Az erdei boszorka kunyhója

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

Nem lep meg, amit a leánytól hallok, de a sajnálkozásra azért felkapom a fejem. - Meghalt, vagy csak azért sajnálod, mert teljesen bolondnak tartod? -  kérdezem kíváncsian, bár őszintén szólva nincs jelentősége az információnak. Már korábban eldöntöttem, hogy segítek a lánynak,  de meg is fogom kérni az árát.
Az afféle oltárként funkcionáló kőrakás tényleg nem fest valami vendégmarasztalón, de ha tényleg hajlandó itt maradni és dolgozni a jóslatért, akkor nem árt, ha nem lepődik meg, hogyan mennek itt a dolgok.
Valamiért azt gondoltam, hogy valami nagyon komoly, akár a világát megrengető oka lehet, hogy ide merészkedett, de egyre inkább úgy tűnik, ahogy beszélni kezd, hogy csak el van veszve.  Hagyom, hadd folyjanak belőle a szavak, én nem szólok közbe, csak figyelek. És a végére ki is derül, hogy tényleg igazam van. Két közösség is elpusztult, ahol eddig élt, pedig olyan kis fiatal még! Talán tényleg a szellemek keze lehet a dologban, bár igazság szerint rémesen sok a pusztítás, és egyre csak többnek tűnik ebben a szégyentelenül agresszív és önző világban.  
- A kérdések, amikre választ keresel, talán nem egy jóslatban rejtőznek. De megteszem, amit kérsz, ha hajlandó vagy 2 hétre a szolgálatomba szegődni. És persze áldozatot hozni. - itt jelentőségteljesen pillantok rá, és úgy nézek körbe, mint aki nem látja a kancát, akit alig néhány méterre hagytunk csak magunk mögött.

Elégedett kis mosoly játszik az ajkamon, ahogy a leány közelebb jön, és mikor megáll előttem, alig tudom megállni, hogy meglapogassam a haját, megdicsérve a bátorságáért. - És azt tudod- e hogy mi kell még egy ilyen jóslathoz az én fizetségemen kívül? - kérdezem komoly arccal, teljesen átugorva az egyébként máskor központi kérdésnek számító pénz témát. A legtöbben úgy jönnek ide, hogy fogalmuk sincs, hogyan működik ez a dolog. Van, aki a tenyeréből akar jósoltatni, és akadnak olyanok is, akik azt hiszik, elég csak lecsengetni a pénzérméket, és érkezik a világmegváltó jóslat, amit pár csirkecsontból és kavicsból olvasok ki, mint valami könyvből. Ezt a gyermeket viszont nem tudom hibáztatni tudatlanságáért. Őszintének és ártatlannak tűnik, akinek van már némi fogalma róla, milyen rémes hely ez a világ, mégis igyekszik bízni. Most például bennem, és a segítségemben. Igaz, ahogy látom, nem megy valami jól neki, de legalább próbálkozik. Ciccentek egyet a nyelvemmel , és olyasmit mondok, amit ritkán szoktam olyanoknak, akikről tudom, hogy nem fognak tudni fizetni. - Gyere, üljünk le kicsit és mondd el, miért akarsz a jövődben kutakodni! - egy kis lóca felé terelem, ami az egyik fa alatt áll, alig néhány méterre a kunyhó mögötti, kőrakástól, melyen még mindig ott van a tegnapi munkám néhány cseppnyi maradványa. Vajon észbe kap a kisleány, és felveszi a nyúlcipőt, vagy elég elszánt ahhoz, hogy leüljön egy véres oltár mellett csevegni az Erdei Boszorkánnyal? Édes kiscsillag! Dönts gyorsan, mielőtt elszáll a bátorságod!

