Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Világunkban megkülönböztetünk az általunk ismert állatok mellett különleges lényeket, melyek két fő csoportra oszthatóak. Az egyik csoportba tartoznak azok, amelyek Tulveron létrejötte óta jelen vannak a világban, sokan részesei a mindennapi életnek, és zömével ismerik is őket. A másik csoportba tartoznak azok a lények, amelyek a Káosz Birodalom létrejöttével szaporodtak el körülbelül kétszáz évvel ezelőtt. Ezek a lények többségével ártó szándékúak, ám nem ismerni mindet, hiszen egészen frissen bukkantak fel a világban. Állítólag időről-időre a Káosz Birodalom bizonytalan energiáiban megnyílik egy átjáró, mely ezeket a szörnyeket ontja magából, de egyelőre bizonyíték erre nem létezik. Az viszont tagadhatatlan, hogy azóta van ténylegesen is tudomása róluk Tulveron népének, mióta bekövetkezett a végzetes katasztrófa.
Általános lények
Szárnyas Bellis Az egyik legkedvesebb lény Tulveron földjén. Egykoron szoros kapcsolatot alakítottak ki az elfekkel, így manapság is ők azok, akikben megbíznak, a többi fajtól ódzkodnak. Nehéz elnyerni a bizalmukat, ám ha sikerül, akkor ragaszkodó, hűséges társakká képesek válni. Küllemüket illetően változatos színekben és mintázattal fordulnak elő, habár a leggyakoribb a kék szőrzet. A hímeket a nőstényektől az oldalukon húzódó fekete csík különbözteti meg. Szárnyakkal rendelkeznek, azonban egy-két méternél magasabbra nem tudnak velük felemelkedni. Vélhetően evolúciós maradvány. A bellis egy erszényes emlős állat. Egy egyed körülbelül húsz évig él.
Egyszarvú Limlin A limlin számos mendemonda alapját képezi, talán azért, mert olyan ritka állat, hogy még az elfek hosszú életük során sem mindig találkoznak velük. Kistestű, macskánál nem nagyobb patás lény, melynek fején enyhén hajlított szarv ékeskedik. Ez a szarv rendkívül értékes része, ugyanis a fajok zöme mágikus erőt tulajdonít neki. Úgy tartják, hogy a termékenységet és a fiatalság megőrzését segíti elő. Szerencsére nem szükséges hozzá a limlin levadászása, a szarvasokhoz hasonlóan időszakosan elhullajtják a szarvukat. Állítólag a limlinek a lebegő fák környékén éltek, így El' Alorában olykor-olykor előfordul a felbukkanásuk telihold idején.
Pericalum Ez a lény a Sötét erdő lápos területein él. Régen a bundajáért előszeretettel vadászták az emberek, míg az orkok és törpék a különleges, rúnának tűnő jellel vésett koponyájáért, melyet az otthonaik díszítésére mind a mai napig előszeretettel használnak. Sajnos emiatt a populációja mára kihalófélben van, és veleszületett adottságai sem igazán segítik hozzá a túléléshez. Rendkívül veszélyes tud lenni, ha módja van rá, hiszen éles fogai és a húst könnyen szántó karmai vannak, viszont teljesen vak, a hallása pedig csakugyan fejletlen. Kizárólag a szaglására és a rezgésekre támaszkodik. Egy egyed körülbelül másfél méteresre képes nőni, és ha nem vadásszák le, akár hetven évet is elél.
Celer Ez a lény elsősorban a hegyekben érzi jól magát. Nem agresszív, azonban ha megrémül, képes alaposat és fájdalmasat harapni, a nyálában található töménytelen kórokozó végett pedig könnyen elfertőződhet a fogai ütötte seb. Nem nő nagyobbra, mint nyolc centi. Hosszú "haja" tüskés, ami az önvédelmét szolgálja elsősorban, akár egy sündisznó esetében. Összegömbölyödve közlekedik s gurul egyik helyről a másikra, néha követhetetlen sebességgel. Alapvetően nem egy intelligens lény, de ha elnyerjük egy egyed bizalmát, úgy kisebb feladatokra, esetleg levelek szállítására rávehető.
Erdőszellemek Az erdőszellemek egy gyűjtőfogalom egy igen ritkán látható és tapasztalható lénycsoportosulásra. Ezek a teremtmények rendkívül apróak, néha még a celer magasságát sem haladják meg, küllemükben pedig változatosak. Némelyikük akárha gallyakból állna, akadnak, akik toboz-, makk-, málnafejjel rendelkeznek, megint mások furcsa kis manókra emlékeztetnek. Ők az erdők gyógyítói, a beteg fákat, növényeket gondozzák, és csak ritkán engedik magukat láttatni. Akinek viszont szerencséje van és elnyeri a lények bizalmát, áldásokban részesülhet; egy erdőben táborozó például arról számolt be, hogy reggelre makkokkal, ágakkal és levelekkel szegélyezett körben ébredt, mely állítólag az erdőszellemek szerelmi áldása. Békés lények, azonban tudják, hogyan kell rossz fát tenni a tűzre, amennyiben kiérdemlik a haragjukat.
Feyde A feyde egy kimondottan ősi lény, amely mióta világ a világ, jó barátságot ápol a vad elfekkel illetve a druidákkal. Szent küldetésük az erdők védelme és őrzése, ezért bárhol előfordulhatnak, de leginkább a Sötét erdőben pihennek, és segítik távol tartani a betolakodókat. Intelligensek és érző lények, a levelek, ágak zörgésével kommunikálnak egymás között, de képesek a beszédre is, ha nagyon megerőltetik magukat. Békések, amennyiben viszont megsértik őket vagy bántalmazzák az erdőiket, képesek gyilkolni. Ismert egy rokonfajuk a Karmazsin-erdőségben, melyek vezetővel is bírnak maguk között; ő a Vérfa. Amennyiben az ottani feydék megölnek valakit, a Vérfának áldozzák a testét, ami a törzsén hordozza tovább az áldozat arcának lenyomatát.
Troll Hegyek, barlangok jól ismert lényei ők, akik messze földön híresek iszonyatos bűzükről, gusztustalan főztjükről és az extremitást súroló ostobaságukról. Alapvetően nem rosszindulatúak, mindösszesen nincsenek tisztában a körülményekkel, így véletlenségből szoktak ölni vagy akkor, ha befolyásolhatóságukat valaki alaposan kihasználja, majd a saját malmára hajtja. A legtöbb troll két-két és fél méteresre is képes megnőni, és arról sem szólt még a fáma, hogy karcsúak volnának. Rendkívül testesek, masszívak, akár a kőszikla. Nem is könnyű velük elbánni, ugyanis bőrüket kérges bevonat védi a viszontagságoktól.
