Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
angosan felnevetek, amikor unokabátyám kerül a szóba. A morgó mindenit neki, zsémbes egy vénember. Majd arcom egy pillanatra komollyá válik. - Hét valóban, de sajnos nem. Törpeségem se találkozott még vele, pedig megígértem neki. Tudom milyen ez, nekem a leányom ilyen makacs. – Vonom meg a vállam és kortyolok még. Minden egyes kortykínzással ér fel. - Hé, ne most csókolgassátok egymást. Eladó vagyok ugyan, de azért nekem is sok, mit motyorogsz? – Kérdezem, hiszen a hallásom nem a legjobb hát még sutyorognak is. Nem szeretem, ha kihagynak engem. Majd úgy veti vissza reám veréb szemeit, mint ha mi sem történt volna. Rázom a fejem, de inni kell, hát elfogadom. - Van még ez a hunban ez együtt! – Csapok az asztalra. - Még egy kört. – Mondom és vágom le az ulront. - Tudok én, sőt. – Húzom ki magamat büszkén. - Ásványok? – Vakarom meg a fejem. Aranynak jobban örültem volna, de kifogyóban a keretem, és a végin még szomjan döglök. Majd jó barátunk éppen hogy nem köpi ide elim a tüdejét. - No, nem szívjuk. Isszuk. – Mondom. - Ki nem bírja az italt, ne is igyék. – Mondom, hiszen feltételezem az ital ártott meg neki. Bár ez a lóhugyozós ser, kinek nem ártana meg? - Daldramnak való feladat ez jó uraim. – Mondom büszkén, és megizgatatom a szakállam. Mikor meghallom, a fizetséget a szemem csak úgy felcsillan. Boszorkány, még nem láttam olyat, hallottam hírüket. Tán nem egy szép látvány. - Bányában dolgoztam szöszi. – Rázom meg a fejem. Majd felhozza a leányom. - Világot látni óhajtott, de már hiányolja a sárkány..izé az asszony. Ezért is gondoltam elindulok, meg persze érdekelt más vidékek is, meg hát az asszony se egy olyan, hogy sokáig bírja mellette egy magamfajta délceg törpe. - - És magukat honnan fújta ide a szíl? – Kérdezem, majd megérkezik a második kör, ha még bírják, ám többre már nem futja.
"Csodálatos szépség, bár a modorán van mit csiszolni. Olyan a szíve akárcsak az enyém. Tűzről pattant, koránt sem nőies, előbb üt aztán kérdez típus. Heves természete, de annál nagyobb szíve van."
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgató)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Uralkodnia kell magán, hogy ne csak pislogjon a két férfi közt. Valóban ilyen kicsi lenne a világ? Vagy lehet igaz a pletyka, hogy a törpök tucatnyian vannak csak, és mind rokonaik egymásnak? Nem. egész biztosan nem. Elhagyta már a várost, ideje elfelejtenie ezeket az előítéleteket. Próbál kicsit helyezkedni, hogy kényelmesebb legyen a padon, de ami igazán meglepi, hogy van magyarázat a furcsa....nem túl férfias becenévre. -Sejthettem volna, hogy nő van a dologban. Nincs ebben semmi rosszallás. Sőt, ellenkezőleg. A veres haj már majdnem olyan szép, mint a barna, s a rendkívül szép sem hangzik rosszul. Nem is firtatja tovább a dolgot. Jó a bárdnak. Arra viszont, hogy minden jöttmentet felkérne a csapatba elgondolkodva néz Rilrion-ra. -Hmm... - Egy jelentőségteljes pillantást vet rá, aztán megrázza a fejét. - TERMÉSZETESEN nem. De az úr első pillantásra alkalmasnak tűnik. Ennyi rengeteg beszéd után nem csoda, hogy ő is a kupa után nyúl, és egy nagyon halvány mosollyal fejezi ki háláját a törpnek, mielőtt nagyot kortyolna az italból. Az ital...ami kis híján a tüdejében köt ki, amikor meghallja a dolgot a ritka ásványokról. Enyhén köhigcsélve küld egy "miafasz" pillantást, mielőtt megvilágosodna, hogy talán tényleg nem kéne mindenkit beavatnia abba, hogy felbecsülhetetlen értékű kincset keresnek, egy térkép és egy napló alapján, amiért önmagában lenyakazná őket bárki ebben a kocsmában. Az igazat megvallva, szinte megható, hogy Rilrion nem árulta el... -Elnézést...a boszorkány továbbra is nagyon élénk emlék. - Megköszörüli a torkát, és próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Aztán helyesen bólogat, mielőtt ő is hozzátenne még valamit: -Csak egy dolgot. Hegymászás. Nos...ez talán túlzás. Kis szerencsével a szirtekbe vájt lépcsők többsége ma is ott van, ahol hagyták, de magasra kell mennünk. Semmi értelme a felszínen keresni ezeket az ásványokat, de a romok mellett egy közeli helyen áll egy kilátó. Az alatt találjuk a bejáratott egy szinte érintetlen bányába... Rilrion persze ezt nem tudta eddig. És továbbra sem tudhatja, melyik hegyről van szó, de oly messze vannak még, nem is kell. Hanem egy kérdés még nem ahgyja nyugodni, ezért újra a Törp felé fordul. -Daldram uram...a leánya...mi történt vele, hogy kutatnia kell utána?
