“Again and again... what would you do without me, man?
Van valami pikantériája a helyzet abszurditásának, és nem feszeng a saját szerepétől benne. A kétes eredetű foltok mostanra égnek bele a retinájába, hiába világlott már a tény az ajtó feltárulásával, hogy kóstolót vettek Drestből, és bizony ő tüntetheti el a morzsákat - tisztában van vele, hogy sose tartozott a kárörvendés a legkedvesebb vonásai közé, mégis szereti ezt a felállást. A történelem először és utoljára jegyzi fel a Nagy Könyvbe, hogy Norvin Drest kénytelen-kelletlen veti alá magát másnak, egy nő kezeinek, szóval botor dolog volna nem sajtolni belőle egy cseppnyi élvezetet sem, mikor így bekéredzkedett a rezidenciájába Mr. Vissza Nem Térő Alkalom.
Kívánt ő már mindenfélét Drestnek, de fizikai fájdalmat sohasem. Elég, ha prés alá teheti a büszkeségét, az egyetlen kapaszkodót, ami megmaradt a kapitánynak idefelé jövet, mert akárhogy dédelgeti a rumot, semmiféle pótcselekvő korttyal nem nyerheti vissza a nagyságát, csak a háborítatlan szobáért cserébe hagyja rá. Ajándék, ha úgy tetszik, amiért biztosította róla, nem törnek rájuk a támadók - azzal némán figyeli a meg-megakadó vetkőzést, hogy a cifra káromkodás vajon egy szolid kaszabolásról árulkodik-e a csapzott ing fedésében, de csupán a szőr itta át néhol a szövetre ragadt, idegen vérfoltokat. Hát persze.
Mögé lép, és félresöpri kezével a friss, nyílt seb környékéről a kíváncsiskodó ujjakat, és szinte tökéletes mozzanat ez ahhoz, hogy ugyanígy tegyen a gondolataival, mert kikerülhetetlen a férfi robusztus hátának látványa. Nem készült fel rá igazán, pedig csak egy villanás a múltból, ami feldereng benne, hogy Drest lapockájának dombjai némileg kevesebb... kárral szenvedték el az ő körmeit akkoriban. - Elfér benne... pár darab öltés - füle mögé tűri a kócos tincseit, és a megcsappant rumért nyúl fertőtlenítés gyanánt. Azonban nem figyelmeztet, véletlenül löttyinti vele a sebet: íme a meglepetés ereje, Kapitány, konkrétan a sületlenségért. - Még mit nem, az orrot a najádok bérlik - tiszta rongyot fog, majd óvatosan, tapogatva törölgetni kezdi. - Az ilyen hitványoknak ott a szégyenfal, felavathatod, ki se látszik a madárszarból.
A kattanó zár hangjára megáll a levegőbe emelkedő ökle, ami újabb dörömbölésre készült. Pár pillanatig csak mered a nőre, igyekezve szemei fókuszába fogadni a vörös tincsek gazdáját. No nem is annyira a rumtól szédeleg, sokkal inkább a fáradtság az, ami megroggyantja térdeit. Ivy szavaira csupán egy félhangos morranás a válasza, mint olyan gyakran máskor is, de mondandója arra készteti, hogy végigpillantson átizzadt ingén, amit vér szennyez. Tulajdonképpen egészen biztos benne, hogy a nagy része nem hozzá tartozott egykor, de erre most kifejezetten nem venne mérget.
A nő gyakorlatias kérdéseire csak felkacag. Hosszan, öblösen terül el a nevetése a szobában és akármennyire is szeretné Ivy az ital számlájára írni a hirtelen jött jókedvet, sokkal inkább köszönhető az a vérmámornak, amit az emlegetett követők felidéznek benne. Végül egy horkantás közepette hal el a kacaj, amit egy-két felbugyborékoló nevetés még fűszerez. - Nem. Igazán tudhatnád, hogy nem. Fogalmazzunk úgy, hogy nem köszönték meg, amit kaptak - megrázza a fejét. Tulajdonképpen meg is kellene sértődnie a feltételezésre, hogy ő, Norvin Drest kapitány menekül valaki elől, ám ehelyett inkább ismét felmorran, olyasmit motyogva, hogy „én nem végzek félmunkát..“, majd újabb kortyot pusztít el az üvegből.
