Vendégvár

Tulveron Krónikái :: El' Alora

“There’s no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.

Általában biztosabb voltam a saját dolgomban, de az ismeretlen környezet és a váratlan idegen még váratlanabb közvetlensége igencsak megzavarta gondolataim. Hazudni könnyű volt, ha az ember megtalálta a rögtönzés táncra hasonlító ütemét, de az elf mintha kezem rángatásával az ütemből is kihúzott volna, nem csak el a folyosóról. Laquen, szabadmágia, Durfar mester, levelek... mondogattam magamba szinte imaként, hogy ne felejtsem a szavakat még hirtelenjében sem, ha újra szóba kerülnének.
- Volt pár évem megtudni, hogy nem vagyok az - próbáltam erősködni az elffel szembe, hogy nem, nincs szükségem megkóstolni a konyha süteményeit. Kegyetlen lett volna egyszerűen csak szigorú mesterként leteremteni az elfet és sarkon fordulni, pedig a sütemények további emlegetését hallgatva szaporodott bennem erre a kényszer - de a szituációt nem éreztem mégse megfelelőnek egy hasonló kirohanáshoz. Ráadásul a fiatal (vagy talán nem is volt az?) olyan naívan törékenynek tűnt, akinél biztosra vettem, hogy a kutyaszorító megúszásának nem ez volt a legjobb módja.
Következő szavai pedig csak tovább bizonyították azt, amit már korábban is gondoltam. Nem tudtam mi lett volna rá a megfelelő szó, mert a gyermeteg jelzőt mindig is nehezemre esett olyan kortalannak tűnő fajra használnom, mint amilyen a mieink voltak... mégis ott volt valamilyen gyermeki ártatlanság abban, ahogy beszélni kezdett hozzám. Arra képeztek, hogy a hasonló helyzetekben állást találjak, de hirtelen mégis úgy éreztem, hogy a belém vetett vak bizalma miatt nagyon el vagyok tévedve a gondolatok mezején.
- Jó, legyen – adtam be a derekam elhadarva a két szót, szinte egyből azután, hogy mondandóját befejezte. Mikor még a szigeten éltem, a templomnak volt egy kutyája, az pedig épp olyan bűnbánó lesütött tekintettel tudott bámulni az emberre, mint ahogy az elf is nézett rám. Nem lehetett nemet mondani, bármennyire is akart volna az ember... Ráadásul én tényleg nem ellenkezhettem, mert még csak az hiányzott volna ha most odacammog a mesteréhez é eldurzsolja, hogy Lala itt van. - Legyen, együnk egy édestésztát. Mutasd az utat kérlek ehhez a híres konyhához, közben meg áruld el nekem kérlek, hogy hogyan is neveznek. Elvégre illene tudnom, hogy mégis kit kell dicsérnem Durfarnak.

“There’s no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.

