Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Nyugati part KaDiPE5
Nyugati part KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
Nyugati part

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 27, 2022 7:58 pm

Szabad a játéktér

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 24, 2022 11:27 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
Gyermeteg mosolyt csal a vonásaimra, miként mérlegre állítja az elszöktetésemet az elrablásommal, s magam sem tudnám megvallani, melyiknek örülnék a leginkább. Jóleső elképzelni egy kósza szekundumra, hogy a létünk maradékában pajkosan csillanó szemeiben gyönyörködni már nem ritka kiváltságnak számítana, hanem mindennapos, kiapadhatatlan örömet okozó jutalomnak. Vagy, hogy rajta kívül többé ne tudna rólam más… Mégsem marad ez több mint könnyeden szökő ábránd, amely lassacskán egy egészen másfajta képzelgés talaját öntözi meg frissítő vizével. Eltöprengő ábrázattal emelem az égnek a tekintetemet, tanakodva, vajon melyik elem lenne a leginkább hozzám idomuló.
- Talán a levegő. Éppen olyan megfoghatatlan, mint a fény. Bekúszik a legapróbb réseken is, mint a fény. Szabad, olykor csintalan, s bár általában lágyan ringatózó, megvan a maga hatalma – somolygom, alkaromat simító kézfejére apró, szelíd csókot hintve. - Meglehet, unalomba hajszollak az ismétlésével, ám légy türelemmel, Kóborom. Magadhoz és az erődhöz is. Senki sem születik úgy, hogy rögvest uralná a képességeit, legyen az egyszerű járás vagy a mágia hatalma. Éppúgy küzdenünk kell érte, mint a legelső légvételünkért ebben a világban – cirógatom meg fátyolosan arcának sima élét. - Az erő, amely hullámokban  simul hozzám újra és újra, másról regél, minthogy a te utad távol állna a mágiától – pillantok rá megértő mosollyal, még mielőtt rám terelődne a beszélgetésünk fonala. Nem szívesen idézem fel magamban az emléket, ami oly sok küzdelemmel, lemondással és kínlódással járt, de nem is hallgatnám el előle. Apró légvételt szippantva a mellkasomba, ismét megszólalok hát. - Gyakoroltam, s azóta sem teszek mást. Mint említettem, a független tanokba is annak okán merültem, hátha egy másik megközelítése a tudományunknak, újabb csatornákat nyit meg bennem a fejlődéshez – osztom meg vele őszintén.

Szívből jövő gondolataim azonban másként is megmutatkoznak, miként ráérősen kacérkodok valójának szépségével. Gyötrelmes, hogy a jövőbelátás képessége olykor nem dolgozik az oldalunkon, hiszen ha tudom, mi vár ránk, felnyalábolva fektetném odébb az egyre melegedő homokba, hogy háborítatlanul, az ő porcikáit is gyönyörrel teli dallamra zendíthessem. Ehelyett a beavatásra és amannak egyéb aspektusaira fecséreljük akkor még bőséggel mért időnket. Bár kár lenne tagadni, egyetlen perc sem elfecsérelt, amelyben füleimet melengető nevetésével simítja.
- Nem feltételeztem, hogy akadálya volna ennek – saját vonásaim is veszítenek fényükből, s helyüket csekély értetlenség veszi át. - Természetest a jövőt senki sem látja előre bizonyossággal, ám elköteleződéshez és megfontoltsághoz vezet a fogadalom. Egyfajta biztosíték, ígéret mindkét irányba – osztom meg vele a gondolataimat, elvégre kétségtelen, kérdésének akadt, mi táptalajjal szolgáljon. - De hogy válaszoljak, úgy nem tanulhatsz tovább a tornyok falai között, pontosabban fogalmazva tőlünk vagy aki elkötelezettje a sziget nézeteinek – zárom a feleletemet, és hogy születésének napja véletlen se fűszereződjék meg kesernyés ízekkel, hozakodok elő inkább - balga mód - az ajándékával.
Ölelésemet követő rezzenése, majd pillanatokkal későbbi szelíd elhúzódása óhatatlan, jeges érintés a lelkemnek, de nem mutatom jelét az érzéseimnek. Megértéssel viseltetek felé, hagyom, hogy akként dolgozza fel a váratlan és kellemetlen szituációt, amiként a lénye azt megkívánja - róla szól ez hiszen.
- Magad is tudod, hogy a kontextus igen eltér – viszonozom gyengéd mosolyát. - A lehetőség mindenesetre fennáll, ha bármikor meggondolnád magad – biztosítom, füle mögé tűrve egy rakoncátlan tincset, ám túl sok időt és lehetőséget nem hagy nekünk a sors fintora a történtek emésztgetésére, hisz alig pillanatok múlva már a föld gyomrában találhatjuk magunkat. Kellemetlenül ér a talajt érés, de néhány feltételezhető zúzódáson kívül nagyobb bajom bizton nem akad.
- Egyben, egyben – biztosítom, az említett homokszemcséket hol a szakállamról söpörve le, hol pedig a szememből dörgölve ki. Talán éppen emiatt veszem észre már csak későn, hogy segítő kezét felém nyújtotta, s noha a felkászálódásomban már nem fogadhatom, egy hálás csókra a számhoz emelem varázslatokat lobbantó kacsóját. Átveszem aztán a kaftánomat, elégedetlen ábrázattal rázva le róla is a szemcséket, mielőtt magamra húznám, elfedve pőreségemet.
- Sajnálatos módon – sóhajtok fel, lassacskán megfordulva a tengelyem körül, amint újból felmérem a környezetünket. Akkor állapodok csupán meg, amikor a falból kidomborodó alakzat és a közelében heverő csontváz megkapja a pillantásomat. Nem áll rendelkezésünkre túl sok fény, ezúttal mégsem idézek rögvest pászmát a levegőbe. - Annak idején a varázslók képzésének egyik fontos, de igen barbár helyszíne volt. Hogy úgy fogalmazzak, azért nem használja már senki, mivel nem bővelkedünk a mágus palántákban – húzom el a számat, megsimítva a nyirkos, rücskös falat, miközben közelebb sétálok a szoborhoz. Egy lepelbe burkolózott, nemtelen alakot ábrázol, akinek kinyújtott tenyerein sekély tál pihen. Benne haloványan foszforeszkáló, áttetsző vízzel, amelynek kénes ízét még most is a nyelvemen érzem. - Elméletileg nincs innen más kiút, s elnézve a szerencsétlen flótást, gyakorlatilag sincs – tanakodok, Rhysand felé fordulva, majd lassacskán a tekintetemet is lesimítom rá - feszengőn és tartva az elkerülhetetlentől. - Aki iszik a vízből, annak megnyílik a barlang ajtaja, ami próbákkal teli helyekre kalauzol. Kizárólag annak a mágiája hat odabent, aki a vízből ivott, s a próbák is mindig változnak, senkinek sem ugyanazok. Továbbá, aki már egyszer járt benne, többé nem állhatja ki a próbatételeket – tudatom vele sebtében az információkat, el is feledve a néhány perccel ezelőtt érzett csalódottságomat a széttört borosüveg és a kárba veszett ételek okán. - Attól tartok, hogy én már jártam benne. Ám nem várom el, hogy felkészületlenül nekiveselkedj, bizonyosan ketten találunk más kiutat – bólogatok magamnak, újfent megindulva a falak mentén, tapogatva holmi titkos ajtóért vagy apró nyomért.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Okt. 16, 2022 10:31 pm
Alassëa Nosta
A táncos, göndör kacaja, mely legyen harsány, akár a kürtszó vagy halk, mely gyengéden ringatja a vöröslő pipacsot; különleges! Lelkemet jól lakatja, akár egy hétfogásos vacsora. Elsimulnak arcomon a nevetőráncok s pillanatokig csöndben falom tekintetemmel. A nap sugara végig suhan rezes hajkoronáján s mintha csak Káosz szemén keresztül figyelhetném, szórt fényű aranyos aurát von köré. Hangjára ébredek révületemből s halvány mosollyal ingatom meg fejem. Úgy vélem semmilyen habos babos sütemény nem vetekedhet a kívül kissé ropogós, de belül annál puhább pogácsával.  

Ajkamba harapva bólogatok magamba, a hűs, nyugtató szavakra. Nem tagadom, hogy egy piranha vagyok, aki, amit szeret, harap, ám a kisértése éppen elég, hogy ne szaporítsam ráncait a homokviharban, melyben csak homokszem, s tűri az akaratot. S ha az istenek kegyesek, s csak épp annyira huncutok ma, mint a szél mely játékosan borzolja hajunk, Ylore csendes, kis vendégházában megmutathatom neki kitartóan is tudom szeretni. Ahol a hold sápadt fényében gyönyörködhetek mezítelen testében, fátyolos csók emlékét hagyva szemhéján, percekig hódolva ízlelem puha rózsaszirmos ajkát. Kanyarokat, árkokat járok be, hosszan simítva, testének lágy szövetén. Kiélvezve ízét nyelvem, míg hangja kényeztett, míg csillagok gyúlnak, édes sötétség borít be minket, mintha egyedüli lelkek lennénk a galaxisban. – Akkor legyen így. Megszöktetlek egy éjre vagy elrabollak örökre. Még eldöntöm – hangom csikorog, szemem kéjesen csillan, az elmúlt pillanatok gondolatától. Le kell hunynom szemem, hogy viszont csillanó szembogarában, ne lássam vágytól megfeszült vonásaim, s ha nem is sokáig, de türelemre intsem magam. De vagyok, aki vagyok, s míg más fél a tűzben való tánctól én magam lobbantom lángra, s perzselem meg vele a legszebb rózsát. Noha pajkossága kevésbé, addig nehézségeim az erőformázásában csitítják vérem pezsgését. Röpke pillanatok, míg szavain elgondolkodva figyelem a formákat öltő hótiszta fellegeket. Az egyik pillanatban egymásba kapaszkodva, hogy a következő szemhunyásnál szétválva öltsenek új alakot. - Miféle elemierő lennél, ha választhatnál? Melyikben tudnál kiteljesedni, ha nem lennél a fény hírnöke? - billentem oldalra fejem végig simítva karján. Az elgondolás, hogy valakihez vagy valamihez társítsam az elemeket kifejezetten tetszik. Noha, a választás nem egyszerű. Ami pedig az összedolgozást illeti: - Meglehet igazad van. Túl görcsösen próbálok eredményt elérni, de nem érzem, hogy összefutnának a kezemben a szálak, s ez kiábrándulttá tesz. Megeshet, nem ez az én utam - talán nem erre számítottam, talán csak a kellő kitartás nincs meg bennem. Talán ez csak egy kitérő volt, hogy rájöjjek, más utat jelöltek ki számomra az égiek. - Gyakoroltál vagy idővel visszaszendergett beléd az erő? - finoman érintem csontos kézfejét, mely hasamon pihen. Furcsa érzés lehet elveszteni valamit, ami elméletek szerint a vérünkben csörgedez.  