Kék íriszei követik a nőt, ahogy kutakodik, de még mindig nem mozdul a szoba közepéről. Agyában egymást váltják a gondolatok, mert ugyan nem az első merénylővel szált szembe, mégis fel-felmerül fejében a kérdés, hogy talán valaki köpött nekik... A rumra kulcsolódó ujjak hatására ösztönösen igyekszik visszaragadni magához leghűbb társainak egyikét, mert az nem lehet, hogy ez a némber egyetlen fájdalomcsillapítójától is megszabadítsa. - Az üveg marad! - hangja határozottan dörren fel, ujjai szorítása semmit sem enged. Ám hogy mégis eleget tegyen a nő kérésének, leül és maga mellé csapja a rumot, így hagyva azt elérhető távolságban, mégis eleget téve a másik követelésének.
Megrázza a fejét, hogy az legalább csekély mértékben kitisztuljon, majd fájdalmas szisszenések és egy cifra káromkodás közepette szabadul meg az ingétől. Az anyagot véres gombócba gyűrve dobja a földre. Így láthatóvá válik a bal lapockáján húzódó se nem túl mély, se nem túl hosszú, ám roppant kényelmetlen vágás. A férfi bőrén már nem egy heg árulkodik arról a megannyi tengeri csatáról, amit túlélt. Jobbjával hátra is nyúl és ahogy megnyomja a seb mellett lévő bőrt, felmordul, a sebből felbugyogó vér pedig kényelmetlenül csordul le hátán.
- Ez a szarházi... - szemeiben harag szikrája pattan, ahogy visszagondol a gyáva vágásra. - Na? Látod? Össze kell varrni, mi? - keze kinyúl, hogy ha eddig nem szabadította volna meg a rumtól őt a másik vörös, akkor újból az üveg nyakára fogjon és egy kisebb kortynak engedjen utat, amit végül egy újabb morranás követ. - Egyet életben kellett volna hagynom és vele díszíteni a Démon orrát, amíg a csontjairól le nem rohad a hús.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Feb. 02, 2021 6:39 pm
golden vanity
Drest & Reaves
“Again and again... what would you do without me, man?
Csak hever, elnyúlva, akár egy giliszta, akire rátapostak, mert nem különbül érzi magát most sem, némán gyűlöli nőiségének ezen perceit, az értelmetlen vérzést, amivel fizetnie kell. A gerendákba mélyeszti tekintetét, a puszta akaratával tovább hasítaná őket, pedig csak számot ad róla, hogy nem fejlődik odabent semmiféle csíra, óh, hányszor megfogadta már, hogy nem utálatoskodik a teste felé, de nem lehet ezt kellemes mosollyal átvészelni, csodatévő gyógyfüvek meg masszírozások garmadája se enyhíti a benne morajló görcsöket, így aztán, ugyan melyik szárnyas szentet zavarja a barázdás grimasz, ami az arcára telepszik? Hát tesz rá magasról. A női princípiuma igazán bevégeztetett annak idején. Komolyan nem sok vágya van jelen pillanatban. Talpalatnyi nyugalmat akar, ha már alárendeli magát a Véres Körforgásnak - kurvára nincs türelme a szomszédok töretlen hangoskodásához, a vicces kedvű suhancok biztosan megint összesározták a folyosó padlóját, elehetné őket a fene az ajtaja közeléből, mert már nem csak az épület zeng széltében és hosszában a viháncolásuktól, hanem az ő feje is vészesen telik meg vele, és lesz egy határ, ahonnan nem csurran szép szó, rendre teremt bárkit, akit az ajtón túl talál, megkeresi a fülük botját sem mozdító asszonyokat, elhajtja a házalót, akárkit, aki annyira be akar térni!
