So this is...

Tulveron Krónikái :: Egyéb síkok :: Múlt :: Lezárt múlt

“Egy közös nap

Nem állítom, hogy nincs közöm ahhoz a katyvaszhoz, ami a fejében van, de csak annyi a bűnöm, hogy nekem ez nem a terepem. Érzelmek, érzések, meg pillanatok, ebben a világban nemigen van rá idő vagy ha van is, akkor sem velem történik. Nem tudom már jobban körbeírni a dolgokat, ő sem teszi, épp eleget mondott így is. Vagy én. Ez így nem lesz se szép, se egyszerű.
- Azt hiszem nem. Vagy nem egészen – nekem akkor is az a furcsa, hogy szinte azonnal. Csak úgy jöttem és már ennyi is? Ennek így kell mennie? Amiket eddig tudtam, annak egy része hasonló az én életemhez, érdekből, de hol a vagyon, hol az örökös miatt; a másik pedig a szerelem, amikor ismerik és akarják egymást. De ez nem bukkan fel azonnal, biztos nem. Nekem ez magas. Ráncolom a homlokom, főleg arra, amit beszél. Hagynom kellene? Sok mindent lehet hagyni és kell is, azonban nem ez az elsődleges, nem azért vagyok itt, hogy élvezzem az életet, most nem. Később, korábban igen, a legtöbb esetben így történt. Nem ott vagyunk viszont.
- Így is hagytam megtörténni, akár a szobában, akár itt. Nekem most nem ezen kell járjon az eszem – sóhajtottam. Nem ismeri azt, amiért ennyire siettetem a dolgokat, amiért ennyire nem figyelem azt, hogy nekem mi a jó, a kényelmes és az élvezet. Ha ezekbe fulladok bele, akkor semmire sem marad majd idő és csak a csontokat nézhetem és menthetem ki, mást nem. Nem a legjobb időben talált meg, mondhatjuk úgy is.
- Nem erőltetsz – csak néha és kicsit, de volt már ennél rosszabb is, meg igazából, amikor a mélyben vagyok, akkor nincs beleszólásom a dolgokba. Csak idefent irányítok. - Rendben. A segítség kell – bólintok egyet. Jobbat nem tudnék mondani, menni akkor is kell, ha nem kapok semmit sem. Akkor vagy más, vagy én magam jövök rá bármire is. Felesleges ezen vitázni vagy bármit tenni.
- Én szerintem sosem ugyan olyan minden. Mindig van valami új – vagy ő, vagy a világ, vagy valami más változik. Lehet, hogy sok dolog benne hasonlít és majdnem az, de az sem. Nekem sem, pedig a legtöbb dolgot én nem látom, ismerem, élem át. Neki most túl sokat van a feje olyan dolgokon, amiken nem is kéne. Fura szerzeteken mondjuk, bár inkább érzéseken. Bizonyára akkor is, amikor már én a késekkel foglalkozom. Csendben van, nézelődik, míg én a pengén táncoló fényt figyelem vagy éppen az ujjbegyemen próbáltam ki. Mástól láttam ezt, mint mindent, és bár vérzett neki is, megvette, mert így volt tényleg éles. Erre már figyelt ismét, és ahogy a fürdőnél, úgy most sem hagyott egyedül érvényesülni.
- Attól még lehet csorba. És ez az úr biztosan nem örülne neki. Ez csak egy kicsi vér, meg sem érzem – legyintek a másik kezemmel, mialatt ő tisztára törölgeti az ujjamat. A seb nem is látszik, amikor elhúzom a kezem, még egy apró petty látszik, de azzal már nem foglalkozom. Nem veszek semmit, megvan az, ami nekem kell, de megjegyzem, hogy itt nem valami ócskaságot akarnak eladni, mint egy másik helyen, ahol váltig állították, hogy milyen új, közben az a rozsda rágta őket, amik a hajókat is eszik odalent.