Meg lehet, a mágia szövetén a legtöbb ráncot nem ő kelti, ám annál több húrt penget meg testemen. Módszeresen csal magához, akár a sötétben derengő lámpás az éjjeli lepkét, hogy aztán ártatlanul oltsa fényét visszavonulásként. Mindig csapdába esek, mint a légy, mely harmatos hálón akad fenn. Nem ellenkezem, mert édes gyötrelem ez a tánc. S hogy ő vezet, mi sem mutatja jobban, mint a hamar terelődő szavak, s tettek, miközben tűrőképességemmel játszik a fény mezítelen testén. - Akkor felkeresem újra, ha a napokban nem tisztul ki a fejem. Amennyiben pedig mégis szót ejtett róla, fáradtságra hivatkozom. Mellesleg számára is elkél az ismétlés - nevetem el magam. - S mi történik akkor, ha nem vállalom a kötöttségeket? - szelídülnek arcvonásaim, hisz nem ígérhetek olyat, melyet talán nem tudok betartani. Az égiek azonban csalfák, nem adják könnyen a felhőtlen boldogságot, a felcsillanó lehetőség útjába apró követ gördítenek, mely mögül a szelíd nyugalom, lágyan simítja a jószándékba csomagolt ajándékot. Nem is tudom mi bánt jobban, hogy elfeledtem vagy, hogy most újra a kezemben tartom. Ölelésére összerezzenek, ritka pillanatok egyike, hogy két karjának fonódása testem körül zavarba hoz. Életem talán egyetlen szeletkéje, melyet azt hittem törődéssel viselek, s lám egy aprócska ékszer, mindent megváltoztat. Van, hogy a büszkeség erősebb, minden másnál. Óvatosan bontakozok ki karjaiból, csókot lehelve homlokára, köszönetként, a támaszért. - Te magad mondtad, a múltat nem szabad bolygatni. Talán igazad volt – mosolyodom el szelíden, zsebembe süllyesztve az aprócska hagyatékot. Bár akadna még mit mondanom, az örökön mozgó föld nem ad rá esélyt. Megmordul, mint egy éhes gyomor. Körbe pillantva a táj nyugodt, nem reszket a távolban lévő kőris, nem reppennek magasba a madarak. Ránk fáj a foga, s hatalmasra is nyitja száját alattunk, hogy megtöltse gyomrát. Zuhatagént ömlik alá a föld apró szemei, hogy a talpunk alól kicsúszva rántson magával minket is. - Igen. Leszámítva a fülemből is folyó homokot - prüszkölve válok meg a fogam alatt csikorgó szemektől. - Te egyben vagy? - felállva sodrom ki az apró szemcséket a nyakamból s hajamból. Közelebb lépve hozzá segítem fel, hogy megbizonyosodjak épségéről. Hajlandó a füllentésre és a sebek elbagatellizálására. Csak akkor lépek kissé beljebb, mikor megbizonyosodtam sértetlenségéről. Miután a kezébe adom kaftánját s kisimítom arcára tapadt vékony hajszálakat fordítok neki hátat, hogy jobban szemügyre vegyem hova is keveredtünk. A sziklába vájt járat falán, mintha valamiféle rúnákat véstek volna. Talán ősi varázsjelek, melyek ereje talán rég elenyészett, de az is meglehet csupán vonalak, a derengő fényben aligha kivehetők. Megborzongtam a hűvös levegőtől, s összébb húztam magamon az inget. Erős túlzás azt állítani, hogy a kéken derengő kristályok fényében fürdik a hatszögletű tér, ám a mindent elnyelő sötétséget árnyakká zsugorítja. - Tudod mi ez a hely? - fordítom el fejem az egyik falon lévő kidomborodó műről, melynek formája innen szinte kivehetetlen. S a mellette heverő vértről, mely megsárgult már, s pókhálós csontkupacot zárt magába. A holttest mellett rozsdás kard, s sisak melyen megcsillant a kristályok fénye. A páncélon, pénzdarab nagyságú lyukak tátogtak. Visszafordulva tekintettem fel, hát ha felfelé még távozhatunk, mivel eddig úgy tűnik, se jobbra, se balra nem nyílik erre lehetőségünk. Azonban a mennyezeten apró köralakú rések tekintettek ránk.  




Vendég
Vendég
Anonymous




Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 06, 2022 7:24 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
A kezébe emelt sütemény s legelső gondolatfoszlánya hamar világossá teszi a számomra, milyen tőről fakadt a hasonlata. A szám sarkába kucorodó, nehezen csitított mosollyal figyelem, amiként közelebb fészkelődik hozzám, azonban nem akasztom meg vagy biztosítom a megértésemről, hanem csendben végighallgatom a magyarázatot, mely minél bővebben rügyezik, annál szórakoztatóbbá válik a számomra. Finoman kapaszkodok meg a vállában, ahogy szemléltetésként hasznosítja hátsó fertályomat – kifejezett elégedettségemre –, s noha igyekszem végig fenntartani az ártatlanság látszatát, végül nem tudom leplezni; a kelleténél talán tovább mímeltem az értetlent. No meg, a csípése sem segít visszafogottabb nevetésem felbugyogását elhárítani.
- Ki hitte volna, hogy egykor pogácsákkal fogok vetekedni – somolygom, mielőtt tovább incselkednék vele, és ő viszont velem. - Nem tagadom, ha olykor gondolatban meg is kísért a türelmes keringő iránti vágy, a közeledben nehéz mértéket tartani – simítom meg a hátamat cirógató karját biztatással afelől, nincs egyedül hevességében. Talán az idő vánszorgása segít majd enyhülni, csillapodni, kitartással ringatózni, bár magam sem tudom, kívánkoznék-e eziránt vagy, hogy bármennyi ajándék perc valaha elegendővé válna betelni vele. - Magam sem vágynék másra, a nap létfontosságú ügyeit már megvitattuk – pillantok le rá röpke eltűnődésemből, kisimítva az arcából egy újabb, kóbor tincset. - Mi sem tenne boldogabbá, mint szerfelett élvezni az oldaladon az élet apró, gyarlóan édes örömeit – s talán a gondolatot bölcsebb itt meg is szakítani, minek előtt még vörösen csurranó bort képzelnék ajkai mögül alágördülni, majd nyakának puhaságán végigvánszorogni, hogy aztán kulcscsontjának árkában állapodjon meg, kihívással a megízlelésére. - Árë őrizzen, ez a könnyed lepel csupán a te szemeidnek való. Máskülönben, már csak a szöktetésért is szívesen időzök kicsit a szobámban, ha visszatértünk – szélesedik ki a mosolyom a gondolatra, ami pedig a madarak csicsergését illeti… csöndes egyetértéssel billentem oldalra a fejemet, megtámasztva röpke momentumokra a vállamon, mielőtt hozzá bújva kezdenék módszeres kóstolgatásába. Ő sem hagy cserben - bár egészen más módját választja a procedúrának -, ám hiába kacérkodó, pimasz szavai, vigyora párjára talál a vonásaimon. Miként viszont a tanulmányaihoz visszaevickélünk, magam is komolyabb arckifejezéssel hallgatom a korábbi megjegyzése pontosítását. Hasán megpihentetve a fejemet, kísérem figyelemmel a mondanivalója lényegét, ami a mágiánk különbözősége ellenére közel sem olyan ismeretlen a számomra. De nem térítem magamhoz a fonalakat, az ő útja, tapasztalata és puhatolózása ez, hiszen.
- Hmm… meglehet, el kellene vonatkoztatnod a mágikus, sőt, elemi vonatkozásuktól – szólalok meg végül, elmerengőn formázva szavaimat, melyek meglehet, képtelen őrültségnek hangzanak. - Tekints rájuk akár személyekként vagy állatokként, mind-mind a maga vérmérsékletével, jellemével, személyiségével. Másként szükséges hozzájuk szólni ahhoz, hogy elnyerd a tetszésüket. Persze, ehhez magadban is meg kell lelned azokat a lehetőségeket és képességeket, melyek hozzásegítenek a sikerhez – teszem hozzá, nem domborítva ki újra, miért tartom fontosnak a meditációt, ugyanis Kóborom esetében úgy vélem, megannyi dologra magától szükséges rádöbbennie, hogy elfogadását lelje bennük. - Ne uralni kívánd őket, hanem közös munkára fogni, hátha szívesebben dolgoznak össze veled – mosolyodok el ismét, nyomon követve az ujjai közül szökdöső homokszemcsék vékonyka folyamát. De mint néhány perccel ezelőtt, újfent könnyeden fakul a szórakozottságom. Hosszú pillanatokig nem is szólalok meg, mindössze magam elé meredve gyűjtögetem a gondolataimat.
- Talán, mert megtapasztaltam, milyen elveszíteni teljesen az erőnket, s hogy kitartással semmi sem elérhetetlen. Ám ha mégsem, hálás vagyok, amiért egyáltalán visszakaptam belőle valamit. De ez egészen más, mint a tanulás göröngyökkel tarkított, nem különbül izgalmas talaját bátortalan léptekkel bejárni – öltöm végül vissza magamra a jó kedélyemet.

◈◈◈

- Nem, valóban nem. Úgy éreztem, fel kell nőjek atyám elvárásaihoz, bár nem lettem volna több egy levéltől – tekintek fel rá somolyogva, végigsimítva állkapcsának egyenes vonalán. Harmatos, gyöngéd csókját puha szeretettel fogadom, behunyva a szemeimet néhány kósza momentumra. - Magam is rádöbbentem az oldaladon, hogy a valódi szerencse nem holmi növényekben rejlik – sutyorgom a szájának, mielőtt még csintalan gondolataimnak adózva elkezdeném kibújtatni az ingje gombjait. A fejemet játékos ritmussal ingatva, érintésétől libabőrösen hagyom felelet nélkül, s meglehet, ha nem kanyarodna el a beszélgetésünk fonala, illetőleg nem jutna eszembe az ajándékát odaadni, egészen másképpen alakultak volna elkövetkezendő perceink. Ám csapongó elmémnek ritkán tudok megállj parancsolni.
- Nos, tény és való, a helyzeted egészen különleges, ám a Hullám rendjének dolgaiba kizárólag egy elementáris mágus avathat téged be. De aggodalom ne hűtse szívedet, beavatottá válni anélkül is lehet, hogy rögvest elköteleznéd magad az elemek urainak rendje mellett – egészítem ki korábbi szavaimat, a beavatás témakörénél viszont izgatottabbá teszi a szívemet a szütyő, mely kisvártatva a kezei között lel nyugodalomra. Azonban a hangulat kezdeti felfokozottsága egykettőre hullik darabjaira, s leginkább aggodalom szövi át a lényemet, amiért Rhysandom vonásait a bú és a komorság árkai szelik át.
- Nem haragszom… - biztosítom csöndesen, gyöngéden megszorítva a vállát. Vallomása okán viszont visszacsúszik az ölembe a kezem, egészen megdöbbenve a már-már képtelen véletlenségen. De nem árasztom el kérdésekkel, ellenben hagyom beszélni, s lassacskán felbuggyanó szavait figyelemmel kísérem végig. Apró sóhaj, nem több gördül le mellkasomról, hisz bár szeretném biztosítani róla, effajta véletlenek nem öltenek csak úgy formát a világ szőttesén, s minden bizonnyal oka van, hogy visszakerült hozzá az ék, bizton veszem, hogy most nem lenne erre kíváncsi. Közelebb kucorodok hát hozzá, de ahelyett, hogy én dőlnék neki támaszért kutatva, magam vonom a karjaimba, csitítva kicsit felborzolt lelkét.
- Nincs miért szabadkoznod, Rhysandom. Mindössze sajnálom, hogy épp a mai napot és épp ennek a módját választották az istenek vagy a sors, hogy visszakerüljön hozzád – sutyorgom kurta tincsei közé, ragaszkodással ölelve magamhoz közel sem törékeny valóját. - Ha egyszer szeretnél róla többet megtudni… akad varázslatom a múlt szálainak felgöngyölítésére. Talán a megérzéseid nem voltak helytelenek, talán a válasz valóban nálam rejtőzik – mosolyodok el gyengéden, mielőtt azonban még hozzátehetném, egyelőre temessük el a hátunk mögött gomolygó időfolyam rejtelmeit, újfent megreng a föld alattunk. Eleinte fátyolos morajlással, majd egyre kifejezettebben, egészen addig, míg a kosárban nyugvó üveg bor ritmusosan hozzá nem koccan a fonott vesszőkhöz. Összevont szemöldökökkel eresztem el Kóboromat, felmérve a tenger hullámait, melyekre mintha hatással sem lenne a talaj nyugtalansága. Igen hamar értelmet nyer aztán a furcsa ellentmondás, ugyanis egyszeriben elkezd alólunk kifutni a homok; apránként, de menekvést nem hagyva, húzva minket is magával, s mire kettőt pisloghatnánk, a sötétségnek zuhanunk alá.
Fájdalmas morranással érek talajt, ám figyelembe véve, hogy nem lapultam ki, sőt, egy nehézkesebb puffanásnál komolyabb ütődés nem ért, vélhetően nem pottyantunk magasról.
- Jól vagy? - szólalok meg halkan, miközben letörölve a számról némi homokot, felülök a gyűrött pléden. Körbetekintve egy barlang nedves, barátságtalan falai fogadnak, amelyek a rajtuk megülő, kéken fénylő kristályoknak köszönhetően nem burkolóznak vaksötétbe. - A Fényre… - szusszanok fel, miként lassacskán rádöbbenek, hova is keveredtünk pontosan.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Okt. 05, 2022 1:03 am
Alassëa Nosta
Örök talány lesz az emberiségnek, miként hathat egy aprócska puha csók a tenyérbe a lélekre, mint az asve termése a test s az elme rezgésére. Az odaadó érintés a törődés lehelete, akár anyák szeretete, oly gyengéd, mégis más érzéseket kelt bennem. Ahogy anyából is csak egy van, úgy hiszem igaz társból is csak egyet rendel mellénk az ég, s ahogy a szülő gyermek kapcsolat is valami egészen egyedi, úgy ez is valami különleges. Szerethet a szív többet is, de csak egyet igazán. S bár a harmónia csupán csak addig simul lényemre, míg nem volt gyarapodása kerül előtérbe. Meglehet, én vagyok a hibás. Nem igazán akartam erről több szót ejteni, de nem is Lidércem lenne, ha halkan elejtett szavak nem kapják meg figyelmét. Noha, félelme alaptalan, s hogy ezt bizonyítsam, veszek kezembe egy süteményt. Csupán csak egy momentumra akadnak meg gondolataim, míg egy réteget csókos ajakai közé vesz s nyelvén megolvad akár egy ostya. Miként kaftánjára úgy arra a falatra is irigykedve gondolok. Ismerem az érzést, mit kacagva élvez, a forróságot s nyelvének játékát. Kínzókamrák mesterei elbújhatnak mögötte. – Látod, ruganyos… - kicsit közelebb fészkelve magam hozzá emelem kettőnk közzé a szemléltető eszközt, finoman összenyomva, majd elengedve. – akár a csontokat fedő izom s szövet, rétegekből áll. Ha nem túl erősen gyakorolsz rá hatást visszanyeri alakját – szabad kezemmel nyúlok feneke alá s, miként a pogácsát gyurmázzom, a két kezem teljes összhangban mozdul. – S az imént abban a gondolatban született a hasonlat, hogy nem is oly rég ugyanígy tapadt rád a kezem – mosolyodom el szelíden, még az előtt, hogy fenekébe csípve oldalamra dőlök pimaszul, mielőtt netalán, nagy pofonnak, lennék kisgazdája. – Ahh, azért csak is magadat okolhatod… -vonom meg könnyedén vállam, nem eresztve a szertelenséget. – örömöd leled a kiéheztetésben. De ha úgy érzed nem vagyok eléggé figyelmes, s másra vágysz, úgy ne titkold – pillantok fel rá, végig cirógatva gerince vonalát. E tekintetben messze áll tőlem az önzőség s magam is tudom, vérmérsékletem nehezen tudom kordában tartani, s noha, azon vagyok, hogy számára is épp oly örömet okozzon együttlétünk, mint nekem, meglehet az ő szelídségéhez túlontúl vehemens vagyok. – Nincs ellenemre az ötlet. Ám bár tudom, hogy kiszámíthatatlan az elme, s a legváratlanabb pillanatban fakaszt új gondolatokat, felismerést, de akkor ne szóljon másról, mint a jó ételekről, a finom borról, a festői városról s a puha ágyról. Hagyjuk magunk mögött, az árnyakat, a holdat, a némaság burkát. Mellesleg szívesen megszöktetlek a szobádból, miután átöltöztél, hacsak nem ebben szeretnél jönni – húzom meg kaftánja ujját, majd annál fogva is noszogatom, ossza meg velem teste melegét. – Kissé rémisztő – nem mozgok igazán otthon az intrikában, bár nincs kétségem afelől, hogy bőven akad belőle Alora falain belül. Így hát kevésbé nyomaszt a tudat, tudván bőven akad a tornyokon belül támogatója, a hatalmi játszmákban. S bár kevés oly dolog van, mit titkolásra szánok, de játszadozok olyasféle gondolatokkal, melyek fel sem érhetnek, egy korai könyv vétellel. S noha elfogadná, sarkalatos pontja lesz a kapcsolatunknak, melyekhez még az én ajkamról is nehezen peregnének a szavak. De ez még a holnaphoz is távolabbra esik. Ettől függetlenül kényelmetlen ruhaként fogom viselni a figyelő tekinteteket. – Ezért élvezed te, a nagy dolgok erejét, noha nekem sincs okom a panaszra – kaján vigyor üti fel fejét ábrázatomon pillanat erejéig. – Minden bizonnyal, ettől még kíváncsi vagyok, mit rejtenek továbbiakban a könyv lapjai – térek vissza a mederbe, szórakozottan forgatva ujjaim közt egy tincsét, élvezve olvadó ajkai érintését bőrömön. Kérdése leheletnyi zavart kelt bennem, míg nem úgy vélem talán félreértette szavaim. – Mert egy elem könnyed formázása nem elégít ki. Mindent ugyanúgy szeretném uralni – képtelenségnek tartom, hogy akad olyan elementáris mágus, aki megelégedne ezzel. – Nem olyan egyszerű, mint más irányzatok, ahol csak egy dolog felett kell elnyerni az irányítás. A pókháló sarkain ugyanaz az erő ül, ugyanaz az erő fut végig szálain, de az elementáris mágia nem ilyen. Minden sarkában más elem csücsül, az erő ugyanaz, de más erővel kell pengetni a szálait, s én nem úgy tudom mozgatni a bal kezem, mint a jobbat – markolok az aranyló homokba, hisz úgy véltem, ha erre teremtettem könnyedén táncolnak ujjaim közt a harmatcseppek lepillantva sóhajtok egyet, gyanúsan méregetve felettem kucorodó testét. Búgó hangjára könnyed sóhajom száll az ég felé, s peregnek ki kezem közül a homokszemek. – Talán – gyanúsan pillantok le rá.- Te hogy csinálod? Hogy nem őröl fel a tudat, amiért nem uralod az erőd? – kérdem, mielőtt vágyat szítanak, lelket nyugtatnak szavai; s válik katalizátorrá, kinek csínyétől elharapóznak a lángok, felperzselve mindent.

