Híres legendák

Tulveron Krónikái :: Egyéb érdekességek

A világ alkonyán, mikor a mágiát még éppen csak ízlelgették a fajok, a legenda úgy tartja, hogy az elfek rátaláltak egy hihetetlenül erős, mágikus tárgyra, mely' akkora hatalommal bírt, amit senkinek sem lett volna szabad birtokolni. Egyesek szerint az égből aláhulló harmadik istenség egy nagyobb darabja kristályosodott a tárgyba, mások szerint viszont puszta babona az egész, nem több.
Nos, annak idején valamiért csak aggodalmukat lelték az elfek, hiszen bölcsen, miként a népükre jellemző, tanácsot hívtak össze előbb a saját berkeiken belül, majd a többi fajjal. Emberek, törpék, najádok, vivernek nagyjai sorakoztak fel az eseményen, hogy eldőlhessék a veszedelmes ereklye sorsa. A keverékeket már akkor sem tekintették teljes jogú fajnak, ezért nem kerültek be a szövetségbe, ahogyan az orkok sem, bár róluk az elfek egyszerűen csak úgy tartották; még nem elég fejlettek egy ekkora döntés meghozatalához.
Állítólag a közös tanácskozás ötven meg egy napig tartott, mire megszületett a konszenzus; az ereklyét el kell zárni, el kell rejteni méghozzá úgy, hogy többé senki se férhessen hozzá, legfeljebb csak akkor, ha eljön annak az ideje, melyről természetest az istenek küldenek jelzést.
Mind az öt faj létrehozott aztán egy-egy kulcsot, melyeken az elbeszélések szerint egy varázsige részletei vannak szétosztva a saját nyelvükön. Hogy az igézet a tárgyat idézi meg, vagy pusztán a rejtekhelyét fedi fel, már nem lehet tudni, ám akkoriban megegyeztek, hogy mindegyik bölcs az élete árán is megőrzi a maga faja kulcsát, amit az utódaiknak adnak mindég tovább. Annak nem léte esetén pedig annak, kit elég rátermettnek tartanak a feladatra.
Oly' rég esett már ez, hogy senki meg sem tudná mondani, valóban léteznek-e a kulcsok és az őrzők, az viszont bizonyos, a mágusháborúk alatt nagy erőkkel kutattak utánuk a tébolyult varázstudók, s mindég akad egy újabb uralkodó, hatalomra éhes egyén, aki eltökélt hajszát folytat értük.

A világ azon korszakában, mikor zömével még elfek lakták a világot, született egy kivételes képességekkel bíró leány. Torz volt szerencsétlen, hegyes fülei cikk-cakkosak, arca aszimmetrikus és a fél szemére vak (a keverékek szerint ő volt az első a fajtájukból, noha ezt senki sem hajlandó beismerni). Eleinte az istenek haragjának tekintették a gyermek megszületését, ám a bölcsek hamarost megváltoztatták a róla kialakult véleményt; úgy hitték, inkább áldás a gyermek, akit meg kell védeni, semmint baljóslatú ómen.
Felcseperedett hát az Avourelnek keresztelt lányka, kinek igen fiatalon látomásai is támadtak. Ezen transzok alatt mindég élesen látott megtörténni bizonyos eseményeket, ezért igen hamar arra a következtetésre jutottak a bölcsek, hogy a gyermek egy látnok, jós. Elkezdték hát lejegyezni a szavait, a képeket, melyeket tiszta fejjel képes volt visszaidézni. Számtalan feljegyzés született, amelyeket tekercsekbe rendeztek és féltve őriztek a bölcsek, legfőképp azért, mert némely jóslat igen borúlátó és szörnyűséges volt. Avourel az elbeszélések szerint hatalmas, ismeretlen erő vezette háborúkat látott, s többek között ősi fajok pusztulását, emelkedését. A jóslatok temérdek dologról szólnak, persze minden értelmezés kérdése csupán. Vajon az elfeknek egyszer valóban menekülniük kell és új hazát keresni, vagy pont ők lesznek azok, akik erre bírják a többi népet? A kérészéltűek csakugyan egyeduralomra fognak törni, elsöpörvén a sárkányvért, vagy mindez nem több mint a régmúlt kivetülése?

Idézetek Avourel jóslataiból:
„S midőn az ős birodalmak helyén sírhant, új nap köszönté a világot. Szapora népeké lészén a kiváltság, s ím, uralkodása megtörék az ismert törvényeknek."

"Vörös holdfényben fogan s születék meg a világ pusztítója, s kínkeservet hozá a hitetlenekre."

"Kék tengerben fog vér fakadni, medre a hit által lészen kivájva."

"...Megnyílék hát az alvilág kapuja, mely a végzet serlegével fog bezárattatni. Ám az adósság súlya alatt megroskadá a világ."

Zunmonah menedéke (Mynzash) egy nagy hatalmú varázslónő – nem mellékesen tűzfúvó vivern – otthonául szolgált, akinek nagy álma volt a világ és a saját dolgát megkönnyíteni különféle találmányaival. Úttörőnek számított az idejében, aki körültekintéssel óvva a titkait, csupán kevés tanítványt fogadott maga mellé. Arról is tett, hogy a védelmük se legyen áttörhető, ezért hatalmát latba vetve mágikus erővonalakat idézett az épületkomplexum köré, amelynek eredetét még ő maga sem tudta megfejteni. A lebegő szigetet érintetlen pompájában találta egykoron, melynek a sziklákhoz láncolt felszínére egy térkapu vezette.
Sokáig békében merenghettek a találmányaikon, a háborúk alkalmával azonban sokak kívánták maguknak a szerkezeteiket, s mihelyt Zunmonah ellenállt, már a vérét követelték. Így esett, hogy elkeseredettségében a térkapukat deaktiválta, és ekként elzárta magát a tanítványaival a külvilág elől.
Hosszú ideig próbáltak a tudásra szomjas népek a menedékbe jutni, ám a védelem miatt a levegőből sem lehetett megközelíteni. Pusztán kétszáz évvel később, napjainkban sikeredett néhány felfedezőnek megfejteni a portál nyitját, aminek köszönhetően az épületbe jutva végül semlegesíteni tudták a mágikus védelmet. Azt mondják, Zunmonah és követői csontvázaira a főcsarnokban leltek, és azóta is tűnődnek, vajon mi akadályozhatta őket a távozásban. Sokan úgy gondolják, inkább végeztek magukkal, semminthogy a mentsvárat hátrahagyva kockáztassák, a nyomukra akadjanak és féltve őrzött tudásukat megkaparintsák. Mások arról regélnek, átkot szórtak ezáltal a helyre, s nem volna szabad használni, míg egyesek arra következtettek, áldozatukkal akarva-akaratlan Khaziiri istennek imponáltak, vagyis a menedék szent hellyé vált.