- Ismerek én sok szót, de mindig vannak újak. Sok új. Valahogy így van, de akkor is van olyan, amit én nem éreztem még – ha elhiszi, ha nem, ez így van, így is lehet. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, még akkor sem, ha valóban ember lennék és nem csak a külsőmet kölcsönöztem volna tőlük. Bár én már ezzel sem vagyok őszinte senkivel sem, ennyi azonban belefér. Beleférne bármi más is, de végül csak oda lyukadunk ki, hogy valamennyire magamról kell beszélni, muszáj valamennyire belemennem. Szusszanva végül, de el-elejtem az információmorzsákat, leginkább úgy, hogy még aki mellettünk is sétál, semennyire se érdekelje a szavaim, mert hát, nem érdekesek. Csak neki.
- Igen, igen. Úgy lenne könnyebb, ha ismernélek, bár talán akkor sem. Máshogy gondolkodunk – mint ezzel az őszinteséggel is. Nekem nem volt fontos közölni és elmondani, neki igen. Hát, ennél jobban nem is lehetne más, akkor semmi sem. Arcára nem ül ki félelem és undor sem, inkább megleptem. Pedig sokan el sem hinnék, ő azonban azonnal. Nem mintha ez hazugság lenne, pedig mi sokaknak vagyunk mese.
- Igen. Sokat vagyok ott és jövök onnan – bólintok. Partra egy kicsivel messzebb másztam, azonban sétálni, követni a vizet könnyű volt, hogy eljussak a város határáig. - Igen? Ez jó, sokan nagyon nem – pillantok egy villanásnyira az emberek felé, akik körülöttünk sétálnak, majd vissza rá. - Ó, pedig az vagyok – vigyorodom el, mert ez nekem nem sértés. Ameddig meg tudom védeni magam és inkább elkerülnek, mint pusztítanak, csak ez már korántsem így van. Figyelem közben, hogy elővesz valamit és a kezem emeli meg. Nem szólok semmit, akkor sem, amikor valami nyakéket ejt a tenyerembe. Láttam már hasonlót, adtam is el, ami éppen a tenger mélyén pihent, ez azonban nem az.
- Rendben – bólintok, ahogy az ékszert nézem. - Ez valami mágikus dolog vagy csak szép? - csukja rá az ujjaimat az ékszerre, de én kinyitom azokat. Ujjaim közé veszem, úgy forgatom meg azt. Csak sima ékszernek tűnik, nem hiszem, hogy hasznosság miatt adta oda. Sőt. Megfogom azt, amin lóg és átvetem a nyakamon végül. Lepillantok, ahogy a vérten ül, majd elhúzva azt, berejtem mögé. Még az kéne, hogy valaki letépje onnan.
- Köszönöm – engedem vissza az anyagot, majd elindulok lassan. - Nem kéne enned? Nem csak azt – mutatok az almák felé.

“Egy közös nap

Ez se jó. Akkor nem is próbálkozom nagyon más szavakkal, mert egyik sem fog úgy hangzani, ahogy az kellemes legyen és szép. Vagyis, így sem rondák, csak éppen nem esnek jól a szívének, vagy nem tudom. Ezt az egészet sem, hiszen aligha telt egy el nap, sőt, el sem telt, de neki most minden fontos, ami én vagyok. Maradjak, ne menjek, csak éppen ez nem lehetséges. Ígéretet tettem valamire és ha azt nem tartom be, onnantól bármit ígérhetek, már semmit sem fog érni.
- Ahm – semmi. Akkor legyen semmi, én nem kérdezősködöm tovább, nem lehet belőle kiszedni. Ital nélkül is zavarosak a gondolatai és a szavai, nem is értem, hogy minek kell akkor neki inni, ha amúgy sem más. Legalább nem hány és esik-kel, a többi meg majdnem megvan. Nem? Nem tudom.
- Az a jobbik eset – vigyorodom el. - De nekem is kellene ismernem téged, jobban – nem csak azt, ami volt és ami most, hanem úgy mindent. Akkor tudok csak úgymond az ő fejével gondolkodni, vagy éppen bármi más, amiből nem lesz kellemetlen és fájó. Én máshogy értek az itteni dolgokhoz, másokkal más vagyok, keményebb, nyersebb, szeretem a verekedést, ha van valami izgalmas, nekem ez az új. A nyugalom, a sok szó és az érzések. Alaposan bele is bukok mindenbe, emlékezve arra, amikor először akartam elvegyünk. Hogy beszélni se tudtam, vagy amikor nem értettem, hogy egy ilyen helyen, mint ez a piac, fizetni is kell. A sok-sok foltra és sebre, amiket abból szereztem, hogy nem ismertem a világot. Tőle nem kapok foltokat, se sebeket, csak sok kérdést és megannyi értetlenséget. Nem tudom melyik a jobb, a pofonból hamarabb tanulok.