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Júl. 16, 2021 5:35 pm
A fényesség nyomában
Ronan & Rilrion
“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.
A fejemet jobbra-balra a vállaim irányába illegetve és a tekintetemet a plafonnak vetve hallgatom a törpe véleményét a dalaim sikereinek mibenlétéről, azonban egyhamar felhagyok a szemforgatás mesteri szinte emelt tudományának gyakorlásával, miként elhangzik Rognus professzor neve. - Pff, rá vall! – vigyorodok el a történet okán. - Nem is mesélte, hogy akad unokabátyja. Netán a fiával nem találkozott az útja során, törp uram? A lelkemre kötötte a jó professzor, hogy emeljek a fényén nála az érdekében – szólok hozzá ezúttal valódi érdeklődéssel, bár az újabb lapát-tenyeres ütlegelést már kevéssé tűröm olyan nagy vigadalommal. Nem kívánok Ronan nyakába szökni, ám kénytelen vagyok közelebb araszolni a térfeléhez. Vetek is felé egy pillantást, hogy meggyőződjek a komfortjának aktuális szintjéről, arra viszont nem számítok, éppen ő is engem méreget, igaz, egészen más indokból. - Miért nézel így? Tudjátok meg, egy rendkívül szép, vörheny hajú árnylovag kisasszony aggatta rám e nevet, s ekképpen büszkén viselem magamon – szegem fel az orromat mímelt sértettséggel, noha tény, a madarak, az éhség meg a töltögetés hallatán újabb centikkel közelítve keresem a mellettem ücsörgő biztonságát. A szerencsés elhelyezkedés pedig lehetővé teszi, hogy a vállammal finoman a borostyánszeműébe „bokszoljak”. - Te minden jöttmentet felkérnél? Még csak nem is ismerjük, és a törpök meg a kincsek… nem is tudom – sutyorgom neki oda, lehetőleg úgy, hogy mélynövésű barátunk ne hallja. Aztán, mintha mi sem történt volna, felegyenesedve nyúlok a saját kupámért, megemelve azt Daldram felé. - Köszönjük az italt. Egészség! - azzal le is döntöm a részemet. Úgy érzem, az este további részére szükségem lesz a lelki támogatásra, főként, hogy még a hajóutat sem sikeredett elfelejtenem. Az öblös kortyok végén elégedetten szusszanok, majd folytatom a törp kifaggatását. - Arra adta a fejét, ám tud is harcolni? - vonom meg az egyik szemöldökömet. - Tudja, egy felderítő expedícióra készülünk, ritka ásványokat kutatnánk az evirani hegység környékén és az ősi tünde romoknál – magyarázom szemrebbenés nélkül a sületlen hazugságot. - Na mármost még Yloréban sem gondolta senki, hogy ennyire veszedelmesek az utak a környéken. Haramiák, megveszekedett szörnyetegek, rémes boszorkák – csóválom meg a fejemet lemondóan. - Ronan barátom ért a kardhoz, de ketten még így is kevéskén vagyunk. Hát ezért lenne szükségünk még egy harchoz értő, bátor társra. Nyilván a kellő fizetség mellett, amennyit az ilyen munkákért ki szokás fizetni – osztom meg vele a maradék információt. - Mindent elmondtam, Ron cimbora? - mosolygok rá lelkesen, s remélhetőleg sokat sejtetően.
