Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 26, 2021 5:00 pm
same, same but different
karesilla & ivy
“You hate me but you are still watching me. Damn, you are a fan.
Bekajálta, hogy a pesszimizmusának elnyomásával majd bármire is rámutathat - várhatják tőle, hogy valaha félreteszi még az ellenérzéseit a nőkkel szemben, mert nincs semmi új a nap alatt. Mit vegye a fáradságot olyan tapintatos körmondatokhoz, amit férfiak használnak behízelgő praktikaként, mert másképp ők sem értenek hozzájuk? Megpróbálhatott volna kedves megjegyzésekkel előhozakodni, de Ivy akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni. Ez van, nyersen tálal, és ezek után sem fogja a harmadik kiskanalat is a tányér mellé biggyeszteni. Puccoskodjon az, akinek seggből van a szája. - Neked fáj az önzőség, de nem választani anyaság és kalózélet között sokkal fájdalmasabb lesz, mint önzőnek lenni. A körülmények teketóriázás nélkül dűlőre jutnak majd helyetted, és ha mást nem, azt kurvára elhiheted, hogy nem lesz ínyedre. És, ha eddig nem viszolyogtak volna egymástól, innentől ez lesz együttélésük alapköve, amennyiben Silla továbbra is folytatja a nyújtózkodását. Azt meg, hogy csapnivaló anya válna belőle, már a gyerek hűlt helye előtt tudta magáról. A sírig hurcolja. - Francba veled, egyik sem leszel igazán, amíg mindkettő akarsz lenni - köpi a szavakat merev fintorral, pedig valójában megrázná, szálljon már le a földre.
Mélységesen felháborított az, ahogy Ivy beszélt és főleg az, amiről beszélt. Anyaként eldobta magától a gyerekét, a terhességére fittyet hányva az utolsó napokban sem volt hajlandó elhagyni a fedélzetet és képes az én torkomnak ugrani, mert azt hittem nyugodtan az ágyában hagyhatom az éppen alvó lányomat. Alapvetően egy igen békés ember vagyok, de Ivy kezdi kihúzni a gyufát. - Igazad van, inkább eldobtad magadtól idegenek közé. - jegyeztem meg nyersen. - Igazad van. Biztos sokkal jobb annak a gyereknek nélküled. - hangomba maró gúny költözött, bár az utolsó mondatom őszinte volt. Egy gyereknek sem kívánnék olyan anyát, mint ő. - Figyelj, Ivy. Eszem ágában sincs veled vitatkozni. Sosem jutnánk dűlőre, azonban azt nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá, hogy hányadmagammal lépek fel a hajóra. - kiegyenesedtem és felszegett állal folytattam. - Én nem lennék olyan büszke arra a döntésre, mint te. Egy gyereknek az anyja mellett a helye, akárhogy is. - mondtam keményen és a lassan elszenderedő kislányom haját simogattam. El sem tudtam képzelni nélküle az életem.
“You hate me but you are still watching me. Damn, you are a fan.
Együttérzés... miféle együttérzésre van ennek szüksége? Rémlik az a nulporti kecskeszakállas fazon, aki naphosszat ücsörög karikatúrákat festve az utca forgatagáról, a talpalatnyi, roskadozó erkélyén? Na, esetleg annak keze nyomán születnének olyan elcseszett szituációk, ahol ő vállon veregeti Sillát együttérzése jeléül, hiszen az anyaság oly' kemény munka!, csakhogy ez itt, a tenger közepén aligha valami megmosolyogni való karikatúra. Ebbe a közegbe tolni a gyereket pont, hogy nem nagy meló, hanem faszság. Csak tudná, mit tagad a rizikón unos-untalan, bocsánatkéréssel borítgatva rá a fátylat! Ő aztán tényleg nem akar szólamokba kezdeni, hogy mennyivel különb a nőtársaitól, mert nincs így, mégis azon a témán rugóznak, amiért sose vágná ki a nyelvét, ha elragadja az indulat. - Lehet, hogy nem törtem magamat azért, hogy koloncot csináljak a gyerekemből, anyaként - húzódik közelebb, de hogy a hatás kedvéért, vagy egy árva koszfoltot keres a nő arcán, amit most is annyira hiányol róla, nem tudni. Azért jól megnézi magának, mert Reitan bizony várhat rá, hogy a kanok majd egyöntetű, hangos felháborodással leszavazzák őt, a pulyájával az élen a Démonról, amikor se a kapitányt, se a többi kőszívűt nem érdekli, soha egy ütközet alatt sem, hogy a kislányt melyik sarokban rázza rojtosra a félelem. Ez a nagy helyzet, anyák gyöngye, együttérzésért hiába ácsingózik itt, Ivy ugyan nem fog gátat szabni a fröcsögésnek. - De az biztos, hogy míg a magzatvízben ázva akként döntöttem, neked eszedbe sem jut felelősen a retkes hajóra lépni, évről-évre. Vagy egyedül, vagy sehogy, mond ez valamit?
Nem kedvelem a konfliktusokat, nem is nagyon szoktam beleállni, inkább csak hallgatok, majd továbbállok. Nem szoktam perlekedni, itt a hajón meg még az is lehet, hogy könnyen kardcsapkodássá fajulnak a dolgok. Láttam már ilyesmit. Azonban bólogatni sem szokásom, amikor valaki éppen szórja rám az áldást, inkább csak elengedem a fülem mellett vagy megpróbálom megnyugtatni az illetőt. Ivy-n úgy látszott, hogy utóbbinak semmi értelme. Persze, nem tetszett, hogy épp ő akar kiokítani engem anyaságból, miután lepasszolta a saját gyerekét, de igyekeztem közömbös álarcot ölteni és nem felháborodottnak tűnni, talán csak a szám sarkában sejlett fel a cinikus mosolyom nyoma. - Nem lesz senkinek a terhére. - biztosítottam újfent, miközben a nyakamba csimpaszkodó gyerekem aranyhaját simogattam. A lányom születése előtt sem nagyon találtam a helyem a hajón, most még kevésbé. Azt is tudom, hogy nem vagyok itt az emberek szíve csücske. Talán egy barátom se akad itt, a legtöbben furcsának is tartanak. Talán csak azért nem dobnak ki, mert az apám is a hajón van és valamelyest őt tisztelik. A legegyszerűbb az lenne, ha kilépnék. De ugyan hová mennék? Miből élnék? És ki akadályozná meg, hogy a kapitány meg a drágalátos legénysége kitömjön egy ártatlan najádot? Én meg tudom egyáltalán akadályozni ezt? - Már mondtam neked, hogy sajnálom. Mégis mit akarsz? Mit mondjak még? - magam is meglepődtem a mondatokon, amik kiszaladtak a számon. Kezdett betelni a pohár és dühített, hogy bocsánatkérésem és ígéretem ellenére sem hajlandó jegelni a témát. Szorongató érzés telepedett a mellkasomra, arcizmaim megfeszültek abban, hogy vitába kellett szállnom. Elfogott az érzés, hogy inkább csak hagynom kellene és menekülnöm a konfliktus elől. Eközben azonban mégsem akartam csak úgy hagyni magam. Ezúttal nem. - Nincs benned egy szemernyi együttérzés sem? Anyaként? Talán túl messzire mentem. Talán ezt nem kellett volna, de neki sem kellett volna a gyerekem fejfáját emlegetnie.
“You hate me but you are still watching me. Damn, you are a fan.
Ahogy a kedvenc nője szólásra nyitja a száját egy árva köszöneten túl, már sejti, hogy hosszú lesz ez a bejáratott szövegelés, úgyhogy még a hajópadló érdekfeszítő görcsei is rabul ejtik a tekintetét a mese háttérzajában, mert semmi értékelhetőt nem vár, de őszintén, mostanra tényleg nem tud elmenni amellett, hogy Karesilla nem lát tovább a fitos orránál - megannyi szerzetet ismer, és tűr meg a közeli és távoli környezetében, nyikkanás nélkül leledzik bárkivel egy fedél alatt, tényleg nem az a fajta, aki tüskeként állna bele az ember bőrébe, ám az, hogy a gyerek épsége Suzannah dadus fodros szoknyáján múlik, alája bújhat-e, mikor az anyja épp kalóznak igyekszik látszani, kalózok között, eléggé böki a csőrét. És nem bír ellenállni a saját igaza viszketésének. Ami azt illeti, az ostoba feddést végighallgatva, már nem is akar. - Pompás. Továbbíthatnád ezt annak a maradék néhány tucat embernek is, akinek még terhére lehet - had ne kelljen említeni azt a három rakodó idiótát, akikkel nemrég futott össze, egy gyereksírásra sem figyelnének fel, olyan burokban élnek, vagy ott a reggeli baleset a sodrott kötéllel, például. Előfordul, hogy egy gyakorlott vitorlafelelős marka is lyukas néha, a csiga pedig nyakon vág, nem kérdez előtte. - Silla, a gyerek fejfájára nem vésheted majd rá, hogyfeljöttél egy kicsit levegőzni.Mert ez lesz. Akár tetszik, akár nem, nem sokáig olvashatsz a körmére, amiért nem méltóztatik átaludni a levegőzéseidet.
Habok. Fehéren bugyborékoló, selymes habok egy királykék, hullámzó festményen. Mintha az égbolt tökéletes, sóillatú másolata lenne. Áthajoltam a korláton, kidugtam a fejem a szellőbe. A hajó egyenletes ritmusban szelte a hullámokat, néhány csepp víz felfröccsent az arcomba. Mintha csak a könnyeim hullottak volna. Lehajtottam a fejem és belebámultam a tengerbe, szinte láttam őt is. Belesajdult a szívem. Elgondolkodtam, hogy vajon most hol lehet? Ha a közelemben volna, azt megérezném? Arra jutottam, hogy biztosan nem és jobb, ha minél messzebb van a kalózhajótól. Három hete láttam legutóbb. Ha éppen a szárazföldön voltam és el tudtam tölteni pár órát anélkül, hogy a legénység tagjai a közelben mászkáltak, akkor éppen neki akadt valami szupertitkos 'druida' dolga. Tragikus. Ez a jó szó. Csörömpölést hallottam a hátam mögött. Nem fordultam a hang irányába. Nem érdekelt, mit szerencsétlenkednek megint. A gondolataim a tenger mélyén jártak. Annyi minden van, amit elmondanék neki. Elmondanám, hogy Piper nagyon nehezen aludt ma el, pedig szemmel láthatóan fáradt volt. Talán látta rajtam a zavartságot, a hirtelen és teljesen váratlanul rám telepedő mélabút. Persze mindig próbálok nyugodt és pozitív maradni előtte. Gyakran beszélek neki az apjáról és mindig a lelkére kötöm, hogy ez a mi kettőnk titka. Sosem beszélhet senkinek arról, hogy ki az apukája, mert nem lehet tudni, ki a gonosz, aki ártani akar neki és ki nem. Én persze pontosan tudtam, hogy kik azok. Talán a legénység harmada nem is hisz a najádokban, valószínűleg csak valami mondabéli lénynek képzelik őket. A többiek vagy meg vagy ki akarnak fogni egyet dísztárgynak vagy nem érdekli őket az egész, mert nem számítanak Ulronra abból a melóból. És itt vagy én, mindennek a közepén. Ismerek egy najádot, a gyerekem édesapja és talán már azért kihajítanának a hajóból, amiért eltitkolom mindezt és nem segítek nekik azonnal kitűzni egy fejet a hajó orrára. Beteges az egész úgy, ahogy van. Szemeimmel a horizontot kémleltem. A nap még teljes egészében látható volt, de már nem kellett hozzá sok, hogy megmerüljön a bársonyos, aranyszínre varázsolt fürdőjében. Olyan gyönyörű és halálos látvány. Babonáz, mint egy najád éneke, de valahol mégis észhez térít; Vége van még egy napnak. Összerezzentem, amikor Ivy hangja behatolt a gondolataimba. Megpördültem a tengelyem körül és azzal a lendülettel nyújtózkodtam a lányom felé és kaptam a karjaimba, amikor a közelembe ért. Hát mégsem tartott sokáig ez a szundítás. - Kedves tőled, hogy nem hagytad ott. – igyekeztem a lehető legjobban elnyomni a gúnyt hangomban. Megköszörültem a torkom és még annyit kiböktem: - Köszönöm. Ez volna ugyebár az illendő, bár azért lehetne vitatkozni, hogy egy kalózhajón mi számít illendőnek. Az is elég jellemző volna, ha a következő mondatáért arcon köpném és tovább állnék, de sosem voltam igazán olyan bevállalós. Pedig most nagyon jól esne. - Ne is mondj ilyesmit, Ivy. – ingattam a fejem jobbra balra, mintha nehéz volna és közben egy csókot nyomtam a gyerekem könnyes arccsontjára. Nem tetszett, amit összehordott és még a szívem is gyorsabban vert a spekulációi hallatán. – Suzannah, a dadusa nem ért rá. Muszáj volt elhoznom. Mostantól nem fog senkit se zavarni. – fogadkoztam közömbös arccal, majd a magzatomhoz fordultam. – Nem mondta a mami, kicsim, hogy ha felkelsz, várd meg míg megyek hozzád? Tudod, hogy csak akkor jöhetsz velem, ha szót fogadsz! – mondtam szigorúan, de gyengéden. Piper szégyenlősen belefektette arcát a nyakamba és egy szót sem szólt. Ránéztem az előttem álló, erős és délceg kalózhölgyeményre és arra gondoltam, hogy mennyire különbözünk, és ő mennyire utálhat engem. - Bocsánat, nem leszünk a terhedre többet. – ígértem újra, majd hozzátettem. – Azt hittem már mélyen alszik és feljöttem egy kicsit levegőzni, ennyi az egész. – A bánatos képemre nem találtam számára is elfogadható és közölhető magyarázatot.
“You hate me but you are still watching me. Damn, you are a fan.
Ugyan neki is lehetett volna jobb dolga annál, mint hogy szemmel tartsa ezt a három girnyó, vihorászó fickót a lépcső széléről strázsálva, de már a kezükben sem állt jól a rothadt gyömölcsökkel teli rekesz, ráadásul az idióta történeteiknek nem, hogy a csattanója nem hangzott el, értelmük is kevés volt; félreértés ne essék, valahogy szórakoztatja, amikor idejekorán kibújnak az újoncok lazsálási hajlamai, hogy csak a füle után kell mennie az ember lányának.
- Kuss már - veti oda foghegyről, de igazán kár a rossz lelkiismeretükért is, legalább tehettek volna úgy, mint akik nem rezzennek össze, bár nem, aligha fogják őt jövő ilyenkorra megszokni, a híre megelőzi, kivédhetetlen ez a nő, pláne, ha felbukkanásról van szó. - Ne csak a szátok járjon, mozgás, nem érünk rá egész nap - és mintegy szavai nyomatékaként megemeli egyik szemöldökét, mire a három fajankó elnémulva iparkodik összekapkodni a padlózaton szanaszét gurult zöldségeket. Pár pillanatig hitetlenkedve nézi a produkciót, ahogy némelyeket mellé rakják a rekesznek, a nagy észhez térésükben többet is kiejtenek kezükből, de mielőtt tovább haladva a hordók irányába, teljesen a háta mögött hagyná őket, még elkap egy mondatot, valami olyasmit a bajszuk alatt morgott diskurzusból, hogy el tudnának viselni ilyen kaliberű kidobókat az ivók környékére - és csupán azért nem forgatja meg szemeit a páratlan bók hallatán, mert igyekvő matrózokba ütköznek vállai a félhomályban, aztán arrébb kell rúgnia egy méretesebb, az előbbi férfiakhoz képest jócskán felhizlalt patkányt.