Faolin A faolin egy sivatagi, testes, akár hetven kilót is nyomó gyíkféle. Hatalmas taraja és bőrszárnyai vannak, amelyek könnyűszerrel elbírják a lény súlyának másfélszeresét is. Teste csupa izom, míg csőre éles és veszélyes. A szelídítésre alkalmatlan, viszont csak akkor támad, ha az utódai, tojásai vagy az élőhelye veszélyben vannak. Ez sajnos gyakran előfordul, mert évente négyszer is fészkel, a méretes tojásait pedig előszeretettel fogyasztják a népek. Egy egyed körülbelül húsz-harminc évig él.
Perae Ez a lény a sivatagban él, és meglehetősen veszélyes. Kobra teste, mégis emberhez hasonló kezei vannak. Sárgán vibráló tekintete szó szerint képes megdermeszteni az áldozatát, amit - akárcsak egy boa - egyben nyel le. Ezelőtt persze még be szokta vetni a méregfogát is, melynek nedve erős emésztőenzimekkel rendelkezik. Azt mondják, hogy savként képes lemarni a húst vele a csontról, szóval nem tanácsos egy perae-vel összefutni. Tojással szaporodik, és a hossza elérheti az öt métert is.
Ziadas Testfelépítésében több lény is megmutatkozik; feje egy cápára hasonlít, teste kígyó vonásokat tükröz, míg más hüllőkéhez hasonló kezekkel bír. Általában az áldozata köré csavarodik és összeroppantja azt, de a harapás sem okoz neki problémát. Bőre zöld, pikkelyes és nyálkás, ám a különlegessége inkább abban rejlik, hogy a kaméleonhoz hasonlóan képes beleolvadni a környezetébe. Elevenszülő, és zömével a tengerek lakója, de volt már rá precedens, hogy nagyobb tavakban is látogatását tette.
Crorag Állítólag a nyíltvizek legveszélyesebb élőlénye. Ugyan még senki sem látta, kilétét pedig legendának tartják, azonban minden najád és jó érzésű kalóz, hajós ismeri, rettegi a nevét. Úgy tartják, hogy a tengerek, óceánok legmélyén élnek, de ezt még senkinek sem sikerült bebizonyítania. Egyes beszámolók szerint akár száz méteresre is megnőhetnek ezek a bestiák, hatalmas, éles fogakkal szegélyezett pofájukba pedig egy hajó is vígan befér egyben. Vélhetően a leírásokban van némi költői túlzás, ám kétségtelen, hogy számtalan megmagyarázhatatlan hajóbalesethez kötik a croragot.
Gyíklény A gyíklényekről nem tudni sok mindent, ugyanis az elhagyatott szigetek büszke lakóinak tartják őket, ahová csak kevesen merészkednek. Igaz, akadnak beszámolók a mynzashi oázis és a Chaenos környékéről is, de mivel eléggé rejtőzködő életmódot folytatnak, nehéz beléjük botlani. Állítólag intelligensek, értenek a tárgymanipulációhoz, vagyis kezdetleges fegyverekkel, vértekkel is rendelkeznek. Nagyjából embermagasságúra nőnek és fürgék, mozgékonyak. Saját nyelvet beszélnek, túlélők elmondásai szerint törzsekben élnek, területüket pedig komoly elhivatottsággal védik.
Sárkány A sárkányok az egykori ős sárkányok - akiket a vivernek "valódinak" is szoktak nevezni - leszármazottai. Az ős sárkányok vélhetően már mind kipusztultak, és sajnos kevésbé testes rokonaik sincsenek sokan. Intelligens lények és meglehetősen maguknak valóak, ezért az idomításuk szinte lehetetlen. A vivernekkel békélnek meg egyedül, ha jó kedvükben vannak, de a többi faj általi vadászat révén visszahúzódó, rejtőzködő életmódra kényszerülnek. Persze, ha valaki piszkálja őket vagy veszélyezteti az épségüket, gondolkodás nélkül támadnak. Mindemellett a megmagyarázhatatlan tüzeket, fagyokat is nekik tulajdonítják, főként ha eme jelenségek a gazdák nyájait érintik. Körülbelül egy, maximum másfél méter hosszúra képesek megnőni, és közöttük is megkülönböztethető tűzokádó, jég- illetve méregfúvó. Előbbi fekete pikkelyekkel rendelkezik, a jégfúvók zömével fehérek - ők a legritkábbak -, a méregfúvók viszont számtalan variációban előfordulhatnak. A közvélekedés szerint zöldek.
Griffmadár Ez a lény a felépítésében meglehetősen hasonlít a grarghoz, de míg azt a káosz szülte és képtelen a szelídségre, addig ez a félig madár, félig emlős állat kellő türelem és gondoskodás tükrében hajlandó behódolni. Persze nem könnyű rájuk akadni és elnyerni a szimpátiájukat, mivel válogatósak és maguknakvaló jószágok. Ám ha valaki képes megszelídíteni egyet, az hű társra s remek hátasra tehet szert általa. (A befogás sikerességére D12-vel 10-et szükséges megdobni, minden újabb próbánál egyel kevesebbet, feltételezve a lénnyel való bánásmód kiismerését. Egy játékon belül maximum kétszer lehet megkísérelni a szelídítést). Alapvetően húsevőek, azonban emberre ritkán támadnak. Ha mégis így tesznek, az valamilyen provokáció vagy a félelmük eredménye, semmint az éhségüké.
Jégóriás A jégóriásokkal ritkán találkozni, mivel rendkívül kevesen vannak, másrészt az északi hegyeken szeretnek tanyázni. A legnagyobb példány, melyet valaha láttak, megközelítette a négy és fél métert. Képesek beszélni, harcolni (sőt, a párviadalokat kimondottan kedvelik), és ha nem volna jégből a szívük, talán még barátságosak is lehetnének. De nem azok. A náluk kisebbeket kifejezetten megvetik, és nem csorgatnak könnyeket, ha böhöm nagy fegyvereikkel kilapítanak egyet-egyet közülük. Territoriálisak, ami azt jelenti, hogy belakott barlangjaikat őrzik, akár éhező kutya az utolsó húscafatot, s ha valaki mégis arra vetemedne, hogy megsértse a területüket, annak iszonyatos haraggal és csekély esélyekkel a túlélésre kell szembenéznie. A téli hónapokban tudnak problémát okozni, mikor a megcsappanó zsákmány és az életterük természetes kibővülésével leereszkednek a hegyekből.
