Gyilkos ösvények

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

-Hmm...
Ron csak ennyivel reagál a csendre a fogalma után, de nem roszsallóan. Inkább amolyan "nem mondott nemet" hangzása van kicsit. Sajnos nincs több idő ezen merengeni. Ismét olyan helyzetben találja magát, ahol szörnyek törnek az életére, ám ezúttal valamiért nem kilátástalan a helyzet. Sőt, néhány pillanatban úgy érzi, végre beérett a sok gyakorlás.
Az utolsó ezerszemű felszegett állal ugrál hátra minden csapás elől, éles karmait pedig próbálja Ronan vállán köszörülni, és párszor bele is kap, de egyenlőre nem sikerül súlyos sebet ejtenie. Szinte már nem is az ellenséget látja, hanem a bábút, mivel annyit gyakorolt. Hárít, hárít, kitér, támad! Patthelyzetnek tűnik, mígnem az egyik visszavonulása alkalmával a szárnyával veri pofán a férfit, aki ettől egyensúlyát vesztve esik a földre. Bár azonnal felpattan öklére támaszkodva, ez sem lenne elég gyors, ha valaki nem támadna a szörnyre. Valaki...Wynva? Ekkor veszi csak észre, hogy a lovag, kit megmentettek már el is szaladt. A hegy lábánál fekvő falu hőse eliszkolt, az erdők rettegett boszorkája pedig itt maradt segíteni. Ez tényleg nem az a mese...
Összeszorított fogakkal vicsorítva szorít a kardjára, és ezúttal nem ordít rá, csak előre mozdul, és nem kockáztat, másik kezével hatalmasat üt a szörny arcára, majd nem hagyja felocsúdni, roppant dühödt erővel viszi le a földre, és tapos a mellkasára, hogy szinte hallani lehet, ahogy a csontjai reccsennek, másik lábával a torkára lép, és amikor már nem tudja mozgatni a fejét, akkor szúrja le.
Alkarjával megtörli a homlokát, kiseperve az arcába került tincseket, majd a nőhöz lép, és a kezét a nő vállára teszi.
-Jól vagy...?

Úgy teszek, mintha meg sem hallanám, hogy mit ígér Ron cserében az én súlytalan fenyegetésemért. Szívesen mondanék pár keresetlen szót, de semmi frappáns nem jut épp eszembe. Gondolom köze lehet a helyzethez, és a bennem vibráló félelemgóchoz, ami már egész a torkomig terjedt a gyomromból kiindulva.
Nem is meglepő, hogy így érzek. Ahogy azt sejteni lehetett, nem egy, és végül még az is kiderül, hogy nem is csak két szörny maradt. Bár javít valamit az esélyeinken, hogy Ron szinte azonnal végez az egyikkel, így is bajban vagyunk. Ron küzd derekasan, én pedig megpróbálok segíteni a szerencsétleneken, akiket szó szerint felszögeltek a falra, de nem sokra jutok. Egyikük ugyan kiszabadul, de azonnal el is inal, nem törődve sem velem, sem a társával. Ezek szerint talán mégsem voltak akkora cimborák. A harmadik - vagy ha az eleve döglötten találtat is beleszámolom, akkor a negyedik-  ezerszemű érkezése még úgy is meglep, hogy igazán számítanom kellett volna rá. Iszonyatos szerencse, hogy Ron meghallja, a segítségkérést, és azonnal reagál rá. Nem tudom pontosan, mi történik, mert lebukom és összehúzom magam, míg a falhoz szögezett szerencsétlent marcangolja a szörny, és aztán már csak azt látom, hogy Ron odaugrik közém, és a bestia közé. - Igazad lehet! - csak ennyit felelek neki, mikor látom, hogy ez az utolsó dög szívósabbnak és ügyesebbnek tűnik a társainál. Körbe nézek a barlang padlózatán, és nem sokkal messzebb egy  törött nyelű lándzsát látok árválkodni. Nem bízom túlságosan benne, hogy nagy kárt tudnék tenni a lényben, de figyelem-elterelésnek még jó lehetek. Rendesen kényszeríteni kell magam, s ráparancsolni a remegő lábaimra, hogy felálljak, és odaugorjak a fegyverért. Az sem baj, ha már most észrevesz a dög, de ha nem, akkor felkapom a fegyvert, és oldalról közelítek felé. A lándzsa nyele már nem valami hosszú, úgyhogy elég közel kell mennem, hogy megpróbálhassam megszúrni. Nem tudom, látja-e a szörny, mire készülök, de úgy tervezem, hogy egy gyors szúrás, aztán már ugrom is arrébb, lehetőséget adva Ronnak, hogy legyűrje a bestiát. Persze én nem vagyok harcos alkat, és így elég gyors, és erős sem, hogy egy ilyen támadást megfelelően kivitelezzek. A lándzsa lecsúszik a lény oldaláról, az pedig, azt hiszem visszakézből akkorát odasóz, hogy repülök vagy két métert, mielőtt a földbe csapódnék. Beletelik némi időbe, mire feltápászkodom, és újra felveszem a lándzsám, ezúttal viszont távolabbról hadonászom csak vele, miközben rákiáltok a lényre. - Hé tollseprű! Mutasd a szemed! - Ahogy felém pillant, elhajítom a lándzsát, nos... a fejére célozva vele. A célt persze, még mindig szédülve, és homályosakat pislogva nem találom el, de ha Hófehérnek ez sem ad elég lehetőséget, hogy kivégezze a rohadékot, akkor úgyis minden mindegy. Ahogy eldobtam a lándzsát, hátrálni kezdek, és reménykedem benne, Ron elküldi végre szemorvoshoz a mocskot.