Ha még valaha a fedélzetemre akarsz lépni, az ajtóhoz kapja a fejét, és elpárolog belőle a fortyogás, csak mert az az ismerős bariton vegyül a dörömbölések közé. Hetyke döbbenettel hallgatja a szintén ismerős fenyegetést: az ábra szerint Drest a neveletlen siheder, aki az ő tűrőképességével játszik odaát, hát fél percre tényleg meggondolja A Kapitány bebocsátását és a betört ajtó szükségességét, végül csak kattan a zár az ujjai alatt, az is meglehetősen lanyha mozdulattal. A világért se rejtené el, hogy háta közepére se kívánja --- mások véres ügyeit.
- Csinos - blazírt képpel a karmazsinfoltos ruháira, felszakadt ajkaira pillant, némi elismerő éllel, mikor meglátja az üveget szorongató markát. Lám, a sebezhetetlen Drest, most aztán rohadtul nem úgy tűnik, nem úgy néz ki, mint aki a sármosabbik kiállásával még a tengert is kontroll alatt tartja, főleg a saját életét. Milyen furcsa. Egy törékeny állat, ahogy itt segítségért kaparja a lábtörlőt, csakhogy Ivy nem nevezné magát olyannak, aki értene a törött dolgokhoz vagy emberekhez; de beljebb biccent a fejével, és nem veti el a lehetőségét annak, hogy a nyakára hozza a tagokat, akikkel ilyen gyönyörűen egymásba habarodtak. Ennyit a pihenésről. - Várunk még valakit? Követnek?
Két röpke fordulásból összegyűjt néhány használható kötszert, ládákban túr és fiókokban matat, cérnát és tűt is hamar kerít az asztalra, egyelőre a foltokból ítélheti meg, milyen féle-fajta vágásokat kapott be Drest, aztán csak észreveszi, hogy az emlegetett még mindig a szoba közepén álldogál. - Ülj már le - nem kéri, utasítja, majd erélyesen megragadja a rumot, szinte sejti a zsigeri ellenállást. - Ezt a szart meg add ide, fél kézzel meg vedeléssel semmire sem megyünk. Le kell venned az inget.
A kopogás másodszorra is felhangzott az ajtón. Ezúttal jóval hangosabb, türelmetlenebb és agresszívebb volt, mint előző alkalommal. A kapitány bal öklét az ajtó fáján nyugtatta, éppen csak egy lélegzetvételnyi ideig megtámaszkodva. Aztán felmordult. - Reaves! Nyisd már ki! - ugyan a hangja nem csendült akkora hangerővel, mint mikor az embereivel ordított, mégiscsak könnyedén meg lehetett hallani a folyosón. Végignyalta az ajkát és felszisszent, mert ettől a mozdulattól egyértelművé vált számára a vér ízéből, hogy az is felrepedt. Jelenleg Norvin Drest kapitány az óceán legmélyebb bugyraiba kívánta az összes önjelölt hős vitézt, aki azt hitte, hogy majd a szárazföldön elkapja a hírhedt kalózt, ezzel bizonyítva erkölcsi fölényét. Az ilyesfajta legények általában a homokban, a rothadó szemétben, a kikötő fenekén vagy éppen valamelyik asszony virágágyásában végezték, de éppen olyanok voltak, mint azok a bosszantó legyek vagy szúnyogok, amiket az ember hiába próbál kiűzni az életéből. Nagy kárt nem tudnak okozni, de idegesítően vissza-visszatérnek. - Ó basszameg, tudom, hogy bent vagy! - a következő mondatot már egy is rúgás kísérte, aminek nyomán az ajtó is feljajdult. Ha elég kitartóan rugdossa, előbb-utóbb bizony kiszakad a keretéből, megelőzve az ajtónyitást. Nem volt biztos benne, hogy vajon a rum vezette erre a lépteit, vagy a tény, hogy Reaves még mindig alaposabban varr össze bármit, mint a legénység többi része, akik ki sem látnak a hordó fenekéről jelenleg. Még ha ez rá nem is volt igaz, azért a jobb kezében szorongatott üvegből már tetemes mennyiség csorgott le a kapitány torkán. Mindezt a tényt erősítve újabb adag rumtól szabadította meg az üveget, miközben azon gondolkodott, hogy mi tarthat ennyi ideig. A férfi türelme kezdett a végére érni és ezen a hátán végigcsorgó izzadtság és vér keveréke sem segített. A probléma gyökerét az képezte ugyanis, hogy nem érte el a rohadt vágást, amit olyan szerencsétlenül kapott. Balga hiba volt, és ő nem akarta belátni a szomorú tényt, hogy nem teljesen sebezhetetlen. - Ha még valaha a fedélzetemre akarsz lépni, akkor nyisd ki a kurva ajtót! - szólalt meg még egyszer, immár higgadtabb hangon. Pontosan jól tudta, hogy Ivy mennyire fontos tagja a legénységének és azt is, hogy egy hasznos emberrel rövidítené meg a hajót, de utálta, mikor valaki megváratja. Épp eleget várt már életében, és esküszik, hogy ha így folytatja, kénytelen lesz megfojtani a vörös ribancot. Még egyszer dörömbölt az ajtón. Reményei szerint utoljára.
Van valami pikantériája a helyzet abszurditásának, és nem feszeng a saját szerepétől benne. A kétes eredetű foltok mostanra égnek bele a retinájába, hiába világlott már a tény az ajtó feltárulásával, hogy kóstolót vettek Drestből, és bizony ő tüntetheti el a morzsákat - tisztában van vele, hogy sose tartozott a kárörvendés a legkedvesebb vonásai közé, mégis szereti ezt a felállást. A történelem először és utoljára jegyzi fel a Nagy Könyvbe, hogy Norvin Drest kénytelen-kelletlen veti alá magát másnak, egy nő kezeinek, szóval botor dolog volna nem sajtolni belőle egy cseppnyi élvezetet sem, mikor így bekéredzkedett a rezidenciájába Mr. Vissza Nem Térő Alkalom.
A kattanó zár hangjára megáll a levegőbe emelkedő ökle, ami újabb dörömbölésre készült. Pár pillanatig csak mered a nőre, igyekezve szemei fókuszába fogadni a vörös tincsek gazdáját. No nem is annyira a rumtól szédeleg, sokkal inkább a fáradtság az, ami megroggyantja térdeit. Ivy szavaira csupán egy félhangos morranás a válasza, mint olyan gyakran máskor is, de mondandója arra készteti, hogy végigpillantson átizzadt ingén, amit vér szennyez. Tulajdonképpen egészen biztos benne, hogy a nagy része nem hozzá tartozott egykor, de erre most kifejezetten nem venne mérget. 
Csak hever, elnyúlva, akár egy giliszta, akire rátapostak, mert nem különbül érzi magát most sem, némán gyűlöli nőiségének ezen perceit, az értelmetlen vérzést, amivel fizetnie kell. A gerendákba mélyeszti tekintetét, a puszta akaratával tovább hasítaná őket, pedig csak számot ad róla, hogy nem fejlődik odabent semmiféle csíra, óh, hányszor megfogadta már, hogy nem utálatoskodik a teste felé, de nem lehet ezt kellemes mosollyal átvészelni, csodatévő gyógyfüvek meg masszírozások garmadája se enyhíti a benne morajló görcsöket, így aztán, ugyan melyik szárnyas szentet zavarja a barázdás grimasz, ami az arcára telepszik? Hát tesz rá magasról. A női princípiuma igazán bevégeztetett annak idején.