Gólem A gólemek nem természetes élőlények, hanem elementáris mágusok által létrehozott agyagszolgák. Méretük szerteágazó, de többségével masszív, méretes kreálmányok, melyekbe egy föld elemi lényt plántáltak. Feltétlen hűséggel vannak a készítőik iránt, bármilyen parancsukat gondolkozás nélkül elvégzik, ám sorsukra hagyva igen csak elveszettek. Márpedig a mágusháborút követő varázsló-kivégzések okán rendkívül sok gólem maradt gazda nélkül, kik egykori parancsaikat igyekeznek követni függetlenül attól, van-e még értelmük vagy sem. Például egy épület őrzése, rendben tartása stb. Masszívak, fizikálisan nehéz bennük kárt tenni és dobbantásaikkal/ütéseikkel akár kisebb földrengést is képesek lehetnek idézni. Ellenben érzékenyek a tűzre, vagyis azzal el lehet őket pusztítani. Egy gólem elkészítése egyébként több hetet, hónapot is felölelhet, kezdve a megmunkálásával, továbbá az elemi lényt nem közvetlenül a testbe szükséges idézni, hanem 100 üres kristályból (Alorai vásár) álló gömbbe, ami a gólem szívét fogja képezni. Ha ez megsérül vagy megfosztják tőle, csakugyan elpusztítható a gólem.
Linbog A linbog jóformán bárhol eléldegél, legyen szó erdőről, sivatagos vidékről, barlangokról, a ház pincéjéről vagy a padlásról. Általában egy méternél magasabbra nem nőnek, és rendkívül ocsmányak, viszont megvan a magukhoz való eszük. Értenek a harchoz és a fegyverek forgatásához, de inkább egymással szeretnek perlekedni, mint a náluk nagyobbakkal. Őket rendszerint bosszantó, olykor-olykor kegyetlen csínyeikkel szeretik az őrületbe kergetni, ám ha arra kerül a sor, bátran szállnak szembe akárkivel. Bizonyos mértékben képesek beszélni a közös nyelvet is.
Sekat Hátasnak is idomítható, kissé szeszélyes természetű sivatagi lény, amely nagymacskaszerű vonásokkal rendelkezik. Rövidszőrű bundája zöldes, sárgás árnyalatú, mancsai karmokban végződnek, míg fején két, termetes szarv ékeskedik. Emlős állat, aki a vadonban nem épp a szelídségéről ismert, de ha nem provokálják vagy nem éhezik régóta, nem támad humanoid lényre. A qieseai istállóban megvásárolható vagy bérelhető, továbbá a sivatagon kívül is jól érzi magát, elboldogul.
Diinwa Külleme alapján akár a tenger mélyén is élhetne, mégis a sivatagos vidékeket szeli előszeretettel röptében. Békés, szelíd, elevenszülő jószág, amely a természetben rajokban él és növényekkel táplálkozik. Könnyen kézhez szoktatható, és a megülés ellen is csak a kezdeti időszakban dacol, amíg ismeretlen számára az érzés. A qieseai istállóban megvásárolható vagy bérelhető, azonban a sivatagon kívül nem érzi jól magát, nem él túl sokáig.
Homokféreg/Na-sah A homokféreg az egyik legrettegettebb lénye a sivatagnak. Kedveli a szélfútta dűnéket, hiszen bőséggel van helye beásni magát a homokba. Tíz métertől akár harmincig is terjedhet a hossza, ráadásul meglehetősen agresszív, támadásra hajlamos bestia. Bőrét kemény páncél védi, így kizárólag a szájánál és a torkának egy szakaszán lehet átlagos fegyverekkel megsebezni. Elsősorban hangok alapján tájékozódik, de ahhoz, hogy támadjon, kisebb lármát kell csapni.
Homokféreg lárvája/Na-sahli Ez a kis lény alig pár centis, és általában a homokféreg által rakott fészekben (forróbb helyeken) vagy annak közelében található meg. Veszélye, hogy képes egy humanoid lény testébe fúrni magát - általában a tarkónál -, mivel forró közeget és táplálékot jelent a számukra egy másik lény. Általában egy hónapig éldegél a gazdatestében, ami alatt eltorzítja a személyiséget, agresszívvé, meggondolatlanná teszi az áldozatát. Segítség nélkül a gazdateste végül meg is halhat. Kiűzése kifejezett hideggel vagy a zsibbasztó verla fogyasztásával lehetséges.
Szörnyek
Aranea Az aranea egy pókhoz hasonlító, alattomos lény, mely a mocsaras helyeket részesíti előnyben. Előszeretettel ássa bele magát a sárba, vízbe, ahol türelmesen fészkel, míg az áldozata meg nem közelíti. Emberszerű kezekkel és lábakkal is rendelkezik, viszont gyilkolni kizárólag a hegyes póklábaival szokott. Általában elég egyetlen szúrása, ugyanis részleges bénulást és hamar felszökő lázat okozó mérge akkor is visszatartja az áldozatait, ha nem sikerül neki rögvest megölni azt.
Suga A suga egy éjszakai ragadozó, mely bármely humanoid faj vérével beéri táplálék gyanánt. Sápadt, szőrtelen, szem nélküli bestiák, amelyek hatalmas kaptárakban élnek a föld alatt. Vezéregyedük is akad, a királynő, aki az általában tíz-tizenkét sugát számláló falkát fogja össze és irányítja. Fürgék, erősek és kegyetlenek, karmaikkal könnyedén képesek széttépni az áldozataikat, mindemellett pedig az sem okoz nekik problémát, ha a falakra, mennyezetekre kell felmászniuk. Szaglásuk és hallásuk rendkívül fejlett, bár ha nem jutnak elég vérhez, tompulnak érzékeik. Az éheztetés viszont nem öli meg őket, legfeljebb idegesebbek lesznek tőle, míg legvégső esetben kiszáradnak és a tetszhalál állapotába kerülnek. Likvidálásuk egyetlen módja a lefejezésük a linrooq ragacsával bekent pengével.
Midulos Sokak szerint ennek a lények nincs teste, de mégis képes valamiféle humanoid formát ölteni. Füst lengi körül, az arcát nem látni, kizárólag a vakító kék szempár ragyog a végtelen fekete derengéséből. Életerővel táplálkozik; áldozatát általában egész testében átkarolja, arctalan képét pedig a pórul jártéra tapasztja, hogy kiszívhassa belőle az életet. Prédája a procedúra alatt fokozatosan öregedik, és amennyiben nem marad félbe a midulos táplálkozása, elenyészik csontváz formájában. Ha sikerül megzavarni, az áldozatát gyakran hátrahagyja, viszont az öregedés nem fordul a visszájára, állandósul. A legyőzésének módját egyelőre nem ismerni, védekezni lehet ellene; a sóra és a vasra érzékeny, legyengül tőle.