#kihívás1

Hallja mit mond a nő. És bár oda sem néz, látja, hogy ennek ellenére követi őt. Ezzel máris bátrabb, minden ismerőse együttvéve, így egy rossz szót sem hallhat tőle, meg aztán...teljesen igaza van. Ez tényleg elég rossz terv, és őrültség. Még rosszabb ötlet, mint a romantikus kilátásban gyönyörködni egy tériszonyossal.
-Áll az alku. - Suttogja teljes magabiztossággal, ami még őt is meglepi. - Viszont, ha túléljük, megcsókollak.
Fél szemmel figyeli a nőt, még a csatahevében is. Ellensége dühödt ugyan, de szerencsére most alig okosabb egy állatnál. Több mély vágást is elszenved a lábain, ahogy próbálja kivájni Ron szemeit, a férfi pedig távol marad tőle, egyenlőre, várva, hogy megkockáztassa ez a szörnyeteg a testközeli támadást, és akkor őt is kivégezhesse, mint a másikat. Nem siet sehová, hisz már csak egy maradt, minek kockáztatni?
Ez a mentalitás addig tart ki, amíg megjelenik az utolsó szörny, és Wynva-ra támad. Artikulátlan üvöltéssel ragadja bokán a lényt, kivel párbajozik, és rántja le, nem törődve azzal a néhány vágással, amit így elszenved. Természetesen a szörny felfelé néz, elfordítva tőle gyengepontját, így nem tudja karóba húzni, csak akkor végezhet vele, amikor már a padlóra került, és próbál újra magához térni a becsapódástól. Nincs rá ideje. Azonban, nem most repült utoljára. Miután elpusztult, Ronan felkapja, és hozzá vágja a megmaradt társához, mint egy marék rőzsét, hogy ezzel elterelje a figyelmét az falhoz szegezett áldozatról, és persze főleg Wynről. Ez után rohan ő is neki, és próbálja még hátrébb kényszeríteni a megmaradt ezerszeműt. Sikerrel is jár, bár ezúttal már fel kell szisszennie. Vállát ményen megmarják az éles karmok, és most ő kényszerül hátrálásra, fegyverét már csak egy kézben tartva maga előtt.
-Lehet, most kéne meglépned... - Mondja halkan, az utolsó rohamra készülve a bestia ellen.

