Kitartás lüktet a mellkasodban, amióta világra jöttél.
Anyád meghalt, te megszülettél, és a köldökzsinór nélkül, ami akkor a nyakad köré fonódott, most nem hallanál harci dobokat a koponyádban. Attól örökölted az éjjel szeretetét, a sötét puhaságát, mert a felriadás, ami heves légszomjként kúszik be az álmaidba, vissza már nem altat. Bolyongsz. Nesztelenül lépdelsz. Mezítelen mártózol a tükörsima tóban, akárha alvajáró volnál, tán lidércnek tűnsz, és aki megpillantott valaha a páragőz ölelésében, azt híreszteli. Anyádról a búzaszín hajaddal emlékezel meg, ha díszes varkocsba fonod, míg apádból annyit sem kaptál. Sok mindent láttál életedben. Láttad falubeliek fehér, kihűlt testét a terjengő járványtól, láttad szétkaszabolt gyermekek felismerhetetlen torzóját, orkok diadalittas vicsorában.
Érzel. Küzdesz. És veszélyes vagy, mert a harci dobok sosem szunnyadnak.
Érezted, hogy a csontjaidat akarja. Az első pillanattól, ahogy a hajadba mart, ahogy cibált, de akkor magával rángatott az erdőbe. Vér íze serkent a szádban, ellenálltál, mikor fogaival agyarként karcolta a bőrödet. Homályosan láttál a testedre tapadó, nyirkos földtől, mégis minden olyan világos és éles volt.
Kristálytisztán láttad a jövőt.
Hisz
küzdöttél.
Nem adtad a csontjaidat.Nem haltál meg. De tudtad, hogy nem is élhetsz - vele nem.
Kislányként, egy napon felhasítottad a rongylabdát, amivel játszottatok. Kíváncsi voltál, mit rejt a belseje, majd zokogtál, hisz nem volt benne semmi. És zokogott a nővéred is, mert az övé volt. Nem sokra rá, a falu legmagasabb fájára másztál, számítón, majd ugrottál talajra, hogy terád figyeljenek döbbent tekintetek a nővéred szüntelen dicsérete helyett. És sóvárgásod meghallgattatott odafenn. Sajgó lábaid elismerést szereztek, noha a riadt tömegben kiérdemelted apád biccentését is, ami oly ritka volt a merev vonásainak - mégis,
egyetlen csontod sem törted. De a nővéred utált. Utált, mert apátok ígéretesnek tartott, így hallottad a tulajdon szájából te is, mikor a következő Gyűlés alatt a rések túloldalán hallgatóztál.
Átkozni magadat, meg anyádat, amiért a kisöcsétek helyett titeket szült a világra elsőként, szakadatlannak hitted. Végül csak anyádnak bocsátottál meg.
Mert a megbékélést áttetszőre, hamisra szőtte a testvéri kötelék, hiába vonultatok hosszú évekig, vállt vállnak vetve apátok vezényletével a rajtaütésekre. Régóta bennetek forrt, már akkoriban pattanásig feszült köztetek a dac, ahogy meglendítettétek első lándzsátokat a gyakorlótéren. Szalmabábként hullottatok egymás szemében darabokra.
⊙⊙⊙
-
Felébredt!Számtalanszor hallottam ezt a szót, de sosem így, ilyen igazian. Százszor és százszor rohantam hozzád, de egyszer sem így, helyben hagyva a gyógyítót, hogy egy egész világot magam mögött tudjak minden megnyújtott lépésemmel, hogy fülemben zsongjon a falubéli sugdosás,
nem éli túl, összekapaszkodva talpamnak minden egyes dobbanásával, és a szél belekapjon a vitorlaként utánam úszó hajamba, és a hűs levegő szárítsa megizzadt nyakamat, körülöttem elmosódjon minden, s mindenki; hogy elhagyva egy jurtát, forduljak jobbra annak irányába, hová más reményvesztetten indult, de ahová engem csakis az éltetésed kísért: most igazán, Nővérem.
Most számolom utoljára az elszáguldó ágyakat, kettő, három, mert ott, a sor végén te vársz rám. Mert tudd meg, sosem mondtunk le rólad, vártam rád, hosszú napokon keresztül, ágyadnál fogtam kezed, s figyeltem lélegzetvételed, melletted ringatott álomba egyenetlen szuszogásod és élesztett éjszaka, hogy aztán ébresszen virradatkor is; öt, hat, mert mindvégig hittem benne. Mert nem végződhet másként, nincs olyan, hogy feladj valamit, hiszen sose tetted, s én nem hagytam, hogy elfelejtsd: mekkora erő lakozik benned. Emlékeztettelek rá.