- Mit csinálok? Kérdezek. Én nem tudok ilyeneket, vagy ha igen, akkor sem. Nem értelek, mert nem ismersz. Hogy lehet egy idegen fontos? - persze, hogy lehet, csak azért általában fizetni szoktak. A zsoldosoknak mondjuk, hogy éljen vagy épp haljon meg az a valaki. Itt egyikről sincs szó, azonban ahogy kifejti, már helyrebillen minden. Olyan érzések, mint kötődés, szeretet, ami nálunk odalent ritka, ritkább, vagy épp másmilyen. Mert, azt nagyon is jól tudom, hogy nem úgy kedvel, mint mondjuk más a fivérét, nővérét, családját.
- Ezt értem – bólintok végül. - Mondhatjuk, hogy én is kedvellek, mert el se vertelek ezért, se másért. Csak… nekem ez új. Én nem nagyon – rázom a fejem. Odalent se szerettem, csak hagytam, hogy ha kellettem, ott voltam. Az emberek között meg annyira lefoglalt a tanulás, a figyelés, hogy nem volt rá még időm. Kettős életet élni nehéz és sok idő, valamire nem is jut. Hát, akkor most ezt is látom, tapasztalom? Nekem még mindig érthetetlen, hogy ilyen hamar. Vagy ez se ritka?
- Melyik része ijesztő? - mert akkor mégse boldog. Nem az, mert hol mérges, hol hisztis, hol más. Ilyen a boldogság? Nem nevetni kellene akkor és mulatni? Vagy akármit. Oké. Az érzésekkel, amik nem a nyers, ösztönös és egyszerű akármik, bajban leszek később. Szerencsére kiszabadítani jöttem másokat, nem érzelmeskedni. Nem is tudok egyelőre mit mondani, elindulunk hát, hátha könnyebb lesz. Neki is, mert nekem az. Néha ráncolom a homlokom, mint aki gondolkodik valamin, de semmi több.
- Tényleg? Akkor jó – nem keresek magamban több dolgot, amivel hasonlítani lehet őket másokhoz. Hozzám se lehet, mert a külsejük nem ugyan az, de ebbe már nem megyek bele jobban. - Gondolom akkor igencsak sok van. Mifélék? Kincsek vagy fura szerzetek? - mint mondjuk én és mégsem, mert küllemre épphogy nem tűnök ki közülük. Épp ezért nem sikít elsőre az árus sem, vevőt lát bennem, aki ellenőrzi, nem-e valami csorba, rossz valamit árul. Nem néz ki annak, az ujjamon is látszik, de épp törölném a saját ruhámba, amikor Fol odanyúl. Mint a mosdással, majd ő megcsinálja.
- Hát másképp hogy tudod, hogy éles? Ez muszáj, rosszat nem kell venni – teszem vissza, majd egy nagyobb, jobban kézre álló darab kerül ujjaim közé. Mivel nem kérdezek az árustól, csak Folnak beszélek, inkább odébb is áll. Nem lopok, figyelek.
- De te ismered mit érzel. Én nem ismerek ilyeneket. Van öröm, harag, ezek. Többi eddig nem kellett – akkor se, amikor azzal az ismeretlen asszonnyal feküdtem össze, vagy bármi máskor. Odalent pedig… van szeretet, nagyon is, de más. - Sejtem, hogy nagyon léptél előre. Bár nem láttam határokat – mintha kerítést és mást keresnék. Fura ez kicsit, de nem kérdezek bele. Visszateszem a kést, majd tovább lépnék, de folytatja. Senki se figyel ránk, így szusszanok egyet.
- Nem tudom, hogy tudnád-e. Nem látok a fejedbe – se előre az időben. - Hogy miért nem? Mert nem fontos vagy épp veszélyes. Ki tudja ki akarja majd tudni – mert előfordulhatna, hogy keresnek engem, őt találják meg és kiszedik belőle. Végtére is, ha tudják se rosszabb. - Ismerem az elfek nyelvét, beszéltem már sokakkal. Kicsit az orkokét is – lépdelek közben előre, a tömeg nem zavar. Végül vállat vonok magamban, hogy hát ha ennyire akarja tudni. - Ti tengeri szörnyeknek neveznétek minket. Majdnem eltaláltad, csak a hegyekhez nincs köze.