- Persze, én meg nem is iszonyodom a magasságtól -  dünnyögöm egy félmosolyt villantva, és még legyintek is hozzá.
Tudom jól, hogy nem trollok vannak a barlangban, de kívánni azért csak lehet, nem? Semmi kedvem ezerszeműekkel összefutni. Ami azt illeti, inkább én futnék. Egyenesen a másik irányba, mint a barlang. De Ronnak igaza van. Persze, őrültség, amire készül, de attól még igaza van.  - Nekem harcban nem veszed hasznom... - egy pillanatra megrezzen a kezem, mielőtt hagynám, hogy megfogja, de végül nem ellenkezem, mert azt gondolom, hogy azt szeretné, ha szerencsét kívánnék. Vagy, hogy búcsúzkodik. Vagy kezet akar csókolni, mielőtt meghal. Franc tudja, de biztos nem arra számolok, hogy be akar vinni magával. - Nem tudom, Hófehér, ez a legrosszabb ötlet, amit valaha hallottam. - Félek. Nagyon. Semmi kedvem meghalni. Ma még annyi sem. - Én be nem teszem oda a lábam! - ennek ellenére az említett testrész automatikusan visz előre, a barlang szájához. Talán mert érzem, hogy kint sem szívesen maradnék egyedül. Persze még mindig megpróbálhatnék lefelé meglógni, míg Ront és a benti, idiotizmusban vértestvér szerencsétlent. Még be sem lépünk, az orrfacsaró bűz már a torkomat marja. Öklendezni kezdek, de javamra szóljon, hogy csak igen halkan. Kést tartó kezemet az orromhoz-számhoz szorítom, hátha a szövet segít valamicskét, de aligha. Legfeljebb a torokhangokat nyomja el kicsit. Az is valami. A földön heverő szörny teste, a kéz... a látvány nem hat meg. Csakis a szag. De az aztán rémes! Elborzadva nézek Ronra. Három, vagy kettő...nem mindegy? - Ha meghalunk, én megöllek! - sziszegem a fülébe, ahogy közel hajolok. De akkor megérkezünk a lakoma helyszínére, és mostmár bátran mondhatom, a látvány is zavarja a szemem. Hát még az, hogy Ron azonnal felhívja ránk a figyelmüket. Őrült idióta, öngyilkos hősjelölt!
A remény azért egy pillanatra fellobban bennem, mikor Hófehér első szúrásra kioltja az egyik lény életét, de még mindig van egy...sőt! talán még több is.  Amíg a szörny Ronnal van elfoglalva, én a barlang fala mentén lopakodom a foglyokig, és csittegve próbálom kiszabadítani őket, ami bizony nem lehet fájdalommentes. - Ígérem, segítek rajtatok, csak segítsetek legyőzni az ezerszeműt. Már csak egy van..... ugye? - közben sikerül kitépni az egyik szöget a kőfalból, majd a másikat is. A férfi ordítva könyörög, hogy hagyjam abba, de  most nem érek rá ezzel foglalkozni. Ami meglep, az inkább az, hogy a másik, akihez még ne is nyúltam, együtt ordít a megkínzott barátjával. Nem nagyon értem a dolgot, egész addig, míg hátra nem pillantok, az éppen mögöttünk földet érő bestiára. Előkapom a késem, és hátamat a falnak préselve tartom ki magam elé. - Hófehér! Kellenél! -  Nem kiáltok, de talán nincs is rá szükség. A szememet nem merem levenni a fölém magasodó rémség szemgyűjteményéről. Az nem várja meg, míg Ron megérkezik. Felém kap, és én épp csak el tudom kerülni a karmait. A falhoz szögezett férfinek már nincs ekkora szerencséje. A szörny éles karmai a húsába vájnak, és hatalmas sebeket szakítanak rajta. Az ordítástól úgy érzem, megsüketülök, de ott, a fal mellett guggolva-kuporogva csak arra tudok gondolni, talán kitart addig a szerencsétlen, míg Ron megment.