Ezerszemű Slages Ezekről a lényekről úgy tartják, hogy csinos, fiatal nőket megrontó szellemek tulajdonképpen, melyek, amennyiben átveszik a fehérnép felett az uralmat, képesek azt átváltoztatni egy rémséges, szárnyas, karmos, ezernyi szemmel rendelkező förmedvénnyé. A valóság az, hogy épp ellenkezőleg, a slages képes a valódi alakját egy csábító nő illúziója mögé rejteni. Taktikája a férfiak elcsábítása, majd felzabálása. Magashegyi barlangokban élnek, ahol egy-egy áldozatukat hosszú időre eltárolják és ráérősen csipegetnek belőlük. Emberi formájukban érzékenyek a gailoth porára (részleges átalakulásra lehet ezzel kényszeríteni őket), átalakult kinézetükben pedig a fényt tűrik rendkívül nehezen. Megölni egyetlen módon lehetséges őket; a szemeik között akad egy, amely üresen tátong, ott kell őket leszúrni. Általában hármas-négyes csoportokban élnek, ezért ahol egy slages felbukkan, ott biztosra vehető, hogy van több is.
Lidérc A lidércek alattomos lények, sokszor késő már, mire rájön bárki, hogy mi a probléma forrása. A humanoid lények álmaival táplálkoznak; elébb különös, foszforeszkáló leheletükkel lebénítják a többnyire alvó áldozatukat, majd ráérősen, kezeiket a halánték két oldalára tapasztva elcsemegéznek az álmokon. Általában egyszerre csak egy prédájuk van, akiket rendszeresen meglátogatnak. Hosszútávon az áldozaton jellemtorzulás figyelmhető meg, illetőleg az őrület, hisztéria jelei. Nem egy családon belüli vérontás írható a lidércek számlájára. Ahhoz, hogy végérvényesen elpusztuljanak, egy tükröt kell elébbük tartani, hogy láthassák magukat meghalni.
Dézsmáló A dézsmáló a temetők, csaták helyszíneinek állandó vendége, ugyanis nem máson, mint hullákon, haldoklókon szeret csámcsogni élelem gyanánt. Sajnos a haldoklás jele nála egy erősebb vérzés is lehet, ezért a sebesültek nincsenek biztonságban tőle, ahogyan azok sem, akik megzavarják a munkálodása közben. Rendkívül büdös, hullaszagot árasztó lény, mely karmait és erős állkapcsát használja fegyver gyanánt. Sokan rettegnek tőle, hiszen egyrészt veszélyes és rusnya, másrészt senki sem szereti, ha az eltemetett vagy haldokló szerettein dögevők lakmároznak. Megölésük ezüst pengével lehetséges, és szíven kell őket szúrni a biztos halálhoz.
Lesah Az erőszakos vagy igazságtalan halált elszenvedettek bosszúvágyó és vérre szomjazó szellemei a lesah-k. Eleinte még ártalmatlanok, öntudatuknál vannak, és bár szomorúak, de ha vannak szeretteik, kapcsolatba lépnek velük. Az első pár napban, hétben nem okoznak problémát, ezért senkinek eszébe sem jutna elkergetni őket, viszont idővel kezdenek kivetkezni önmagukból, míg bosszúvágyó ösztönlényekké nem alakulnak. Gyakran kötődnek mély fájdalomban szenvedőkhöz a szeretteiken kívül, vagy olyanokhoz, akik maguk is elveszítettek valakit. Azonban nem kézzel ölnek, hanem szépen apránként ráveszik az áldozataikat, hogy ők is végezzenek a nekik fontosakkal. Egyfajta megszállók ők tehát. Elkergetésük egyetlen módja, ha az áldozattal a tűzvirág örleményéből készített teát itatnak. Megölésükhöz a maradványaikat kell lángra lobbantani.
Fullasztó Kriga A kriga nem szégyenkezhet, méltóan ocsmány egy szörnyeteghez képest. Körülbelül egy-másfél méter magas, bőre szürkészöld, míg szemei lilásan világítóak. Az édesvizekben, vizek, lápok közelében élnek, ugyanis oda szeretik berántani az áldozataikat és megfojtani őket. Csak ezután csemegéznek a testekből. Megölésük módjának csupán a fantázia szabhat határt, ám vigyázni kell, mert a látszat ellenére fürgék, gyorsak, a karmaik pedig piszok élesek. Mindemellett a hátukon éles, vaskos tüskékkel rendelkeznek, amelyeknek szúrása mérgező. Igen hamar kifejti a testet legyengítő hatását, ellenszer hiányában pedig órák múlva halált okoz. Jó hír viszont, hogy az egyszerű antidótumok is hatásosak.
Grarg A grarg egy legalább két méter marmagasságú, szárnyakkal, csőrrel, és fején két éles szarvval rendelkező oroszlánféle. Teste masszív, karmai élesek, ezért olykor elég egyetlen ütése is ahhoz, hogy leterítse az áldozatát. Képes repülni, méghozzá magasra, gyakran sas-szerűen a levegőből szélsebesen alászállva markolja fel a prédáját és hajítja messzire, mozgásképtelenné téve ezáltal a szerencsétlent. Állatokkal táplálkozik, viszont nem retten meg attól se, hogy embert, egyéb fajt dézsmáljon be, főként akkor, ha amazok a területükre tévednek. Márpedig az bárhol lehet, sokszor önhatalmúlag jelölnek ki maguknak akár kisebb, lakott falvakat is. Bármivel megölhetőek, de méreteiknél és egyéb előnyeiknél fogva ádáz ellenfelek. Egyet is nehéz leteríteni, ha többen vannak, ott talán jobb nem is próbálkozni.
Áskáló Bevros Ez a lény a sivatagokba ette be magát. A sziklás, árnyas területeken a homok mélyére szereti magát beásni, és olykor akkora vájatokat képez, hogy a legkisebb terhelésre is beomlanak több méteres szakaszok. Emiatt ritkán bújik elő, inkább megvárja, míg a futóhomokkal az ő felségterületére zuhannak a tehetetlen, fuldokló áldozatai. A hátából kiálló tüskék, a három-négy méterre is megnövő teste, továbbá az éles karmai végett nem egy gyalog-galopp a legyűrésük, ám a száját szereti szélesre tátani, melyen keresztül egy jó szögből egyszerűbb likvidálni.
Visthas Rovarszerű lény, melynek egy méteresre is megnövő testét masszív páncél fedi. Képes a repülésre, szúróival pedig komoly sérüléseket tud okozni. Harapása mérgező, hallucinációkat és önkívületet okoz, ám nem halálos. A visthas rajokban él, előfordul erdőségekben, hegyek lábánál, és akadnak a sivataghoz alkalmazkodott példányok is közöttük. Emberszerű fajokra ritkán támadnak, de kártékonyak, mert szeretik feldúlni a termőföldeket, illetőleg megtizedelni az állatállományt. Nem egyszerű ártalmatlanítani őket, mivel ha levágják a testrészeiket, azok egyhamar visszanőnek. Egyedül a fejük levágása vezet eredményez.
