Történelem

Tulveron Krónikái :: Kezdés :: Tulveron kódexei :: A világról

Tulveron világának létrejöttét nehéz behatárolni, hiszen az ősi világot élő lények, sárkányok és egyéb teremtmények még nem foglalkoztak a történelmük feljegyzésével. A legelső tekercsek korát sem lehet meghatározni, de az biztos, hogy elfek írták őket, éppen ezért úgy tartják, hogy az elf a legelső humanoid, értelmes faj, amely megjelent Tulveron vidékein.
A leghíresebb ezen feljegyzések közül az Ingolëcuivë, vagyis a Tudás ébredése, mely a világ megismeréséről, a természet szépségéről és a mágia iránti csodálatról értekezik, illetve Avourel jóslatai, ami a világ alakulásának, várható dicső és sötét korszakainak jóslatait tartalmazza. A későbbi tekercsekben már szó esik a törpök, a najádok és a sárkányokból kialakuló vivernek jelenlétéről, nem sokkal később pedig az emberek is tettenérhetőek a feljegyzéseikben.

Az elfek korábban már írtak a mágia jelenségéről, csodáiról és kiismerhetetlenségéről, vagyis elmondható, hogy nem egyik napról a másikra jelent meg a világban, azonban a mágia konkrét elérhetőségéről a Tey do Lah, vagyis a Mágia regéje tekercs emlékezik meg, melyet kivételesen a vivernek jegyeztek le. Ezen írás alapján vallják sokan mind a mai napig, hogy a mágia az istenektől eredeztethető (bővebben Mágia), de éppen annyian átkozzák is, hiszen a varázslás és a mágusok rengeteg fájdalmat és szörnyűséget engedtek Tulveronra.

Az évszázadok során egyre több ember, egyéb lény ismerkedett meg a mágiával, avagy megjelentek a varázstudók, mágusok. Az egyszerű emberek félelemmel és csodálattal tekintettek rájuk, ám már a kezdetek kezdetén is akadtak, akik elítélték az istenek hatalmával való visszaélésüket.
Persze mindhiába, ahogyan telt az idő, a mágiahasználók egyre inkább részesei lettek az életnek. Az emberi királyság, Calden önálló Királyi Varázsló Rendet hozott létre, míg az elfek a harcosaik egy részét csatamágusokká nevelték, akik a kardjukkal oly kecsesen bántak, mintha táncolnának, s a megfelelő pillanatban mágiával segítették meg a támadásaikat. Más elfek viszont elvonultak az erdők olyan mélységébe, ahová még a fajtársaik sem merészkedtek, s megtanultak eggyé válni a természettel.
Ott voltak a vivernek is, az egykori sárkányok leszármazottai, akik csakugyan kiművelték magukat a varázslás tudományában, és bár ők inkább a tudásukat gyarapították, kísérleteztek, ádáz harcosaik messze földön híresek voltak. Még a törpék is kivették a részüket a maguk módján, hiszen olyan törpe rúnákkal is találkozhat a kalandozó, amelyek mágiával vannak átitatva.
És persze ott voltak azok a mágiahasználók, akik saját önző céljaikra használták fel a varázslás tudományát, vagy arra, hogy megpróbáljanak hatalomra törni...

A mágusok évszázadok alatt kivívták maguknak a tiszteletet, hatalmat szereztek, affélét, amely felett senki nem bíráskodhatott, éppen ezért kevesen ismerték belviszályaik szerteágazóságát. Minél nagyobb lett a varázserejük, annál inkább szomjazták a tudást, annál inkább túl akarták licitálni egymást.
Eleinte csak a varázslók között törtek ki perlekedések, olykor csak eltulajdonították egymás könyveit, máskor az életét is ontották egymásnak, ám idővel ezek a konfliktusok kiterjedtek a beavatatlanok világára is. Sírokat dúltak fel, ártatlanokat öltek a vérükért, a határ pedig az volt, amikor Calden királyi palotájára elbájolt füstöt eresztettek, mely végzett az összes nővel és gyermekkel.
A Királyi Varázsló Rend megtorlásképpen felébresztette sok ezer éves álmából a város alá bebörtönzött tűzokádó sárkányt, mely a likvidálásáig számtalan vidéket perzselt fel fékevesztett leheletével. Nem sokkal később az elfek szent erdejének fái is rothadni kezdtek, és a különös mágikus csapások egyre csak szaporodtak, ahogy a mágusok egyre inkább belevetették magukat a saját, oktalan háborújukba. Már, ha lehet hinni a közvéleménynek, ugyanis nem egyszer felreppent a hír, hogy a varázstudók tulajdonképpen az elveszett, öt kulcsért (bővebben Híres legendák) vívtak vérremenő harcokat.
Sokak szerint ez volt a világ legsötétebb korszaka, hiszen senki sem érezhette magát biztonságban. De hogy mikor indult meg a világ igazán a lejtőn?