Sokat gondolkodott rajta, mit fog mondani neki itt, és könyvet lehetne írni azokból, amiket elvetett. A baj csak az, hogy a közös nyelv enciklopédiája lenne az, és gyakorlatilag kifogyott így a szavakból. Legalább is ezt hiszi, de...mégsem. Vele valahogy olyan könnyen megy ez. Még ebben a helyzetben is.
-Nem vagyok zavarban! - Vágja rá gyorsan a kérdésre, majd valamivel halkabban még hozzáteszi gyorsan: - Tőled semmiképpen...ellenkezőleg...
Persze ez nem teljesen igaz. Bár, szerencsére azon már túl van, hogy egy szép nő jelenlétében ne tudjon megszólalni, és a kecskék szaporodása sem okoz akkora problémát csak épp...a fene sem akarja nézni. És érthető, hogy ezek vadállatok, de mégis, miért nem mennek szobára? Lehet, mert olyan lény él a közelükben, ami miatt nem kell amiatt aggódniuk, hogy bármi lecsaphat rájuk bármelyik pillanatban, mert az levadász mindent ami ide merészkedik, rajtuk kívül?
-Nincs akkora szerencsénk...
Nem mintha egy troll felbukkanása örömteli lenne, de azokkal legalább szót lehet érteni...úgymond. Az újabb üvöltéstől szinte a vér is megfagy Ronan ereiben, és jobban rámarkol a kardra. Mígnem érzi Wyn puha kezét. Felé fordul, és sóhajt egyet.
-Túl meredek az út lefelé. Ha már késő futni, nem ott akarom megtudni...ezeknek ugyanis vannak szárnyai.
Megfogja a nő kezét, és próbál bíztatóan mosolyogni rá.
-Ne aggódj, tudom mit csinálok.
Őszintén reméli, hogy tényleg így van. És a barlang szája mellett heverő véres pajzs arról árulkodik, az előző kuncsaft is pontosan ezt hitte. Óvatosan lépked befelé, hátát a barlang falához közel tartva, és megfigyel minden apró zugot, mielőtt tovább lépne. Az üvöltés egyre keservesebb, de ahogy hallgatja, rá kell jönnie, hogy nem is egy ember hangját hallja, legalább kettő, de az is lehet három. És azt is kezdi gyanítani, hogy nem feltétlen az az, akit csócsálnak. Talán...az egyik kalandort elkapták, a többi pedig megkötözve kénytelen nézni? Befelé haladva aztán meglátják az egyik rém tetemét, kinek fejéből egy élesre csiszolt kő áll ki, melyet egy levágott kéz szorongat még mindig. Három ujját felmutatva jelez Wynva-nak. 3 ezerszemű rémség maradt a legrosszabb esetben. De az is lehet csak kettő.
Hamarosan elérik a zaj forrását. Addigra a talajt szinte csak emberi csontok borítják, és valóban, két fiatal férfi tenyereiknél fogva a falhoz szegezve vonyít, ahogy a harmadik társukon csócsál a megmaradt két Slages. Ez az áldozatuk már nem szól semmit. Végtagjai hiányoznak, a falhoz szegezett két tenyerének csontjait leszámítva, s mellkasából is csak a kiálló bordák maradtak meg, arcáról pedig épp most tépik le a maradék húst, koponyája pedig egy reccsenéssel adja meg magát, hogy annak is hozzáférjenek tartalmához.
-Hé baromarc!
Valamiért most nem habozik. Most nem fél, és nem is próbálja a visszavonulást racionalizálni, csak cselekszik. A két szörnyre ront, kik fogaik közt szorongatják még az áldozat elnyúló, szakadozó bőrét, és már döf is, telibe találva a szemüreget, mely élőben még visszataszítóbb. De, a könyv igazat mond. Az élet távozik áldozatából, az így árván maradt utolsó slages pedig szívszaggatóan éles sikolyt hallatva reppen fel, amíg csak a barlang homlokzata engedi, hogy a magasból próbálja karmaival hátrálásra kényszeríteni a betolakodót. Ron pedig kénytelen kelletlen hátrál, míg nem bele ütközik a falba.

