamat, hogy az édességvásárlással foglalatoskodjak s mintha nem történt volna semmi.
– Köszönjük. – Mondtam a kofának, majd elvéve egy almaszeletet a vásárolt mennyiségből, Arinak is felkínáltam. – Tudod, engem nem zavar, hogy ők kövérek, csak az érdekel, hogy én ehessek süteményt. – Vigyorodtam el, majd hirtelen megálltam egy bódé mellett, kicsit odahúztam magamhoz, mikor megkérdezte hogyan segítenék. Nem akartam hangosan emlegetni ugyanis a fogdát. Itt is bármilyen kínos helyzet előfordulhat.
– Tudod, a barátaid után esetleg kérdezhetnénk a helyi fogdán. Mármint én, hogy téged ne keverjünk bajba. – Sóhajtottam egyet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a szájába nyomtam egy mézes almaszeletet. Itt nem láthatott minket senki, de én azonnal elpirultam megint.



Arnav Kedvelte

Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





So this is... - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt :: Lezárt múlt-
Ugrás: