Csendesen bámultam Lazenre, a másik árvára, akivel közösen loptunk a piactéren minden délután. Ő elterelte a figyelmet azzal, hogy vészesen hamisan és hangosan - már-már üvöltve - énekelni kezdett, mire az emberek, csakhogy elhallgattassák ételt és érméket adtak neki, én pedig leakasztottam az erszényt az övükről vagy éppen elcsentem az ékszereiket. Könnyű volt és gyors, szinte hangtalanul jártam és olyan fürgén dolgoztam. Tökéletes csapat voltunk egészen addig a napig. 1005-öt írhattunk talán, már nem is emlékszem pontosan, mikor a fejemhez vágta:
- Takarodj, hegyesfülű, én láttam meg előbb. - Majd meglökött és kivette a kezemből a száraz kenyércsücsköt, amit egy magára hagyott tányéron pillantottunk meg Nesa asszony konyhájában.
Nem sok étel jutott, így ha valaki talált egy leeső falatot, maradékot, azonnal behabzsolta. A gond itt az volt, hogy igazából én láttam meg előbb, csakhogy Lazen nagyobb volt nálam, legalább két fejjel és erős alkatú. Tipikus utcagyerek, akit az élet megkeményített. Én viszont kisnövésű voltam és sovány... ezzel sokszor gúnyoltak, de a füleimet most említette meg először. Érdekes, hiszen tizenhárom esztendős koromig nem is zavart, hogy kicsit hegyesebb, mint a többieké, most azonban azonnal odakaptam a kezemet.
- De hát én láttam meg előbb! - Vágtam aztán vissza, ám ujjaim még mindig a füleim hegyét piszkálták.
- Az anyád biztosan valami erdei szellem kefélt... - sziszegte, ahogy közelebb hajolt és el akarta venni a kenyeret a tányérról, de elé léptem.
- A te anyád meg... hájas! Mint te! - Emeletem meg a hangom, majd megfeledkezve a zavaromtól, egyenesen neki rontottam Lazennek. A hatalmas test hátra tántorodott, majd engedve a fizika törvényeinek hanyatt esett. Elégedetten vigyorodtam el és kaptam fel a kenyeret, hogy aztán úgy harapjak bele, mintha az lenne a világ legfinomabb étele. Valójában borzasztóan fájt az egész állkapcsom a rágástól.
- Disznó. - Vetettem még oda, majd kirontottam az épületből, hogy a mocskos udvarra sétálják.
***
A gyerekkoromat Nesa asszony házában töltöttem, legalábbis mikor alvásra és evésre került a sor, valójában igazi utcagyerek voltam. Koszos ruhákban, kócos hajjal. Nesa kedves, de szigorú nő volt, aki az ellátásunkért és a tetőért cserébe komoly bevételt várt... a bevétel pedig nem más volt, mint Ylore gazdag polgárainak ulronjai vagy azok a csecsebecsék, amikhez hozzá jutottunk. Ha teljesítettük a kérését, akkor persze mindent megkaptunk, még valami szeret félét is.
Egy nap, mikor jó adag ulronnal tértem vissza, még a hajamat is hajlandó volt megmosni az egyik lavórnál. félmeztelenül ültem egy széken, mikor a barna, viszonylag hosszú tincseimet elhúzta az arcomból.
- Látsz egyáltalán, te gyerek? - kérdezte ciccegve.
- Az egész hajad az arcodban van. Mindjárt megnyírlak.- Ne! - kiáltottam fel és még a kezét is elkaptam, nehogy el tudjon menni késért vagy ollóért.
- Csak ez takarja el a füleimet.- Tettem hozzá. Valójában attól a naptól kezdve, hogy Lazen szóvá tette a hegyes füleimet, növesztettem a hajamat. Egyszerűen nem akartam, hogy más is megjegyezze... ezen a helyen az volt a biztonságos, ha olyan voltam, mint a többiek.
- Mi szégyelni való van abban?- kérdezte Nesa, de mivel nem válaszoltam neki, nem faggatott többet. Csak folytatta a mondandóját, miközben a hajamat mosta:
- Az elfek igazán ősi népség. Egy ilyen származást nem kell takargatni... nem igaz? - kérdezte, de nem várt választ, mert onnantól kezdve végig az elfekről beszélt, én meg persze igyekeztem nem rá figyelni. Nem érdekelt, hogy kik és miért tettek az utcára, ahonnan Nesa még csecsemőként szedett össze.
- FOGD MÁR BE! - Emeletem fel a hangomat, mert úgy éreztem, minden szava az őrületbe kerget. Gyűlöltem a szüleimet, pedig nem is ismertem őket. Kitettek, nem kellettem nekik.
Nesa összerezzent a szavaimra. Ujjai kisiklottak a tincseim közül. Elém sétált hát és egyenesen a szemeimbe nézett. A hideg, kék pillantás most valahogy barátságosabb volt, mint máskor. Végig simított a karomon.
- Igazad van. A múlt a múltban marad, most az számít, ami előtted áll. - Paskolta meg a karomat. A szavai persze úgy hangozttak, mintha ebből a mocsokból lenne bármiféle kiút is... sosem volt. Nem áltattam magam ilyesmivel. A legtöbb gyerek itt korán felnőtt, megtanulta, hogy az utca és Nesa az egyetlen, ami életben tartja.
***
Tizenhét esztendős voltam, mikor Nesa túlkorosnak nevezett és kirakott a házból. Nem volt más lehetőségem, bevettem magam Ylore városába és egy ideig a kocsmákban szórtam a kevéske pénzt, amit összelopkodtam magamnak. Ekkor kezdtem el az arcszőrzetemet is növeszteni, mert idegesített, hogy mindenki "kölyöknek" nevezett. Az voltam persze, de a büszkeségem nem engedte, hogy ebbe belenyugodjak.
- Naken Forerion? - Egy öblös hang ütötte meg a fülemet. Éreztem, hogy valaki az asztalomhoz lép, ám én éppen élveztem az utolsó csepp sörömet. A korsó aljáról lassan kúszott az ajkaim felé. Aztán ahogy elhúztam és egy hangos "áhh" hangon hallatva, elégedetten bámultam immár az üres ivóalkalmatosság aljára, végre hajlandó voltam észre venni az érkezőt.
- Mi van? - Pillantottam felé.
Valami puccparádé lovagféle volt, bőrvértben, csinos színes holmikban, az oldalán kardjával, a kezével pedig valami tőrt markolt. Egyelőre próbáltam nem idegességet mutatni, de ha valaki fegyverrel közeledik az ember felé, az sosem jó jel.
- Velem kell jönnöd. - Közölte pont olyan öblösen, ám még merevebb stílusban, ahogy korábban a nevemet.
- Az úrnőm beszélni óhajt veled.- Bocsáss meg, uram, de eltéveszthetted a nevet. Nem ismerek úrnőket - feleltem. Persze eszembe jutott a nyakamban, a mocskos ing alatt rejtegetett aranymedál. Éppen a minap loptam egy asszonyságtól. Nem gondoltam volna, hogy rajtakaptak és egy tetves lovagot küldtek a nyakamra.
- És, ami azt illeti dolgom is van. - Fordultam ki a padról, hogy kimásszak és menekülőre fogjam, mielőtt eldurvulnak a dolgok. Persze azzal a lendülettel nekem szegezte a tőrt. Gyorsabb volt nálam, így a penge hegye a torkomhoz ért.
- Esküszöm, hogy nem én voltam... mit akarsz tőlem?!- Azt, hogy fogd be a mocskos szádat és gyere velem. - A hangja erős volt, de tudtam, hogyha vele megyek, talán a kezemet is lenyesik, mert elloptam az úrnő nyakláncát. Ezért hát, ahogy az ajtóhoz lökött, fogtam magam és elkezdtem rohanni végig az utcán. Hallottam, ahogy üvöltözik utánam.
- Kopj már le rólam!- Üvöltöttem bele az utca forgatagába, mert persze ott volt a nyomomban. A sok ivás és az elmúlt napok lényegében semmittevése punnyadt és nehézkes érzést keltett a testemben. Az első sikátornál elestem, az izomkolosszus pedig egyenesen rajtam landolt. Úgy éreztem minden csontom darabokra tört és csak nyöszörögni tudtam.
- Azt mondtam, velem kell jönnöd. - Vicsorgott, ahogy a fülembe mondta a szavakat.
***
Valami raktárféle lehetett, ahova vitt, de nem tudtam pontosan, mert odabent kétségtelenül rendkívül sötét volt. Egy nő alakja sejlett ki a félhomályban, de az arcát nem láttam pontosan. a mozgása kecses volt, fiatalos, így nem gondoltam túl idősnek.
- Irnios... hagyj magunkra.- Szólt oda a kísérőmnek. Irnios távolabb sétált tőlem, de éppen csak annyira, hogy az ajtó mellől még szemmel tudjon tartani. A nő közelebb lépett hozzám és erőszakosan megragadta az arcomat. Megnézte minden oldalról, s úgy tűnt elégedetlen.
- Kizárt, hogy ő legyen. Túl egyszerű, túl mocskos. - Jelentette ki, majd eltűrte a hajamat, ujjai finom cirógatták meg a fülemet.