Amikor kihúzta magát, én is kihúztam magam. Ösztönös reakció volt, amit képtelen voltam levetkőzni vivern örökségemből: mindig rá kellett licitálnom a másikra, nekem látszódnom a nagyobbnak és fontosabbnak. Ez, meg a drágakövek indokolatlan gyűjtögetése volt az az átok, amit öt évtized alatt sem tudtam megtagadni önmagamtól, még ha próbálkoztam is.
Magamon éreztem a tekintetét, olyan érzésem volt zavart pillantásaitól mintha az arcomból kívánna kiolvasni valamit, ami nem volt ott. Valószínűleg csak az egészéges paranoia gondoltatta velem azt, hogy bármi árulkodót is talált volna zabolázott vonásaimon, de azért jobb volt félni, mint megijedni. Nem kaptam hát el a tekintetem, ahogy a szemkontaktustól sem féltem: akartam, hogy tudja nem talál többet annál se a szemeimben, se a ruhámon, mint amennyit elbeszéltem.
- Ha így van, Durfar mester majd elintézi - na igen, arra nem gondoltam, hogy egy mester mégis mit keresne itt. Az újonckeresés is csak egy gyenge próbálkozás volt a kertelésre, valószínűleg egy tapasztaltabb személyen nem is működött volna félig se ilyen hatásosan a magyarázat... Vagy más legalább a szemöldökét megrántotta volna jogosan, mert mégis mi szüksége lett volna az ilyen diákkeresésre egy mágusnak a hóborton kívül.
Átvettem tőle a levelet, felnyitás nélkül süllyesztve el a köpenyem alá biztonságba. Kissé sajnáltam az elfet, biztos voltam abban, hogy meg fogja dorgálni mestere azért, mert rossz személynek kézbesítette a levelét, de nem szándékoztam itt maradni egészen addig, hogy a zavarodás kiderüljön. Ez az akció megbukott, ha jót akartam magamnak még a mai nap folyamán útnak indultam El' Alorából, vissza se nézve még vagy pár évig. Voltak még mágusok a Sólymoknál, akik képesek lettek volna elvégezni ezt a munkát és bár fájt a pénz amitől így elestem, de nem érte meg az arany a kockázatot.
Másodszorra történt meg rövid találkozásunk folyamán, hogy a torkomon akadt a szó. Már épp induláshoz igazítottam köpenyem és épp köszöntem meg volna a fiatal elf segítségét, mikor úgy döntött ő jóvá teszi hibáit. - Igazán nem ke-- - de számomra kissé szokatlan közvetlenséggel már kezembe is karolt és húzott magával, mielőtt a mondat végére értem volna. Hirtelen zavarom nem voltam elég gyors elűzni arcomról, szemeim szigorúbb vonalból elkerekedtek, szemöldököm pedig kérdőn kúszott fel a homlokomra. Jól hallottam, hogy a falak közé kísér?
Valahogy kételkedtem abban, hogy Laquen a szabadmágus mester és Durfar régi ismerőse elég kidolgozott álca volt ahhoz, hogy a városi világban megállja a helyét. A fenéket, már ezen a folyosón kívül veszélyes volt, de nem sodródni az árral talán még jobban.
- Köszönöm, de nem vagyok édesszájú - próbáltam udvariasan hárítani, továbbra is engedve neki, hogy húzzon és közelebb vonjon magához. Meglepően sok erő szorult belé termetéhez képest, visszafogottan és feltűnés nélkül nehezen lettem volna képes kicsúszni a csapájából.
- Ylore-ból. Valószínűleg minden süteményt ismersz, amit egy elf konyha adhat - persze nem Ylore-ból jöttem még csak El' Alorába sem. Calden lett a nem hivatalos székhelyem az utóbbi öt évben, de jobbnak láttam ha valamit hazudok... elvégre ha igazat szólok akkor elég hamar kiderült volna, hogy mennyi fehérhajú szabadmágus él a városban.
- Ne haragudj, de mi lenne ha inkább itt a vendégvárban keresnénk egy békés helyet, hm? - rendhagyó mód most én kérdeztem, lassítva, nem engedve már úgy akár erőszakosnak is mondható útmutatásának a vár folyosóin. Be kellett látnom, hogy egyetlen utam maradt a megmenekülésre rögtönzött álcám határainak feszegetése nélkül... Az pedig az volt, ha az ő szabályai szerint játszunk. - A sütemények és Durfar is várhat. Egyébként is biztosan örülne, ha váratlan vendégéről nem őt faggatnád, hanem egyenesen engem kérdezel. Mesélek amiről szeretnél, de attól tartok megfáradtam az utazásban ehhez a rohamtempóhoz.
Csak akadt itt egy könyvtár ahova le lehetett ülni, mesélni pár hihetetlennek tűnő történetet, majd eltűnni a semmiben...

“There’s no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.

