Calypso

Tulveron Krónikái :: Najád

Najádként megáldott, vagy megátkozott az élet azzal a képességgel, hogy nem csak az óceánok mélyén vagyok képes élni, hanem a szárazföld adta kincseket is élvezhetem, még ha csak rövid ideig is. Bár egyre jobban kedvelem a földi életet is mégsem mondanék le a valós énemről. Büszke vagyok arra, aminek születtem.
Az embereket sosem vetettem meg, de a családom a legfontosabb a számomra így, ha kell habozás nélkül oltom ki az életüket, ha ezzel a sajátjaimat menthetem meg. A fegyverforgatás mindig is jól ment. Remek harcosként tartanak számon a törzsben, de a szárazföldön minden más. Ott mindent újra kell tanulnom.
Mindig is óvatos voltam az ismeretlennel, nem úgy, mint húgom. Ő mindig is naivabb volt nálam, nem is érezte magát az északiakhoz tartozónak. Az eltűnése óta kényszerülök rá, hogy egyre többször hagyjam hátra az otthonom. Meg akarom őt találni, ezért a közös nyelvet is el kellett sajátítanom, de még mindig nem megy valami jól, így általában igen rövid és tömör mondatokban beszélek a másikkal.
Egy éve már annak, hogy járom a szárazföldet Őt kutatva. Kezdetben csak napokat bírtam ki távol a víztől, de mára már egy hét sem okoz gondot nekem. Sosem megyek túl messzire a víztől, bár egyszer kénytelen leszek Tulveron mélyébe is bemerészkedni.

❖ Elsődleges fegyver: egy darab ide az alábbiak közül
Hosszú íj

❖ Másodlagos fegyver: egy darab ide az alábbiak közül
Hosszúkard

❖ Vért: egy darab ide az alábbiak közül
Bőrvért

❖ Védekezés: egy darab ide az alábbiak közül
Egyszerű alkarvédő

❖ Egyebek: egy darab ide az alábbiak közül
-

~Egy évvel ezelőtt~

Korábban sosem vonzott a szárazföldi élet, az emberek világa. Bár sosem vetettem meg őket, mégsem éreztem azt a kéztetést, hogy nekem oda ki kell mennem. A húgom viszont nem vélekedett hasonlóképpen. Hiába próbáltam őt lebeszélni róla, folyton kijárt a szárazföldre és próbált engem is csábítgatni, de sosem tartottam vele.

Viszont azt tudtam róla, hogy amikor kell mindig hazatalál. Megnyugvást éreztem akkor és újabb vitákba kezdtünk arról, hogy miért akar megint visszamenni és én miért akarom őt itthon tartani.
Most már ezek a viták ostobaságoknak tűnnek. Már egy éve annak, hogy nem jött haza. Eddig bírtam türelmesen várni rá....

Erőt vettem magamon és elindultam ki a partra. Megvártam, hogy a Nap lebukjon a horizont alá, reménykedve abban, hogy így senkivel sem futok össze átváltozásomkor. Nem akarom, hogy megtudják eredeti származásom. Tudom, hogy nem minden ember jó, ahogyan a najádok között is vannak olyanok, kik megvetik azokat, akik nem hozzánk hasonlóak.

Ez előtt még sosem alakultam át, csak húgomtól tudom, hogy nagy fájdalommal jár. Ezért sem értettem őt igazán, hogy mind ennek ellenére is újra és újra visszament közéjük.
Próbálok minél messzebbre elvánszorogni a víztől még mielőtt megkezdődne az átalakulásom… Egy hangos ordítás szökik ki belőlem, ahogy elindul a folyamat, de utána próbálom visszafogni magam, hisz senki figyelmét sem akarom magamra vonni. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, kik élhetnek a közelben, vagy milyen állatok, szörnyek lapulhatnak meg a fák között.

Hosszú percek telnek el mire sikerül teljes emberi alakomat felvenni. Kimerülten fekszem a földön. Egy ideig még nem moccanok, erőt gyűjtök. Csak utána mozdítom meg fejemet, hogy végig mérjem magam. A pikkelyes, szürkés bőr helyett egy sima, homok színű borítja testemet, az uszonyom helyett két lábam lett és az ujjaim között lévő hártya is eltűnt. Alaposan szemügyre veszem magam. Bár láttam már közelről embert most mégis úgy nézek végig magamon, mintha valami idegen lényt vizslatnék.

Újabb percek telnek el mire ráveszem magam, hogy felkeljek. A mozdulataim lassúak és bizonytalanok. Nem kapkodok el semmit, de ennek ellenére is első nekifutásra ahogy ránehezednék a lábaimra összeesem. Csak többszöri próbálkozás után sikerül biztosabban megállnom a lábamon ahhoz, hogy a lépéssel is megpróbálkozzak.

***

A Hold már egészen lent jár, de én csak az erdő sötétjében botorkálok miközben egész testem remeg a hideg levegőtől. Csak sétálok előre céltalanul, de hirtelen egy neszre leszek figyelmes. Reflexből fordulok a hang irányába. Nincs nálam fegyver, így csak egy követ veszek fel a földről és úgy figyelem a közeledő alakot. Egy idős hölgy az, aki egy kedves mosollyal arcán köszönt engem. Látja rajtam a bizonytalanságot, így türelmesen beszél hozzám.
Itt lakik nem messze egy kis fa kunyhóban egyedül már több éve. Néha kisegíti az erre vándorlókat egy kis élelemmel, vagy éppen a sebeiket látja el. Nagyon is kedvesnek tűnik így végül elindulok utána.