Valóban meglepő számomra, hogy egy árva levelet sem őrizget valahol a szobájában. Természetest, hogy elfogultsággal gondolok rá minden tekintetben, már-már egy lélegző csodaként. – Gondolom, nem voltál túl boldog – ki lenne, mikor hiú remény virágait hintik el előtte. – Nekem se kell egy sem… életem legnagyobb szerencséje te vagy – akasztom álla alá ujjam, fátyolosan érintve rózsás ajkát enyémmel. – Miféle komiszság jár ismét a fejedben? – pillantok le magunk közé, figyelve hosszú, kecses ujjai útját, melynek nyomán tavaszi rügyként pattannak ingem gombjai. – Veszélyes vizeken evezel – simítom végig hasának árkait, míg megszabadul ruhájától, mind e közben beavatva „titkomba”. Ám mivel különösebb felháborodás nem követi, nem szentelek neki több időt, pedig szerettem volna lecsókolni ajkáról a döbbenet szavait. Egyéb iránt tova is gördülnek a kövek, igaz megmaradva a beavatás talaján. – Megmondom őszintén, nem emlékszem, talán ejtett róla néhány szót, ahogy az is megeshet, mivel nem ő a mesterem, nem az ő feladata – sokadik éberség italát hajtottam fel aznap, s akár hogy is, de az elme szelektálni kényszerül a rengeteg inger s információ hatására. Dicsérő szavai, mint már megannyiszor nektárként csorog végig lényemen. Puha csókkal homlokán mondok köszönetet, még mielőtt meglepetésemre a reggelt egy kicsiny szütyővel koronázza meg. Buzdítása s a nap fényét tükröződő szembogarai hamar elmossák, s helyébe valódi izgatottság költözik. Pillanatokra újra gyermeknek érzem magam, aki bár tudta, hogy egy újabb fuszeklivel lesz gazdagabb, épp olyan hévvel bontotta az egyszerű, barna csomagolópapírt. Mint eső áztatott pillangó verdes szívem, súlyos cseppnyi emlék gördül alá. – Nem – zárom össze kezem az ékszeren. Szégyenlem magam, amiért eluralkodtak rajtam az érzelmek, s nem tudtam azokat függöny mögé rejteni. – Ne haragudj – kerülve tekintetét, bukik ki ajkamon elsőként. Nem volt szándékomban, komorságot hozni a kellemesen induló napba, s leginkább megbántani, hisz oly boldog volt. – Igen, a csipkebarlangban – bólintok, hogy magam is emlékszem arra a beszélgetésre. S miként akkor nem tudott számomra választ adni, igyekeztem magam mögött hagyni. A különös utazásunk és álmomon kívül nem volt mi eszembe juttassa, leszámítva még Lenia látomást. – Az enyém… - tudom, hogy megértse beszélnem kell, különben meglehet még jobban nyomasztaná a dolog. – pontosabban azé, aki nemzett. Azt már tudod, hogy tudtam meg miféle erő lakozik bennem. Azt, azonban nem mondtam el, hogy anyám azután vallotta be, hogy atyám nem az, akit annak hittem az odáig. Ahogy azt sem, hogy nem véletlen szülte az nap a kérdésemet. Távozásakor csak ennyit hagyott maga után, egy arany szitakötőt – nyitom ki újra markom. Talán azt várom, elrepüljön, s magával vigye a csalódottságom. – Azt gondoltam, talán jelent valamit, azt hogy nem több csupán egy ékszernél, s válasz nálad rejtőzik. Sajnálom – mély levegő dagasztja mellem, kidomborodik akár a vitorlák, lassan eresztem tova a levegőt, remélve könnyebb lesz. – Ennek pedig akkor veszett nyoma, mikor utolért az „átok”. Ne gondold, hogy nem örülök neki – pillantok rá, most először, s amennyiben idő közben felült vonom magamhoz közelebb, hagyva, hogy nekem dőljön. – melengeti szívem, már csak a tudat is, hogy egy csekélységről is eszedbe jutok, s a percek, melyekre addig emlékezni fogok, míg örökre le nem hunyom a szemem. Csupán nem hittem, hogy valaha is látni fogom – nyomok hosszú hálás csókot fejére, akár ha karomba tartom, akár közelebb kell hajolnom hozzá.


Vendég
Vendég
Anonymous




Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Okt. 04, 2022 5:39 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
A fejem beletörődő ingatásával jelzem szerény egyetértésemet Rhysand meglátásaival kapcsolatosan, már ami a békepártolásomat illeti, habár nem tagadom, olykor-olykor én is kedvelek fodrokat vetni az élet nyugodt állóvizén. Ám míg egyesek köveket, sziklákat hajítanak bele tajtékzó hullámokat korbácsolva, én mindössze az ujjbegyemmel érintgetem, finom gyűrűket engedve tovafutni a felszínén. Lágy mosollyal emelem fel rá a szemeimet, fátyolosan simítva meg az arcomat érintő kezének fejét, majd tenyerébe csókolva hagyom tovakúszni gondolataink fonalát.
- Félve kérdezem, hát milyen formában? - kíváncsiskodok, elkomorodását igyekezve a felkarját érintő cirógatásommal elűzni. Mindkettőnkre ráfér az ősz és a tél nyugalma, a lehetőség, hogy rendbe szedjük magunkat, de egyelőre még a nyár tüze tombol, egyszerre éltetve s perzselve, akik hajlandóak vele együtt táncolni. - Bemelegítés… Mintha egyébiránt sokat alapoznánk rá – mosolyodok el szélesen, nem kevesebb pimaszsággal, és hogy rossz szava ne legyen, elemelek egyet a porhanyós pogácsák közül. - Nos, amennyiben ráununk a part nyugalmára, szívesen meglátogatnám veled a várost. Akár az éjszakát is ott tölthetnénk, felfedezve az este rejtelmeit, távol mindentől, ami a hétköznapjainkat jelenti. Kicsit, mintha megszöknénk – húzom féloldalas mosolyra a számat, lecsípve a kelt tészta tetejét, majd miután azt letudtam a torkomon, újabb sávot egyengetek le róla. Egy kis ideig ezzel kötöm le a figyelmemet, csipegetve, akár egy madár, viszont semmi sem képes olyan mértékben megragadni az érdeklődésemet, mint Kóboromnak akár egy csöndes sóhaja. Szavai ennek tükrében jóformán marokra fogják a tudatomat, a lehető legkellemesebb értelemben.
- Igen jó viszonyt ápolok a madarakkal, óhatatlan, hogy csicseregjenek – horkantok fel, színpadias sóhaját egy kósza csókkal lopva le ajkairól. Miként azonban visszahúzódnék, megakadok a véleménye hallatán. - Nos, kedves Rhysandom, aki a kicsit nem értékeli… A konkrétumok pedig ne engedjék a fantáziádat elcsitulni, bizton veszem, hasznukat fogod lelni a háziasszonykodáson kívül is – somolygom, kitartással cirógatva, majd becézgetve ajkaimmal a hasát. - Miért nem szeretnéd? Vagy inkább, mit szeretnél a helyébe? - pillantok fel rá némiképp meglepődve. - Meglehet, valóban a mozdulatok kurtasága az indok… - hintek ismételt csókot a hasára. - Vagy éppen a szenvedély, ami odabent lobog a szívedben. A gyakorlat pedig magáért beszél… Engem már is lángra lobbantottál…