“Egy közös nap

Ha kéri sincs előrébb, ha bárki kéri tőlem, akkor sincs. Ez egy egyszerű válasz, egyszerűbb, mint bármi, az már más persze, hogy felfogni és elfogadni nehezebb. Az már nem rajtam áll, ki hogyan dolgozza fel a hallottakat.
- Ha az jobban hangzik, senki miatt sem – próbálom nem komolyra venni, mert bár bennem nemigen, belőle érezni azt, hogy ez nem jó és nem kellemes. Bár alapvetően ilyesmivel sem törődöm, a békés nyugalomban könnyebb lebegni, mint a viharosban, amiben kapaszkodó sincs. Ha megint kiakad, kiabál, fogalmam sincs, hogy mivel tudnám lenyugtatni és jobb oldalra billenteni. Semmivel, körülbelül, csak akkor mindenki minket bámulna, azon meg talán még én is kiakadnék.
- Hogy? Mi a hogy? - megint félig beszél. Frusztrál, mert nem tudok belelátni a fejébe, másokéba sem, olyankor pedig aztán ha nem jóra gondolok, akkor kiakadnak. Az emberek, elfek, bármit idefent furcsán másképp fejezik ki magukat. Nekünk odalent nincsenek szavaink, jelelésünk egyenes és tiszta, nincs benne felesleges, sok kifejezés, ami idefent van, nem is létezik. Nem is létezhet. Ezért nehézkes felfognom ezt az egészet, mert nem egy fogatlan, agyatlan vagy részeg akárkivel társalgok, vagy harcokossal, akiknek a legnagyobb érzelmi megnyilvánulások olyankor van, ha elregélik, hogyan hágták meg a leányokat. Vagy hogy éhesek. Ellenben Fol vagy húsz ember érzelmeit is tartalmazza, ami nekem lassan egy kész káosz. Ehhez nincs térkép?
- Soha se mondj ilyet, előre. Nem fontos amúgy sem – hát, hegyinek legalább nem hegyi, az ocsmányság is olyan, amit más ítél meg. Nekünk nem, de, magamra azt mondani, hogy szép, érdekes lenne. Mégsem dobom be csak úgy, még most sem az igazságot, nem tartom fontosnak, a célom elmondtam. Így is több, mint amit először gondoltam. Persze, abban semmi nincs, hogy keresek valakit, az emberek sokszor keresnek valakit, bármit, olyankor pedig, ha kell, segítséget is kérnek. Nem neveket, meg pontos élettörténeteket kell közölni, ami könnyű, mert a legtöbb esetben elég is az, amikor valaki annyit mond, hogy nőt keres, barna hajjal és hírhedt tolvaj kezekkel. Valaki pedig, előbb vagy utóbb, rávágja, hogy tudja kiről van szó.
- Hát nincs? Lehetne – már nem csak hozzá, másokhoz is, de ez is jó lenne. Mágiával biztosan lehet, ahhoz én nem értek, csak bámulni tudnám, mivel azonban még se betűt, se térképet olvasni nem tudok, roppant hasznos tárgy lenne a kezemben. - És ha én senkit se felejtek el? - ez nem igaz, mert el szoktam azt, akit kell vagy aki nem fontos. Így is több név van a fejemben, mint illene. De ha azt mondja, nem lesz már fontos, akkor nem értem, miért ragaszkodik ennyire. Akkor hagyni kell a témát és kész. De nem, ő nem. Nem is folytathatnám mással, mert megragadt annál, hogy nekem el kell menni. Mindenki elmegy egy idő után valahova, örökké egymás nyakán lenni sem lehet. Felszalad kissé a szemöldököm.