Daldram Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
elhorkantok. - Fiam, ha nem rólam énekel, akkor nem lesz sikere. Csak hogy tudja. – Ütögetem duci buci mutató ujjammal az asztalt, érzékeltette ezzel is, hogy igazam van. Kis fiú nem bírta a finom bájos ütéseim, meg is köszörülte torkát, vagy éppen megfulladt. Ki tudja már mi divat a mai fiataloknál. - Yloré, és professzor. Csak nem az édes unokaöcsémről beszél a víg dalos? – Ismét megszeretgetem a kezemmel a hátát örömömben. - Rognus, drága rokonom. Múltkor is kidobtak minket, mert a bögyös faros seggiben matatott. Remélem azóta nem hút meg. Félő volt, hogy a nő férje a vígin agyon veri. – Nevettem fel teli torokból. Néha szemem sarkából észrevettem, hogy egyes koma csúnyán sandít felém, de nem törődtem vele. - Cinege? – Horkantok fel. - Még jó, hogy nem gólya, vagy sas.. háháh. Hívom én Rilnek, nem kenyerem a madarazás. Azokat töltve szeretem, vagy kenyér közé. Apró, kezdek éhes lenni. – Csapok a nagy a hasamra. - Harcászkodásra adtam a fejem, de anno bányában is dolgoztam. Fogyóban vagyok, így ha csak nem kell a himbilimbit árulnom, minden jöhet. – Mondom. - Fenékig. – Mondom, majd lehúzom a vidítót. Végre valami, amit legalább nem szúrtak el. Majd a szöszi kiegészíti, amit a pintyőke mondott. - Utazni, hmm. – Vakargatom a szakállam. - Még is miféle út lenne? – Kérdezem.
"Csodálatos szépség, bár a modorán van mit csiszolni. Olyan a szíve akárcsak az enyém. Tűzről pattant, koránt sem nőies, előbb üt aztán kérdez típus. Heves természete, de annál nagyobb szíve van."
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgató)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
-Miért hazudná valaki Wynva-nak magát? - Vág vissza vigyorogva, és gyengéden "Pornmuncher professzor" vállába bokszol. Igaz, hogy most ez ellen érvelt, de kétli, hogy egy imposztorral hozta össze a sors ott. A törpe érkezésére persze ejtik is ezt a témát. -Meg minden... - Mondja kórusban Rilrion-al, kivételesen épp úgy mormogva mint a bárd. A bemutatkozásokra viszont felvonja az egyik szemöldökét, és úgy fordul Rilrion felé, kérdőn nézve. "Cinege...?" Komolyan. Ezúttal már nem spórol, és félig kiissza a második kupáját inkább. -Ron. Ezzel le is tudja a bemutatkozást. Jobbára hagyja inkább "cinegét" beszélni, csak néha szól közbe, amikor úgy érzi...nos, ah nem is muszáj, de talán a közbeszólása gyorsíthat a dolgokon. Például most, amikor a munkáról beszélnek. -Csak azért kérdezi ezt a társam, mert észrevettük az alabárdot amit cipel, és épp veszélyes területre készülünk utazni. Jól jönne mellénk egy bátor segítő, ki tud bánni a fegyverrel. Egy ember, egy félszerzet, és egy törpe. Ez már kezdi emlékeztetni azokra a mesekönyvekre, amiket a fogadó konyhájában falt lámpaoltás előtt.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Júl. 14, 2021 9:51 pm
A fényesség nyomában
Ronan & Rilrion
“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.