Küzdened kell odabenn, hogy mi küzdhessünk érted idekinn. Megígérted nekem.
Hét, szilaj lendületem fékezem a ponyvánál. Kócos hajam takarásából is látom frissen kötözött sebeid, megviselt égkék íriszed, de hangom elakad. Pedig, ha tudnád, mennyi gondolatom űzted tova, hogy mennyi köszönettel tartozom neked, de csak némán az ágyadhoz lépek. Kezem tiédhez simul, gyengéden szorítom meg, pedig ha tudnád, mekkora gombóc szorul torkomon, amiért idáig jutottunk.
⊙⊙⊙
Mintha egy élet választana el az akkori önmagatoktól. Mintha mindkettőtökből kiszakítottak volna egy leheletnyit. Nincsen kéz, ami újra összevarrhatná azokat az elmérgesedett szálakat, és nem vagy biztos benne, hogy szeretnétek, ha minden a régi lenne. De nem múlik el nap, hogy ne hajtanád vissza az idő vaskos kerekét, oda, ahol még nem vágtad fel a rongylabdát.
Mert ma nem állnál szemben a nővéreddel, és hagytad volna rá az öcsédet. Ma még élne egy tisztességeset az urad - és nem a hideg, sáros földben oszladozna, amiért fenyegetést rejtett a belsősége. Pedig hittél abban, hogy az asszonyi engedelmesség bármit kibír, hogy a házasság, amelybe apád a klán megerősítésével kényszerített, idővel jobbá válik. De a beteges testi kívánalmak sosem gördültek át érzelmi síkra, és áldhattad az Isteneket, hogy a méhed kivert, szűkölő kutyaként védekezett a fogantatás ellen, akárhányszor hatalmasodott föléd.
Hát te magad is habzó szájjal haraptál.
⊙⊙⊙
Percekig érzem nyakamon a markodnak szorítását, hallom
ropogni csontjaimat a mázsás tested alatt, olyan végtelenül közel, akár a rekedt suttogásod, de ha a bőröm alá kúsznál, se foglalhatnád el a testemet -
Édes, mondod te, és ha levegő már nem is hagyja el többé számat, a keserű undort még kipréselhetem magamból, vagy kipréselheted te, a mérge akkor is az enyém! Rothadjatok el mind, az erőszakos, beházasodó fajtátokkal, te mocsadék, várhatod, hogy a tulajdonodként végzem, a klánunk kopjafájára tűzve!
Érzem a homályt elborulni a fejemben, az utolsó tartalékaimat, hogy soha nem fogsz szabaddá tenni, én pedig nem szabadíthatom fel önmagam a túlerőddel szemben, de talán, talán --- egy szívdobbanásnyi idő az egész, és nem tudom, honnan, tán a zsigereim nyújtóznak egy kancsóért az asztalon, a fejedhez vágom, teljes erővel, ami tőlem telik, hogy aztán csatakosan pattanjak az ajtóhoz, és feltépjem, de majd' belepusztulok a friss levegőbe, ami zúdul le a torkomon, mégis rohanok, és a szemem sarkából látom éppen, hogy utánam indulsz vérző fejjel. Megszédülve sodrom el a sámlit magam mögött akadálynak, semmint felkapnám.
-
Hová, hová...De az első pocsolyáig sem jutok, úgy ragadod meg a derekamat és húzol az öledhez vad erővel, hogy kettőnkre szakad a súlyos, sötét eső, te pedig élvezed, a végtelenségig élvezed, ahogy ismét veszett macskaként kapálózom, de te, Earl, csak hiszed, hogy csupán a fellegek tanúi a játszmádnak, ezúttal nem!
-
ERESSZ!-
Hallgass!Némán csusszanok ki szorításodból, víztől és verítéktől ázva, épp ahogy óhajtod, s úgy vájom torkodba a nyakláncom ékét, miután letépem. Nem került le rólam ezelőtt sohasem, de ez a Mindenhatóság, ilyen érzés lehet mindenek felett állni, ahogy csurog a meleg patakod, végig kezemen az agyar marása nyomán, és az arcomra fröccsen a pulzáló, vöröslő fájdalmad. Elégtételtől rándul meg a gyomrom, Earl, mert ez végre én vagyok, ezt én akartam, megteszem, most én uralkodok rajtad, először és utoljára.
-
Aludj hát.
