Az utolsó sátor is felállításra került, s a nap díszként villant meg csúcsán, mielőtt az éjszaka dermesztő csöndje takarta be a tábort. Mindenki tudta és tette a dolgát. Széthajoltak a fűszálak talpam alatt, ahogy sajátom felé vettem az irányt. Megvan a helyem a ranglétrán, s az nem a legalsó, s így megvan a privilégiumom, hogy nem kell osztoznom a legénység többi tagjával. A sátor lebeny hangosan csattant a hátam mögött, s mintha csak egy másik világba léptem volna, simult lényemre az ismerős közeg. A tűzrakó tálban szelíden nyújtózkodtak a lángok a csúcsfelé, de kitartásuk hiábavalónak bizonyul, úgy tűnik ma éjszaka sem érik el céljukat. Ellenben kellemes meleget ontott magából. A nyár már a küszöbön áll, de az éjszakák hűvösek, noha a sivatagi éjszakák után, barátságosnak is nevezhetem, s szinte megváltás két lábon a talajon állni, a hónapos hajóút után. Magamba szívom a füstölők illatát, s könnyed mozdulattal oldom meg köpenyem, mely nesztelen rendeződik halomba a földön. Bár még jócskán van idő, míg elérjük Calden falait a fegyverrel, mely mynzashi feltalálókat dicséri, s a császárok megannyi ulront adtak ki érte. Csak az istenek tudják, miféle háborúra készülnek, de amint tudomást szereztem róla, azonnal üzentem az illetékeseknek. A válasz nem váratott magára sokáig: “Nem kerülhet a császárok kezébe. Folyamatos tájékoztatást kérünk.” S ezzel elindult a gépezet, melybe, hacsak egy porszem is kerül... S már így is felütötte a fejét a gyanú, hogy kém férkőzött sorainkba. Hát se megszégyenülve nem akarok állni a kígyók feje előtt, ahogyan a fejemet sem akarom elveszejteni még. Kényelmetlenül dörzsöltem meg a nyakam, s ahelyett, hogy arcomról lemosnám az út porát, az összetekert földabroszt egy határozott mozdulattal gördítettem ki. Tudtam, hogy ebben a pillanatban néhány sátorral arrébb a száznagy is ugyanezt teszi, ugyanarra készül amire én. Levelet fog írni, megadva helyzetünk, ami nem messze Nulportól egy kisebb tengerparti kikötőnél van jelenleg. Okos döntés volt, hisz a nulporti zsiványok, olyanra vethetnek szemet, mely valljuk be, nem az ő súlycsoportjuk. Durva számításokat végez, mennyi idő alatt érjük el a helyet, ahol átadásra kerül a szállítmány. Még az előtt kell megtörténnie az rajtaütésnek. Az Ilasea mellékágát követve fogjuk elérni a folyót, a két elágazás közt veszélyes lenne átkelni a súlyos rakománnyal, megsüllyedne az ingoványos talajon, s híresztelések szerint veszélyes banditák vették be oda magukat. Leerya előtt érdemes lefordulni, azt mondják akad a nulporti és ylorei határ mellett egy a háború alatt használt “titkos” kereskedelmi út. A mai időkben elvétve, ha használják. Az elvezett Calden határáig a Dhelához.
- Becslésem szerint, három hét - mormogom magam elé, s bánom már, hogy nem figyeltem jobban térképészet órán. Sebtében kapok elő egy tűzlevélpapírt s rovom rá a betűket, az útiránnyal s számításaimmal, s csak remélni merem, hogy eléggé sikerült kiismerni a száznagy gondolkodását, s nem tévedek. Megérdemlek egy kupa bort.
***
- Fod krein viin, Fod faal Iilah mahlov hi, Fod faal Lom washes shun, Fod faal Gol carries hi... / Mikor a Nap felragyog, Mikor a Hold felkarol, Mikor a Víz tisztára mos, Mikor a Föld magán hordoz.../
Szapora és hangos levegővétel. Rossz előérzetem támad, hisz nem az enyém az bizonyos. Óvatosan fogok rá a mellettem pihenő kardom markolatára, hátra pillantva a vállam felett.