Halk kacagásáért megérte az álommorzsákat hátrahagyni, melyek a korai ébredés és a minden izmomat elernyedésre késztető, édes megtorlása okán simultak a szemhéjaimra. Akár apró, hűvös gyöngyök, amelyek a nyugalom egy-egy zöldellő, vadvirágos szeletkéjének csodáját foglalják magukban, noha azzal nem számoltak, hogy a legnagyobb varázslat mellettem fekszik. Puha csókját szélesedő mosollyal fogadom, kitartással cirógatva a mellkasát a felsője zavaró tényezőjén át.
- Ha hiszed, ha nem, egyetlen egy sem. Pedig igyekeztem, próbálva nem kelteni egy szertelen gyermek látszatát, ám csalfa teremtések azok a levelek – mesélem, óvatos, ártalmatlannak ható mozdulattal oldva meg az ingjét, hátha benne is kirügyezik a vágy a ruháinak hátrahagyására. A magamét, mihelyt a kezeim felszabadultak, léhán hajítottam oldalvást, élvezve a mezítelenséggel járó szabadság ritka komfortját a szobámon kívül. Feltéve, ha nem számoljuk a csipkebarlang esetét Rhysandom oldalán, akinek különös, váratlan ölelése és oltalma örök emlékként pelyhedzik a bőrömön és a lelkemben. Igaz, kissé megdöbbent, elsápaszt blőd vallomása a szívemnek kedves estéről, de végül egy csöndes horkantásnál többel nem adózok képtelen jellemének.
- Ez egy szertartás, semmint próbatétel. Al-Qasim nem beszélt a rendetek szabályairól? - vonom össze leheletnyire a szemöldökeimet. - A lényeg, hogy olyan nem kerül beavatásra, akiről a mestere úgy ítéli, nem alkalmas a továbblépésre – persze ennek a megítélése ilyetén szubjektív, de egyetlen rendet vagy rangidős mestert sem sértenénk meg a döntés felülbírálásával, legfeljebb, ha a hiányosságok olyannyira szembetűnőek idő közben. - Nem sokan vették a bátorságot a megkérdőjelezésre. Aki mégis feltette a kérdést, egyszerű, mégis igaz választ kapott; olyasvalakire bukkantam, akit az elméje pallérozására méltónak találtam. Egy-két elementáris mágus rosszallta csupán egy fényes csillag elragadását, ám a fény az én szakterületem, ezzel nehezen vitatkozhatnak – húzom széles mosolyra az ajkaimat, még mielőtt átnyújtanám számára az ajándékát. Ethuil óta őrzöm, akár egy, az ékeire irigy sárkány, s ezúttal mi tagadás, izgatottság kucorodik a bensőmbe a tetszését illetőn.
- Nos, egy kicsivel több öröm még bizton elfér – billentem oldalra a fejemet, megtámaszkodva az egyik tenyeremmel a pléden, miközben figyelem a szütyő kibontását. Viszont a várt meglepettség nem olyan formán költözik a vonásaira, mint arra számítottam volna, sőt, hirtelen megdermedése ennél sokkal többről dalol. Pusztán arra nem tudok rádöbbenni, miről, hisz még ha tetszését nem is lelné a medálban, a levegő kínos langyossággal futna át közöttünk ahelyett, hogy meghűlne, mint most. - Minden rendben? - szólok hozzá szelíden, de kérdésemet újabb kérdés fogadja. Zavarodottságom tovább rügyezik a lényemen, bár temérdek jel és nyom, amit elém simít a viselkedésével, suttogva mért szavaival.  
- Nulportban egy mindenféle apróságot, régiséget árusító kofánál láttam meg, Ethuil másnapján. Kedves emléket idézett az egyik beszélgetésünkről – felelek körültekintéssel, igaz, nem kevesebb bizonytalansággal. Néhány momentumig csendben is maradok, mérlegelve a helyzetet és méricskélve az előbbi vidámságot, jó kedélyt mellőző vonásait. - Nem először látod ezt a medált… - állapítom meg, burokba rejtve kérdésemet a hol tekintetében, meghagyva a lehetőséget az esetleges válasza mélységének megítélésére.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 03, 2022 8:23 pm
Alassëa Nosta
A napkorong percről percre domborítja hátát a horizont felett, üzekedik a tenger fodraival, a part aprószemű homokjával, a fák zöldellő leveleivel, s ő maga nem pirul bele. Csupán szeretőin tündököl a szenvedély megszámlálhatatlan árnyalata. Szelíd simítással, leplezett ármánnyal mélyeszti belém karmait, átadva tüzét s teremt elém illúziót. A legszebbet. Egyedül a szél, mely ágál ellene, s hogy ne essek rabul, s égje el önön máglyámon, ragadja el karomból a fényből szőtt ábrándot. Megadó sóhajjal engedek akaratának, csitítva testem parazsát, ám lekemét nem. Az elkövetkező csíntalan percek azonban kárpótolnak a veszteségért, hisz talán soha nem hallottam még nimfámat így nevetni. Soha.
S hogy zerge gyorsaságával szökken tova, nem marad más, minthogy a felhalmozott finomságokat kóstoljam végig lefoglalva kezem s szám. – Szomorú sors vár rám akkor úgy hiszem – vidáman fordítom el fejem, nem lankadó szélesedéssel ábrázatomon, hogy az utolsó szőlőszem is eltűnjön, ha már más édes ízt nem forgathatok nyelvemen. – Nem szívleled az összetűzéseket, s leginkább kerülöd azokat vagy hajtatsz fejt előtte. Tehát, ha úgy tetszik békepárti vagy – szelíd mosollyal tekintek rá, végig simítva arcának vonalát. Nem hiba ez, leginkább csodálni való dolog, s ha csak fele annyi jóság lakozna bennem, mint benne, csak akkor érdemelném csak figyelmét s törődését. Árnyékként kísér a gondolat, hogy egyszer csalódni fog. Pillanatnyi tűnődés csupán, tengerszín szemeiben elveszve, s mivel a komorságot mára száműzetésbe küldtük, így újra kosár felkutatását tűzöm ki célul. Szemöldökömet felvonva pillantok fel rá. Felhagyva a rend felbontásával vezetem rajta végig tekintetem, felmérve az állapotokat. – Nem éppen ilyen formában született a felismerés– mosolyodom el halványan. – Nekem inkább úgy tűnik messzire kerülted a konyhát – elkomorodva ingatom meg a fejem. Eddig sem evett többet egy madárnál, ám, hogy még azt is megtagadja, magától elszomorít. Akárhogy küzdök a bennem kavargó gondolatokkal, mégsem eresztek több szót hozzá, hisz csupán beárnyékolná a semmit érő vita az eddig sziporkázó tekintetét. A vége pedig ugyanaz lenne, mint most; az ítélőképességére bíznám a dolgot. – Nagy falat lennék számodra – sokat sejtető mosollyal bontom ki a csomót a pogácsa felett. – Bemelegítés nélkül mindenképp. Egyél inkább te is – tolom hozzá közelebb, az említett puha tésztát. – Nem, akad bőséggel … Nem szeretném, ha ez a nap csak rólam szólna. Legyen a kettőnké, úgy hát ebben a kérdésben dönts te – könnyedén dőlök hátra átadva magam a sütemény kellemes ízének, s az érzésnek, hogy ma súlyos szavak nem hagyják el ajkunk, talán csak elvétve. Pihe szárnyakon szeretnék szállni, létezni, az oldalán szükségesnél többet nem előhívni a sötét múlt árnyékát a jövő fantomját. Nem gondolni még a holnapra sem, csak üres fejjel, könnyű léttel megélni vágyainkat, legyen annak bármilyen formája. Ez azonban afféle álom, mely beteljesülni csak halálom órájában fog. Lényem, lényük része elménk pallérozása, az okok keresése, a hibák kijavítása, örömünket leljük benne. Nem tudjuk elengedni a múltat, ahogy a kiszámíthatatlan jövőt sem, hisz láthatatlanul lebeg körülöttünk, így megélni sem tudjuk a jelent nélkülük. Az, hogy ne ébresszen gondolatot akár egy hamvadó rózsaszirom elképzelhetetlen, miként az is, hogy ne osszam meg vele. – A mai nap? Semmiképp. A holnap pedig rejtély. Attól függ, hogy rigó ül az ablakomba vagy egy lidérc lép be az ajtómon – bohókásan kacsintok rá, mielőtt tanulmányom jelenlegisége kucorodna közénk. A pajkos kacsintásból lenn ragadt fél szemmel tekintek rá mímelt elégedetlenséggel. Kíváncsiságát, nem hagyom kielégítetlenül. – Azok csiszolásán dolgozom, s ennek érdekében hajtom egymásra újra és újra az Útvesztő lapjait – vallom meg őszintén. – Hogy ezek a madárkák, milyen sokat csicseregnek. Elképesztő – színpadias sóhajtással adok hangot jól értesülésének. -  Meg kell, hogy mondjam a független varázslatok ez idáig csalódást okoztak. Hogy a te szavaiddal éljek, praktikusak… egy háziasszonynak – véleményem valóban kissé elkeseredett dallammal formálom meg. Valami egészen másra számítottam. – Valóban akad, ám nem szeretném, hogy ez így maradjon. A tűz, mindennél könnyebben formálható számomra, talán mert kevesebb mozdulatot igénnyel – eddig más magyarázatot nem igazán találtam rá. Vagy talán túl hamar ragadtam magamhoz az erőt, s még nem volt itt az ideje. Gondolataim hamar tereli egy egészen másféle mágiával, olyannal, mellyel boszorkány veszi eszét áldozatának. Pengeti, ujja köré csavarja kettőnk közt feszülő fonalát, elszakítva önmegtartóztatásom utolsó szálát. Megérzése jó alapokon nyugszik. Kímélet, itt most nem szerepel szótáramba. S bár vágyam az ég magaságába csap, hullámait Lidércem  teste felett engedem csapódni, hiába is hív megfeszült testtel táncba, én csak a szólamot adom egyszemélyes keringőjéhez, mégis csak megtorláshoz szól a melódia. Kínzó, gyötrő édes sóhaja, nyugtalan madárként vonagló teste nem kevésbé ad számomra kielégülést, mint vágyát hajszoló kezem neki combjai közt.
Lusta becézgetése mellkasomon pillanatokig talán percekig lebegtett a révületbe nyugtalanságom csillapítva lelkemet pillangó szárnyakra kapva. Jól esik a természet csendje, a hullámok kapaszkodása a partra, a szél simítása a homokon, melybe csak Ezaras egyenletes szuszogása vegyül cirógatva fülem. Hiába, hogy csak ez a nap a miénk, önzőn ragadom el az álomtól, magamnak követelve szikrákat vető tekintetét, hangjának búgó szimfóniáját. Halkan kacagok fel a gondolatra, melyben a tanácsos körmét rágva veszi leltárba ruhait visszaérkezve a mosodából. – Nem mondhatja, hogy unalmas az élete – szelídült mosollyal nyomok homlokára puha csókot. – Rád hány akadt beavatásod alkalmával? – kíváncsiskodok, nem igazán tudom mit is felelhetnék kérdésére. Hagyománynak szép valóban, ám a nem hiszem, hogy efféle hiedelemmel kellene a tanoncokat ámítani. Reményekkel telve merülni el a vízben, majd csalódottan távozni, hát nem éppen ad kellő okot az ünneplésre. Csendesen hallgatom az ünnepség felvázolását hol összevonva szemöldököm, hol pedig felvonva azt. – Talán jobb is, a szükség úgy hozta, hogy távozásunk előtt belepisiltem – vallomásom könnyed, mint a leveleket görgető szellő. Több jelentőséget nem is tulajdonítok neki, mint ami. Egy apró baleset. – Ennyi? – pillantok le rá, hátha netalán akad még hozzáfűzni valója. – Ennyiből honnan tudjátok, hogy a tanonc érdemes e arra, hogy a rend tagja legyen? – fordítom vissza fejem, az ég festményére a növekvő nap alakjára. Úgy véltem, akad némi feladat, melyet az orrom alá dugnak, nem mintha bánnám, az egyszerűséget … - Az, valóban nem sok – húzom félre számat, ha bár legalább az eddigi feltételezésünk bizonyossá vált.  Kissé meglepve veszem tudomásul, távozását karomból, bár a mai nap, már hozzászokhattam volna. Lábaimat magam alá hajtogatva figyelem izgatott vonásait, kissé értetlenül, gyanakodva. Hirtelen nem is tudom, igazán mit is mondhatnék, a megilletődöttség zászlaja alatt apró csókját röptébe viszonzom. – Igazán nem kellett volna – veszem kezembe az szütyőt. – Éppen elég örömöt okoztál a kisebb lakodalommal – mosolygok szelíden. Csillogó szemei, s sziporkázása azonban hamar átvándorol rám, s izgalommal teli kíváncsisággal nyitom ki a száját. Nem kukucskálok bele, inkább hagyom, hogy tenyerembe simuljon titka. Ereimben azonban pillanatok alatt hűl meg a vér. Tornádóként söpörnek végig rajtam az az érzések. Egyik a másik után. Magukkal viszik pillanatnyi boldogságom, messzire repítik, messzire a Fehér – hegységen és azon is túl. A hideg fém tenyeremben, akár a tőr a szívben. A pár centis szitakötő, sosem volt emlék, melyet azt hittem sosem látok viszont. Szárnya erezetén, s vonalán úgy csillan a fény, mintha tova illanni készülne. Mikor tudatosult bennem elvesztése nem tudtam, hogy sírjak vagy nevesek, ahogyan most sem. Keserű öröm, boldog bánat. – Hogy került ez hozzád? – suttogom magam elé, az ékszert egyensúlyozva tenyeremen.