- Bizonyosan vajmi imposztorral hozott titeket össze a sors – csóválom meg a fejemet egy léha legyintés kíséretében, ugyanis nem fér a tudatomba, miként sikeredett mindössze ennyivel megúszniuk a találkozót a boszorkával. Persze semmi sem lehetetlen, ám meglehetősen lelombozó volna, ha kiderülne, az evirani rém sem több mint hús-vér halandó. A mai nap után nem vagyok felkészülve az ábrándjaim összezúzására, aminek hozományaként éppen annyira lennék nyomorúságossá, akár Ronan az asztalra ejtett, jóformán üresen kongó erszénye. Igaz, bármennyire is szomorú a látvány, akadna a tarsolyomban mit hozzáfűzni lelkesítés billoggal a megállapításához, azonban időm, az nem marad a társaságunkul szegődött törpének köszönhetően. - Oh, fúj… - fintorgok egyet a borostyánszemű kijelentésére, bár a feléledő undoromat hamarost elnyomja a mélynövésű alak okoskodása. Az asztalra könyökölve s az arcomat elfordítva elmormogok az orrom alatt egy „barlangszökevény”-t, mielőtt büszkén felszegve az államat, bólintanék az érdeklődésére. - Meg minden! Tán a következő kocsma-dalom nem egy törpről fog szólni, kit asszonynak neveznek a férfias szakálla dacára – horkantok fel, persze a képzelt fölényem addig tart, míg a nevembe bele nem akad a nyelve, és jól hátba nem vereget a kenyérsütő-lapát tenyerével. Köhintve dőlök közelebb Ronanhoz röpke mentsvár gyanánt. - Éppen úgy beszél, mint az egyik volt professzorom Yloréban. Bár meglehet, mindenkit a fiuknak neveznek – mellékelem az információt, és csak ezt követően egyenesedek vissza az ültömben. - Hívjon Rionnak vagy Rilnek. Egyesek Cinegének is neveznek – vonom meg a vállaimat, és amíg Ron meg a törpe diskurálnak, lendületesen lehúzom az imént megkezdett ruvdám maradékát. Elégedett sóhajjal koppintom vissza az asztalra a kupát, és hol az egyikükön, hol a másikukon tartom a tekintetemet. Csupán a sokadik alkalmat követőn manifesztálódik a tudatomban, hogy a társam nem kizárólag azért pillog felém, mert jót tenne a látványom a szemeinek, hanem mert szeretne a néma kommunikáció eszközével élni. Válasz gyanánt egyelőre csak a szemöldökeimet vonom meg, érdekelne elébb, miféle szerzet ez a Daldram. - És milyen munka után nézne, Daldram uram? Netán az sem túlzottan tolakodó, ha megkérdem, egyébként mivel keresi a kenyerét? - kíváncsiskodok, félreejtve a kezdeti szópárbajunkat, főként, mert van szíves meginvitálni bennünket egy újabb kör italra a kongó erszénye dacára.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
lőször a fiatalabb, majd a cofos mutatkozott be. Nem volt időm kifejezni örömömet. Lóhugyos ser íze ott lüktetett még a számba. A kifinomult Törp nyelvemnek ezt kellett át élnie. Fejem ráztam, és kétségbe estem. Hogy fogok én ettől berúgni? Kezdem érezni, ahogyan az alkohol elpárolog belőlem, kezdek aggódni. - Micsoda Úri ficsúr maga, egy férfinek a ruhája mindegy kell legyen, lehet rosszul pislogtam ki melyikkőjük a melles? – Nevettem fel, majd az asztalra csaptam nevetésem közben. - Utazó bárd, no lám. Akkor maga énekel, meg minden? – Kérdezem, majd próbálkozom még egy korttyal, nagyon nagy nehézségek, és fintorral nyelem azt le és nézek, mint aki citromba harapott. - Rágalom. – Csapok újra oda. - Becses szakállam elárulja férfiasságom. – Beszélek hangosan, és újra elnevetem magam. Nem akartam bajt, és volt bennük valami, ami nem kergetett egyből az őrületbe. - Ronan, és Ril…ril..- Próbálkozom. - Valami ion a vége. – Vakarom meg kopaszodó fejem. - Hogy becéznek fiak? – Kérdezem, majd háton vágom kedvesen, cimborásan. Éppen hogy elértem, hiszen ezek ketten egymás mellett ültek, én pedig félig a bárdhoz közel, azt asztal végén. Fehérség hozzám intézi a szavait, én pedig figyelek, majd ismét próbálok egy kortyot hányás nélkül lenyelni. - Nos szöszi, leányom nyomában járok. No meg valami munkát se ártana már szereznem, ugyan is kiraboltak pár napja. – Gondolkodok el, majd vakarom meg a fejem. - Húha az már három hete vúút, megárt nekem a nem ivás látja! - Vigyorodom el. - Csapos Tusak viditót 3 pohárral! – Ordítok oda a férfinak, aki nagyot mordul. Feltételezem, nem szolgál ki, de most tehetne egy kivételt a balesetem okán. Meglepő, de tartanak itt is ilyet. Amit ki is hozz. - Nos, vendégeim. – Csapok le elegendő Ulront. Ennyim még van, szűkösebb időkre tartogattam.
"Csodálatos szépség, bár a modorán van mit csiszolni. Olyan a szíve akárcsak az enyém. Tűzről pattant, koránt sem nőies, előbb üt aztán kérdez típus. Heves természete, de annál nagyobb szíve van."