- Moloch... mit keresel itt? - vihar fellegek árnyékolják be tekintetem, s vonásaim. Fogalmam sincs mikor érkezett, de a döbbenet az arcán, arról árulkodik éppen eleget hallott. Olyan lassan emelkedek fel, akár a vadász, hogy meg ne rémissze a bokorban lapuló nyulat.
- Én csak szólni akartam... hogy készen van... mi ez? - miközben beszélt én a bejárat felé oldalaztam, ő pedig ösztönösen távolodott el tőle s tőlem, közben pedig az asztalon heverő levelet próbálta megfejteni. Aligha járt sikerrel a semmire nem hasonlító vonalakkal. Azonban ahhoz nem kellett sokat töprengenie a hallottak s immár a látottak alapján, hogy jelenleg egyikünk helyzete sem túl rózsás. Hát nem a legélesebb fejsze, de az ösztöneit bárki megirigyelhette volna.
- Pont az, aminek gondolod - megadóan sóhajtok fel. Mi mást mondhatnék? Ilyen helyzetbe ritkán vág az esze az embernek úgy, mint a beretva.
- Nem is tagadod? - Nem. Lenne értelme? - vonom meg a vállam. Még magam is meglepődőm, milyen könnyedre sikerül a mozdulat, pedig szívem olyan hevesen ver, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Hol rám, hol az asztalra veti szürke tekintetét, melyben vadul izzik a már csak parazsat őrizgető tartó hunyorgó fényei. Szinte látom, ahogy homloka mögött forognak a kerekek. Tudta, hogy bizonyíték nélkül, aligha hinnék el szavát; biztos vagyok benne, hogy felhajtott már pár kupával. Meggondolásra intve csóváltam meg a fejem. A sorsát nem kerülhette el akkor sem, de bizonyosan kevesebb kellemetlenséggel járt volna. Legalábbis annál biztosan, ami ezután következett. Arra is rájöhetett, hogy a bejáraton nem távozhat harc nélkül, ezért a tőrjét kirántva ugrik az asztal felé ujjai közé gyűrve a levelet. Felelőtlenségem miatt, most szívhatom a fogam, de esküszöm, ha megérem a következő alkalmat, sokkal körültekintőbb leszek. Megkerülve próbál kitörni, azonban előre sejtve tőrét lépek ki s szúrok előre, bízva abban, hogy belerohan a pengémbe. De azok a fránya ösztönei... idejében tér ki oldalra, nem számolva a háromlábon álló tűzrakó tálra, melyből - megütközve benne- könnyed szajhaként borul a földre, lángra lobbantva mindent mi éghető. Riadtan ugrunk hátra mindketten, kötéltáncosok ügyességével lábujjhegyen egyensúlyozva a kiömlő parácsló széngombócok közt. De a sors éppúgy kacsint rám, miként a mielőbb írta alá halálos ítéletem. Görcsös ujjai lazán engedik útjára áruló soraim, egyenesen a futótűzként terjedő hőségbe.
- Köszönöm - vigyorodok rá, az egyre magasabbra csapó tűzfal mögül.
- Merénylő! - kiáltok torkom szakadtából mialatt saját testemen ejtek sebet kardommal, s hátrálok ki az enyésző anyag közül.