Vendég
Vendég
Anonymous




Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 22, 2022 9:27 am
Alassëa Nosta

+16 « @Rhysand Earhgaze • credit: »
Rhysand aranyba forgatott és édes szirupként csorduló pusmogásához képtelenség volna felérni; hagyom hát őket elébb a füleimet, majd a szívemet cirógatni, melynek ketrecében a szavait örök emlékül, temérdek lakat alá helyezem. Homlokának simított ajkaimmal hintem tudatába aztán néma feleleteimet, amelyek kimondva meg sem volnának képesek közelíteni az érzéseimet; nem lenne akadály, amellyel ne tudnék dacolni érte, s nem akadna helyzet, melyben a szívem ne találna beteljesülésére. Legalább annyira duzzasztja szeretettel és vágyakozással lágyan duruzsuló hangja, szenvedélytől vibráló látványa, mint a combomat és fenekemet simító ujjai, melyeknek nyomán szikrák pattannak a bőrömön. Szelíd ragaszkodása éppen úgy noszogatja a mellkasom rabját féktelen iramra, mint kekeckedő, csintalan szavai, amik fiatal leányoknak, de talán idősebb asszonyoknak is egyaránt csalnának vörös pírt az orcájukra. Az én bajszom alatt ellenben sokat sejtető, szórakozott vigyor terebélyesedik, mielőtt a beavatás témakörén és a falatozás apropóján egyelőre elengednénk az egymással való évődés megunhatatlan zamatát.

Legalábbis ideiglenesen, hiszen Kóborom tüze cseppet sem fakul. Felhorkantok pimasz megjegyzésére s egyúttal bókjára, habár végül egyetértően bólintok. Való igaz, az ő ajkainak édességét bármilyen mennyiségben és körülmény folyamán szívesen fogadom a nyelvemen.
- Vonakodva, ha muszáj volna – csóválom meg a fejemet, szórakozottan tolva odébb az arcát a tenyeremmel, akárha valóban egy brekegő rémség kívánna csókot lopni tőlem. - S drága Rhysandom, meglepne, ha valóban így gondoltad volna – mosolygok rá, ráérősen falatozva, ízlelgetve a különböző édességeket, míg aztán a pogácsákra és valamiféle huncut oknál fogva a hátsómra terelődne a beszélgetésünk fonala. Mímelt megrökönyödéssel akadok meg a zacskózörgetésben, felvonva az egyik szemöldökömet. - Úgy véled, kikerekedtem? - nézek végig magamon, ám ha így is volna, nem különösebben zavartatnám magamat. De az utóbbi időben inkább került a bőség, semmint halmozódott volna, nem egyszer feledkeztem meg hiszen a létünk alapvető feltételéről az elmélyült munka előnyére. Hetyke szemöldökvonását egy hasonlóval viszonozom végül. - Ebédre téged terveztelek felszolgálni – somolygok, felöltve magamra némi csalfaságot. - Kevésled az ennivalót? Úgy ebédre visszatérhetünk a tornyokba, vagy amerre a szíved óhajtja. Az ylorei fogadókban példának okáért úgy hallottam, művészet a konyha is – vetem fel, mint lehetőséget, elvégre a mágia és a kristályok előnye, hogy nem szabhat gátat nekünk az idő és a tér fogalma. Éppen ezért olyan könnyed a templomba való utazásunkat is a holdnővérek kényéhez igazítani, habár erről igen hamar tovaszaladnak a gondolataink.
- Csak azt ne mondd, hogy ma tanulni tervezel? - ismét ráncok gyűlnek a homlokomon, igaz, leheletnyire ér csupán a megrökönyödés. - Mit olvasol épp? S ha már itt tartunk, még nem is kérdeztem, miként haladsz a varázslatokkal? - billentem oldalra a fejemet, elrévedő ujjaimat hagyva puha, pelyhes hasfalán kóborolni. - Feltételezem az alapvetőeket ismered, de biztosan akad, amelyik közelebb áll a szívedhez, amelyik mindegyiknél könnyebben idéződik meg. Akár a független tanok oldaláról, hiszen nem kerülte el az értesüléseimet, azokba is belekóstoltál – tekintek rá érdeklődéssel, mielőtt csókot rabolnék tőle, hogy aztán ajkainak mámorától elbúcsúzva becézgethessem tovább köldökének szomszédságában. - Meg se próbáld – figyelmeztetem csöndesen a becenevet illetően, nyomatékot a szavaim mellé a bőrének óvatos harapásával adva. - Ám ha így teszel, képtelen pimaszságodat talán elfelejthetem – keresem fel mézbarna íriszeit, de a szekundumnyi szelíd nyugalom, amely langyos légáramlattal teszi teljessé gyöngéd simítását, könnyeden kucorodik a múlt homályába, és helyét megint a komolytalanság veszi át. A hasába fújt levegő parádés rotyogással szalad tova a szélnek, éppúgy gyöngyöző kacaja, mely a legszebb dallamot jelenti a szívemnek. Jó kedélyén lobbanva képtelen boldogság surran végig a lényemen, forrósággal öntve el a legutolsó porcikámat is. Nem szívesen kegyelmezek neki, de kérlelésére siketet mímelni is éppen annyira nehézkes volna, mint gyönyörű nevetését elengedni. Persze túl sok lehetőségem nem is kínáltatik, hiszen a következő pillanatban a hátamra fordít, ártalmatlan szórakozásomnak egészen más mélységet kínálva. Sötétebbet, veszedelmesebbet, ám nem különbül vágyottabbat.
- Méghozzá úgy érzem, kíméletet nem ismerőt… - sóhajtok fel csöndesen édesen kínzó csókjai alatt, melyek alaposan megnehezítik a beszédemet. Mégis igyekszem elsusmorogni, amire kíváncsi, megrészegülten tüzes érintéseitől, ölének követelőző duzzadásától, szavainak alattomos szenvedélyétől. Kettőnk közül ritkán tudom megítélni, melyikünk is a valódi lidérc, hisz, miként kezeimet lefoglalva pendít pajzán dallamot megfeszült húrjaimon, nehéz nála gyötrőbb, gyönyörűbb végzetet elképzelni. Hagyom hát magamat az óhajának, combjaimmal egyengetve magamhoz közelebb, s csöndes szavaimmal kérlelve, hogy egyszerre játssza kettőnk muzsikáját. Nehéz pusztán a tenyerével beérni, csupasz bőrének simítását, közelségét, vágyának féktelen óhaját kívánom a magamén érezni, és ha kegyelmes gonosznak találtatik, hát ekként engedem le végül megkönnyebbült sóhajomat az ajkaimról. Csókját gyönyöröm vagy gyönyörünk utórengésének vehemenciájával viszonozom, nyelvének bársonyát gondossággal ízlelgetve, csábítva magamhoz...