- Nem ismersz rég, nagyon sem. Hogyan hiányzok úgy? Miért vagyok fontos? - mégis foglalkozok most ezzel, ha már ennyire utal rá. Talán ez olyasmi, amivel rá akar bírni, hogy mégis maradjak, csak titkon? Vagy véletlen? És én még azt mertem mondani, hogy jól ismerem a felszíni világot… most pont belebukok mindenbe, ami történik. Még abba is, amit csinál. Én nem adom vissza, mert akkor esik le, amikor már vége, hogy úgy kéne. Nem lazulok el, se semmi és ő ezt másképp fogja érteni, mint ami a valóság. Igazából az ocsmány szörnye adott válaszom lenne a jó, a valódi, ami elmondaná, minden egyes dolgomról, hogy miért ilyen. Miért vagyok ilyen. Ajh, el kellene mondanom?
- Erős vagy, de magadat kínzod – nem csak ezzel, az itallal is, hogy nem eszik. De rá fog jönni, egyszer csak. Ha én nem, akkor majd más közli vele, valamikor. - Ó. Senkit? Akkor köszönöm? Köszönöm. Azt illik erre mondani – ráncolom a homlokom. Ezt a szót keveset használom, pedig hasznos. Sokaknak egy ital, pénz, valami csecsebecse elég a szó helyett, amit amúgy is el szokásom felejteni. Legyintek végül és engedem előre, majd kilépdelek utána. Felvéve a tempót, elgondolkodom. Sokan vagy most először, vagy ritkásan jártak ki, nagyon a vonásaikra nem emlékszem.
- Nők és olyanok mint én. Előbb üt, aztán beszél – vigyorodom el. Ezen kívül nem tudok mit mondani. Próbálkozom. - Próbáld ezeket. Ritka az ilyen a szép városokban, hátha ennyi elég. De nagyon mást nem tudok – állok meg egy késeket és apróságokat árusító bódénál. Felvéve az egyik darabot, rögtön az egyensúlyát próbálom ki, majd az élét. Apró, piros petty ül ki az ujjam hegyére.
- Én nem haragszok rád, csak nem csinálni ilyet, nem tudom hogy kell. Nem ismersz, de azért, ami vagyok. Ne vedd magadra – ha kereskedőkkel tudok beszélni, akkor vele is. Menni fog.

“Egy közös nap

Még a végén teljesen kulturált leszek a nagy semmittevésben. Szép szoba, normális ágy, fürdés és még a térképek is. Aztán majd rám sem ismernek menten. Ettől nem félek, meg attól se, hogy valami toronyba kelljen mennem elmélkedni a nagy tudásban, azonban nem árt, ha mégis viszek magammal valamit – a tiszta ruhákon és bőrömön kívül. Így nem hiszem, hogy meglepi az, ahogy bólogatok.
- Nem ellenkezem. Hiába néztem, csak a tengert találtam meg. Azt hiszem – mert már semmiben sem vagyok biztos, mindig rácáfolnak a dolgokra, ha én azt magam próbálom kitalálni. Ha az meg lesz, akkor már tudom merre van az a város, hova kell mennem, mi van körülötte, amiről ha mesél vagy mások mesélnek, meg tudom saccolni, hogy illik-e a többiekhez vagy sem és megéri odamenni. Már megérte lehuppanni mellé, pedig akkor csak egy részeget láttam benne, most pedig olyat, aki ad nekem valamit. Illik viszonozni, úgy tudom, bár azt is megtettem, eddig mindenbe belementem, amit hisztisen kitalált. Ha ez nem hála, akkor nem tudom mi az és nem is fog menni. Meg ha kell, megvédem az orrát, míg itt vagyok.