Ahogy korábban mondtam, nem pazarolok sok gondolatot Kevinre. Ha kellemes csalódást akarna okozni, már eltűnt volna a fenébe, de annyira azért mégsem ostoba, hogy egyedül vágjon neki a hegyeknek. Vagy akár a Holtak erdejének.
A mászás el is tereli róla a gondolataimat. Nem úgy Ronról. Néha csak az utat látom, főleg ha nagyon meredek, vagy keskeny ösvényre érünk, amikor viszont nem, megfigyelhetem, hogy milyen óvatosan mozog, és nem azért, mert neki gondja van a mászással. Vigyázni akar rám, és nyilván arra is rájött már, hogy közel sem tudok akkorát lépni, mint ő. Amikor végre felérek a szirtre, amit Ron kinézett nekünk, meglepetten tapasztalom, hogy idegen helyen vagyunk. Nos..rögtön azután tapasztalom meg, hogy túltettem magam az ölelésen. Rá lehet persze fogni, hogy csak így sikerült, de tudtomra adta már egyértelműen, hogy nem véletlen semmi sem, amit tesz. Mivel nem vagyok a legjobb formámban, eltekintek attól, hogy ezt a szemére hányjam. Helyette inkább más miatt szólok, a válaszára pedig csak kétkedőn ingatom a fejem. - zavarba hoz az állatok párzása? vagy én? - igazából mindegy, mit válaszol erre, békén hagyom. Főleg, mert fontosabb kérdésre várom inkább a válaszát. Akár dühös is lehetnék, s ennek jelzéseképp csípőre is teszem a kezem, de nem érzek ilyesmit. Meg is lepem magam ezzel. - Nem félek! - jelentem ki határozottan, és még fújok is egyet, mintha felháborítónak tartanám még a feltételezést is. - Csak nem szeretnék szárnyak nélkül repülni tanulni. -
Szerencsére nem kell erről most komolyabban beszélgetnünk, igaz, nem pont ilyen terelésre számítottam. A sikoly szinte vérfagyasztó, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem sok másik fogja már követni. - Éppen troll is lehetne... - felelem, csak hogy ellentmondjak neki, de tudom, hogy igaza van. Sokkal valószínűbb az ezerszemű ezen az elhagyatott helyen, mint a trollok. Csak a könyvekből, és Bryna elmondásaiból ismerem ezeket a lényeket, élőhöz még nem volt szerencsétlenségem. Most sem szívesen találkoznék vele, velük. - Jobb lenne, ha eltűnnénk innen, amíg még megtehetjük. - mondom csendesen a barlang felé nézve, kezemet Ron kardot tartó karjára helyezve. a másik a kést szorítja a zsebemben, ami az egyetlen fegyverem, és nem szeretném az életem védelmében használni.

Meg kell állapítania, hogy tényleg meg tudja jósolni a jövőt ez a nő. Igaz elég sokára eszeli ki a sértést, és nem is neki szól, de tény, hogy felfelé kunkorodik a szája amikor hallja. Szegény Kevin.
-Talán nem úgy tűnik, de többnyire pozitív csalódást szokott okozni a fiú.
És igazából ha egy megboldogult csacsihoz hasonlítjuk, nincs is nehéz dolga talán. De gyorsan elfeledi őt, ahogy a túra egyre hosszabbra nyúlik, és arca verejtékkel telik meg, annak ellenére, hogy rendíthetetlenül mászik tovább felfelé a meredek ösvényeken. Nem meglepő, nagyon rég óta van úton, és elérte sem sokat hagyták pihenni. Ez a mai még nem is számít extrém erőpróbának a számára. Társára viszont nagyon figyel. Minden apró zajra hátra pillant lopva, de akkor is, ha túl csendesen jön, a veszélyesebb részeknél pedig inkább lassít, hogy biztosan kartávolságon belül maradjon. Az első pár lépésnél kiderül, hogy rá vigyázni sokkal könnyebb feladat, mint egyesekre, de inkább nem kockáztat.
Útjuk végén mikor a nő elfogadja a kezét könnyűszerrel húzza fel magához, majd lábaival kicsit ellentart a meglepően sebesen repülő Wyn-nek. Stabilan tartja meg magukat, és át is karolja szorosan, amíg ő is újra megtalálja az egyensúlyát. Aztán pedig segít neki még leülni is egy simább talajrészre. Neki sincs ellenére hogy megálljanak kicsit, de ő inkább a messzeséget kémleli, nem utolsósorban azért, mert így hátat fordíthat a szőrös párocskának.
-A városi népek szemérmesebbek...és úgy tűnik a városi kecskék is. Abbahagyták már...?
A hatalmas elterülő messzeséget kémlelve újra azt kívánja, bárcsak tudna repülni...és nem csak azért, mert ebben a pillanatban kiderül, hogy bizony hazugságon fogták. Hosszú hajába túrva vár pár másodpercet, mielőtt Wynva felé fordulna.
-Nos...valójában ismerem. Csak kettesben akartam lenni veled. De ha tudtam volna, hogy ennyire tériszonyod van, egymagam jövök, csak...hogy is mondjam. Nem tűntél olyannak, akiről elhinném, hogy bármitől is félne.
Próbál bűnbánő arcot vágni, de fél perccel a vallomás után valami furcsa sikolyt hallanak a barlang szájából. És eddigre már tényleg kettesben maradnak. A szarvas párosnak már nyoma sincs. Ron egy pillanatra úgy érzi, követendő a példájuk, de aztán újabb sikoltást hall....ami mintha segélykérés lenne. A kardja után nyúl.
-Ezerszemű Slages...