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgató)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Elhúzza a száját a professzor említésére. Ő is sokat gondolkodott ezen az egészen, és azóta gyanítja, hogy talán álnév volt csak, és az, akivel eredetileg találkoztak szintén csak egy csaló volt. Ha így van, óriási szerencse, hogy véletlenül volt ott egy igazi műértő is. Ami a dalt illeti, és a Kevin az iránti lelkesedését, vannak kétségei, de aztán inkább ráhagyja ezt a társára, és megadóan sóhajt egyet. -Ulronért...rengeteg ulronért. Meg az egyik pokrócunkért. Úgy tűnik a gyermekbőr annyira nem melegít télen. Az átokra felvonja egyik szemöldökét. Bár, Rilrion szemszögéből nézve megérti, hogy ez egy teljesen ésszerű kérdés, ő nem így látja már. Olyannyira nem, hogy fel sem merült ez benne eddig, amíg rá nem kérdezett. Ha meg lenne átkozva, csak észrevette volna azóta. A szokásos balszerencse, és ügyetlenkedéseik következménye aligha számít, az megvolt az előtt is, hogy Wynva-val találkozott. -Ez nem az a mese. - Zárja végül rövidre az átok kérdést, és lágyan elmosolyodik, mielőtt legyintene egyet, és az erszényét az asztal közepére tenné. Nem kimondottan hangos az, ahogy puffan a fán. Ami azt illeti, lehet egy hangya is meg tudná emelni lassan. -Reménykedjünk benne, hogy a kincs igazi, különben.... Gyorsan elrakja a zsákot, amikor társaságuk akad hirtelen. Másik keze már nyúl is a kardja markolatáért, de gyorsan meggondolja magát, és kezdeti rémületéből csak a grimasz marad meg, amivel illeti az új társukat. Nem is szól semmit, míg nem hallja meg a törp értékelését a helyi serről. -Kétlem, hogy telik itt nekik lóra. - Mormogja, és csúnyán néz a bárpult felé, leginkább azért, hogy ne lássák ők ketten, ahogy elfolyt egy kuncogást a válaszra a bárdtól. Hölgynek nézni a törpét. Még a fajtája nőstényeit sem szokta hölgynek nézni, de ez azért tetszett most neki. -Khmm...Ronan Gallaway. Csak utazó. Végig méri Daldram uraságot, majd megpróbál lopva Rilrionra nézni. Szavak nélkül igyekszik kérdést intézni hozzá. Szükségük lenne még valakire, hisz ki tudja, mi vár rájuk a romoknál. Valakire, aki...segíthet a nagyobb akadályok elhárításában. Valaki, aki megfélemlíti az ellenséget, és feltehetően két kupa ser-ért dolgozik. -Mondja jó uram...ön mi járatban erre?
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Júl. 14, 2021 12:56 am
A fényesség nyomában
Ronan & Rilrion
“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.
Felhorkantok a feleletére, amely bár teljes mértékben jogos, a művészet szövevényes voltát képtelen megkerülni, márpedig, hogy a rideg valóságból ritkán születnek szeretettel hallgatott nóták. S máskülönben a megítélésemen is komoly csorba esne, ki lenne kíváncsi egy bárdra, ki bevallottan lehazudja a csillagokat is az égről? Én is messziről köpnék az olyanra. - Nos, örvendek, hogy megérted az elkeseredettségem mértékét. Amelyből persze ne feledd, bőven kamatoztattatok ti is. Azóta sem sikerült rájönnöm, ki ez az Ebresqin alak, pedig hidd el, a létező összes követ megmozgattam – csóválom meg a fejemet, noha a kéjenc mágusprofesszornál sokkalta inkább érdekel, mégis mi lelte Ronan eddig terebélyes kompániáját. Azokat, kik a biztosabb és kiszámíthatóbb élet reményében testőrnek álltak, végtére meg lehet érteni, igaz, óhatatlan eszembe jut az Alorai kikötőben megismert elf véleménye és története ezekről a bizonyos hozzá nem értő flótásokról. A kétkedésem dacára nem adok hangot a gondolataimnak, ellenben Kevin emlegetésére határozottan bólintok. - És a dalomért, efelől semmi kétségem – vigyorodok el, bár a jó kedvem hamarost leolvad az arcomról, mihelyt a történet folytatása jóval sötétebb vizekre evez. Nem mintha a hajóutam tükrében bármi el tudna keseríteni, ám nem tagadom, meglepnek az elhangzottak. - Na ne szédíts! Az Erdei asszony? A