Ritka momentum, mégis szavak nélkül maradok, miként a vállához simulva engedem alácsordulni a lényem elégedett zöngéit. Mellkasának egyik domborodó csúcsán járva a köröket ujjaimmal, hagyom kiüresedni a tudatomat, érzékeimet hosszú pillanatokra a bőrünkön táncoló, melegedő szélnek és a tenger csillapíthatatlan morajlásának szentelve. Szemhéjaim megfeszített koncentrációm ellenére csukódnak le, s talán ha nem szólna, szégyen szemre el is ragadna az álom. Így azonban felpillantok rá, éppen csak megmozdítva felé az arcomat.
- Mintha a példámon múlna szertelenséged – mosolyodok el. - Al-Qasim tanácsos bizton veszem, minden mosás alkalmával azon izgul a bál óta, vajon mindegyik ruhadarabja visszatér-e hozzá – nevetem el magamat csöndesen, ragaszkodó csókot cuppantva a vállának. - Az túl egyszerű lenne, elvenné a ritka lehetőség varázsát, nem gondolod? - simítok ki egy tincset megbékélt arcából, míg ő a hátamat cirógatja jóleső érintéseivel. - Szívesen megtenném – jegyzem meg, ajkaim szélesedő görbületének kíséretében. - Azonban erre sajnos nem lesz lehetőségem, dacára annak, örömmel idézném fel a legelső, emberbőrben esett találkozónkat – orromat az állkapcsa élének dörgölve akasztom meg a beszédemet egy másodpercre. - A java részében ácsorogni fogunk, míg a Tanács rangidős főmágusa elmondja a beszédét, és eskütételre szólítja fel a beavatottakat. Arra, hogy Alora mindenkori elveinek és szabályainak megfelelően fogod alkalmazni a mágiát, és hogy azt gonosz hatalmak és ideák szolgálatába sosem állítod. Utána a rendek vezetői is elmondják a magukét, köszöntve újdonsült tagjaikat. Végül a medencébe merülsz, teljesen, a fejed búbjáig, majd ha kijöttél, a mestered, vagyis én, betakarlak a rended köpenyével, és megkapod a hivatalos melltűdet. Minden rendnek más színű kristály foglaltatik benne – osztom meg vele bővebben az esemény menetrendjét, a záróbeszéd vagy egyéb, nem különösebben jelentős mozzanatát nem taglalva. - Sajnos nem sokat, csupán, hogy alátámasztja a feltételezésünket, miszerint az álmokkal kísérletezett. Viszont most az álmok helyett maradjunk a valóság talaján – terelem el a témát, az ábrázatomra visszakúszó jó kedéllyel, miközben kibontakozok melengető öleléséből. - Szeretném átadni az ajándékodat, szóval ülj fel, kérlek – paskolom meg a combját, majd a pőreséggel mit sem törődve nyúlok át a lepedőn, hogy a markomba emelhessem a sötétkék bársony szütyőt. Amennyiben Kóborom a kérésemnek eleget tett, nyújtom át számára az ajándékot. - Az istenek éltessenek még sokáig, Rhysandom. Árë aranyozza be minden napod, és Isilmë hintse ezüst csodával minden éjszakád – mielőtt még elemelhetné az ajándékát, gyengéd csókot puhatolok pirosló ajkaira, utána viszont kíváncsian várom, mit szól az aprósághoz.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 18, 2022 12:16 am
Alassëa Nosta 16+
Nem tévedtem. Ugyanazt a rügyet dédelgetjük gondolatunk talaján. Nem kisebb önfeláldozás az anya, ki koplal, ha már az utolsó falat ételen nem lehet osztozni, vagy aki szakad, viseletes ruhát hord, hogy a piciny lábacskát a szükséges cipő óvja… Némely ember valóban olyan, akár a gyertya. Elég, hogy másnak fényt adjon. Lehunyt pillákkal simulok gondoskodó ujjai alá, s csak akkor nyernek értelmet igazán szavainak, mikor a megfakult, de az el nem feledhető múlt nyomát simítja szelíden. Hajnalfénnyel festett orcájára függesztem tekintetem. – Hegyeket másznék érted, tengereket járnék érted, széllel szemben járnék érted, tűzbe mennék érted, testemmel óvnálak újra téged – citerázok arcomat érintő kézfejének bársonyán.  Magam felé fordítva, fátyolos bőrére lehelek csókot ajkára szomjazó ajkammal. A törékeny csenden, hangjának szép zöngéje fut végig, cirógatva fülem, mint rózsa hulló szirmai. Az igaz szóra, nem tudok felelni, s mit édes ajka hőn rebeg, lecsókolom róla. Játékos széllel kézen fogva siklik ki kezeim közül. S a hiba a kezemben van egyedül.
- Óhaján nem is, ám beteljesülésén? – kérdezem belső izgalomtól vibráló hangon, mellé enyhén vonom szemöldököm, s bohém mosoly villan ajkam szegletében. – Másként szökik a perc, ha vaskos köpeny rejti csábodat, mintha csak egy kaftán, melyet csupán meg kell emelni, mint egy szoknyát… - hasonlón sustorgom, fojtott szenvedéllyel közelebb vonva magamhoz, miként a vad szél öleli a fát. Míg másik kezemmel simítok végig combjának hátsó felén. A mozdulattól araszról araszra csusszan fentebb a könnyed anyag, míg bőrének hamvát hüvelykemmel hajlatánál megcirógatom. – vagy pimaszul pőrén heversz az ágyon, hogy mosolyod mögé rejtsem vágyam – azonban még mielőtt legyőz a lágy és kínzó vágy paskolom meg formás hátsóját, engedve szorításán. Számomra megnyugtató szavak hagyják el bilincsbe verő ajkait. Hisz választásom nem lévén fejet hajtok a hagyománynak, ám mégis csak felszabadultan feszengek a díszestársaság kereszttüzében, egy hozzám illőbb öltözetben. A megkönnyebbülés csupán egy pillanatig tart; ugyan nem vártam táncos vigasságot, de ott már komoly kérdések merülnek fel bennem, ha Lidércem is unalmasnak véli a szertartást. – Meghoznia kell a kedvem drága Tanácsos – összevonom szemöldököm egy röpke momentumra, de Lidércem arca, mindig gyógyír az aggodalomra, illékony füstként oszlik szét. – Nem ártana erről bővebben szót ejteni – jobb lesz felkészülni a rám váró kínokra, de mosolyogva állok elébe.  – Valóban gyönyörű munka – szögezem le, nem forszírozva tovább az ügyet. A kínos beszélgetésekre szánt perceket magamhoz ragadom, melynek végén Lidércem parton hullámzó kacaja, mely számomra szebb, mint bármely dalos madár nászdalát harsogó éneke. Hamvadó ajaka, mindent fellobban, akár egy láng, átjár a láz, feldúl érintése, vágyam forró, mely lassan gyilkoló méregként fortyog tovább ereimben, ahogy magamra hagy. Ismét. Kettőnket egészen más indokok vezérelnek a korfelhők tudomásul nem vételére, de e napot korán lenne beárnyékolni, sőt leginkább nem is érdemes csipp- csupp dologgal. – Nem? Ezt meg kell cáfolnom. Igaz, én az ajkad másik oldalán szoktam állni – vigyorodom el szélesen, s a markomban lévő utolsó szőlőszemet is eltüntetem a számban. -Szóval nem adnál csókot, ha zöld lennék és ragyás? S egy kicsit nyákos – cuppanósra várva csücsörítem a számat, kinek vonakodják megadni, amire vágyik. – Azt gondoltam a béke nagykövete vagy – incselkedek továbbra is, de azért nem hagyom érintetlenül a kosarat. – A pogácsának egy kis szuszakolástól nem lesz semmi baja, ahogy látom a tieid is szépen visszagömbölyödtek – végig mérve homlokomon ráncok gyűlnek, s miként szikrázó kékjével összeolvad barnám, hetykén rándul szemöldököm. Majd kissé csalódottan konyul le szám sarka. – És mi lesz az ebéd? És legfőképpen, mit eszel te? – mosolyodom el, még mielőtt sértőnek vélném a feltételezést miszerint megmásítva ajánlatom, nem kísérném el a templomba. – Élnék is a lehetőséggel, ha nem tudnám, mi lenne a vége – felelem, hogy aztán asztrolábium rejtelmeibe beavatva, újabb kérdések hagyják el ajkaim, egy kisebb kitérő után.  – Holnap kedvesem, a mai nap tegnap lesz, nem mellesleg vár még néhány fejezet – vallom be bűnöm, hogy azért még akadnak hiányosságaim. Fehérnépben nincs ennyi ármány, mint Lidércem becézgető ujjaiban. Cirógatása bizseregve fut végig lényemen, ajkamra fagyasztva a megdöbbenés szavait. Olvasztani csak pára vékony csókja tudja. – Hogy tudnálak megunni, hisz már hetek óta alig láttalak – leginkább az én hibám, attól még nem volt kevésbé gyötrő a hiánya. – Akkor ezentúl Konyhatündérnek kell nevezzelek – kunkorodik ajkamra pimasz mosoly, melyet hamar megtorol kínzóm. Nyíló ajkai bőrömön, nyíló Felvilág, véremet mélységes csúcsokra húzza. – Azt gondolom holnap, mindenképp nyitva hagyom szobám ajtaját neked – gyengéden simítok egy kóbor tincset, mely eltakarja orcáját, s kobaltkék foltos szemeit. Ekkor már tudom, hogy túl hamar szavaztam számára bizalmat, s az eddig bőröm alatt lágyan hullámzó izmai mélyen rándulnak össze szélnek eresztve őszinte nevetésem. – Hagyd abba, megölsz – szuszogom, s ha szép szóval nem megy, hát tettekre sarkalva gyengéden ragadom meg a vállát, s döntöm hátára. Csuklóira rámarkolva helyezem a feje fölé, helyezkedem combjai közé, a földhöz szegezve. – Igaz a mondás, a lelkiismeretes emberekből, lesznek a legjobb hóhérok. De hóhérok felett is hoznak ítéletet – harapok előbb csábító ajkaiba, majd állának csúcsába, ívébe, fülének puha húsát veszem ajkaim közé. Ölemet szorosan szorítom öléhez, hogy biztosan érezze domborodó vágyam, melynek oka egyedül ő, csak is ő, a benne lakó szeleburdi tündér. – Várom a válaszait Tanácsos – pusmogom fülébe, szenvedélytől rekedt hangon, s amennyiben szabadulni akar béklyójától engedem, s hencseredek mellé. Amennyiben az ellenállás legcsekélyebb jelét sem mutatja, úgy egyik kezemet felszabadítva fogom bilincsbe másikkal csuklóit. Választ nem sürgetve ízlelem ajkát, míg maga nem óhajtva többet hajol érte. Kóbor lelkemen eluralkodik a sötét vágy, kaján vigyorral ajkamon hagyom magára a mézízű csodát. Nyakának selymét ostromlom fátyolos csókokkal, kezem gyengéden vonszolja magát combjának ívén. – Folytassa, kérem – sutyorgom ajkának, ha bent akadt a szó, s a szövet alatt oldalát cirógatva ujjammal, mellkasának csúcsát érve körözz körülötte, mint a keselyű. Keselyű, mely megérezte a sóvárgás illatát. A dombon leszánkázva csap le áldozata epekedésére, gyengéden játszadozva ízlelgeti a bűnt. Hogy a föld megremeg, másnak nem tudom be, mint teste morajlásának. S most már hiába akarna menekülni, nem engedem, minél jobban küzd, annál jobban szorítom. – Mint egy szoknyát… legközelebb drága Tanácsos, legyen körül tekintőbb, mind a ruhával, szavakkal, s tettekkel – csókolok nyakának hajlatába, s csak akkor tapasztom ajkára szám, mikor a megkönnyebbülés elhaló sóhajai törnek fel mellkasából. Lágy csókkal illetem ajkait, engedve szorításom, s majd ha már pihegése alábbhagyott gördülök vissza mellé, közelebb húzva magamhoz. Nem töröm meg a csendet, melyben lágy dallamot játszik a tenger, széllel karöltve, arcomat pedig cirógatja a nap első meleg sugara. – Mellesleg nincs – nyitom ki résnyire szemem, úgy sandítva rá. – De talán Al-Qasim tanácsosnak akad, majd kérek egyet kölcsön tőle. Úgy, ahogy te szoktál, ezt azt kölcsön kérni – komolytalan mosollyal ábrázatomon hunyom vissza szemem, fejem alá hajlítva karom. – Majd viszek lepkehálót, összegyűjteni őket – nevetem el magam halkan az elém táruló kép láttán. – Beosonok a szobádba, hogy felmelegíts. Amíg én pancsolok, ti mégis mit csináltok? Mármint, gondolom, van valami előre megírt szöveg, de utána? Beugrotok mellém? – apró köröket rajzolok hátán, s mivel hajt a kíváncsiság, miféle érzelem ülhet ki arcára a képtelen kérdések hallatán, pillantok rá. – Ám sikerült valamit megtudnod, abból a papírfecniből, ami megmaradt?