- Ez teljesen jó gondolat, jobb nekem kint. Úgyis azt mondják, néha olyan az arcom, mint aki mindig valami rosszat csinál – erre ejtek egy vigyort is, pontosan aláhúzva ezt az egész hasonlatot. Szavai most nem olyan pörgősek, biztosan a méz ragasztja össze a száját, vagy gondolkodik, de lám, megint nem úgy van, ahogy azt hiszem. Hamar kiderül, hogy miért nem. Hiába mondja hogy tanít, hogy mi merre, nem akarja azt, hogy elmenjek. Ez szép gondolat, csak lehetetlen. Eleve ott van az, amikor nekem vissza kell mennem a tengerbe, különben nem sokáig élvezheti eleven társaságom. A másik, hogy nem ide tartozom, nem azért vagyok itt, hogy lássak mindenfélét. Harmadik, várnak rám és én is rájuk, dolgom van, csak most nem tudom ezt hogyan megfogalmazni szépen, hogy hihető is legyen, de nem mondjon sokat. Míg kapaszkodik vagy itt tart, részletkérdés, átgondolom, keresem a szavakat. Ne most hagyjanak cserben…
- Akkor nagyon jól tudod, hogy mit kérsz és mit nem tudsz – csak sóhajtok egyet. Ez nem olyan, hogy csak úgy ígérek valamit, látom hogy néz ki, hogy néz rám, ahogy kapaszkodik, el se engedne. Nem. Őszintének kell lennem legalább abban, hogy mennem kell. Nem tudom mit hitt, de nem csak az alkohol miatt gondolom azt, hogy furák vannak a fejében. Olyan, mint a gyerekek. Tényleg ifjú lehet és nincsenek neki sokan, ami nem jó, érthető miért akar bárkit. Csak… erre nem én vagyok a jó.
- Akkor megbánod, hogy tudni akartad. Nem tudnál – rázom meg a fejem. Hiába nem kell az emberi mércét nézni nála, másnál, akkor is olyan nagy a szakadék, amilyen csak lehet. Van, akiknek mi csak mesék vagyunk, vagy még annyik sem. A világ száraz részén még sejteni se sejtik, hogy létezünk, de még abban se biztosak, hogy a tenger létezik. Inkább másképp folytattam, mint ezzel a témával, terelem az okokra, amiért nem maradhatok. Nem tudok. Talán az a könnyebben emészthető része.
- Csak? - mert mindig van a csak után valami, ami ellentétes. A kérdésére hümmögtem párat. - Akkor majd valahol máshol, olyan messzire úgyse jutsz. Vagy én. Valahol mindig leszel, ha ismerem a térképet, akkor meg főleg tudom majd – ezt inkább azért mondom, hogy nyugodjon meg, nehogy sírni kezdjen. Inkább az a nem biztos, hogy én túlélem-e azt, amire vállalkozom vagy visszatérek a tengerbe és többé nem jövök, jöhetek ki. Nálam semmi sem biztos, de ha ezt hozom fel, akkor a nyakamba fog kapaszkodni és sivalkodik, hogy nem mehetek. Azt nem akarom.
- Akkor mégis mi a gond? - értetlenkedek és pislogok le rá, már-már a szemeim állnak keresztbe, ahogy kissé hátrébb húzom a fejem. De ő marad ott, sőt, még közelebb és ajkai az enyémre tapadnak, ugyan csak kicsit, de ott vannak. Ő beleéli magát, én pedig végképp lefagyok. Asszonytól kaptam ilyet, nekem pedig az ösztön is hozzájuk húz, hogy amikor eljön az idő, sokasodjon a fajtánk, de ez más, ez, nálunk odalent természetellenes lenne, mindaddig, ameddig mellette tényleg nem csinálunk utódokat. Így hagyom, ott hagyom egy ideig, majd vállát megfogva finoman tolom hátrébb.
- Jobban fog fájni ha elmegyek és előtte ezt csinálod. Én nem szoktam ilyet – most vagy olyannak hisz, aki csak vele nem, vagy igazából azt, hogy én amúgy senkivel sem. Hogy én aztán tényleg fura szerzet vagyok. - Jobb lesz, ha indulunk – mielőtt végképp beleéli magát.

“Egy közös nap

Ja igen. Most itt van ez a nagyon kényelmes hely, ahol nem csak feküdni lehet, de enni is, inni is, fürdeni, miért maradna ki abból, hogy rendbe szedjék a ruhát is? Meglepett volna, ha nem, pedig nem is ismerem a helyet.
- Az lehet. Bár nem kéne, nincs másik – meztelen pedig az ember nemigen mehet semerre, kivéve, ha baj van a fejével és elnézik neki. Nincs nagy batyum, hogy abba cipeljek ilyesmiket, nem szoktam, ha valami nem jó, szerzek másikat. Nem egy száradó kötélről csentem le ezt-azt, hogy könnyen pótoljam és nem is az utolsó. Ez az ingem is lopott, ha nem lenne a vért, látszana, nagyobb méretre készült kicsit, mint én.