Általában nem szoktam hanyag lenni, az a luxus nem adatott meg. Egy tintanyom nem lehetett ujjam hegyén, sokszor még egy hajszálam sem állhatott rosszul, mert a Kékek közt voltak olyanok, akik már fehér hajkoronám és vélt elf örökségem miatt máglyára dobtak volna. Elképzelni nem tudtam volna mi történt volna ha akár ők, akár a Kigyók egy hasonló titkos üzenet hagyásán kaptak volna. Valószínűleg nem hordozott volna ölelésében többet egyik rend sem, de lehet hűtlenségem miatt még én sem hordozhattam volna tovább a fejem testemen.
Tény, hogy a vendégvárban a kelleténél jobban... elkényelmesedtem. Ugyan érezhetően mágia vett körbe mindenhonnan, a tanoncok akikből áradt a misztikus energia mind épp csak elkezdték tanulni áldásuk valódi erejét. Magabiztos voltam, hogy bármilyen konfrontációba is kerültem volna, abból fölényesen lettem volna képes kijutni: az újoncok zöme ugyanis nem csak harcos nem volt, de még mágiája is nagyobb veszélyt jelentett önmagára, mint másra.
Azonban az erőszak mindig a legutolsó fegyver volt, amit megérte bevetni. Ugyan a holttestek nem beszéltek, de néha hasznosabb volt, ha volt valaki aki hazugságaid helyetted is terjesztette, mert életben hagytad és meggyőzted az igazadról. Az előttem álló fiatal elf, akinek talán - a faji konfliktusokra való tekintettel meggondolatlan mód -, fekete fülbevalója csak tovább hangsúlyozta hegyes fülét, épp olyannak tűnt mint akit a szavakkal meg lehet győzni. Lehet a nálamnál kisebb és egyértelműn nem harcos termete, vagy gyermeki kíváncsisága miatt, de meg sem fordult a fejemben, hogy egy több száz éves elf bölccsel állok szembe, hanem valakivel aki nálam is fiatalabb.
- Nem történt semmi - mondtam válaszul a hebegésére, amiből a "Durfar" és "meg fog ölni" szavakon kívül nem nagyon tudtam mit kivenni. Megnyugtatott, hogy látszólag ő is épp olyan zavarodott volt, mint én belül, csak ő külső megnyilvánulásain sem tudott úrrá lenni. Motyogása épp elég időt adott arra, hogy egy magabiztosabb képet képes legyek felépíteni magamról, azzal a félszigorral tekintve rá, amivel réges-rég a saját tanáraim is néztek ha valamit elrontottam.
Következő kérdése egy mély sóhaj kívánkozott felszakadni belőlem. Hát persze, hogy észreveszi a mágiát és megnehezíti az életem. Ha megvetettem volna a lábam, akkor karomhoz tapasztott keze nem lett volna elég ahhoz, hogy félrelökjön az útból és közelebb érjen a halványuló jelhez... Azonban határozottan gyanúsnak tűnt volna ha kőszoborként, válasz nélkül meredek csak rá. Félreléptem és hagytam neki, hogy a varázslatot vizsgálja - addig is gondolkozhattam egy válaszon gyors kérdésáradatára. Mire szóra nyitottam volna a szám a vonal már teljesen elhalványult a falon, ő pedig újabb lelkes magyarázatban kezdett. A válasz az ajkamon maradt, szemöldököm pedig homlokom közepére futott össze.
Nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszerű volt megúszni az egészet. Egyszerűen túl egyszerűnek tűnt, hogy látszólag már tova is suhant az egész kérdéskörön.
- Éjmágiával ilyenre nem leszel képes sosem  - mondtam két mondata közé beékelve sajátom, a köpenyem végre kirántva talpa útjából.
Egészen utolsó kérdéséig nem voltam biztos abban merre tudnék ebből az egérfogóból menekülni, azonban Durfar mester vendége említésével készségesen elém fektetett egy menekülőutat. Tudtom szerint arcom az emberek körében fiatalnak számított, azonban ezüst hajamból fakadó kétes örökségem még az ismeretlenek szemében is kérdés tárgyává tette valódi korom. Úgy gondoltam, hogy most pontosan erre a rejtélyre kell rájátszanom, ha meg akartam úszni a helyzetet. Nem volt nehéz összerakni, hogy a fiatal elf ennek a bizonyos durfarnak a tanítványa volt, így ha engem a vendégének hitt volna akkor talán tiszteletből békén is hagyott volna és nem kérdezősködött volna.
- Hallottál már a szabadmágiáról? - kérdeztem, kikerülve az egyenes válaszadást. - Nem sokan művelik a mágusok közül és akik igen, azokat is megveti a társadalom, mint valami kitaszítottakat. Én Laquen vagyok, szabadmágus mester, Durfar régi ismerőse.
A következő percek sorsdöntők lehettek, hogy teljesen halál fia vagyok vagy sem. Merész hazugság volt, olyan, aminél minél kevesebbet kérdeztek vissza annál jobb volt... Reméltem, hogy az elfet is jobban leköti majd a szabadmágia rejtélye, mint a Durfarral vélt ismertségem, mert őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy kiről beszélt.
- Hagyni kívántam néhány nyomot a falakon, amik a megfelelő időben felfedik magukat egy szabadmágusnak, hátha lapulnak ezzel az áldással a falak mögött összezavarodott diákok. Persze, megzavartak benne - utaltam váratlan felbukkanására még mindig legalább olyan morcosan, ahogyan véltem egy kortalan mester reagált volna. - Gondolom téged küldött nyomomba, igaz? Az öreg Durfar, soha nem tudta a saját ügyeit maga intézni.

