Az erdei boszorka kunyhója

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

@Aldrich Cornwell @Mylla Eroltsdottir

Jól megnézem magamnak a kulcsot, s közben arra is próbálok koncentrálni, hogy csitítsam kicsit a saját szívverésem. Túlságosan kiadtam magam, és ez még veszélyes lehet. Bryna azt mondta, senkiben sem bízhatok, ha a kulcsról van szó, mert túlságosan nagy a csábítása, és egyesek bármire képesek lennének érte. Ezzel én is tisztában vagyok persze, de akárhogy szimatolok, figyelek, nem látok hazugságot Aldrich szemében. Semmi sem utal arra, hogy nem az igazat mondja, de ha ez így van, akkor az én kulcsom nem lehet ott, a fa tövében elásva. De nem is tűnhetett el onnan, ebben is biztos vagyok. Annak kell lennem. Még mindig közelről nézek a férfi szemébe, és bár habozom végül mégiscsak megszólalok. - Nálad volt, igen. De nem tudom, hogy lehetséges... - Ahogy elhúzódom tőle, veszek egy nagy levegőt, és előbb csak a fejem rázom meg határozottan.  Láthatóan érzelmi értékkel is bír Aldrich számára a kulcs, és mostmár egyre biztosabb vagyok benne, hogy végig igazat mondott. Rá kell hát jönnünk, mi a rejtély nyitja. Arról nem is beszélve, hogy hogyan kell megváltoztatni a jövőt. Mert a kulcsokat nem szabad használni. Ebben egészen biztos vagyok. - Nem tudom, kik a többi kulcs őrzői. És a szándékaikat sem ismerem, csak az arcukat. - ismerem el nagy nehezen, hiszen érzem, hogy nekem továbbra is arról kellene győzködnöm őt, hogy semmiképp ne teljesítse be a jóslatot. De hazudni nem akarok. - Volt már, hogy nem úgy történt meg valami, ahogy láttam. De mindig veszélyes a jövőbe pillantani, mert sosem látjuk a teljes képet. - némi hatásszünet után felpattanok, és az erdő felé pillantok. - Gyere velem! - ezzel elindulok a pad mellett kezdődő kis gyalogösvényen, amelyről alig néhány száz méter után letérek, hogy nagyjából ugyanennyi távolságra az ösvénytől egy hajlott, göcsörtös törzsű fa előtt álljak meg. Út közben nem szólok egy szót sem, s ha Aldrich kérdez, akkor is csak szűkszavú választ kap. Letérdelek a fa elé, és kézzel kezdek ásni. Pontosan tudom, hol keressem a dobozt, bár az elmúlt 10 évben csak három-négy alkalommal jártam itt. Nem tart soká, amíg a faládikó előkerül, s belőle a többszáz ulron alól nagy csörgés közepette a bőrerszény, amely a kulcsot rejti. Ahogy megemelem az erszénykét, meg kellene könnyebbülnöm, hiszen a kulcsom érintetlennek tűnik. De az is csak újabb kérdéseket fog felvetni. A nyitott tenyeremen ott fekszik hát hát Bryna öröksége, amely, mostmár Aldrich is láthatja, kiköpött mása az ő kulcsának. Nem szólok semmit, csak felé nyújtom, hadd vizsgálja meg ő is.

Ahogy látom, Aldrichra is hatással van a riadalmam. Helyes. Éreznie, tudnia kell, hogy ez nem csak szemfényvesztés. Nem csak színjáték, amit az ötven ulronjáért cserébe kap, hanem valódi fenyegetés, valódi veszély, ami rá les. Nem is csak rá. Mindannyiunkra, ha csak egy kevés is igaz abból, ami a legendákban áll.
Az ajkamba harapok, és a hevesen kalapáló szívemet hallgatom néhány pillanatig. - Többnyire csak azt, amit a legendák említenek. Az asszony, aki felnevelt, azt mondta, eljön a világ vége, ha valaki a kezébe kaparintja a hatalmat, amit ezek a kulcsok zárnak el. - elhallgatok, de még a lélegzetem is elakad, amikor megpillantom Aldrich nyakában a kulcsomat. Meg sem tudok szólalni, sebesen jár az agyam, és a szívem majd kiugrik a helyéről. A kérdésére nem is felelek. Óvatosan nyújtom ki a kezem a kulcs felé, és ha engedi, a kezembe fogom, hogy közelebb húzzam, és jobban szemügyre vegyem. Ha nem kapok engedélyt, csak közelebb hajolok és úgy vizsgálom meg. A kezem úgy reszket, ahogy még soha. A hangom is remeg. - Ez lehetetlen! - Ez a kulcs nem lehetne nálad! Hogyan jutottál hozzá? - felemelem rá a tekintetemet és közvetlen közelről nézek a szemébe. Halkan beszélek, és tartok tőle, az arcomra van írva minden érzésem. El kell mennem a rejtekhelyhez, ahol a kulcsot elástam és meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg az én kulcsom van-e nála, vagy ez valami ördögi csel része. Nem hagyhatom cserben Brynát. Nem szeghetem meg az ígéretemet. Aldrich tekintetét fürkészem, s az orrom is használom, hátha rajtakaphatom, ha esetleg nem mondana igazat. Aztán viszont elhúzódom tőle, és újabb hatásszünet után elgondolkodva megszólalok. - A jövő nincs kőbe vésve. A kulcs nem találkozhat a testvéreivel. Ez nagyon fontos! Sosem találkozhatnak!-

Óvatosan beszélek, és figyelem Aldrich minden rezzenését, miközben mostmár csak az ölemben pihentetem a kezeimet. Szinte teljes testemmel felé fordulok, és próbálom kitalálni, mi járhat a fejében. Néha nagy hasznát venném, ha olvashatnék mások gondolataiban. De persze...azt hiszem, akkor még ennyit sem szeretnék mások közelében lenni.
A kulcs. Azt kellene kiderítenem, hogy hogyan jut hozzá Aldrich, s hogyan szerez egyáltalán tudomást róla. Aztán, ha majd biztosan egyedül leszek, kiásom és új helyet keresek neki.  Nem, mintha azt képzelném, hogy a sors kezét akár csak egy pillanatig is vezethetném. Talán pont azzal indítom be az eseményeket, hogy előszedem az évek óta eltemetve heverő kincset. Kincset? Sokkal inkább teher az, amire igazából csak nagyritkán gondolok. Most azonban csak erre tudok gondolni. Bryna rám bízta, és meghagyta, hogy sosem használhatom. Nem, mintha tudnám, hogyan kell. Én is csak annyit tudok erről a dologról, amit a legendák mondanak. - A birtokodban van a szóban forgó tárgy? - kérdezem még mindig halk hangon, és a kunyhó felé pillantok. Mylla bármikor felbukkanhat. - A kulcsnak sosem szabad találkoznia a 4 testvérével, Aldrich! Félek, a legenda nem csak holmi esti mese.  - Csak most veszem észre, hogy kezem a férfi alkarját markolja. Eleresztem, és visszavonulok. -  Hiszel az erdei boszorka szavának? - Nem tudom, milyen válaszra számítok egy idegentől, de egy biztos: Bryna akaratát nekem kell teljesítenem, jelentsen ez most bármit is.

Még mindig a látottak hatása alatt állok; még akkor is tele az orrom az égett hús, és füst, meg vér szagával, mikor a kis padon ülve bekötözöm Aldrich kezét. Azt a kezet, ami a Brynától örökölt egyetlen igazi felelősségemet fogja elragadni tőlem valahogy. Mert az nem lehet, hogy önként adjam bárkinek is a kulcsot, így pedig, hogy láttam, Aldrich a testvéreihez vinné, egyenesen kizárt. Még nem tudom, hogyan deríthetném ki, mi ez az egész, ezért inkább az orkokról mesélek. Úgy tűnik, úgyis ez az, amire Aldrich várt.
- Éjszaka volt, így keveset láttam a tájból, de az orkok táborát feldúlták. Mindenhol tüzek égtek és az öldöklés iszonyú volt. Harcos nőket is láttam, és téged, amint egy nagy szürke orkkal vívsz. Ismerős volt ugyan, de ... - nyelek egyet, és megrázom a fejem. - Mindenhol halottak hevertek, a nők tucatszám vágták le az utolsó ellenállókat és aztán... csönd lett, téged láttalak, de az orkot már nem. A gyér erdő fái a hegyoldalban egészen megfeketedtek a tüzektől, azt hiszem, a tábor leégett. -

Elhallgatok, és némi gondolkodás után, a hangomat lehalkítva szólalok csak meg, ha nincs több kérdése az orkokat illetően. - Volt egy másik része is a látomásnak. Egy régi vaskulcsot vittél egy titkos találkozóra. Akik rád vártak, nagyon...szertartásosnak és komolynak tűntek, de úgy vettem ki, már várnak rád. Nekik is voltak kulcsaik. - Kicsit habozok, mielőtt feltenném a kérdést. - Mond ez neked valamit? -

Nem ismerem ezt a férfit, de annyit már tudok az emberekről, hogy észre vegyem, mikor nem érdemes vitába szállni velük. Aldrich elhatározta magát, ez látszik. Mivel semmiféle állatot nem látok nála, így nem nehéz kitalálni, mire készül.
Nem értem. Az emberek a legritkább esetekben hajlandóak a saját vérüket áldozni bármiért is, főleg, ha adhatják helyette egy ártatlan állatét. Aldrich úgy tűnik máshogy gondolkodik, és ez kicsit meg is lep. - Nem a legjobb ötlet a saját véreddel áldozni. - mormogom a fejemet rázva, de ő nem hallgat rám.
Bryna kérlelhetetlen volt bizonyos dolgokat illetően, s ezek a szabályok olyan mélyen ivódtak belém, hogy sosem, -még a halála után sem- léptem át bizonyos határokat. Vannak persze olyan alapvető szabályok, amelyeket ostobaság is lenne megszegni.  De most nem egy ilyen, sose nyald le a fakanalat, ha mérget keversz típusú szabályról van szó. Bryna azt mondta, soha, semmilyen körülmények között ne áldozzunk vérünkkel a szellemeknek, mert azok odavannak az ember véréért, és mindig többet, s többet fognak akarni. A jóslat pedig nem ér semmit, ha csak egy halottnak mondhatod el. Bryna persze szélhámos volt, a szó legszorosabb értelmében. Sosem volt valódi látomása. Az emberekben olvasott, s ravasz módszerekkel fordította hiszékenységüket a saját javára. Vajon mit tudhatott a szellemeknek való áldozásról? Ez már nem fog kiderülni, de én, mindenesetre sosem próbáltam ember vérét ajánlani látásért cserébe. Most azonban már nincs visszaút.
Átnyúlok az oltár felett, és megragadom  Aldrich vértől csöpögő kezét, de mire elkezdeném a szokásos, rövidke kérést mormolni, már nem jön ki egy hang sem a torkomon. Ajkaim elnyílnak, de tekintetem már nem találja a férfiét. Egy pontra összpontosul, pontosan oda, ahol a kis kertecském képét eltakarja egy sötét, vérmocskos hely ijesztő képe. Itt is, ott is tüzek égnek, talán sátrak, néhol egy-egy hulla is. Emberek harcolnak orkok ellen, acél súrlódik acélon, ahogy egy hatalmas, bőrvértes ork élet-halál harcot vív egy nála kisebb férfivel. Ismerős az orknő mozgása, a termete, ahogy hatalmas fegyverét lendíti, de nem tudom azonosítani.  A harcosok arcainak részleteit nehéz lenne kivenni, a sikolyok és acélcsörgés pedig elnyomja az ork harsány nevetését. De nevet. Ezt biztosan tudom. Több sebből vérzik, kapkodja a levegőt, mégis nevet. Tekintetem elmosódó fókuszába hirtelen néhány vad nőszemély kerül, kik úgy vágják át magukat egy csapat orkon, mintha minden vasárnap délután ezt csinálnák kedvtelésből. Szinte kedvem lenne csatlakozni a mulatsághoz, de képtelen vagyok mozdulni. Egyetlen fix helyről szemlélem a gyorsan pörgő eseményeket. A harc hamar véget ér, az ork pedig, akivel a fiatal férfi harcolt, nincs már sehol. A véres kard a hüvelyébe csúszik Aldrich oldalán, s kezébe egy ismerős tárgy  kerül varázsos módon. Annyira próbálom kivenni a részleteket, hogy fel sem tűnik, amint megváltozik körülötte a teljes kép. Aldrich egy számomra ismeretlen csoport elé járul, kik egy kört formálva várják, hogy a férfi közéjük lépjen. Mindannyiuk nyakában lóg egy régi, otromba kulcs. Igen, kulcsok! Ezt látom Aldrich kezében is; egy nagy, régies mintájú vaskulcsot, de az a kulcs nem lehet nála! Az az én kulcsom, mely egy fa tövében pihen hosszú-hosszú évek óta, fél méterrel a föld alatt. A kulcsosok maguk közé fogadják az ötödikként érkezett társukat, én pedig még idejében ocsúdok fel, hogy megnézzem az idegen arcokat. Bryna kulcsa sosem találkozhat a többi néggyel, ezt világosan értésemre adta, mielőtt kilehelte a lelkét. Senki soha meg nem szerezheti!
A kép elmosódik, én pedig elrántom a kezem Aldrich véres ökléről. Lépek egyet hátra, ahogy a tekintetem újra azt a férfit látja, aki a kertemben álldogál valami jelre várva, nem pedig azt az embert, aki a kulcsommal  titkos összejövetelekre járkál komolykodni. Ha még csuklyák és gyertyák is lettek volna, tényleg azt gondolnám, hogy ez valami vicc, de amit láttam egyáltalán nem tűnt annak. Csak épp oly valószerűtlennek, hogy ha nem érezném még mindig orromban a vér és füst átható szagát, talán még a szellemek bölcsességében is kételkedni kezdenék.
- Üljünk le! - szólalok meg rekedt hangon, és hátat fordítok neki, hogy a kis padhoz sétáljak, s leülve megpaskoljam magam mellett a szabad helyet. - Sosem volt még ennyire életszerű látomásom. - nyelek egyet, és előhúzok a zsebemből egy fehér kendőt. Ha hagyja, bekötöm vele a tenyerén ejtett vágást. - Majd adok rá egy kenőcsöt, hogy el ne fertőződjön. - ennyi talán még belefér ötven ulronba.
- Egy csatát láttam, szürke orkokat és embereket, amint egymást gyilkolják halomra. Talán a hegyekben, a saját táborukban folyt az öldöklés. Te a vezérrel küzdöttél. - kezdek bele láthatóan nehezen találva a szavakat. Még mindig a látottak hatása alatt állok, így nehéz összeszedetten gondolkodni és beszélni, s mostmár nekem is vannak kérdéseim. Persze nem tehetem fel őket csak úgy, egyenesen, így aztán beszélgetést kell kezdenem, hátha kiderül valami, amiből rájöhetek, hogyan kerül hozzá a kulcsom.

#bónusz

Viszonzom egy-két pillanatig a meredt pillantást, és azt hiszem, még annál is nehezebb volt kimondania, hogy számít a segítségemre, mint azt az előbb gondoltam.
Nekem nem esik nehezemre segíteni, bár tény, hogy minden egyes ilyen rituálé kivesz belőlem. Nem csak energiát, életkedvet, de valami mást is, amit nem igazán tudok megfogalmazni még magamnak sem, egyszerűen csak érzem, minden porcikámban, hogy a szellemek tőlem is elvesznek valamit a segítségükért cserébe. És azt hiszem, ez így teljesen korrekt is.  Sosem fogok emiatt nyavajogni, hiszen én választottam, hogy továbbviszem Bryna munkásságát. Igaz, neki meggyőződése volt, hogy semmi mást nem is csinálhatnék, hiszen ilyen adottságot nem szokás semmibe venni. Arról már nem is beszélve, hogy mennyi pénzt látott bennem. Meg kell hagyni, nem volt ostoba nő. És nagyon érzelmes sem.

Elgondolkodom rajta,hogy milyen fizetséget kérhetnék Aldrichtól, ha nem tudja ulronban meghálálni a szolgálataimat. A mosolya mondjuk nem tart sokáig, de abból arra következtetek, hogy nincsenek anyagi természetű problémái. És nem is lövök mellé. Már a zsákocska súlyáról megmondanám, hogy elegendő érme van benne, de azért belekukkantok, mielőtt elsüllyesztem a zsebemben. - Elég lesz. - bólintok komolyan, hiszen az üzlet ezzel megköttetett. Körülnézek, mielőtt az oltárhoz indulnék, mert nem látok sehol semmilyen állatot. - Ugye tudod, hogy életben kell lennie az állatnak? - kérdezem kicsit bizonytalanul,  aztán viszont el is indulok az oltárhoz. Nem kell más, csak az áldozat, és egy kés. Az pedig mindig van nálam.