- Akkor külön az öröm. Bár nem értem, miért akartad lemosni – mert kosz nem volt sok rajtam. De részeg volt, sok mindent ő sem értett, én sem, senki sem. A közelség nekem nem tűnik fel, tekintve, hogy emberek vannak körülöttünk és kinek hiányzik, hogy valaki azért perlekedjen, mert neki is megy vagy én. Így természetes, hogy hozzám ér, nekem koccan kicsit. Az, hogy ennek lenne több tartalma? Most eszembe se jut. Egy üres szobában talán, ott azonban nem vagyunk és leszünk egy darabig. Lelassítva ismét, hogy ne kelljen sietne, visszapillantok rá.
- Azt sokan tudják, mégse érdekli őket, hogy nekem mi kell. Szóval na, jó ez, nekem főleg – elvégre, tényleg nem tudom merre induljak és hogyan. Persze, elindulok én valamely irányba, aztán majd kikötök valahol, csak annak sok értelme nincs, mert a világ nagy és messzebbre kerülhetek, mint ahol most vagyok. Az irány közben megérkezik, kapok egy városnevet és máris előrébb vagyok, még ha semmi sem biztos, hogy ott van bárki közülünk. De lehet ott olyan, aki tudja, elvégre mágusok, mágia, az pedig csak hasznos arra, amikor az ember keres valakit. Vagy nem. Én ehhez nem értek, az én mágiám a penge és ahogy forgatom.
- Oké. Azt néztem sokat, csak nem tudom értelmezni – tehát semmi haszna nem volt, elütöttem vele az időt és csak saccoltam, hogy hol lehetek most. Lehet a világ másik fele, lehet a szomszédban van, vagy több napnyi, heti útra. Ez a legrosszabb ebben a felszínben, ezek az iszonyatos távok, amiket hiába edzett a lábam, nem tudok könnyen megtenni. Egy idő után satnya lesz és fáradt, olyankor pedig fele ennyire se vagyok türelmes vagy épp akkor nem, amikor vissza kell mennem a tengerbe.
- Értem persze. Valahol érthető, az nem jó nekem ha bezárnak. Akkor legyen így, rád bízom magam – nyelem fel a falatnyi almát közben. Ha oda dugta, ám legyen, én is megetettem csak épp enni nem bírt. Felőlem már most is indulhatnánk, csak ő mást akar. Bólintok hát. - Jó lesz úgy – engedem el a dolgot és lépdelnék tovább nézni a piacot, azonban talán csak épp fordulnék egyet, amikor megértem, hogy megragadja a ruhám. Értetlenül nézek a kezére, majd arcára, szemöldököm csusszan felfelé. Miért nem enged innen el? Olyanok járnak körbe? Gyors kipillantok a tömeg felé, de nem látok rossz arcokat vagy épp őröket, bárkit. Így megint őt bámulom, addig, ameddig nem képes megszólalni. Ekkor hunyom le a szemeim addig, ameddig egy nagyot sóhajtok. Mindent értek.
- Jó lenne szórakozni mindig, csak nem lehet. Meg kell keresnem őket, muszáj – nem mondhatom ki, miért. A népem miatt, a jövőnk miatt, mert nem is én parancsolok, nekem nincs sok szavam, mégis, most mindent megteszek amit tudok. Maradhatok napokig, csak abból sem sokat. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sincs, nem tudom, de azt igen, most nem lehet. - Te pedig nem tudod, milyen vagyok valójában – és ezzel mindent elmondtam, még ha nem is fogja érteni. Közel van, tudom mit akar, de akarná-e, ha tudná? Nem hiszem. Embernek hisz, emberként mindig könnyen tudtam érvényesülni, sokan akartak hasonlót, sokaknak voltam jó és érdekes, szimpatikus. Megint itt vagyunk és én nem mondom ki a szavakat.
- Ha nem megyek, meghalnak. Ha meghalnak, még többen fognak. Akkor, a hely, ahol élek, többé nem lesz – senki sem. Én sem. Talán megérti, hiába önző, mondjuk úgy, én is az vagyok. Finoman fogok rá a kezére, amivel fog. - De járok én erre még, később.