Sikoltó/Morbug A köznyelv Sikoltónak nevezte el a lényt, mely a Vörös Hold (1022. Ősök éjjele) óta fel-felbukkant világszerte. A fekete csuklyás, szellemszerű derengés, mely zöldeskék fényt áraszt (s küllemében könnyen összetéveszthető a lidérccel), általában segélykérő sikolyt utánozva csalja magához áldozatait. Ott, ahol felbukkan, gyakran alakul ki sűrű köd és sötétség, akár fényes nappal is, mely prédáját könnyen összezavarhatja és elbizonytalaníthatja. Néhány szerencsés túlélő elbeszélése szerint a lény képes a teleportációra, elszívja a lelket, ezáltal végezve áldozatával, melynek holttestét aztán meg mernének esküdni, hogy képes a saját szolgálatára idézni. Ahol sikerült zsákmányra szert tennie, gyakorta maradnak hátra napokig a levegőben lebegő, zöldeskék fénypontok s elsötétedett talaj. Megölésének módja egyelőre ismeretlen.
Egyelőre IC nem ismert információ:
A shalix koncentrátumával bekent fegyverrel pontosan az arcát átszúrva lehetséges a likvidálása.
Nem ismert (Nákhga) Erről a lényről egyelőre nem ismert semmiféle feljegyzés, megfigyelés. Ha találkozott is vele bárki, nem volt módja arra, hogy később beszámoljon a tapasztalásáról. Előfordulhat, hogy megmagyarázhatatlan halálesetek mind a szárazföldön, mind a vízben az ő számlájára irandóak. Mindennek tükrében sem gyengeségei, sem a megölésének módja nem ismertek.
Egyelőre IC nem ismert információ:
A Nákhga egy rendkívül sokoldalú szörny, hisz mind a szárazföldön, mind a vízi élővilágban elboldogul. Tökéletesen lát a sötétben, a hallása is fejlett, ám veszélyét mégsem ezen ismérvei vagy recés fogai jelentik elsősorban, hanem számtalan csápja, melyek polipkarszerűen nyúlnak ki testéből. Képes ezek összehangolt mozgatására, így akár több ellenféllel is megbirkózik. Erőset tud velük ütni, de a szorítása sem ismer kegyelmet. És ha mindez nem volna elég, a szájából akár két méter távolságban is képes kilőni szúrós nyelvét, melynek segítségével könnyedén szívhatja magába áldozata vérét. Gyengíteni lehetséges a csápjainak levágásával, melyek szerencsére nem nőnek vissza. A nyelvétől való megfosztás azonban nem fogja vissza, éles fogait veti be helyettük. Megölni kizárólag ezüst pengével lehet.
Hárpia A hárpiák csakugyan a Vörös Hold óta szaporodtak el a világban, bár korábban már készültek feljegyzések a Slagesekhez hasonló rémségekről. Egyesek éppen emiatt, és mert előszeretettel társulnak az ezerszeműekhez, alacsonyabbrendű Slageseknek tekintik őket. Ám míg a bájos nők álruháját magukon hordók a férfiakat részesítik előnyben, addig a hárpiák nem válogatnak a zsákmányukat tekintve. Megesznek férfit, nőt, időset, gyermeket és az állatokra sem finnyásak. Áldozataikat a magashegyi vagy barlangi fészkeikbe hordják, ahol hosszan el tudnak csemegézni egy-egy tetemen. Éles karmaik jelentik a legnagyobb veszélyt, mellyel könnyedén tépik fel a húst, másrészt gond nélkül ráakaszkodhatnak a prédájukra, és ide-oda hajigálhatják őket a levegőben. Az irilis virággal távol lehet őket tartani, mivel kényes szaglásukat rendkívül bántja a növény, illetve ha a virág porzójának örleményét olajjal keverve bármilyen fegyverre kenik, és ezzel megsebzik a szörnyet, az röpképtelenné válik. Megölése egyébként bármivel lehetséges.
Az egyik legkedvesebb lény Tulveron földjén. Egykoron szoros kapcsolatot alakítottak ki az elfekkel, így manapság is ők azok, akikben megbíznak, a többi fajtól ódzkodnak. Nehéz elnyerni a bizalmukat, ám ha sikerül, akkor ragaszkodó, hűséges társakká képesek válni. 
A limlin számos mendemonda alapját képezi, talán azért, mert olyan ritka állat, hogy még az elfek hosszú életük során sem mindig találkoznak velük. Kistestű, macskánál nem nagyobb patás lény, melynek fején enyhén hajlított szarv ékeskedik. Ez a szarv rendkívül értékes része, ugyanis a fajok zöme mágikus erőt tulajdonít neki. Úgy tartják, hogy a termékenységet és a fiatalság megőrzését segíti elő. Szerencsére nem szükséges hozzá a limlin levadászása, a szarvasokhoz hasonlóan időszakosan elhullajtják a szarvukat. 
Ez a lény a Sötét erdő lápos területein él. Régen a bundajáért előszeretettel vadászták az emberek, míg az orkok és törpék a különleges, rúnának tűnő jellel vésett koponyájáért, melyet az otthonaik díszítésére mind a mai napig előszeretettel használnak. Sajnos emiatt a populációja mára kihalófélben van, és veleszületett adottságai sem igazán segítik hozzá a túléléshez. Rendkívül veszélyes tud lenni, ha módja van rá, hiszen éles fogai és a húst könnyen szántó karmai vannak, viszont teljesen vak, a hallása pedig csakugyan fejletlen. Kizárólag a szaglására és a rezgésekre támaszkodik.
Ez a lény elsősorban a hegyekben érzi jól magát. Nem agresszív, azonban ha megrémül, képes alaposat és fájdalmasat harapni, a nyálában található töménytelen kórokozó végett pedig könnyen elfertőződhet a fogai ütötte seb. 
Az erdőszellemek egy gyűjtőfogalom egy igen ritkán látható és tapasztalható lénycsoportosulásra. Ezek a teremtmények rendkívül apróak, néha még a celer magasságát sem haladják meg, küllemükben pedig változatosak. Némelyikük akárha gallyakból állna, akadnak, akik toboz-, makk-, málnafejjel rendelkeznek, megint mások furcsa kis manókra emlékeztetnek. 
A feyde egy kimondottan ősi lény, amely mióta világ a világ, jó barátságot ápol a vad elfekkel illetve a druidákkal. Szent küldetésük az erdők védelme és őrzése, ezért bárhol előfordulhatnak, de leginkább a Sötét erdőben pihennek, és segítik távol tartani a betolakodókat.
Hegyek, barlangok jól ismert lényei ők, akik messze földön híresek iszonyatos bűzükről, gusztustalan főztjükről és az extremitást súroló ostobaságukról. Alapvetően nem rosszindulatúak, mindösszesen nincsenek tisztában a körülményekkel, így véletlenségből szoktak ölni vagy akkor, ha befolyásolhatóságukat valaki alaposan kihasználja, majd a saját malmára hajtja. 
A faolin egy sivatagi, testes, akár hetven kilót is nyomó gyíkféle. Hatalmas taraja és bőrszárnyai vannak, amelyek könnyűszerrel elbírják a lény súlyának másfélszeresét is. Teste csupa izom, míg csőre éles és veszélyes. A szelídítésre alkalmatlan, viszont csak akkor támad, ha az utódai, tojásai vagy az élőhelye veszélyben vannak. Ez sajnos gyakran előfordul, mert évente négyszer is fészkel, a méretes tojásait pedig előszeretettel fogyasztják a népek. 
Ez a lény a sivatagban él, és meglehetősen veszélyes. Kobra teste, mégis emberhez hasonló kezei vannak. Sárgán vibráló tekintete szó szerint képes megdermeszteni az áldozatát, amit - akárcsak egy boa - egyben nyel le. Ezelőtt persze még be szokta vetni a méregfogát is, melynek nedve erős emésztőenzimekkel rendelkezik. Azt mondják, hogy savként képes lemarni a húst vele a csontról, szóval nem tanácsos egy perae-vel összefutni. 
Testfelépítésében több lény is megmutatkozik; feje egy cápára hasonlít, teste kígyó vonásokat tükröz, míg más hüllőkéhez hasonló kezekkel bír. Általában az áldozata köré csavarodik és összeroppantja azt, de a harapás sem okoz neki problémát. Bőre zöld, pikkelyes és nyálkás, ám a különlegessége inkább abban rejlik, hogy a kaméleonhoz hasonlóan képes beleolvadni a környezetébe. 
Állítólag a nyíltvizek legveszélyesebb élőlénye. Ugyan még senki sem látta, kilétét pedig legendának tartják, azonban minden najád és jó érzésű kalóz, hajós ismeri, rettegi a nevét. Úgy tartják, hogy a tengerek, óceánok legmélyén élnek, de ezt még senkinek sem sikerült bebizonyítania. Egyes beszámolók szerint akár száz méteresre is megnőhetnek ezek a bestiák, hatalmas, éles fogakkal szegélyezett pofájukba pedig egy hajó is vígan befér egyben. Vélhetően a leírásokban van némi költői túlzás, ám kétségtelen, hogy számtalan megmagyarázhatatlan hajóbalesethez kötik a croragot.
A gyíklényekről nem tudni sok mindent, ugyanis az elhagyatott szigetek büszke lakóinak tartják őket, ahová csak kevesen merészkednek. Igaz, akadnak beszámolók a mynzashi oázis és a Chaenos környékéről is, de mivel eléggé rejtőzködő életmódot folytatnak, nehéz beléjük botlani. Állítólag intelligensek, értenek a tárgymanipulációhoz, vagyis kezdetleges fegyverekkel, vértekkel is rendelkeznek. Nagyjából embermagasságúra nőnek és fürgék, mozgékonyak. Saját nyelvet beszélnek, túlélők elmondásai szerint törzsekben élnek, területüket pedig komoly elhivatottsággal védik.
A sárkányok az egykori ős sárkányok - akiket a vivernek "valódinak" is szoktak nevezni - leszármazottai. Az ős sárkányok vélhetően már mind kipusztultak, és sajnos kevésbé testes rokonaik sincsenek sokan. Intelligens lények és meglehetősen maguknak valóak, ezért az idomításuk szinte lehetetlen. A vivernekkel békélnek meg egyedül, ha jó kedvükben vannak, de a többi faj általi vadászat révén visszahúzódó, rejtőzködő életmódra kényszerülnek. Persze, ha valaki piszkálja őket vagy veszélyezteti az épségüket, gondolkodás nélkül támadnak. Mindemellett a megmagyarázhatatlan tüzeket, fagyokat is nekik tulajdonítják, főként ha eme jelenségek a gazdák nyájait érintik.
Ez a lény a felépítésében meglehetősen hasonlít a grarghoz, de míg azt a káosz szülte és képtelen a szelídségre, addig ez a félig madár, félig emlős állat kellő türelem és gondoskodás tükrében hajlandó behódolni. Persze nem könnyű rájuk akadni és elnyerni a szimpátiájukat, mivel válogatósak és maguknakvaló jószágok. Ám ha valaki képes megszelídíteni egyet, az hű társra s remek hátasra tehet szert általa. (A befogás sikerességére D12-vel 10-et szükséges megdobni, minden újabb próbánál egyel kevesebbet, feltételezve a lénnyel való bánásmód kiismerését. Egy játékon belül maximum kétszer lehet megkísérelni a szelídítést).
A jégóriásokkal ritkán találkozni, mivel rendkívül kevesen vannak, másrészt az északi hegyeken szeretnek tanyázni. A legnagyobb példány, melyet valaha láttak, megközelítette a négy és fél métert. Képesek beszélni, harcolni (sőt, a párviadalokat kimondottan kedvelik), és ha nem volna jégből a szívük, talán még barátságosak is lehetnének. De nem azok. A náluk kisebbeket kifejezetten megvetik, és nem csorgatnak könnyeket, ha böhöm nagy fegyvereikkel kilapítanak egyet-egyet közülük. Territoriálisak, ami azt jelenti, hogy belakott barlangjaikat őrzik, akár éhező kutya az utolsó húscafatot, s ha valaki mégis arra vetemedne, hogy megsértse a területüket, annak iszonyatos haraggal és csekély esélyekkel a túlélésre kell szembenéznie. A téli hónapokban tudnak problémát okozni, mikor a megcsappanó zsákmány és az életterük természetes kibővülésével leereszkednek a hegyekből.
A gólemek nem természetes élőlények, hanem elementáris mágusok által létrehozott agyagszolgák. Méretük szerteágazó, de többségével masszív, méretes kreálmányok, melyekbe egy föld elemi lényt plántáltak. Feltétlen hűséggel vannak a készítőik iránt, bármilyen parancsukat gondolkozás nélkül elvégzik, ám sorsukra hagyva igen csak elveszettek. Márpedig a mágusháborút követő varázsló-kivégzések okán rendkívül sok gólem maradt gazda nélkül, kik egykori parancsaikat igyekeznek követni függetlenül attól, van-e még értelmük vagy sem. Például egy épület őrzése, rendben tartása stb. Masszívak, fizikálisan nehéz bennük kárt tenni és dobbantásaikkal/ütéseikkel akár kisebb földrengést is képesek lehetnek idézni. Ellenben érzékenyek a tűzre, vagyis azzal el lehet őket pusztítani.
A linbog jóformán bárhol eléldegél, legyen szó erdőről, sivatagos vidékről, barlangokról, a ház pincéjéről vagy a padlásról. Általában egy méternél magasabbra nem nőnek, és rendkívül ocsmányak, viszont megvan a magukhoz való eszük. Értenek a harchoz és a fegyverek forgatásához, de inkább egymással szeretnek perlekedni, mint a náluk nagyobbakkal. Őket rendszerint bosszantó, olykor-olykor kegyetlen csínyeikkel szeretik az őrületbe kergetni, ám ha arra kerül a sor, bátran szállnak szembe akárkivel. Bizonyos mértékben képesek beszélni a közös nyelvet is.
Hátasnak is idomítható, kissé szeszélyes természetű sivatagi lény, amely nagymacskaszerű vonásokkal rendelkezik. Rövidszőrű bundája zöldes, sárgás árnyalatú, mancsai karmokban végződnek, míg fején két, termetes szarv ékeskedik. Emlős állat, aki a vadonban nem épp a szelídségéről ismert, de ha nem provokálják vagy nem éhezik régóta, nem támad humanoid lényre. A qieseai istállóban megvásárolható vagy bérelhető, továbbá a sivatagon kívül is jól érzi magát, elboldogul.
Külleme alapján akár a tenger mélyén is élhetne, mégis a sivatagos vidékeket szeli előszeretettel röptében. Békés, szelíd, elevenszülő jószág, amely a természetben rajokban él és növényekkel táplálkozik. Könnyen kézhez szoktatható, és a megülés ellen is csak a kezdeti időszakban dacol, amíg ismeretlen számára az érzés. A qieseai istállóban megvásárolható vagy bérelhető, azonban a sivatagon kívül nem érzi jól magát, nem él túl sokáig.
A homokféreg az egyik legrettegettebb lénye a sivatagnak. Kedveli a szélfútta dűnéket, hiszen bőséggel van helye beásni magát a homokba. Tíz métertől akár harmincig is terjedhet a hossza, ráadásul meglehetősen agresszív, támadásra hajlamos bestia. Bőrét kemény páncél védi, így kizárólag a szájánál és a torkának egy szakaszán lehet átlagos fegyverekkel megsebezni. Elsősorban hangok alapján tájékozódik, de ahhoz, hogy támadjon, kisebb lármát kell csapni.
Ez a kis lény alig pár centis, és általában a homokféreg által rakott fészekben (forróbb helyeken) vagy annak közelében található meg. Veszélye, hogy képes egy humanoid lény testébe fúrni magát - általában a tarkónál -, mivel forró közeget és táplálékot jelent a számukra egy másik lény. Általában egy hónapig éldegél a gazdatestében, ami alatt eltorzítja a személyiséget, agresszívvé, meggondolatlanná teszi az áldozatát. Segítség nélkül a gazdateste végül meg is halhat. Kiűzése kifejezett hideggel vagy a zsibbasztó verla fogyasztásával lehetséges.
Az aranea egy pókhoz hasonlító, alattomos lény, mely a mocsaras helyeket részesíti előnyben. Előszeretettel ássa bele magát a sárba, vízbe, ahol türelmesen fészkel, míg az áldozata meg nem közelíti. Emberszerű kezekkel és lábakkal is rendelkezik, viszont gyilkolni kizárólag a hegyes póklábaival szokott. Általában elég egyetlen szúrása, ugyanis részleges bénulást és hamar felszökő lázat okozó mérge akkor is visszatartja az áldozatait, ha nem sikerül neki rögvest megölni azt.
A suga egy éjszakai ragadozó, mely bármely humanoid faj vérével beéri táplálék gyanánt. Sápadt, szőrtelen, szem nélküli bestiák, amelyek hatalmas kaptárakban élnek a föld alatt. Vezéregyedük is akad, a királynő, aki az általában tíz-tizenkét sugát számláló falkát fogja össze és irányítja.
Sokak szerint ennek a lények nincs teste, de mégis képes valamiféle humanoid formát ölteni. Füst lengi körül, az arcát nem látni, kizárólag a vakító kék szempár ragyog a végtelen fekete derengéséből. Életerővel táplálkozik; áldozatát általában egész testében átkarolja, arctalan képét pedig a pórul jártéra tapasztja, hogy kiszívhassa belőle az életet. Prédája a procedúra alatt fokozatosan öregedik, és amennyiben nem marad félbe a midulos táplálkozása, elenyészik csontváz formájában. Ha sikerül megzavarni, az áldozatát gyakran hátrahagyja, viszont az öregedés nem fordul a visszájára, állandósul. 
Ezekről a lényekről úgy tartják, hogy csinos, fiatal nőket megrontó szellemek tulajdonképpen, melyek, amennyiben átveszik a fehérnép felett az uralmat, képesek azt átváltoztatni egy rémséges, szárnyas, karmos, ezernyi szemmel rendelkező förmedvénnyé. A valóság az, hogy épp ellenkezőleg, a slages képes a valódi alakját egy csábító nő illúziója mögé rejteni. Taktikája a férfiak elcsábítása, majd felzabálása. Magashegyi barlangokban élnek, ahol egy-egy áldozatukat hosszú időre eltárolják és ráérősen csipegetnek belőlük. Emberi formájukban érzékenyek a gailoth porára (részleges átalakulásra lehet ezzel kényszeríteni őket), átalakult kinézetükben pedig a fényt tűrik rendkívül nehezen. Megölni egyetlen módon lehetséges őket; a szemeik között akad egy, amely üresen tátong, ott kell őket leszúrni.
A lidércek alattomos lények, sokszor késő már, mire rájön bárki, hogy mi a probléma forrása. A humanoid lények álmaival táplálkoznak; elébb különös, foszforeszkáló leheletükkel lebénítják a többnyire alvó áldozatukat, majd ráérősen, kezeiket a halánték két oldalára tapasztva elcsemegéznek az álmokon. Általában egyszerre csak egy prédájuk van, akiket rendszeresen meglátogatnak. Hosszútávon az áldozaton jellemtorzulás figyelmhető meg, illetőleg az őrület, hisztéria jelei. Nem egy családon belüli vérontás írható a lidércek számlájára. Ahhoz, hogy végérvényesen elpusztuljanak, egy tükröt kell elébbük tartani, hogy láthassák magukat meghalni.
A dézsmáló a temetők, csaták helyszíneinek állandó vendége, ugyanis nem máson, mint hullákon, haldoklókon szeret csámcsogni élelem gyanánt. Sajnos a haldoklás jele nála egy erősebb vérzés is lehet, ezért a sebesültek nincsenek biztonságban tőle, ahogyan azok sem, akik megzavarják a munkálodása közben. Rendkívül büdös, hullaszagot árasztó lény, mely karmait és erős állkapcsát használja fegyver gyanánt. Sokan rettegnek tőle, hiszen egyrészt veszélyes és rusnya, másrészt senki sem szereti, ha az eltemetett vagy haldokló szerettein dögevők lakmároznak. Megölésük ezüst pengével lehetséges, és szíven kell őket szúrni a biztos halálhoz.
Az erőszakos vagy igazságtalan halált elszenvedettek bosszúvágyó és vérre szomjazó szellemei a lesah-k. Eleinte még ártalmatlanok, öntudatuknál vannak, és bár szomorúak, de ha vannak szeretteik, kapcsolatba lépnek velük. Az első pár napban, hétben nem okoznak problémát, ezért senkinek eszébe sem jutna elkergetni őket, viszont idővel kezdenek kivetkezni önmagukból, míg bosszúvágyó ösztönlényekké nem alakulnak. Gyakran kötődnek mély fájdalomban szenvedőkhöz a szeretteiken kívül, vagy olyanokhoz, akik maguk is elveszítettek valakit. Azonban nem kézzel ölnek, hanem szépen apránként ráveszik az áldozataikat, hogy ők is végezzenek a nekik fontosakkal. Egyfajta megszállók ők tehát. Elkergetésük egyetlen módja, ha az áldozattal a tűzvirág örleményéből készített teát itatnak. Megölésükhöz a maradványaikat kell lángra lobbantani.
A kriga nem szégyenkezhet, méltóan ocsmány egy szörnyeteghez képest. Körülbelül egy-másfél méter magas, bőre szürkészöld, míg szemei lilásan világítóak. Az édesvizekben, vizek, lápok közelében élnek, ugyanis oda szeretik berántani az áldozataikat és megfojtani őket. Csak ezután csemegéznek a testekből. Megölésük módjának csupán a fantázia szabhat határt, ám vigyázni kell, mert a látszat ellenére fürgék, gyorsak, a karmaik pedig piszok élesek. Mindemellett a hátukon éles, vaskos tüskékkel rendelkeznek, amelyeknek szúrása mérgező. Igen hamar kifejti a testet legyengítő hatását, ellenszer hiányában pedig órák múlva halált okoz. Jó hír viszont, hogy az egyszerű antidótumok is hatásosak.
A grarg egy legalább két méter marmagasságú, szárnyakkal, csőrrel, és fején két éles szarvval rendelkező oroszlánféle. Teste masszív, karmai élesek, ezért olykor elég egyetlen ütése is ahhoz, hogy leterítse az áldozatát. Képes repülni, méghozzá magasra, gyakran sas-szerűen a levegőből szélsebesen alászállva markolja fel a prédáját és hajítja messzire, mozgásképtelenné téve ezáltal a szerencsétlent. Állatokkal táplálkozik, viszont nem retten meg attól se, hogy embert, egyéb fajt dézsmáljon be, főként akkor, ha amazok a területükre tévednek. Márpedig az bárhol lehet, sokszor önhatalmúlag jelölnek ki maguknak akár kisebb, lakott falvakat is. Bármivel megölhetőek, de méreteiknél és egyéb előnyeiknél fogva ádáz ellenfelek. Egyet is nehéz leteríteni, ha többen vannak, ott talán jobb nem is próbálkozni.
Ez a lény a sivatagokba ette be magát. A sziklás, árnyas területeken a homok mélyére szereti magát beásni, és olykor akkora vájatokat képez, hogy a legkisebb terhelésre is beomlanak több méteres szakaszok. Emiatt ritkán bújik elő, inkább megvárja, míg a futóhomokkal az ő felségterületére zuhannak a tehetetlen, fuldokló áldozatai. A hátából kiálló tüskék, a három-négy méterre is megnövő teste, továbbá az éles karmai végett nem egy gyalog-galopp a legyűrésük, ám a száját szereti szélesre tátani, melyen keresztül egy jó szögből egyszerűbb likvidálni.
Rovarszerű lény, melynek egy méteresre is megnövő testét masszív páncél fedi. Képes a repülésre, szúróival pedig komoly sérüléseket tud okozni. Harapása mérgező, hallucinációkat és önkívületet okoz, ám nem halálos. A visthas rajokban él, előfordul erdőségekben, hegyek lábánál, és akadnak a sivataghoz alkalmazkodott példányok is közöttük. Emberszerű fajokra ritkán támadnak, de kártékonyak, mert szeretik feldúlni a termőföldeket, illetőleg megtizedelni az állatállományt. Nem egyszerű ártalmatlanítani őket, mivel ha levágják a testrészeiket, azok egyhamar visszanőnek. Egyedül a fejük levágása vezet eredményez.
A köznyelv Sikoltónak nevezte el a lényt, mely a Vörös Hold (1022. Ősök éjjele) óta fel-felbukkant világszerte. A fekete csuklyás, szellemszerű derengés, mely zöldeskék fényt áraszt (s küllemében könnyen összetéveszthető a lidérccel), általában segélykérő sikolyt utánozva csalja magához áldozatait. Ott, ahol felbukkan, gyakran alakul ki sűrű köd és sötétség, akár fényes nappal is, mely prédáját könnyen összezavarhatja és elbizonytalaníthatja. Néhány szerencsés túlélő elbeszélése szerint a lény képes a teleportációra, elszívja a lelket, ezáltal végezve áldozatával, melynek holttestét aztán meg mernének esküdni, hogy képes a saját szolgálatára idézni. Ahol sikerült zsákmányra szert tennie, gyakorta maradnak hátra napokig a levegőben lebegő, zöldeskék fénypontok s elsötétedett talaj. Megölésének módja egyelőre ismeretlen.
Erről a lényről egyelőre nem ismert semmiféle feljegyzés, megfigyelés. Ha találkozott is vele bárki, nem volt módja arra, hogy később beszámoljon a tapasztalásáról. Előfordulhat, hogy megmagyarázhatatlan halálesetek mind a szárazföldön, mind a vízben az ő számlájára irandóak. Mindennek tükrében sem gyengeségei, sem a megölésének módja nem ismertek.
A hárpiák csakugyan a Vörös Hold óta szaporodtak el a világban, bár korábban már készültek feljegyzések a Slagesekhez hasonló rémségekről. Egyesek éppen emiatt, és mert előszeretettel társulnak az ezerszeműekhez, alacsonyabbrendű Slageseknek tekintik őket. Ám míg a bájos nők álruháját magukon hordók a férfiakat részesítik előnyben, addig a hárpiák nem válogatnak a zsákmányukat tekintve. Megesznek férfit, nőt, időset, gyermeket és az állatokra sem finnyásak. Áldozataikat a magashegyi vagy barlangi fészkeikbe hordják, ahol hosszan el tudnak csemegézni egy-egy tetemen.