- Csak egy szavadba kerül, és bármikor kiötlök valami sértőt, ha ettől kunkorodik felfelé a szád. - Mondhatnám mindezt kedvesen is, mintha tényleg érdekelne, mi teszi boldoggá, de még ha így is lenne, akkor sem adnám a tudtára. Meghát nem is az én stílusom lenne.
Arra, hogy a nyakába is mászhatnék, inkább nem felelek első felindulásból, csak megrázom a fejem, és egy sóhaj után mormogok valamit a magasság meg Wynva barátságáról. Én már nem váltok több szót Kevinnel, s nem is szólok Hófehérhez sem, míg el nem indulunk. A férfi megjegyzésére viszont csak megrázom a fejem, és elmosolyodom. - Meg ne sértődj, de vajmi kevés gondolatot pazarolok Kevinre, meg arra, mit akar. Ha csak annyi esze van, mint szegény Bömbinek volt, követi az ösvényt, és pihenhet egész délután, míg mi mászunk. -
És tényleg. Mászunk délelőtt, hol két lábon, hogy négykézláb. Ha Hófehér nem szól, én sem teszem. Azt talán észre veheti, hogy meredten bámulom az utat, s nem nagyon nézek azon túlra, de másból nem következtethet a tériszonyomra. A felajánlásait mindig elutasítom, kivéve az utolsót. A szél hangosan kavarog körülöttem, a hajammal teli a szemem és az arcom, én pedig rosszul vagyok a gondolattól is, hogy rá kell bíznom magam valakire, de nem látok más lehetőséget. Nekem nincs olyan hosszú lábam, mint Ronnak. Erősen a kezére fogok, és próbálok stabil pontokat találni a lábaimnak, hogy könnyebb dolga legyen a férfinek. De vagy ő erősebb, mint gondoltam, vagy meglepi, hogy nem csak holtsúly vagyok, mert olyan lendülettel érkezem a szirtre, hogy gyakorlatilag erőből belé ütközöm. Egy-két pillanat csak, amíg nem mozdulok, csak fújok kettőt, és reménykedem, hogy mögöttünk szilárd talaj van, mert muszáj lesz leülnöm. - Minden. Csak szusszanok egyet. - ledobom magam a földre, és arrafelé nézek, amerre Ron mutat. A szívem még mindig hevesen ver, és kicsit zihálok is, úgyhogy még nevetésre sem futja, csak megrázom a fejem. - Ha nem úgy néznél ki, mint azok a régi kőszobrok, most azt gondolnám, szűz vagy... - én is látom, amit Ron, és meg kell állapítanom, hogy valahol elvétettük az irányt, mert ezen a szirten még sosem jártam. A barlang mindenesetre ígéretesnek tűnik. Aztán azt is meg kell állapítanom, hogy valószínűleg átvertek. - Honnan tudod, hol kell keresni, ha nem ismered? - nézek fel rá egy kissé gyanakvón, ahogy feltápászkodom, és lesöpröm magam.

