Átalakított pince

Tulveron Krónikái :: Árnylovagok toborzó irodája

Ahogy beléptem a pince átalakított helyiségébe, éreztem, hogy több szempár is rám tapad, ám engem valójában csak egy tekintetet érdekelt. Az pedig Tindómielé volt. Talán a nővérem volt az egyetlen igazán biztos pont az életemben, azóta legfeljebb Ianre üthettem volna rá ezt a címet, de tudtam. Az nem tartós.
– Titeket is jó látni… – dünnyögtem. Ugyan elfogadtam a kézfogást és mindenkinek odabiccentettem, mégis azonnal visszavándorolt a tekintetem a nővéremre. Bleid üdvözlése közben is így tettem. Nem éreztem magam amúgy sem közéjük tartozónak igazán… én már másik Folrandír voltam. Nem az, akit a családom, az ismerősök vagy akárki a múltból ismert. Szinte éreztem, mennyire kilógok ebből a díszes társaságról.
Tin lerúgta magáról közben a plédeket, a prémet és mindent, ami melegen tartotta a sérült testét, majd kivillantak a sérülései. Beleborzongtam a véraláfutások látványába, a mocskos anyag pedig, ami testét jórészt fedte, nem tűnt elégségesnek. Azt kívántam, bár azonnal gyógyítót hoztam volna magammal, aki értő kezei között a gyógyulás útjára tereli. Túl régóta leveleztünk ahhoz, hogy ezek a sérülések természetesek legyenek.
A tekintetem egy hímzett pléden akadt meg, aztán közelebb léptem hozzá.
– Téged is jó látni nővérkém. – Mondtam halkan, ahogy odaültem mellé, figyeltem, ahogy helyezkedik, de nem szólta rá. Nem akartam számonkérni, hogy minek mocorog, miért nem vigyáz rendesen magára. Egyszerűen ő már csak ilyen volt… egy pillanatig tartott az érzés, majd kibukott belőlem az aggódalom. Nem engedhettem, hogy baja essen. Bár távolabb éreztem tőle magam, mint valaha, tényleg biztos pont volt az életemben.
– Ismerlek már… megoldanád, hogy kimenj és még rosszabb állapotba kerülj. – Feleltem és végig túrtam az ezüstös tincseimet. Megmosakodtam, megmostam a hajamat, hogy ne úgy érkezzek a nővérem elé, mintha egy zsoldos segédje lennék… pedig az voltam. Még kellett egy pillanat, hogy a nagy vallomáshoz összeszedjem a gondolataimat. Tudtam, hogy Tin szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok, de a kicsapás még az ő szemében is egészen elvetemült bűn lehetett. Ő is csak azt akarta, hogy keressem meg a saját utamat. Megtaláltam, majd kitiltottak róla.
– Hát ő… megvagyok. – Ennyit tudtam kipréselni magamből. Még kellett egy kis idő, hogy úgy normálisan érezzem magamat. Tényleg össze kellett szednem magamat, hogy rázúdítsam azt, ami velem van, történik és történni fog. – De inkább te mesélj. Hogy halad a gyógyulásod? Szerezzek neked gyógyítót? – faggattam, csakhogy eltereljem magamról a témát.
Elmondhattam volna persze azonnal, hogy zsoldosokkal barátkozom, megöltem valakit pénzért, vagy legalábbis részt vettem benne… na és persze, megismerkedtem valakivel, akit szerettem, vagy szeretni véltem, de elment és én nem fogok utána rohanni. Elfogadtam, hogy azt a pár nap boldogságot érdemeltem. Megtapasztaltam és jó volt. Most viszont nincs előttem más, csak mindaz, amit Iannel terveztünk közösen. Ennek a beszélgetésnek viszont még nem volt itt az ideje... nem azonnal.

Óvatosan hajtottam félbe a kis papírfecnit, amit a Korall egyik asztala mellett ülve csúsztattak elém. Azonnal letettem a kezemben szorongatott kis poharat, amiben a szokásos gyógyteám gőzölgött. Most nem érdekelt a mézes illat sem, nem éreztem úgy, hogy azonnal bele kell kortyolnom az édes ízbe… mert ezt Bleid írta. Láttam már korábban a kézírását, még az aláírás meglesése előtt tudtam, hogy ő volt a levél szerzője.
Végig olvastam a sorokat. Nem érdekelt a tartalmuk, helyette megint összehajtottam a lapot, ellenőrizve a rajta lévő feliratot. „ A Nagyinál vagyunk” Pontosan tudtam, mire gondol ez alatt. A humanoid lény alatt pedig bizonyára a nővéremet értette, akinek utolsó levelére még válaszolni sem tudtam.
Nem gondolkodtam. Felpattanttam s hevességemmel felborítottam a teámat is, ami azonnal szétterült az asztalon. A forró lötty engem nem ért el, így továbbra sem véve róla tudomást, megindultam a megfelelő irányba, átvágva a városon. A kúriánál holttesteket pakoltak… szószerint pakoltak, mintha csak valamiféle terhek lettek volna, de akármilyen ismerős vörös tincseket láttam, tudtam: nem Tin az. Nem volt olyan rossz állapotban, hiszen még levelet is tudott írni, ráadásul a mi családunk igazi túlélő volt.
Az épület komor falai közé lépve nem voltak zajok, nem volt zsibongás, csak komor csend. Láttam azt a hölgyet, akit csak Nagyiként emlegettek, de rövid biccentés után tovább siettem, sejtettem, hogy merre keressem a nővéremet. Még a lépcsősor felé sem értem el, máris ismerős hang csapta meg a fülemet. Kemény, nevelő szavak voltak azok.
Tindómiel… nem lepett meg, hogy makacskodott, pedig éppen előttem nem volt szükséges erősnek mutatnia magát. Miért is kellett volna? Nálam gyengébb akkor sem lehetett volna, ha az egyik végtagját veszíti el. De mindketten megszenvedjük azt, amit meg kell, hogy erősebbek legyünk, ám néha engedni kell ezeknek a fájdalmaknak, kínzó érzéseknek hozzá. Csendesen léptem ház közelebb, hogy az ajtón keresztül jutva végre megpillantsam a vörös tincseket.
– Drága nővérkém, ha neked nincs erőd hozzám jönni, hát én jövök hozzád. – Közöltem magamhoz képest hidegebb hangon. Tudtam, hogy megváltoztam. Tudtam, hogy felnőttesebb lettem, magasabb, talán vállasabb is, de ugyanolyan sovány. Ráadásul nem is a szokásos köpenyemet viseltem. Fekete nadrág, fekete csizma, fekete, vörös szegélyes kabát és egyszerű ing volt rajtam, amik erőteljes kontrasztot mutattak az ezüstös tincseimmel. Már nem az a Folrandír voltam, akit öleléssel búcsúztatott és ez a változás napról napra csak mélyülni látszott.
– Nem keménykedhetsz tovább. Mostantól az első, hogy meggyógyulsz. Addig nem hagyhatod el ezt a házat. – Jelentettem ki és furcsa módon apám szigorát hallottam kicsengeni a szavaim mögül.

Hogy minél több tér ki legyen használva a pince is vendégvárásra alkalmassá lett kialakítva. Leginkább a későn érkezők szokták használni, vagy az összeszokott csapatok, akik nem akarják a szobákat foglalni legyen az szűkösség elkerülése vagy illem miatt. Ágy ugyan nincs benne, de szőnyegek és bőrök le vannak terítve a hálózsákoknak.