elsőbbrendű érzéssel felszegem az állam, megráncolom az orrom, mintha csak vicsorogni készülnék, majd csak ennyit mondok. - Nagyon helyes. Nem számítottam hangos, zsörtölődő védekezésre, hiszen már ránézésre meg lehet mondani róla, hogy nem egy morgolódó, veszekedős fajta. Bár azt nyilván sosem gondolom meg a torzsalkodás előtt, hogy heves vitapartnerrel találom szemben magam, aki majd székekkel dobál meg vagy megszeppen pörölésem hallatán. Egyszerűen csak kiadom magamból, ami éppen eszembe jut, a következmények eszembe sem jutnak. Miért is érdekelnének? Azokkal ráérek utána is foglalkozni. Inkább próbáljanak meg jól elpáholni, minthogy bennem maradjon a sok háborgó gondolat és a végén felrobbanjak tőlük. Mivel Holloway professzor zagyvaságánál érdekesebbnek tűnt a kisasszony, ezért követtem a heverőhöz. - Áh Narmohir! - kiáltottam bele a könyvtár csendjébe hirtelen, mire páran felszisszentek és ránk néztek. - A tojáshéjakra figyeljenek, ne rám. - vetettem oda szúrósan és visszafordultam a nő felé. Magamban konstatáltam, hogy akkor ez a kis hölgy egy bárónő, de különösebb jelentőséget már nem tulajdonítottam neki. Tőlem nem fog kapni emiatt megkülönbözetetett figyelmet kivéve, ha esetleg fellenzgős, gőgös viselkedésre leszek figyelmes, mert akkor nem érdekel kinek a leánya, páros lábbal penderítem ki az Akadémiáról. - Narmohir nagyszerű diplomata, de még annál is jobb alkimista. Mindig mondtam, hogy inkább az utóbbi mellett kötelezze el magát. Sosem értettem, mit szeret a politikában. Lélekölő, borzasztó áltudomány! Az alkímia területe az, amit valóban érdemes kutatni. - háborogtam fintorogva amellett, hogy én sosem kutattam az alkímia bármely területén. Én a történelemhez, mítoszokhoz, hiedelmekhez és nyelvekhez értek, de hihetetlenmód érdekelnek az olyan tudományok, amelyek nem emberekkel vagy az egyes személyek közötti kapcsolatokkal foglalkoznak. - Ha itt nem talál választ, aranyoskám, akkor sehol. - mondtam, miközben próbáltam nem leereszkedőnek tűnni, bár nem volt könnyű. Semmi személyes, a kishölgy kedvesnek tűnik, de köztudott, hogy aki válaszokat akar, az általában mindig megkapja azokat itt. Ráadásul dagadt az amúgy is tekintélyes méretű mellkasom az úgymond dícsérettől. - Mitől lábadozik az apja? Mire kíváncsi? - kérdeztem már-már sürgetően, aki alig tudja visszafogni a sok tudást, ami benne van. Csak vártam a kérdéseket, hogy onthassam a tudást, amely felgyülemlett bennem. A kezében lévő papírokra pillantottam. - Melyik irat keltette fel az érdeklődését?