***
Ha bár Moloch távozott a “hátsó kijáraton” s bevetette magát az erdőbe, jobban nem is alakulhatott volna az eset. Órákon át keresték a fák közt, de sehol sem találták. A nyomai ugyan a közeli kisvárosba vezettek, s látták is vélni a friss élelmet felvevők a városban tartózkodó vándorcirkusz tagjai közt, de kerülték a feltűnést. Napok óta rostokolunk itt; gyökeret eresztett a parancsnok gondolatai közt a “suttogás”, miszerint Moloch az áruló. Nagyobb ostobaságot nem is követhetett volna el, minthogy felveszi a nyúlcipőt, ezzel is magára terelve a gyanút. S én éppoly eszement lettem volna, ha nem ütöm a forró vasat. Ha vannak is percek mikor felbugyog bensőmben a szánalom, hamar el is kergetem. Oda lett a sátram s osztoznom kell a legénységgel, nem beszélve az éppen hogy személyessé vált holmiimról, s ha már itt tartunk, nem volnék igazi kilyuggatva, s bár csodásabb díszt aligha kaphatna egy bitó, mint én, nem vonzz a gondolata.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudjam hol keressem a férfit, akit az egész küldetéssel bíztak meg. Nem vagyok, a személyes kedvence, azonban elég érett ahhoz, hogy ezen felül emelkedve enged bepillantást életének apró részleteibe. A szikláról kitűnő rálátás nyílt a városra, az onnan kivezető útra. Felkaptatva az emelkedőre, állok meg néhány méterre a férfitól. Ez alatt a pár nap alatt ráncai megkétszereződtek, kialvatlan, s figyelmetlen.
- Uram... - Mi van már megint! - förmed rám, belém fojtva a szót. Pillanatokig csak hallgatok, láthatatlanul vibrál a levegőben a kétség, a döntés súly húzza a vállát. A mindig egyenes hát, meggörnyed alatta. Ajkamba harapok, hisz magam is sokat gyötrődök a gondolattól.
- Mondd – hangja akár a sóhaj jut el fülemig, s kénytelen vagyok visszafordulni, pedig már majdnem magára hagytam.
- Ki kell adnunk a parancsot – lapos pillantással néztem le a távolodó szekerekre.
- Minél tovább késlekedünk, kicsúszik a kezeink közül s értesülései az egész feladat vesztét okozzák! - noha aligha lenne bármi hatással a mostani ügyem sikerességére, hisz a levél már elért - mellesleg pont Moloch, aki továbbította - az illetékesekhez, de az életemre, s annak fő feladatára veszélyt jelentett. Elég, ha csak szárba szökken valaki fejében a vád, még ha hihetetlennek tűnik is.
- Más megoldást kell találnunk. Nők és gyerekek vannak azon a szekéren. - Leginkább félvérek. S később talán százszor ennyien fognak odaveszni – kimondom a varázsszavakat. Legalábbis bízom benne.
- A legtöbbjük. Kell lennie más megoldásnak, s meg is fogom találni - elhalkul a hangja, s tovább mered maga elé a magaslatról.
- Ártatlanok is vannak ott, nem adok parancsot a kivégzésükre - közelebb lép és kihúzza magát. Egy szívdobbanás, ennyi ideig állom a tekintetét és lehajtom fejem.
- Értesz. Helyes – azzal visszafordult. A tőr váratlanul éri a bordái közt. A gőzőlgő hamu alatt találtam rá, mikor valami használhatót kerestem a romok közt. Hangtalanul sikolt segítségért, de csak habzó vér bugyog ajkai közül. Nem ilyen halált álmodott meg magának, nem ilyet, ahol tusájának nincs tanúja, csak az ég s néhány fűszál. Még egy utolsót szorít karomon, hiszem, hogy egy szebb világba távozott. Sutyorgó imát kap fel a szél, s óvatosan a földre helyezem. A barnak üresen kémlelik az eget, nem zavarja már a nap fénye, s én visszafojtom magamban a késztetést, hogy lezárjam szemhéját.
- Sajnálom - suttogom, s mellé ejtem a bizonyítékot. Véres kesztyűm, elrejtem köpönyegem alatt, s letörlöm a szemem alá gördülő harmatot. Szükségem van néhány pillanatra, hogy lábaim meginduljanak velem a balliszták felé.
« taggeld; @neve • Zene; ide • credit;
❖ »