-Ez már szinte hiányzott... -Felei a mesés szurkálódás után, de a mosolya arról árulkodik, hogy nem csak szinte. Aztán próbál komoly arcot vágni, és bólintani. Ugyan ezt a hegycsúcsot nem ismeri, és tegnap még azt sem tudta, hogy Alattomosnak hívják, most meg fogja mászni. Nagyjából...az a növény ugyanis barlangokban nő, nem a hegytetőn. Magas barlangokban, de akkor is.
-Ha gondolod, vihetlek a nyakamban, és akkor nem kell másznod.
Gyorsan összeszed mindent, amire szükségük lehet, majd azt is megbeszélik, hol találkoznak legközelebb, mert bizony Kevin nem ússza meg gyaloglás nélkül. Az a minimum, hogy az új tábort is egymaga kell majd felállítsa. De cserébe nem kell annyira messzire mennie.
-Remélem nem keveri bajba magát... - Jegyzi meg, amikor kettesben maradnak. - Tudom, hogy nem úgy tűnik, de le akar téged nyűgözni. Mindig ezt csinálja ha...
Hirtelen elhallgat, és komolyan néz előre, mint akinek szöget ütött a fejében valami, aztán pedig nem folytatja ezt a gondolatot, csak sebesebben halad előre. Az ösvények a hegyen meredekek ugyan, de szerencsére egyenlőre lábon is megtehetőek, nem kell mászni. Legfeljebb néha négykézláb.
Párszor újra felajánlja a nőnek, hogy viszi a nyakában, és persze mindig bevárja őt. Nem számít, hogy egy meredekebb szakaszról, vagy éppen egy szakadék feletti keskeny részről van szó. Ezúttal már nincs annyira fecsegős kedvében. Hideg is van, és bár igyekszik nem mutatni, a meredek szakadékok a kövekkel az aljukban, melyeket hegyesre fújt a szél azért őt is aggasztják picit. De csak picit. Az utolsó nehezebb szakasz végén megáll egy szírt tetején, és a távolba réved, megcsodálva a kilátást. Eviran távolról kifejezetten festőinek hat.
De nem bámészkodik sokáig, azonnal lehajol, hogy újra a kezét nyújtsa a nőnek, és felhúzza magához.
-Minden rendben? Pihenhetünk egy kicsit ha gondolod.
Fejével hátra biccent, majd abba az irányba is fordul mosolyogva.
-Ha szerencsénk van, meg is érkeztünk, látod azt a barlangot a két hegyi kecske mögött. Tök aranyosak, az egyik elfáradt és a másik a hátán vi....
Nem fejezi be a mondatot. Ebben a pillanatban fordul csak vissza feléjük és látja meg, hogy mire készültek valójában. Picit elvörösödve hajtja le a fejét.
-Szóval....azok mögött ott van egy barlang. Ha szerencsénk van, ott lesz a növényed.

- Ez még mindig nem az a mese, Hófehér. - felelem neki egy félmosolyt biggyesztve az ajkamra, aztán beleharapok a saját almámba. - És azt tanácsolom, hogy ha esetleg egy mesében éreznéd magad, sürgősen ébredj fel, mert az Alattomost nem lehet csukott szemmel megmászni. - Nem vagyok valami kedves, az igaz, de komolyan gondolom, és remélem is, hogy nem a nekem ígért segítség miatt fogja kitörni a nyakát. Azzal inkább nem terhelném a lelkiismeretemet. Van már így is elég rajta.
- Az egy... - sóhajtok egyet, és legyintek is hozzá, mintha csak egy idegesítő legyet zavarnék el. - Inkább veled megyek. - megrázom a fejem és még mormogva hozzáteszem: - ennyit arról, hogy megúszom a mászást... - azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ennyi erővel egyedül is jöhettem volna, bár így semmi értelme. Hiszen ez is csak egy szúrás lett volna a bordák közé, magamat viszont hiába is próbálnám becsapni.
Kevin ajánlatára csak vállat vonok, aztán beletúrok a zsákomba, hogy előszedjek néhány fűszert. - Csak óvatosan bánj velük, elég drágák. - szerencsére nem vagyok túl válogatós, ha ételről van szó, úgyhogy nem nagyon izgatom magam azon, hogy mit fogunk enni. Azon már annál inkább, hogy szerencsével járhatunk-e a hegyen, hiszen nem csak én ismerem az Alattomost, és a kincseket, amiket a hegytető rejthet.