Akárhogy is hessegetné el a cincogástól felelevenedő rémképeket, tűpontosan visszagondol az elmúlt nyár portyáinak ínséges napjaira, ahol bezzeg nem futkostak ilyen hájas példányok, pedig örömmel bukott volna fel egy zörgő csontú süldőben is, ha azzal a fél fogára jut belőle néhányuknak, mert az is valami, a semminél meg jóval több - így munkál ez benne valamiképp most is, nyakon csípi még a boros részleg tipikus dőzsölőit, vagy tudja a frász, szokása csak úgy körülszaglászni néha, bármi előjel nélkül, mert titkokat sejteni minden sarkon, majd titkokra bukkanni bennük az egyik fáradhatatlan mozgatórugója, ez csalja mélyebbre a raktár gyomráig, ahová világosság ebben az órában gyéren kúszik csak le. Futó pillantását vetné a csöndességet átszelő, egyedüli fénypászmára --- hacsak nem ütné meg a fülét egy aggodalmas nyöszörgés balról, a hordók takarásában, tessék, mindig megérzi, hogy baj van bizonyos sarkokkal, felőle hülyére vehetik, amikor megvan rá a bizonyítéka, sietve guggol le a gyerekhez, sejtése sem kell legyen arról, a négyéves forma kislány ugyan melyik nőszemélytől várja, hogy feltűnjön neki a hiánya. Kiábrándító. - Gyerekicsim, ne félj, megkeressük édesanyádat.
Érzi azt a járulékos, keserű epét feljönni a szájában, mihelyst Reitan-re gondol, tulajdonképpen, amióta felhordja gyerekét a hajóra, hogy kódorogni eressze a lábak útvesztőjében, súlyos felszerelések veszélyforrásának kitéve, de természetesen, mostanra karon ül a kis felfedező, kár a gőzért, alig nedves már az arcocskája az ijedelemtől. Habár nincs ebben semmi meglepő. Annak idején is tartogatott Karesilla valami mást, bensőjéből fakadót magában, meggyőződéssel állítja, még a szaga sem volt övékhez hasonlatos, jöhetett harc, rájuk szakadhatott az ég, ösztönből cselekedni fintorral tudott kényelmesen, hát nem is bonyolítja túl a szőkeség előfordulási helyét, nyilván, hogy a legtávolabbi ponton, a fedélzeten bukkan anyai életnagyságára. - A gyermeked előállt - közli színtelen hangon, leteszi a kislányt, aki tárt karokkal szedi lábait anyjához. - Következő alkalommal már nem biztos, hogy élve találsz rá, ugyanis én nem fogok. Ezúttal patkány után szaladt a hordók közé, de egyszer majd fegyverekbe botlik, hm, inkább vizslatod bánatos képpel a tengert, mint reá ügyelnél, járja ez?
Bekajálta, hogy a pesszimizmusának elnyomásával majd bármire is rámutathat - várhatják tőle, hogy valaha félreteszi még az ellenérzéseit a nőkkel szemben, mert nincs semmi új a nap alatt. Mit vegye a fáradságot olyan tapintatos körmondatokhoz, amit férfiak használnak behízelgő praktikaként, mert másképp ők sem értenek hozzájuk? Megpróbálhatott volna kedves megjegyzésekkel előhozakodni, de Ivy akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni.