A törp uraság megfeddésére eleinte szemérmesen sütöm le a pilláimat, akárha tiltott tevékenységen kaptak volna, ám szavai hamarost gyengéd mosolyt varázsolnak az ajkaimra. Megannyi fajtársamat hallottam már az alacsony népek nyers jellemén és állandónak ható morgolódásán bosszankodni, vagy épp a tényen, az érzékeny füleinkhez mérten milyen kíméletlenül harsányak tudnak lenni, azonban úgy vélem, ha mindenáron okot kívánunk találni a zsörtölődő érzelmekre, azt bármiben képesek vagyunk meglelni. Engem nem háborít fel a rangomon aluli megszólítás, sem a lekicsinylés, melynek egy nálam határozottan fiatalabb lélek adja hangját, és azt sem mondhatnám, hogy mulattat, oly lealacsonyító lenne, hiszen. Inkább virágoztat bennem jóleső érzéseket a tudat, nem bánik velem különbül, mint másokkal tenné. - Képtelen volnék efféle bosszússággal és sértéssel illetni kegyelmedet, ne aggódjék – tekintek vissza rá változatlan, puha mosollyal az ábrázatomon. A törp úrral ellentétben az én emlékeim nem koptak meg róla, élénken dereng a tudatomban az a néhány kivételes alkalom, miként atyám hajlandó volt engedni a Társaság gyűlésén részt venni. Az alapítóról, Rognus professzorról soha nem akadt rossz szava, leszámítva tán, hogy az általa naponta elfogyasztott italmennyiséget nem méltatta. „Az alkohol tompítja az elmét, s hosszútávon meg is öli azt. Rendszeresen alkalmazva kizárólag a laborban a helye, jegyezd meg, leányom.” Jól emlékszem. - Mondhatni igen, új vagyok a társulatban – felelem csöndesen, finoman becsukva a kezeim között tartott iratot, majd népem kecsességét megőrizvén egy lágy kézmozdulattal a közelünkben nyugvó heverőhöz invitálom a professzort. Amennyiben követ, helyet foglalok, s pusztán akkor folytatom a bemutatkozásomat. - A nevem Ivreniel Ainewedd. Narmohir, az atyám a társulat tagja, olykor elkísértem egy-egy érdekfeszítő ülésükre – magyarázom változatlan méltósággal viseltetve a könyvtár békés nyugalma felé. - Sajnálatos mód egy ideje gyengélkedik. Reméltem, hátha itt, a tudás fellegvárában s ennyi kivételes elme társaságában válaszokra lelhetek – melankóliával süllyesztem le mélykék íriszeimet a kezemben gondosan tartott iratokra, ujjaimmal finoman simítva végig a Tudós Társaság kört formáló lenyomatát a bőrkötésen.
gyekeztem feltűnően nagyot ásítani. Hogy miért? Mert Holloway professzor olyan szürke és lapos előadást tartott a Perae tojásairól, hogy valószínűleg még ő maga is unta. Minek is rejtsem véka alá véleményemet? Akkor hogyan tanulna belőle? Láttam, hogy egy pillanatra rám villantak szemei és egy kicsit zavarba jött, kizökkent. Megköszörülte a torkát, majd a közönség felé fordult - akik álfigyelemmel, de ködös tekintettel néztek a férfira - és tovább mutogatott valami tojáshéjat. Égnek emeltem a szemeim, majd tüntetőleg sarkon fordultam és inkább az egyik könyvespolc felé vettem az irányt. Általában a feleségemről elnevezett Salina teremben gyülekezünk az Akadémia déli szárnyán, de ezúttal nagyob helyiség kellett és a könyvek, iratok, amelyek felé fordulhat az ember, ha az egyik előadó egy darab tojáshéj árnyalatait akarja elemezgetni. Azaz egyetlen baj a könyvtárral, hogy nem törpöknek lett tervezve. Hatalmas macera mindenhova cipelni azt az öreg, nyikorgó sámlit, hogy a polcok felsőbb részeit is elérjem. Egyszer még le is borultam az átkozottról, miközben egy vaskos könyvért nyúltam. Hanyatt estem és még pár poros könyv is a fejemre esett. Azonnal felvonultam az Akadémia vezetőjének szobájába és nem túl kedvesen, üvöltözve rontottam rá. Annyit értem el vele, hogy a történelem és nyelvkönyvek a polcok alsó részére kerültek. Nem elég, de mégiscsak valami, nem? Az egyik polc mellett egy ismeretlen nőt pillantottam meg. A Tudós Társaság iratait olvasta. Láttam bejönni a könyvtárba és rémlik, hogy csatlakozott a társasághoz, úgyhogy nem kezdtem el morogni, amiért turkál a papírok között. - Kisasszony. - szólítottam meg. - Remélem ugyanúgy rakja vissza, ahogyan elvette, nem szeretnék itt maradni a gyűlés után és rendet rakni maga után. - morgolódtam. - Maga új tag, ugye? - érdeklődtem egy kicsit kedvesebben. - Ennek ellenére nagyon ismerős nekem. Nem találkoztunk már valahol? A nevem Rognus. Noha újnak tűnt, a vonásai ismerősek voltak, ha nem is őt, de valakit, aki nagyon hasonlít rá, már láttam valahol.
A puha porral meghintett könyvek gerincívén néma eleganciával gördülnek fel s alá az ujjaim, miként nesztelen léptekkel ismerkszem az Akadémia rég nem látott helyiségével. Különleges élmény a rég elhalt tölgyekből mívesen faragott polcok s a megsárgult lapok illatát magamba szippantani, netán a méltóságteljes csöndben fürdőzni, mely annak ellenére is köztünk andalog, hogy a pódium magaslatán az atyám által oly' nagy becsben tartott Tudós Társaság egy tagja szenvedélyesen értekezik a maga szakterületéről. Hisz ezernyi elme és több évszázad tudása roskadozik ránk a könyvek s tekercsek birodalmában, miként is volna képes egyetlen lélek túlharsogni mindezt? Persze a figyelmem őt is megilleti, füleim érdeklődéssel engedik átszűrődni a bölcs hangját, hátha szívem s lelkem leghőbb óhaja egyszeriben valósággá válik, és egyetlen elejtett szavából válaszokat nyerek a létemet manapság körülölelő bizonytalanságra. Ám a magyarázatok elmaradnak, tovább bujdosnak a homályban, s egyszeriben újfent annak az éretlen, siheder leánynak érzem magamat, ki elhitte, hogy bármi megtörténhet, ha igazán vágyja azt. Apró, puha sóhajt engedek alágördülni az ajkaimról, mialatt fáradalommal teljes íriszeimet a soron következő polcra engedem süllyedni. A gondosan megmunkált, letisztult borítók helyett ezúttal ütött-kopott jegyzetek pillantanak vissza rám, afféle egyszerű naplók, amelyeket vélhetően nem tanító célzattal, inkább megemlékezésből hagytak hátra a megíróik. Feléledő, gyermeki kíváncsisággal nyúlok hát az egyikért, melynek címlapján a Tudós Társaság összetéveszthetetlen billogja bontakozik ki. Bizonyos nem lehetek benne, az én szememnek szánták-e a feljegyzéseket, mégis úgy vélem, atyám jogán nem származhat gondom a bepillantásból. S csakugyan, mintha a fiatalkori énem hibáján edződött belenyugvásomat óhajtanák megcáfolni az Istenek, egészen érdekes leiratokra bukkanok az alapítóról, s a feleségéről, ki annak idején szörnyűséges állattámadás áldozatává lett, s melynek tényét a professzor sohasem ismerte el. Leheletnyi megütközéssel emelem fel a tekintetemet a lapokról, hiszen kísérteties hasonlóság zendül róluk atyám helyzetével, bővebben vizsgálódni azonban nem marad időm, ugyanis mélykék íriszeim éppen az alapítón, Rognuson állapodnak meg.
A Tudományos Akadémia különbejáratú könyvtára, mely a Birodalmi Könyvtárnál meglehetősen karcsúbb választékkal bír, ám sokkal specifikusabbal. Többek között itt őrzik a diákok tudományos munkáit, a professzorok egyedi, okításra szánt írásait és egyéb egyetemi feljegyzéseket. Az akadémiai könyvtár gyakran válik helyszínévé a különböző tudományos egyletek gyűléseinek is, ugyanis kevésbé forgalmas, mint a Birodalmi Könyvtár. Kitűnő színteret ad a vitaesteknek, egyéb megbeszéléseknek a központi, tágas termével, melyre egy karcsú galériáról is lelátni.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
A törp uraság megfeddésére eleinte szemérmesen sütöm le a pilláimat, akárha tiltott tevékenységen kaptak volna, ám szavai hamarost gyengéd mosolyt varázsolnak az ajkaimra. Megannyi fajtársamat hallottam már az alacsony népek nyers jellemén és állandónak ható morgolódásán bosszankodni, vagy épp a tényen, az érzékeny füleinkhez mérten milyen kíméletlenül harsányak tudnak lenni, azonban úgy vélem, ha mindenáron okot kívánunk találni a zsörtölődő érzelmekre, azt bármiben képesek vagyunk meglelni. Engem nem háborít fel a rangomon aluli megszólítás, sem a lekicsinylés, melynek egy nálam határozottan fiatalabb lélek adja hangját, és azt sem mondhatnám, hogy mulattat, oly lealacsonyító lenne, hiszen. Inkább virágoztat bennem jóleső érzéseket a tudat, nem bánik velem különbül, mint másokkal tenné.