Mostanra már nem mormog, és csak csendben neheztel a reggelre, amiért ilyen korán van, de ez is gyorsan halványodik, valamiért. Mikor kezébe veszi a reggelijét, már vigyorog is egy picit Wyn-re.
-Annyira nekem sem ízlett. Egyébként is, inkább az almát választom, amit az erdei boszorka nyújt nekem, ki hófehérnek szólít. Mi baj lehet?
Rákacsint, és válaszra sem várva az almába harap. Egy ideje úgy táplálkozik, mint egy éheztetett krokodil, így bármennyire is próbálja visszafogni magát, fél percbe sem telik, és már csak egy csutka van a kezei közt. Annyi baj legyen.
-Á...plura, vagy úgy.
Bólogat, és már látja is maga előtt a kékes növényt, ami picit szőlőre emlékeztette mindig, de szerencsére sosem engedhette meg magának, hogy véletlenül belekóstoljon. Még az kellett volna. Minden esetre, tudja, hogy néz ki, akár egyedül is felmászhatna érte.
-Az mi a búbánat?
Bocsánatkérőn megvonja a vállait. A csúcsig úgy sem kell eljutni, elég valami barlangot találni. De azt sincs kedve egymaga. Ami egyébként elég szokatlan tőle. Minden esetre felkészül rá, hogy ha nagyon ellenkezne a nő a közös túra ellen, hogy bevallja az igazat, és megcsinálja egymaga.
-Amíg ti másztok, megpróbálok fogni valami ehetőbbet estére. Ha nem siettek, meg is főzöm.
Finoman Kevin vállába bokszol. Tény, feltehetően ő a harmadik legjobb szakács ebben a táborban, de azért annyira nem ehetetlen a főztje. Persze, ha többen lennének ebben a táborban, akkor is ő lenne az utolsó, szóval mégis inkább megszívleli a dolgot. Jobb lesz sietni majd...

Szándékomban állt néhány órácska alvás után leváltani Ronant. De tényleg. Mivel az ilyen utazások alkalmával mindig nagyon éberen alszom, biztos voltam benne, hogy ezzel nem lesz gond. Ehhez képest csak korareggel sikerült felébredni. Kicsit szégyelltem is magam, egész addig a pillanatig, míg meg nem láttam, hogy senki senki sem ül a tűz mellett.

Nyújtózom egyet, megtornáztatom elgémberedett tagjaimat, elvégzem egyéb reggeli rutintevékenységeimet, míg forr a víz, és tényleg csak akkor ébresztem fel a két férfit, mikor már kész a forró tea. - Igen jó reggel ez. - értek egyet Hófehérrel, és kitöltöm a teát a bádogkupákba. - Van még egy szelet kígyóhús, ha az alma nem lenne elég reggelire. - Mutatok a maradékra, amelyhez hozzá sem értem tegnap, miközben az almát vágom szép cikkelyekre a tegnapi helyemre visszatelepedve. - Eddig sem volt titok. De igen, ma megmásszuk az Alattomost, és szerencsét próbálunk, hátha találunk odafent Plurát. - Az Evirani hegység legmagasabb csúcsa felé mutatok, amely a kontinens hegységei között talán nem számít a magasnak, egyszerű utazók számára viszont meglehetősen sok veszélyt rejt. És persze meg sem kell igazán közelíteni ahhoz, hogy átjussunk Yloreba. De plurát nem találni minden piacon, és mivel a készleteim egy része odaveszett a viharban, kénytelen vagyok megpróbálkozni a beszerzésével. Ha Ron nem ismeri a növényt, akkor viszont nekem is másznom kell. Ketten talán többre is megyünk.