“There’s no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.

Megvoltam győződve arról, hogy bármeddig is él az ember, a világnak lesznek olyan sarkai ahol sosem fordul meg. El' Alora számomra épp az a hely volt, ahova az ereimben csörgedező mágia ellenére se gondoltam soha, hogy létemben beteszem a lábam. A Nagy Híd, az egekbe törő mágustornyok mind legendákba, vagy inkább mesékbe illő helyek voltak, de a várost mégis zártnak éreztem. Lehet csak a szabadmágus vagy a fák közé vágyó vivern részem kiáltott szabadságért, de mindenesetre kellemetlenül éreztem magam a tornyok és tornyoknak ható hegyek ölébe... És még csak a vendégvárban voltam, nem is az "igazi" palotában.
Nem is ma terveztem betenni a lábam a valódi mágusok és nem csak az újonnan érkező tanoncok közé. Ugyan azt mondtam a tanulás vágya hozott ide, szabadmágiám végleges megzabolázása, de mint sok más, ez is csak hazugság volt. Kerestem valakit, akit a Sólymok kértek találjak meg... Egy vivernt, aki hozzám hasonlóan az emberek közé próbált elegyedni, azonban álcája hamar megbukott, ráadásul nem a megfelelő népek előtt. Állítólag ártott a felbérlőmnek, de nálunk nem lehetett tudni ebben mennyi igazság volt. Ha vélni látta, hogy vivern, az egyenlő volt egy halálos ítélettel. Te pedig, akinek meg kellett találnod nem kérdeztél.

Négy napba és végtelen figyelembe telt, mire egyáltalán megtaláltam a leírásnak megfelelő szerencsétlent és még háromba, míg biztos lehettem abban, hogy ő volt akit kerestem. Szeme rövid, kígyószerű villanása elárulta a közös étkezdében, azonban aki nem rá fókuszált észre se vette. Húszasnak látszott, bár fajunknál ez szinte jelenthetett bármilyen kort, megélt tapasztalataink ritkán voltak arcunk barázdáira írva.
Követtem először csak a szárnyakig, ahol valószínűleg mint újonc, el volt szállásolva. Soha nem tűnt úgy, mint aki tisztában volt azzal, hogy követik, így ma már egészen a belső folyosókig mertem nyomába lopódzni, mielőtt egy szembe érkező három fős csapat miatt el nem vesztettem nyomát. Mint minden alkalommal, most is mágiát terveztem használni, hogy megjelöljem az utolsó helyet ahol láttam és másnap visszatalálják a vendégvár labirintusában. Alapos körültekintés után kezem a falhoz érintettem, készen arra, hogy az igére koncentrálva egy egyszerű X jelölőt hagyjak rajta, ami holnap ugyanebben az időpontban újra feltűnik majd számomra...
Azonban a mozdulatom félbemaradt, az ige pedig egyetlen vonal után megszűnt létezni a koncentrációm hiányában. A vonal, amit képes voltam húzni félkész mágiaként ragyogott a falon, melyet reméltem szélesnek nem széles, de nyurga testem kitakar.
Valaki egyenesen a hátamnak ment, zavartság teljes hullámait küldve végig fejem búbjától lábujjaimig. Mennyit látott? Kérdezni fog mit keresek itt? Bajban vagyok? - tolódtak a kérdések egymást lökdösve gondolataimban, miközben lassan, átgondoltnak tűnve hátra fordultam. Nem engedhettem, hogy az arcomra ráíródjon a rajtakapottság érzése, tudtam, hogy úgy kell viselkednem mint aki pontosan tudja hol van és miért van ott.
- Bocsánat? - kérdeztem vissza, szemöldököm felvonva. - Esetleg tudok valamiben segíteni vagy csak a puszta véletlenség sodort a hátamba?
Lehettem volna ideges, kiabálhattam volna, hogy elűzzem, de hirtelenjében úgy gondoltam a velem szemben álló, sajátomhoz hasonló hajszínű tündét a közvetlen hangnem talán jobban eltántorítaná a felesleges kérdések feltevésétől.
- És a köpenyemre, amin egyébként még mindig állsz - próbáltam tekintetét a földre vezetni, finoman a talajra mutatva, mielőtt vállaim mögött észrevenné a lassan halványuló elsült mágiát.