Amíg fel nem ébresztették a Királyi mágusok a sárkányt, a zömével vivernek lakta Thalyron Birodalom kimaradt a mágusok perlekedéseiből, ám mihelyst rádöbbentek, hogy egy kihalófélben lévő valódit tartottak fogva legalább ezer éven át, hadat üzentek a Kontinens embereinek. Szövetségesül szegődtek hozzájuk az orkok, kik ezzel karöltve az elfek ellen is vonultak, meglovagolván a több évszázadra, ha nem évezredre visszanyúló gyűlöletet és viszálykodást, amit a két faj képvisel egymás szemében.
Az addig békésen, csendben élő najádok sem maradtak tétlenek, noha őket a hadakozó emberek zúgolódása és egyre nagyobb térhódítása zökkentette ki a nyugalmukból. Jelentősen megcsappant a számuk, a fajuk veszélybe került, így a Véres éjszakaként elhíresült vérontás alkalmával lecsaptak a Nulport környéki emberekre, és mindenkivel végeztek, akit csak értek.
Elmondható, hogy a Háborúk korában mindegyik faj érintett volt, pedig nem szólt mindez másról, mint a varázstudók hataloméhségéről...

A háborút mágusok robbantották ki és mágusok is fejezték be; több mint fél évszázad hadakozását állítólag a vivern varázslók legrémesebb tette szakította meg, amikor szándékból vagy véletlenségből megidézték a világra a Káoszt. Egyesek szerint csupán kellett egy név a zabolázatlan pusztításnak, mások szerint megbillent az istenek mérlege a Káosz irányába, de a végeredmény tekintetében ez tulajdonképpen lényegtelen. A Kontinens legnagyobb, hegyekkel tűzdelt szigete, a dél-keleten fekvő, a Kvarc-és a Fehér-tenger által szegélyezett terület - melyet addig zömével törpék laktak - az enyészetévé lett; létrejött a Káosz-Birodalom, benne minden rettenetével.
Az esemény felébresztette a világ népeit, és közös erővel mindenki a maga mágusait megadásra kényszerítette, az ellenállókat pedig máglyára vetette. Persze a zűrzavar lecsillapodása eltartott még néhány évig, a Kontinens középső részén a népek kikiáltották magukat a szabad népnek, ám idővel ők is ketté váltak; megalapult Mynzash, illetőleg Eviran orkok és emberek lakta vidéke. A keleti tájegységen Calden használta ki a háború okozta kimerültséget, és szép sorjában meghódítva a környező államokat, létrehozta a hatalmas Qerilyan Birodalmat.
Természetesen a vivernek tette sem maradt megtorlás nélkül. A népek zöme elfordult tőlük, illetve komoly büntetésekkel sújtották őket. Qerilyan Birodalomba megtiltották a belépésüket, ha valakiről kiderül, hogy vivern, kivégzés a sorsa. A megmaradt, valódi sárkányaikat leöldösték, mert állítólag az ő segítségükkel idézték meg a Káoszt, habár úgy tartja a mondás, az utolsó két létező sárkánytojást a Császárságban rejtették el ahelyett, hogy elpusztították volna. A földjeiket feldúlták, a birodalmuk határvidékén pedig jelentős mészárlást végeztek – innét kapta az ottani erdő a Karmazsin elnevezést. Úgy tartják, a fák lombjai magukba szívták a kiontott vivern vért.
Az orkok sem remélhettek szebb sorsot akkoriban, igaz, ők nem kerültek kitiltásra a birodalomból, mivel a vivernek felbujtásának titulálták a háborúban való részvételüket. De sokukat kivégeztek, elkergettek, a gyűlölet őket sem kerülte el.

A kétszáz éve esett háborúzás mindenkit megviselt, az elfek száma megcsappant, csakúgy a törpéké, akik az Evirani-hegységre és Jardigére szorultak vissza. A vivernek állománya is jelentősen lecsökkent érthető mód, és míg a hatalmukban meglehetősen visszaesett mágusokkal szemben azóta enyhült a gyűlölet, a sárkányvérűeket kevés helyen látják szívesen. Mynzash az ország megosztottsága és a félelem miatt inkább elviseli őket, Eviranra pedig szintén a megosztottság a jellemző. Akadnak csoportok, amelyek megvetik a fajtájukat, mások, főként orkok segítik a bújtatásukat vagy átkelésüket Qerilyanba, dacára annak, őket sem látják arrafelé szívesen.

Természetesen nem csak a háború úgymond gonosztevőit kísértik a következmények; kétszáz év sok idő, de nem elég ahhoz, hogy az elfek elfeledjék a szabadságukat és elviseljék a területükre özönlő idegen fajokat, csakúgy a törpök sem viselik jól, amiért a hegységeik és bányáik zöméről kiűzetésre kerültek, nem mellékesen pedig az országukat az enyészettel tették egyenlővé.
A mágusok és a kontinens csatározásának ugyan vége, ám a délen megidézett Káosz valóban megmaradna a birodalmában, vagy láthatatlanul, a hétköznapok szürkületébe kúszva ontja magából a rontást, napról napra tüzelve az ellentéteket és a sérelmeket?