Csak befelé, magamban mosolygok a lány bizonytalan köszönése hallatán. Nem lehetetlen, hogy egy gyerek a városból, vagy a környező falvakból ide találjon, hiszen nem rejtőzködöm. Aki meg akar találni és nyitott szemmel jár, az erdő bármelyik részéről talál ide vezető ösvényt. Tömjénnel és semlan gyökérrel füstölt mókuskoponyákat aligha aggatnak az ágakra az őzek, de még a Romok klánja tagjai sem, így csak követni kell a jelzéseket. Azért megsüvegelendő a gyermeki merészség, ami idáig vezette őt, ez nem vitás. Állítólag egyre többen vesznek el az erdőben, vagy lelik halálukat rejtélyes állattámadások, vagy más bestiák karmai által. Lehetséges, hogy túl messziről érkezett a kis jövevény ahhoz, hogy tisztában legyen ezekkel a hírekkel? Hamarosan ki fog derülni.
Végigmérem, és bólintok egyet a feltételezését hallva. - Bárkinek, aki meg tudja fizetni. -  Ledobom a nyúzókést a fatálba, és ellépek a nyúltól. Mivel még eddig nem menekült el sikítva a leány, úgy döntök, adok neki egy lehetőséget.
- Gyere csak közelebb, leány! Az erdő nem szereti az oktalanul hangoskodókat. A végén még csatlakozik valaki a beszélgetésbe. -  ajkamon apró mosolykezdemény játszik, miközben célzatosan a lány háta mögé nézek. Valóban nem szeretem felzavarni az erdő csöndjét, ha nem muszáj.  Ha a gyermekben van elég bátorság, hogy közelebb jöjjön, esetleg még a lóról is leszáll, akkor tényleg megérdemli, hogy legalább meghallgassam. - Aztán van-e mivel fizetned a munkámért, Gyermek? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy újra végigmérem őt. Erősen kétlem, de az élet tele van meglepetéssel. Elvégre ez is egy olyan nap.

Ez is egy olyan nap lesz. A csontjaimban érzem, hogy a mai is azok közül való, amik megváltoztatják az életemet valamilyen módon. Csak egyszer próbáltam a saját jövőmbe pillantani, de amiket ott láttam, minden addigi, és azutáni látomásnál homályosabbak voltak. Mégis azt érzem most, hogy ez a nap különleges. A tegnap még a virágait bontogató illatos lonc most aszottan lóg a kunyhó mögötti fa ágairól, és ezt mindenképp intő jelnek kell tekintenem.

A napi teendőimet ugyan nem befolyásolja a dolog, de a gondolataim mégis ekörül cikáznak. Vajon miféle dolog közelít? Áldani vagy átkozni fogom ezt a napot, ha majd visszatekintek rá később? Egyelőre nincsenek válaszaim, de a gondolat továbbra sem hagy nyugodni.  Gyűjtögetek néhány füvet és bogyót, majd elmegyek megnézni az egyik közeli csapdát is. Halkan énekelgetek, ahogy az egyik kedvenc kis ösvényemről letérve a sűrű bozótos felé tartok. Már messziről érzem, nem csak a nyúl szagát, de a félelmét is. átitatja minden sejtjét a rettegés. Nem kínzom sokáig. Egyetlen gyors, és hatékony ütés a tarkóra, s néhány pillanattal később megszűnik az érzékszerveimet bizsergető szag forrása. Az egyik legalábbis.

Van a közelben még valami, vagy valaki. Bizonytalanság és eltökéltség kettősségét árasztja magából, ahogy nagyon sokan, akik hozzám jönnek segítségért. Egyelőre még túl messze van ahhoz, hogy lássam, de igazából most az első, hogy mihamarabb kikapjam a bőréből a tapsifülest, különben kész kín lesz megnyúzni, ha kihűl a test.
Ha követnek is, nem törődöm vele. Néhány perc alatt visszaérek a kis tisztásra, ahol egy tákolt állványra akasztom a nyulat, és egy vödörből vizet löttyintek egy fateknőbe.
Azony nyomban neki is látok a bunda lenyúzásának, de hiába az állat testéből felszabaduló erős szagok, tisztán érzem, hogy az a valaki most itt áll, a fák takarásában, s talán azon morfondírozik, hogy tényleg szüksége van -e az én segítségemre.
Ha nem lép elő, akkor gyorsan kifordítom a bőréből a vacsorának valót, s csak azután szólalok meg, a földön guggolva, véres kezeimre lötykölve egy kis vizet.  - Lépj csak elő bátran. Nem harapok.... - szólítom meg az idegent, ahogy felegyenesedem, és célzatosan abba az irányba nézek, amerről a szagát érzem.