“Egy közös nap

Egy színes, tarka ruhás ember néz meg minket jobban, mert hát eléggé elütök a mellettem lévőtől, meg úgy a legtöbbtől, mégsem én vagyok az egyetlen erre. Én is megbámulom őt, a kis fintort az arcán, ami csak azt sejteti, hogy előkelő népség lehet. Ahogy összeakad a tekintetünk egy pillanatra, mintha egy zseb felé nyúlna, hogy erszényét óvja tőlem, mintha amúgy arra vágynék, hogy kizsebeljem, szemeit viszont gyorsan másfelé viszi, mintha a nézés is kellemetlen lenne. Ennyit arról, hogy én hamar meglelem itt azt, akivel beszélni lehet. Ha a városi népek ilyenek, akkor még külön öröm, hogy Fol itt van, aki inkább néz ki előkelőnek, mint én.
- Azzal nincs gond. Szokok érezni bűzt, most is érzem és ha ez nagyon szagos lesz, majd jól fog égni – csippentem meg az ingem a vért alatt ott, ahol kilóg egy darab. Dehogy van gond azzal és a szememmel sem, bár tény, minél tovább vagyok idefenn, annál gyengébb. Nem is gyenge, átlagos, mint az övék. Nem kell nagyon idefent a szaglást, amit kell, azt tudom érezni amúgy is, amit meg nem, nos, előbb vagy utóbb, de eljutok oda. Mindennek megvan az ideje, így is sok információt kapok abból, amit látok.
- Inkább a tenger, mint a hal szaga – bár őszintén, eddig ezt nem is tudtam, hogy valamennyire érezni. Nem lep meg, persze, könnyen magyarázható, de magamon nem érzem, nekem ez a megszokott, másoknak pedig új. Rosszabb is lehetne, viszont nem az, így tényleg kár belemenni. Neki rózsás az illata, nekem sós. Ezeknek meg itt körülöttünk sokféle. Az iszákosnak alkohol, a hentesnek döglött állat, a betegesnek halál. Még hogy nem szép város, hát olyan változatos, mint valami festett akármi, amit azért csináltak, hogy naphosszat nézegesse az ember. Bár mi inkább beszélünk, amibe még így józanon is belezavarodik és furán viselkedik. Pedig csak szavak, nem átkok és szitokszavak. Nekem.
- Ez kedves – ejtek meg felé vigyor helyett egy mosolyt. Nem hiszem, hogy valóban tudna, de mint említettem, meglepi meglephet, ha az előbbi alakokkal szót ért és valamelyik tud bármit, már előrébb is vagyunk. Csak odáig el kell jutni. Ahogy haladunk előre, úgy kerülgetek másokat, végig figyelek azonban felé. Fülelek, majd bólogatok, ahogy felhozza az egyik elméletét.
- El’Alora – ismétlem a nevet, ahogy memorizálom. - Azt mondod a varázslók helye. Ez nem is rossz információ. Már előrébb vagyok, mint eddig – vidulok fel szinte azonnal és finoman megveregetem a hátát hálám jeléül. - Ha meg mégse lesz ott, hát így jártam – El’Alora. Már van egy hely a „listámon”, amiből válogathatok, hogy valamerre haladjak is. - Igen, megnézni meglehet. Messze van? - ha már mondja, bizonyára tudja is, merre lehet. Hiába néztem én a térképet, azon nem tudom, melyik szó rejti azt, amit beszélek. Míg vásárol, azért felidézem a képet, mintha hasznos lenne a dolog. Végül elengedem. Csak elmagyarázza, mi és merre. Én csak biccentek a kofának, majd lépek is arrébb, mielőtt megvádol, hogy loptam.
- Végül is, ez a fontos, nem a kövérek – nevettem fel, ő meg közben húz magához. Meglepve pillantok felé, majd lépek elébe és figyelek rá. Ó, megint mond valami okosságot, én pedig elgondolkodom rajta. De sok időm nincs, kapok egy falat almát, amire, vagyis arra, amit csinál, nagyra nyílik a szemem kissé. Ez is olyan, mint a fürdetése, komolyan. De csak vigyorogva rágom, megtörölve a szám ott, ahol mézes.
- Oké. Én miért lennék bajban? Nem bántottam senkit. Annyira – mert persze, voltak néha nézeteltérések, ki figyeli azt, na. - Most? Vagy előbb körbenézünk?