boszorkány, aki felfalja az erdőben eltévelyedett gyermekeket, a bőrükből takarót készít és akinek még a vére is éget? Mi az istenek szerelméért segítene egy ilyen megveszekedett rémség? - szörnyedek el, s nem tagadom, ezen a ponton újabb kortynyi keserűvel öblögetem meg a torkomat. Nem hiszek mindenféle mendemondában, azonban ennek a boszorkának komplett fejezeteket szentelnek bizonyos kötetekben, aminek méltán akad alapja is. - Már félre ne érts, de nem átkozott el? Miféle árról beszélünk pontosan? - vonom meg az egyik szemöldökömet, gyanakvón méricskélve Fehér ábrázatát és küllemét. Pusztán akkor hagyok fel a drámaisággal megfűszerezett mustrával, mikor folytatja az őket ért balszerencse taglalását. Néhány kitartott momentumig eltűnődötten pillogok magam elé, de nem ágálok a koccintás ellen, melynek határozott ígérete az erős ruvda a gyomromban. - Hát, nézzük a jó oldalát. Annál több jut nekünk a kincsből, s ketten még igazán feltűnőek sem vagyunk. Kevinért persze nagy kár, láttam, kitűnő ízléssel és hallással áldotta meg Isilmë, de jobb lesz ez így. S a szerencse miatt sem aggódnék, bővelkedek benne, ugyanis – kacsintok rá elégedetten, remélve, sikerül valamelyest fellazítani az ábrázatát árkoló ráncokat, de mielőtt még komolyan belevethetném magamat a kedélyének emelésébe, szinte az éterből előpottyanva csapódik hozzánk egy törpe. - Jó estét, törp uram – viszonozom a köszöntését, s már nyitnám is újfent a számat, hogy megérdeklődjem az asztalválasztásának szerencsétlen okáról, ám bennem akad a szó a közbe ékelt kijelentéseit, s a lábam felé köpött lőre permetét elszenvedvén. Jóformán csak hebegni és habogni van lehetőségem, amíg a nevünket meg nem érdeklődi a Daldram nevezetű uraság. - Nos, tanácsolnám a drága ruhám leköpése helyett a többiek példáját követni, s egyszerűen a padlóra önteni a fertelmet – húzom el a számat, kényes mozdulatokkal sepregetve le a lábamról a nem kívánt cseppeket. - A nevem Rilrion, utazóbárd volnék. A szemének pedig bizonyosan megárthatott a megannyi lőre, ha már képes a társamat holmi fehérnéppel összekeverni. Még csak a hosszú haj sem lehet támpont, elvégre úgy kegyelmedet is hívhatnám asszonyomnak? - emelem meg a szemöldökeimet, cinkosan oldalba bökve a könyökömmel Ronant.
Deedra Gindrian and Daldram Kedvelték
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
ár nappal ez előtt egy levél fogadott engem a szállásomon amit kivettem. „A leányod Eviranban van. ” Hiába kutattam, nem találtam meg a levél íróját. Édes lányom, tudtam azt, hogy meg kell találnom, ha ő szóba sem állna velem. Megígértem a házi sárkánynak, khmm..feleségemnek, az én drága virágszálamnak, hogy haza viszem. Nijana makacs, akár csak én voltam, s tán még vagyok is.
Calden messze volt, így tudtam gyalog ezt nem tehetem meg, lovam pedig nincs, pénzem is már hiján van, a maradék meg sörre kell, azért vannak szükségletek, amiket tartani kell.
Éjjel volt, a fények alig pislákoltak néhány helyen, s ekkor tudtam azt, hogy cselekednem kell. Már rég kinéztem magamnak azt a fekete táltos, ami sebes, ápolt. Ám tudtam, hogy örzik és meg kell várnom a megfelelő időt. Gazdája valami gazdag ficsur volt, ki imádta sőt bálványozta paripáját, már-már sajnálom a flótást. Mikor elérkezett az idő, cselekedtem. Szesztelen léptekkel haladtam, s besurrantam hát az istállóban, ahol tartották a lovat. Szívem a torkomban dobogott, apró lábaim megremegtek. Sikerült a lóhoz közel kerülnöm, ám ú nyugtalan lett. Nagy nehezen sikerült megnyugtatnom, és felnyergelnem a hatalmas lovat. Kivezettem, sikerült, gondoltam én. Ám, mikor éppen, hogy felvetődtem a lóra, kiáltásra lettem figyelmes. - A fertő vinne el – Morgom a bajszom alatt, majd megrúgom a ló oldalár, mire vágtázni kezdett. Gyorss volt, remekül választottam, ám halványlila törpe fingom nem volt merre az az Eviran.
Lopakodva haladtam az elmúlt kettő hétbe. Paripámmal remekül bánok, kezdünk cimbik lenni, még nevet nem választottam neki, de igyekszem. Nehezen teltek a napok, a sok utazással, és bujkálással. Lányomért mindent megteszek. Azon is gondolkodtam, hogy csapda, vagy valami tréfa, nem tudhatom mi vár ott engem. Különösen rosszul bírom ezt a szárazságot, és a víz ízét, ám vannak céljaim.
-------------------- ❖ ❖ ❖ --------------------
13 nap után végre megérkeztem Evirani, Qerilyan birodalom határához, vagy is aztat mondta nekem az egyik kósza barát. Miért hazudna nem-de? Már homokot köpök, de ekkor az istenek megszántak, s elém vetették a kocsmát. Olyan nagyon megürültem. Kinn lefizettem egy fiút, hogy vigyázza a lovam, s beléptem a fogadó ajtaján.
Oda sétálok a pulthoz, majd kérek egy korsóval. Miért nem készítenek Törp barát pultokat, szerintem ezt kellene, hiszen még is csak a törpék a legnagyobb fogyasztók. Mikor kidühöngöm magam, hogy magas a pult, és elég száj nevetett rajtam jót, megragadom a serem, s asztalt keresek magamnak. Tele volt a hely, így a leg szimpatikusabb embereket kerestem. Kérdés nélkül vetettem le magam az egyik asztalhoz, ahol ketten beszélgettek. - Tusak viditós szép napot uraim. – Meglepettségemre a szőkeség is férfi volt, már kitudja. Mai világban a Törpenőket se nézni kell, csak falni. - Remélem zavarok, mert úgy sem távozok, de fizethetek az uraknak valami kevésbé drága italt. – Mondom, majd kortyolok a serbe, s magam mellé köpöm, nem tudom rájuk ment e. - Mi a… - Kiáltok fel. - Mit szolgálnak itt fel, lóhugyot? – Kerekedik el a szemem. - Ennél még én is kellemesebbet pisálok! – Láthatólag nem tetszett a csaposnak, de csak vállára csapta a törlő rongyát, és arrébb ment a pult mögött. - Most mondják meg. Mellesleg Daldram a becses nevem. És önnek hölgyem, izé uram?– Pillantok a szöszire, majd a másikra. - Na és magának? – Vettem oda a kérdésem.
"Csodálatos szépség, bár a modorán van mit csiszolni. Olyan a szíve akárcsak az enyém. Tűzről pattant, koránt sem nőies, előbb üt aztán kérdez típus. Heves természete, de annál nagyobb szíve van."
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgató)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
-Emlékeztess...a dalod az előtt volt, vagy az után, hogy kiderült, nem a saját neveden mutatkoztál be? - Kérdez vissza, de aztán legyint, hogy nem számít valóban válaszra. Most, hogy kapott inni sokkal megbocsájtóbb, mint szokott. -Ne aggódj, nem vettem a szívemre. Annyi fegyveres közt lehet én is Pornmuncher-nek hazudtam volna magam. Bólint, és többé nem is néz a kiöntött sör felé. Ő maga is úgy gondolja, a világ szebb az a borzalom nélkül. Azonban a jelek szerint a világ minden kínos csendje, jelentőségteljes pillantása, és szemforgatása sem elég ahhoz, hogy Rilrion ne akarjon beszélni arról, mi történt a többiekkel. Egy utolsó, kínkeserves morgással díjazza még a kíváncsiságát, de egyet kell értenie. Úgy illő, hogy beavatja. Semmi köze hozzá persze, de ezt addig nem tudhatja, amíg nem mondta el, mi történt. -A többségükkel semmi. Út közben karavánok mellé szegődtünk, hogy azokat védelmezzük, és jópáran úgy gondolták, ez egy könnyű élet, és biztosabb, mint a kincs, így szétváltak útjaink. Kevin...tudod, a vastag csontú suhanc, ki annyira rajongott azért a könyvért...? Vár egy picit, hogy látja e a felismerés szikráját a bárd szemében, de igazán ha nem, az sem probléma. Legyint, és folytatja a beszámolót. -Térden találta egy nyílvessző, szóval az ő kalandor napjainak vége. Kis híján bele is halt a fertőzésbe...a Holtak erdejének boszorkánya mentette meg, ha hiszed, ha nem. Meg is kérte az árát... Sóhajt, és egy pillanatra megáll a beszámolóban. A távolba nézve kortyol az üres kupájából egyet, aztán összeráncolt homlokkal dobja le azt is a földre, és veszi magához a frissen kihozottat, de ebből már nem iszik, csak forgatja a kezei közt. -Szóval, akik ránk támadtak, fogságba ejtették a többieket, és el akarták adni őket rabszolgának. Sikerült kimentenem őket, de ezek után egyikük sem volt olyan állapotban, hogy velem tartson. Mostanra Calden-ben kell lenniük. Megemeli a poharát, mint aki beszédet készül mondani, de aztán csak annyit mond, mielőtt Rilrion-éhoz koccintaná és inna belőle: -Tehát, a szerencse biztosan nem a mi oldalunkon áll. Megválaszoltam ezzel minden kérdésed?
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Júl. 13, 2021 1:40 pm
A fényesség nyomában
Ronan & Rilrion
“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.
Megvonom az egyik szemöldökömet a búvalbélelt morgására, de végül a fertelmes pocsolyavíznek tulajdonítom a róla költött dalom iránti ellenszenvét, elvégre más szóba sem jöhet. - A neked szóló dalomban kétségbe vontál engem, még a végén másnak is kedve támadna hozzá, ha népszerűvé tenném – mosolyodok el, mialatt helyet foglalok mellette a nyikorgós, szebb napokat is látott lócán. Bizton veszem, hogy az este végére jó néhány szálka fog a hátsómba ékelődni, ám egyelőre minden hátrányát a fogadónak beragyogja a tény; nem a kiszámíthatatlan hullámokon ringatózik haltól bűzlő tengerészek kormányzásában. - Eszemben sem volna. A nulportiak sem híresek a jó ízlésükről a serben, de ez, barátom, vétek az emberiség ellen – horkantok fel, ami hamarost nevetéssé duzzad, amiként kényes macska módjára elkezdi lecsúsztatni az asztalról a korsóját, majd néma rezzenéstelenséggel konstatálja az ital elkerülhetetlen kiömlését. - Szebbé tetted a világot, Ronan – paskolom meg a vállát elismerően, aztán a kezemet nyújtva kezdek el kapálózni a csapos felé, hogy hozzon még legalább két kört az előbbi rendelésemből. Egyrészt nekem is elkél az ivás, azonban a mellettem gubbasztóba is elfér némi lélek-emelés. Az indok pedig előzetes kérdezősködés nélkül lát napvilágot a következő megszólalásakor. - Tulajdonképpen kérdezni akartam, merre kódorogtak a többiek, ám előbb hittem volna, hogy nyugovóra tértek vagy másutt táboroztak le a fogadó zsúfoltsága miatt, minthogy visszafordultak – osztom meg vele a gondolataimat leplezetlen elképedéssel, s az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a kompánia egy része más okból kifolyólag nem jelent meg az Arany Bogárban. Nyelek egyet, ugyanis nem számítottam volna rá, hogy ilyen hamar nehézségekbe fog ütközni a kalandozásunk, de közben mardos a kíváncsiság, mégis mi a fene állt az útjukba? Éppen jókor érkezik meg a négy adag rövidital, amelyből egyet még azelőtt lehúzok, hogy érdemben reagálnék a hírekre. - Még szép, hogy meg akarom találni! - csattanok fel, ezzel egyetemben érzéssel az asztalhoz koppintva a kiürült kupámat. A hevességem viszont inkább szól a felgyülemlett aggodalmamnak, semmint a feltételezésnek; netán engem is a gyávák közé szükséges sorolni az elkövetkezendőkben. - Ellenben úgy illendő, ha beavatsz a részletekbe. Mi történt, amiért ezek a bárkivel lelkesedéssel bunyóba elegyedő társaid meggondolták magukat? És mi történt azokkal, akik se nem itt, se nem a hazafelé vezető úton nincsenek? - tekintek rá összevont szemöldökökkel.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
A fejemet jobbra-balra a vállaim irányába illegetve és a tekintetemet a plafonnak vetve hallgatom a törpe véleményét a dalaim sikereinek mibenlétéről, azonban egyhamar felhagyok a szemforgatás mesteri szinte emelt tudományának gyakorlásával, miként elhangzik Rognus professzor neve.