- Undorító vagy. - Suttogta felém.
- És útban vagy. - Tette hozzá és elnevette magát, de inkább csak kínjában, mintha gondot okoznék neki.
- A nagyapám nem találhat rá. - Közölte, ezt már nem velem, hanem a lovaggal. Nyeltem egyet, az ilyen kijelentések, befolyásos emberektől nem jelentettek jót. Tudtam, hogy most végem.
- Irnios, csendesen kell elintézned. - Folytatta és végig simított a ruháján, majd behátrált a sötétbe. Minden bizonnyal egy hátsó ajtón távozott is, mert hallottam a zár kattanását.
- MIFOLYIKITT? MIEZAZEGÉSZ? - kiabáltam a nő után, de hiába. Fegyvertelenül maradtam együtt egy tökéletesen felszerelt lovaggal, aki bizonyára több harcot látott nálam.
Éberség. Arra volt szükségem.
Csendesen vártam ki mi történik. Irniosnak kellett megtennie az első lépést, pedig szívem szerint neki mentem volna azonnal. A düh egyetlen, hatalmas erőként dolgozott bennem, ilyenkor pedig még a legnagyobb kutyaszorítóból is képes voltam megszabadulni. Tudtam, hogy nem halhatok meg, még nem volt itt az ideje.
Belém rúgott, éppen a térdhajlatomnál, így előre estem, ő pedig belemarkolt a hajamba és a penge a fülemhez ért. Tudtam, mit akar, levágni a füleimet, vagy legalábbis a hegyes részét. A zsigereimben éreztem, mi a terve. Apró sebet ejtett még csak rajtam, mégis a vér melege azonnal a nyakamon volt.
Könyökkel ütöttem hátra. Éppen a gyomrát találhattam el, mert felhördült és elejtette a tőrt. Jellegzetes darab volt, egy agancsdarabbólból alkották meg a markolatát, így azonnal felnyaláboltam. A szép dolgok voltak a gyengéim és még fegyverhez is jutottam. Minden erőmet bevetve estem neki a mögöttem térdeplő lovagnak, először sikertelenül. Elkapta a karomat és megpróbált lenyomni a földre. Az csuklóm őrülten fájni kezdett a szorítástól. Attól féltem, hogy egyetlen mozdulattal eltöri a csontot, az pedig kellően lebénított volna, hogy ne ússzam ezt meg.
Nem engedhettem meg gyengeséget, túl kellett élnem, hogy választ találjak a kérdéseimre. Talán ez adta meg az erőt, hogy lelökjem magamról és fölé kerüljek. Gyors voltam és egyetlen lendülettel átütöttem a pengével a nyakának finom bőrét, ahol nem takarta a vért. A kezemet bemocskolta a vörös folyadék, ahogy kitéptem belőle a fegyvert.
Ez volt az első emberölésem. Remegve estem hátra és lihegve, tátott szájjal néztem végig, ahogy elvérzik. Undorodtam a jelenettől. Jobban, mint attól, ahogy el akartak intézni. Az agyam végtelenül zsibbadt, nem voltam képes helyre tenni magamban a dolgokat... ezért, mikor végre kitámolyogtam az épületből, visszamentem a kocsmába, hogy annyit igyak, amennyi elfelejteti az egészet.
***
A támadóim a nevemet tudták. A nevemet, amit Nesa asszony adott, mikor rám talált. A vezetéknév pedig az övé volt. Minden egyes gyereket, akit befogadott Forerionnak nevezett el, a néhai férje után, a keresztneveket pedig találomra adta. Persze kevés fiú érte meg ilyen zord körülmények között a felnőttkort, a lányokat pedig igen csak fiatalon bordélyba adta, hogy a maguk lábára álljanak.
Ezer, meg ezer kérdés lüktetett a fejemben, miközben a tanya felé mentem, ahol felnőttem. Már csak pár perc kellett, hogy odaérjek, mikor megláttam a füstöt, az épület körül jajveszékelő embereket és megéreztem az égett hús szagát. Azonnal megtorpantam, sőt tettem hátra egy lépést. Itt kerestek, ahol fel tudtam volna tenni a kérdéseimet.
- Nesa... - sóhajtottam a nevet, ahogy elhaladtak mellettem néhányan vödörrel, hogy eloltsák a tüzet.
- Már mind meghaltak. - Siránkozott egy nő fennhangon, én pedig a szám elé kaptam a kezemet. Éppen csak annyi erőm volt, hogy felkapjam a csuklyámat és hátraarcot vágva eltűnjek a környékről is.