Vendég
Vendég
Anonymous




Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 11, 2022 6:31 pm
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
- „Ugyanakkor nem lehet egyszerre látni a dolgok kezdetét s végét” – folytatom az idézetet megszelídült mosolyom kíséretében, a sajátjaimat tartó ujjait puha cirógatással csalogatva maradásra, hiszen mégis csak a jelen az, ami igazán számít. S az enyém mellette simul, szorosan, elválaszthatatlanul, rémisztő, ám egyben gyönyörű ragaszkodással. Nem hiába örvend a szívem a mai napért; megannyi évnek előtte kivételes, kék rózsa hajtotta bimbóját, akinek tövisein fennakadni éppen olyan megtiszteltetés és eufória, mint bársonyos szirmait csókolni.
- Azok, akik sokszor a legkevésbé sem vágynak ékesen tündökölni – felelem következő kérdésére, elmerengve eltűnődött ábrázatán, melyen csalafinta játékot űznek a habos felhőkön megtörő, színpompás fénynyalábok. Éppen csak megránduló szemöldökén fátyolosan gördítem végig az ujjaimat, kitapogatva az álomvilágból hátramaradt, mostanra szinte teljesen begyógyult sérülését. - Manapság talán nem, de egykor hatalmasabb erők megmozgatói voltunk mi, varázslók. Noha azt mondják, ő ennél is kivételesebb volt, az istenek kegyeltje – mesélem elcsöndesedve, meg sem kísérelve szoros marokra fogni a múlt képlékeny, könnyeden illó emlékét. Ha bárki élne abból az időből, volna képes egyedül igaz történetet regélni, de ennyire még én sem vagyok öreg. - Amit hozzáteszem, fenntartásokkal kezelnék, hisz az is tudvalévő, a régi históriák az idő múlásával mind egyre színesebbé válnak – mosolyodok el haloványan, még mielőtt huncut csókjával és pajkos szavaival el nem űzné a tudatunkról a letűnt korok porhanyós füstben úszó rejtelmeit.
Szerencse, hogy pironkodásomat már régóta elnőttem, ugyanis szavainak okán kolibri szárnyára fekszik fel a szívem, éppúgy a gyomrom. Szertelen jó kedélyem mögé hessegetem hintésnyi zavaromat, mely leginkább arról értekezne, rajta kívül nem valószínű, hogy akadna más, aki féltékenységgel méricskélné a puritán öltözetet.
- Nem hiszem, hogy az időnek lenne ebbe beleszólása – sutyorgom magunk közé, mellkasának simítva bordáim ketrecét, melyből dalos madár siet kiszabadulni, hogy messze énekelhesse izgatottságtól teljes szenvedélyét. - Hisz nincs kelme, ami elnyomhatná a szívem óhaját, ha rólad van szó – somolygom ajkainak, melyekről a továbbiakban sem sajnálja ravaszan ámító szavait bőséggel mérni. - Nem szükségeltetik, van választásod, míg a fehér színébe öltözöl. Mindenki abban lesz, ki-ki a maga zsákjában vagy preferált viseletében – jegyzem meg a szemöldökeim csintalan megvonásával. - S ha már szóba került, nem vagyok tisztában vele, mi mindent tudsz a ceremóniáról, ám jobb, ha felkészítelek – tekintek rá, momentumokra elkomolyodva, a kelleténél hosszadalmasabb szünetet tartva a mondandóm folytatása előtt. - Az unalomra – mosolyodok el aztán. - S nem volt fáradtság, bántott volna, ha nem a sziget legszebb betűi felett görnyedsz – legyintek léhán, és könnyelmű pimaszságomnak hamar meglesz a foganatja. Ritkán engedem az érzéseimet szabadon szárnyalni, azonban mi tagadás, Rhysand napról napra, óráról órára és percről percre hámozza le a lényem kényszerű vagy természetes rétegeit. Ugyan a testemet mindössze centikre emeli a talajtól, de a valómat a felhőkig repíti. Képtelenül nehéz pusztán centikre válni sziréneket meghazudtoló ajkaitól és végzetes gyönyört ígérő ölelésétől, ám úgy érzem, az időt ma nem szükséges korbáccsal hajtanunk. Akad ideje érlelődni a bornak, hogy aztán a legédesebb nektárként csordulhasson alá a torkunkon.
- Az idő szoros markának elengedését meg tudom érteni – simítom kósza szekundumokra gondoskodó tenyerébe az arcomat, minek előtt a figyelmességéről regélő zacskókat vetném tüzetes vizsgálat alá. Az általa kedvencnek megnevezettet kotrom ki következőnek, s az édessel keveredett savanyúság csöndes hümmentéssel lel a méltatásomra. A mézes különlegességet is górcső alá veszem, megszimatolom, viszont egyelőre félreteszem. - Nem vagyok különösebben édesszájú, így megvallom, ezzel a mézes édességgel még nem is találkoztam. Viszont a citromos a kedvemre tesz nekem is – osztom meg vele az ítéletemet ajkaim könnyed görbületének kíséretében, és felhőtlenségemen az sem csorbít, hogy újabb komiszságom lát napvilágot Neriyra kisasszony vonatkozásában.
- Még az hiányzott volna… - szusszanok fel szórakozottan. - Ami pedig azt illeti, ez egy mester esetében is bármikor előfordulhatna. Nem különösebben fogalmazott meg elvárásokat, s tekintve, hogy alapvetőn engem keresett… - horkantok fel, de miként kérdés tárgyát nem képezi, végső soron ő sem bánta a gyakorlatot, hát ennél mélyebben nem merítkezek szabadkozásba a döntésem vonatkozásában. A szabadmágusok éke temérdek indok felett érezhetne hálát, s ha a pénze kárba is veszett volna, tanulópénznek még mindig megteszi. - Efelől semmi kétségem. Azért a pogácsákat ne nyomd össze, és a barack is érettebb a kelleténél – jegyzem meg, szélesedő mosollyal figyelve a kutakodását. Igyekeztem bőséggel válogatni a rendelkezésre álló gyümölcsökből, igaz, a pékáruk tükrében nem vittem túlzásba a lehetőségeket. Egy-két tökmagvas, sajtos és juhtúrós pogácsa keveredett a repertoárba, hogyha a Mámbor üdesége mégis csak égetné a gyomrunkat, legyen mivel elcsitítani. A szőlő mellé egy kis sajtot is csomagoltam, s tekintve, hogy húst ritkábban eszek, azzal nem is fáradtam. A könnyed olvasmányokat még a pakolás közben félretettem a pokrócra, hogy a lapokra véletlen se kerüljön bármiféle étel foltja, egyedül a csillagóra maradt hátra figyelmetlenségem oltárán. Látva, miféle körülményességgel halássza ki magának, ismét vehemens ragaszkodással telik a mellkasom, így a kosarat a fejünk fölé tolva, fészkelődöm közelebb hozzá. Nedves, viszont-csókja puha sóhajt ereget világgá a mellkasomról, s egy virgonc szekundumra beleszédülök üde illatába.
- Nincs mit csodálni rajta – ingatom meg a fejemet jámbor mosollyal, ugyanis nem hiszem, felérhetnék az igazán nagy találmányokhoz. - Képtelen teremtés, ne prüszkölj mert még úgy ítélem, levegővel kell kínáljalak – illegetem végig az ujjaimat a hasán, akárha zongora billentyűin játszanék hóbortos dallamot. Persze látva, hogy a korábban felkínált, majd feledésbe merült süteményért nyúl, kis híján elsápadok. Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy jóízűen félbeharap egy omlós, mézes-mandulás kockát, amit őszintén szólva megkóstolni sem mertem. Yda szerint nincs aggódni valóm, de bizton veszem, amennyiben megízleltem volna, delelőre sem érek ide az újabb próbák és kísérletezések okán. Ártatlan kérdése mindenesetre tesz róla, hogy a feszengésem oldásaként jóízű kuncogás bukjon elő belőlem.
- Így jobban belegondolva, fontos óra volt, és szemléltető eszköznek is nevezhetjük a végeredményt. De edd csak nyugodtan, amennyi jól esik – mosolyodok el szelíden, lecsippentve a szája szegletéből egy apró morzsát, amit aztán gondossággal eltüntetek az ajkaim között. Érdeklődésemet végül biztonságos terepre kanyarintom, avagy a kezei között tartott szerkezetre, és a vele kapcsolatos információkra. - Holnap? Mi lesz holnap? - kíváncsiskodok, mímelt gyanakodással méregetve fenyőmézszín szemeit, amelyeknek édes csapdájába képtelenség nem beleesni. - Nos, ha nem unsz rám egy egész nap után, holnap is láthatsz – mosolyodok el szerényen, félrehúzva a leengedett asztrolábiumot, hogy felsőjét óvatosan feltűrve simíthassam végig hasának puha, bársonyos völgyét. - Noha az anyámat nehézkesebb lenne meginvitálni, ugyanis nem tagadom, nélküle szenet ropogtatnál épp – horkantok fel, majd mandulától ízlő ajkaira szelíd, egészen fátyolos csókot hintek. Nem tart tovább néhány csalóka momentumnál, ugyanis a hasához kucorodva folytatom a bőrének kóstolgatását. - A csillagórát? - emelem fel a fejemet, leheletnyi értetlenséggel keresve fel pillantását. - Miként is volt az imént? Sértő, hogy ez kérdés tárgyát képezi – mosolyodok el szélesen, visszahajolva a köldökéhez, ahová kíméletlenül fújok rotyogós levegőt, remélve, ezúttal ő sem fogja vissza csilingelő kacaját. S csupán azt követően, hogy igazán megdolgoztam nevetőizmait, engedem vissza a figyelmemet az utazásunk részleteire.
- Gondolod, hogy még nem próbálta senki…? - bukik elő belőlem csekély megrökönyödéssel, bár nevetése és magához húzott kezemre hintett csókja hamarost biztosít róla, megjegyzése a humor talaján fogant. - Úgy vélem, elébb a kedvesével kellene szót ejtenünk. Bizonyosan többet tudna nekünk mondani, mint amit eddig tudunk, s annak nyomán elindulhatunk Regorin problémájának felgöngyölítésén is – tárom elé a véleményemet és az elképzelésemet, a folytatásban pedig egyedül a talaj kisebb rengése akaszt meg. Nem kifejezett, éppen csak érezni másodperceknyi morajlását, mielőtt egyszerűen elcsitulna. Én sem vetek rá különösebben ügyet, a szigeten időről-időre előfordulnak földmozgások. - Példának okáért, hogy hol rejtegeti a jegyzeteit Regorin. Ami a mérgezett ládájában hevert, úgy gondolom, csekély részlete volt a munkásságának – vonom össze a szemöldökeimet, eltűnődésem kísérőjeként cirógatva a hasát. Hosszú pillanatokra adózok a csöndnek, arcomat is megpihentetve Kóboromon, és amíg füleimet a tenger lágy búgása simogatja, addig egyéb érzékeimet Rhysand becézgeti. S mire felocsúdok, már egészen más körött járnak a gondolataim.
- Visszatérve a beavatásra, van egyáltalán fehér holmid? - szegezem neki a kérdést váratlanul. - Valami vaskosabb anyagot ajánlanék, a Csipkebarlang vizében kell majd merítkezni. A Lebegő-fa elhullajtott leveleit szórják előtte bele, éppen csak néhányat, így ha egyetlen egy is megakad a ruhádon, emlékül tarthatod, s úgy tartják, szerencsét is hoz – mosolyodok el gyengéden.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Szept. 11, 2022 3:24 pm
Alassëa Nosta
Felszegett állam megereszkedik, tekintetem a vezérlő csillagról pedig a hosszan elterülő tengerre süllyed. Szavai korholást mellőzve emlékeztetnek az aprócska részlet feledéséről. „ Valóban” csak magamban mormolom, s máris más megvilágításba kerül a jövőnek hátrahagyott történet. Felhozhatom mentségemre, hogy visszatérésemkor jobban nyomasztott a gondolata annak, hogy szívén, lelkén begyógyíthatatlan sebeket hagytam. Hinthetek szép szavakat, melyek talán elvennék éles látását, mint a por melyet Isilme hint ránk az éj érkezésével, elnehezítve szemhéjunk. Mégsem teszem. A folyó kivájta medrét, eltéríteni hiábavalóság lenne, mentségem, aligha ha akad a tényre. A szégyenség pírjét arcomon, pedig hamar elfújja a hajnalfényeivel érkező pajkos, frissítő szellő. – „Minden vég egyben a kezdet is „- idézem egy nevére már nem emlékszem bölcs szavait. Mindenesetre ez sokban függ attól, hogy honnan is vizsgáljuk az állítást. Akad, aminek nincs kezdete, ám van vége, és éppen úgy igaz ez fordítva is. S hogy a gyarlóságnak, mikor lesz vége vagy vége lesz egyáltalán, azt talán még az istenek sem tudják. Mint el nem mondott terv, reménylik álma. S ki lennék én, hogy összetörjem, tudja, mit gondolok. Fűszál az ember ebben a világban, melyet a forróság eléget, tépett, melyen ott a múlt lábnyoma. A lét ablakán, a lelkek pára foltok, melyek a növekvő sötétséggel tűnnek el. – Hanem kik? – gördül le ajkamról a kérdés, felpillantva újra a rózsákkal, leanderekkel s halovány ibolyákkal tűzdelt égre. Gyermeki ártatlansággal fogant kérdés is lehetne, afféle, mikor még mindenben keresik az értelmet, mikor még csak ismerkednek az élettörvényeivel, a mindenek miértjével. Hazudva állítanám, hogy tisztában vagyok azt élettel, annak minden megtapasztalható dolgával, s noha választ sejtem, mégis kíváncsi vagyok, ebben egyezik e véleményünk. – Nocsak…- enyhén rándul magasba a szemöldököm, amint újabb „titokra” derül fény a mágia fellegvárával kapcsolatban. Majd amilyen gyorsan emelkedett a magasba, ugyanolyan gyorsan is ereszkedik vissza, miként elhessegetem az újabb kérdés gondolatát. Jó eséllyel egy kis kitartással vagy csak a könyvtárost megállítva egy kérdés erejéig választ kapok a könyvesházban is. – Miféle erőt uralt az elf varázslónő, hogy képes volt visszaszorítani ellenségeit? Hisz csekély tudásom birtokában úgy vélem egyik irányzat sem képes efféle pusztításra – minden kétséget kizáróan erre a kérdésemre is fellelhetem a választ a megfelelő tekercsben, ha nem a számomra engedélyezett sorok közt, úgy a tiltott rengetegben. De immáron, hogy végérvényesen sikerült alapjaiban megismerkednem az elementáris mágiával, kétlem, hogy engedély nélkül betehetem oda a lábam. Ami pedig rengeteg papírmunkával, kérdéssel és várakozással jár. Hát kinek van arra ideje? S ha már az idő – hűtársa mindkettőnknek, neki szerető, számomra esküdt ellenség – a kettőnket el nem hagyó, kapcsolatunk egyik pillére noszogat, hogy immár ideje puha ajkáról lecsókolni a hűs harmatot. Csak azután csakis azután szólok, miután fürge fuvallat cikázik közénk, s hívja magával rokonát csalfa szeretőmmé szegődött nimfám. Bánom már, hogy nem ajánlottam testem négyzetcentimétereit áldozatul érintésének, szemének incselkedő pajkos csillanására. – Nos ehhez ruha sem kell, arcpirító gondolatok keringenek fejembe még akkor is, ha csak eszembe jutsz. Épp oly kívánatos vagy számomra nyakig öltözve, mint egy szál pendelyben, mint mezítelenül. Csupán az idő mértéke változik, mikor érzi meg szívem a szíved dobbanását –engedem a röpke pillangót ajkamon őrizve ízét, testemen testének melegét dédelgetve. – Ahogy kívánod – egyezem bele könnyedén, szíveseben töltöm most időm, gondokat magunk mögött hagyva. – Nem üres szavak hagyták el ajkam mielőbb, valóban különös eleganciát kölcsönzöl a darabnak, szerencsés, hogy viseled. S imígyen féltékeny is vagyok rá; míg te látványomat sajnálnád másoktól, én egy rongytól sajnálom, hogy hozzád simul. Gyötrő a tudat – halvány kajánsággal ábrázatomon, pihentetem rajta szemeim, remélve bőséggel elégítettem kíváncsiságát. – Mellesleg van választásom? Nyugtass meg, hogy nem szükségeltetik egy zsákba bújnom. Még meg sem köszöntem a könyveket, mit a kalligráfiással készítettél  – vonom fel szemöldököm. A szórt fényben nyújtott látványa sem utolsó, ám pimaszsága felbőszít, s nem elégszem meg vele. Ritkán hallatott kacaja gyöngyökként pereg végig gerincemen, s nem is sejti, a mai napra szebb ajándékot nem is adhatott volna. Felhőtlen boldogsága, mindennél többet ér. A követelt csók csupán a ráadás, mely könnyű nyári fuvallatból nőt tornádó, s ha megfontoltságból nem bontakozik ki karjaimból, hajnalból alkonyatba hajlana az idő kereke, míg én a tenger zúgásával kevert sóhajába fulladok. – Nem igazán tartom számon, az éveimet- vonom meg enyhén vállam. – Ennek ellenére természetest, gondoskodásod felemelő érzés – hálás pillantással simítom arcát, az azt kísért puha mosolyom pediglen kiszélesedig a zacskó halk zörrenésére. – Valóban… -biccentek; sejtésem, hogy az ártatlan kérdés leheletnyi próbálkozás megvezetésemre. – a fehér, a citrom savanykás íze, különös párosítás az édessel, s kevésbé émelyítő is. A másik mézből készült, kissé nyúlós, s ha megnézed olyan, mint egy tengeri szivacs, többen készítik, s a cukrosbódés egy bárddal darabolta fel – hívom fel figyelmét a másik édességre, mely a papírban lapul, ám nem feledem az indokot, amiért szóba hoztam a szabadmágusok gyöngyét. – Mivel nem varázsolt békává– vigyorodom el egy röpke pillanatra. - Félig, mint már tapasztaltad az alkímia sem egyszerű tudomány, egy apró hiba és máris oda az idő és a pénz – már a gyümölcsök sokasága is bőven elegendő lenne, mégis furdalja oldalam, mit rejt a vesszőből font véka. – Nem tagadom így volt. Ne aggódj, gyorsabban rámolomki annál – minden bizonnyal így is lenne, hisz az elmúlt napokban, hetekben leginkább kerültem az ételt. De a sok finomság láttán, gyomrom megadta a szólamot. Éppen a fejemet dugtam bele, s nem kis meglepetésemre olyat találtam, amibe beletört volna a fogam. Gondoskodó ajka apró libákat hív elő bőrömön, s míg frissen nyírt tincseim közt bújik, kissé elnyújtott csókokkal illetem nyakának v – vonalát nyelvem hegyével, nedvességet hagyva puha bőrén. Igen, tudom – válaszolom kissé csalódottan, azonban elismeréssel tekintetembe. – Ámbár, még nem illesztettem össze darabjait, s használni sem használtam. Csodálkozom, hogy még nem lopott el magának valamily tudós társaság – mosolyodom el, s nyomok röpke csókot orcájára. – Pff, sértő, hogy ez kérdés tárgyát képezi – prüszkölök mímelt sértettséggel, s a drámaiság nevében, még a fejem is elfordítom, de éppen csak annyira, hogy a letakart tálcát húzzam magunk közzé. – Süti…- kerekednek el szemeim, amint lerántom róla a leplet, s legyen bármilyen ízű és alakú játszó kismacska módjára vetem rá magam. Az első félig megrágott falattal a számban dermedek meg egy pillanatra - … ugye nem éppen egy fontos óra anyagának a szemléltető eszközét falatozom – húzom be nyakam a vállaim közé, bár a édesség másik felétől nem kívánok megszabadulni. Sok szó esett már a süteményekről s a polcokról egyszer éppen a Hold templomban. Még a mai napig kedves emlék számomra. Ismerve Lidércem, nem lepődök meg, ha összeköti a kellemest a hasznossal.  Csendes ámulattal forgatom a ketyerét, s figyelem búgó hangon rebegő újabb információkat, melyet érek is meg nem is. Hagyom egyengetni ujjaimat, s mikor a tűk a megfelelő ábráknál állapodnak, megfordítva ellenőrzöm le az időt. – Csodálatos – a számba rejtve a süti darabot, fekszem a hátamra, immár két kézzel fogva a szerkezetet, s mint kisgyerek a kedvenc játékát tekergetem ide oda. – Bárki is csinálta ezt a süteményt, üzenem, neki tartsa meg a jó szokását és holnap várom sok szeretettel. Ezt vajon, melyik laborból vetted kölcsön? – sandítok félre az asztrolábium babrálásából Lidércem felé, majd eresztem le a hasamra. – Valamit azonban nem értek. Miért szükséges tovább várnunk? Az eddigi ok, mi az utazás ellen szólt okafogyottá vált. Van más oka is, mint a papnők hallgatási rituáléja? Dolgunk Reginorral van, aki, tudjuk, ott alussza álmát, mint a mesebeli hercegnő. Néhány erősebb pofontól biztos észhez térne – amennyiben Lidércemen az elborzadás csekély jelét is látom, a megállapításra, úgy komolyságom pillanatok alatt válik köddé, s nevetve húzom ajkamhoz kacsóját csókot lehelve rá. Ha netalán mégsem rázná meg az ötlet, úgy csak folytatom. – Nyilván nem, de akkor nem azon kellene töprengeni, hogy miként is hozhatjuk vissza az éberségbe? Talán visszahozhatjuk a toronyba, mégis csak biztonságosabb lenne itt kísérletezni vele. Mit akarsz megtudni a papnőktől?

Vendég
Vendég
Anonymous




Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Szept. 09, 2022 12:31 am
Alassëa Nosta

« @Rhysand Earhgaze • credit: »
- Különös dolog, mi ragad meg az emberemlékezetben, nem igaz? Habár a háborúkig a dicsőség csarnoka emelkedett ott, hol most a lithla bontja virágát a megfakult szobrok tövében – nem tudhatjuk, hogy száz évekkel ezelőtt, mely akár meg van ezer is, Alorand vajon kért volna-e az imádatból, ami manapság a szigeten övezi? - Szeretném hinni, hogy vezeklés az, amit létrehozott. Karcsú vigasz, mégis reménység, hogy a legnagyobb pusztítás talaján sem késő valami újat, valami páratlant alkotni – teszem hozzá eltűnődötten, mielőtt Rhysandra simítanám a tekintetemet. - Olykor a történetek csak történetek – mosolyodok el szelíden. - A csillagban gyönyörködve röppent fel bennem a gondolat, adós voltam az övékkel. Noha úgy vélem, a legnagyobb áldozatokat sohasem azok hozzák, kiknek a neve végül a legékesebben tündököl – osztom meg vele szerény véleményemet, még mielőtt a sziget népességének alakulására terelődne beszédtémánk fonala.
- A feljegyzések alapján kisebb települések éltek a szigeten, zömével emberek, varázstudatlanok, noha annak idején a mágusokhoz képest bőséges túlerőben voltak. Feltételezések szerint Eithriel győzelmét követően lassacskán elvándoroltak, az idő vasfoga pedig felőrölte a nyomaikat. Leszámítva a vendégvárat és környékét, az az épület idősebb a tornyokénál – felelem meg a kérdését, ám nem bánkódom, miként a múlt háborgó, olykor zavaros vizéből a jelen kristálytiszta folyójába merítkezünk. Csalfa mosolya hamar párjára talál a saját vonásaimon, amint megrövidült, selymes tincseit kitartással cirógatom, csavarom az ujjaim között.
- Megtisztelnél, habár a kezem lefoglalását illetőn ne aggódj különösebben, temérdek lehetőségük akad rajtad nyughatatlanságuk csillapítására – jegyzem meg pajkosan, majd bőséggel mért, édes bókjait szemeim lesütésével és a fejem oldalra biccentésével fogadom. Puha szájának gondossága egyhamar elcsitít bennem bárminemű feleletet, ajkainak bársonyát ízlelve hintem hát tovább nyelvére a sajátomra tapadt, ragaszkodással teljes „szavaimat”. - Önzőségből. Hogy a ritka alkalmakkor éppúgy gyönyörködhessek az ajkaid szegletében mélyülő, édes árkokon s melengető tekintetednek huncut csillanásán, mint most – somolygom, ujjbegyeim kósza érintésével becézgetve dús ajkait, majd nyakának határozott vonalát. Értetlenkedése azonban elcsitítja szórakozottságomat, és kendőzött szomorúságom mellett óvatosan mérem az aggodalmamat.
- Ejtsünk szót erről később, korai a tudatunkat tervekkel nyüstölni – pillantok rá elnézéssel, amiért egyáltalán ilyesmivel traktáltam a napnak éppen csak bimbózó szakaszában. Orrának játékos koppintásával igyekszem visszaterelgetni magunkat a szertelenség légies talajára, és szerencsére ő sem rest társulni mellém.
- Nehéz eldöntenem, azért becsmérled ilyen szavakkal az öltözéket, hogy minél hamarabb ledobjam magamról, vagy, hogy választás híján magad trappoghass mezítelen a tornyok folyosóin – töprengek el egy árva momentumra. - Nem mintha szemeimet nem gyönyörködtetné, legfeljebb másoktól sajnálnám a látványt – mosolyodok el ravaszan, majd szabadkozása okán fejemet ingatva lépnék a pléd felé, ha nem húzna magához a derekamnál fogva, akár egy kíméletet nem ismerő ragadozó. Óhatatlan nevetés bugyog elő a mellkasomból, mihelyt a talajtól megemelve ostromolja érzékeny nyakamat megannyi csókjával, s bizton veszem, önfeledt szórakozásom még a tengerben is visszhangot ver. Erősen kapaszkodok a felsőjébe, felkarjainak izmos formáiba, amíg talpaim újfent a hűvös homokot nem érik.
- Nem volt fáradtság, Rhysandom. A legboldogabbá tesz a te boldogságodat látni – simítom a mellkasára a tenyereimet szoros ölelésében, libabőrösen duruzsoló hangjától és kósza érintéseitől. Hagyom magamat a puhatolózásának, elnyíló ajkakkal fogadva csalfa harapását, majd ráérős csókját, melynek szelídsége alatt kis híján megrogynak a térdeim. Felsőjére markolva tartom meg magamat, miként mélyülő táncunk alá mozdulok az állammal, ám kezeim hamar kúsznak a nyaka köré, hogy ujjaim dús haját túrhassák. Porcikáim hirtelen lánggal égve vágyakoznak az övéihez tapadni, s attól tartok, ha nem eresztjük egymást, szenvedélyes követelőzésünk oltárán a reggeliből ebéd, majd az ebédből vacsora lesz. Elmosolyodva, szerető sóhajjal dörgölöm hát egymásnak az orrainkat, majd egy utolsó, balzsamos csókot rabolva lépek el tőle, hogy a pokrócra helyezkedve mérhessem fel az általa hozott zacskó tartalmát.
- Ez a te napod, s máskülönben, nem kevésbé melengeti meg a lelkemet a figyelmességed – pillantok rá hálásan, miközben az étkezés sorrendjére fittyet hányó gyermekként veszek egy kóstolót a számba. Nem különösebben tartom magamat édesszájúnak – kivéve, ha Kóborom mézízű ajkairól van szó -, ám alkalomadtán én sem bánok némi csemegét. - Valóban? - vonom meg a szemöldökeimet, ízlelgetve az almaízű darabot. - Nos, mindketten jól tettétek. Melyik a kedvenced? - kíváncsiskodok a porhanyós cukorba hempergetett édesség ízvilágáról, sejtve közben, hogy Neriyra kisasszony emlegetése nem kizárólag futó gondolat. A feltételezésem pedig nem csal meg. - Nem tagadom, bátorkodtam merészen ajánlkozni, ám van egy olyan megérzésem, beváltottad a hozzád fűzött reményeit – újabb nyalánkságot tüntetek el a számban, figyelve közben, ahogy a kosarat magához húzva kezd kutatni benne. - A gyakorlás remélem a javadra és a kedvedre vált végső soron – tekintek rá érdeklődéssel, egészen ártalmatlan ábrázattal. Kár volna tagadni, elsősorban Rhysand tanulását szerettem volna elősegíteni, cserébe azért, nem firtattam Neriyra kisasszony kétségbevonható választását a bájitalok terén. - A végén elmerülsz abban a kosárban, Rhysandom – jegyzem meg egy szórakozott horkantás kíséretében, aztán félretéve az édességes zacskót, nyúlok el mellette. Füle mögé nedves csókot hintek, mélyen szippantva a friss eső és némi menta üdeségét rejtő illatát, amely minden alkalommal képes a végletekig részegíteni. Hosszan szuszogok a tincsei között, mielőtt elemelve a fejemet a kezei között tartott szerkezetre pillantok.
- Feltételezem, tudod, mire való. Nem mellékesen magam raktam össze ezt a darabot – osztom meg vele a csekély információt, amely nem különbül tesz büszkévé. - Az utazás, amit emlegettem, a Hold templomára vonatkozott, s remélem, változatlan számolhatok a társaságoddal – emelem rá a szemeimet újfent, érdeklődéssel várva válaszát, és csak aztán folytatom a beszédet. - Bizonyos időszakonként a papnők némaságba merülnek, és a mostani fogadalmuk újholdkor ér véget, pontban holdkeltekor. A hold fázisainak váltakozását akár fejből is megmondhatjuk, de a pontos időt nehezebben. Készítettem egy kiegészítő kört a betétkorongra, ami kizárólag a Hold nyomon követésére szolgál – inkább érdekességképp hoztam magammal a ketyerét, semmint azért, hogy helyben tűnődjünk a megfelelő induláson, de nem kevesebb lelkesedéssel segítem az ujjait úgy forgatni a korongot, hogy az égitest pontos helyzetét és idejét mutassa. - Amennyiben megfordítod, a hátlapon a naptár alapján leolvashatod, hogy éppen egy hét múlva lesz esedékes az újhold, kelni pedig sötétedés után fog két órával. Előbb nem is érdemes indulnunk.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Nyugati part Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Ivy & Evelyn - Part I.
» Druida part

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Fehér-tenger :: El' Alora-
Ugrás: