Sziklás partszakasz

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.

- Igazán nincs mit, Daldram uram – hajolok meg teátrálisan a köszönete elfogadása gyanánt, mielőtt még a ládára és annak tartalmára terelődne mindannyiunk figyelme. Az államat vakargatva hallgatom mélynövésű cimboránkat, a „csiribú csiribá cunci mókci dologra” azonban határozottan a homlokom közepére araszolnak a szemöldökeim. Egy nagy sóhajt hallatva, s a mutatóujjamat a levegőbe emelve készülnék a kioktatására mindaz felől; nem volnék holmi vásári mutatványos – s egyébként is alig értek bármit a mágiához –, de Ronan elébe vág a szavaimnak. Mondjuk van ráció a meglátásban, amelyre némi közjáték végett, a láda és közte cikáztatva a szemeimet döbbenek rá.
- Khem, mondasz valamit… Úgy ragadjuk magunkhoz a rajzokat meg azt a pár csilingelő ulront, és húzzuk el innét a belünket mihamarabb – javaslom, akárha az én ragyogó elmémből pattant volna elő az ötlet, s nem az ősz hajú üstökéből. Aztán finoman kiemelve Daldram kezei közül a vázlatokat, gondosan egymásra igazítom őket, hogy végül a táskám sötétjét élvezhessék a láda áporodott-szagú volta helyett.
- Egyébként is, akarsz kincset, vagy sem? Még élsz, szóval ne majrézz annyit – legyintek a törpe aggályaira, útnak eredve közben Ronan nyomában, aki újabb meglátásokkal gyarapítja az iménti izgalmaktól kiürült és megpróbált tudatunkat. Hümmögve bólogatok, odafigyelve, merre lépek a közel sem veszélytelen terepen.
- Akkor Yloréban szerzünk lovakat? Végtére addig minek is – felelem meg magamnak félig-meddig a kérdést. - Egyébként továbbra sem tartom jó ómennek, hogy lopott hátassal mutatkozzunk, még ha el is bírna hármunkkal. Továbbá ott a királynő ajánlata arról az utazó valamiről, mi is volt a neve… - vakargatom meg a tarkómat eltöprengve.

“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.

Igyekszem nem mutatni az arcvonásaimon, hogy kisebb pánikrohamot dédelgetek a mellkasomban, habár Daldram úr szavai némiképp enyhítenek a kínjaimon. Legalább ő nem gyanakodik a kilétem felől, s szegény pára még ki is áll mellettem Ronannal szemben. Már-már egy momentumra elfog a lelkiismeretem furdalása, de azért olyannyira nem mardos a bűntudat, hogy ezt az igazságot a kincsééhez hasonlóan korrigáljam. Vannak dolgok, melyekről bölcsebb örökre hallgatni.
Borostyánszemű cimborám már egy külön történet, az ő körültekintése példaértékű, ám végül az isteneknek hála ő sem forszírozza tovább a történteket.
- Nem úgy jött ki a lépés...? És aú, óvatosabban! - rivallok rá mímelt morcossággal, mikor a sérült vállamat lapogatja. Azonban hamar megfeledkezek a tompa fájdalomról, miként a cipője talpáról holmi tollas valami keveredik elő. Elfintorodik a porral borított ábrázatom, igaz, közben a megkönnyebbülés újabb hulláma söpör végig a lényemen. Utáltam volna magamat, ha pici-sárkányokat tiportam volna halálra.
- Mi viszont elhódítottuk a kincsét. Igaz, jobb nem várni rá – értek egyet, noha további bölcseletekre nem marad idő, ugyanis mélynövésű barátunk megunja a szócséplést, s inkább a tettek mezejére lép. Ronanhoz hasonlóan én is a háta mögé állok, és érdeklődő ábrázattal figyelem, mi kerül elő a fránya ládából. A kelméken, vázlatokon kívül csekély ulron csilingel a fadoboz alján, bár a valódi kincs mégsem az, ami annak látszik. Óvatosan emelem el Ron kezéből a papírost.
- Hagen Crara… - motyogom az orrom alatt némi hitetlenkedéssel, majd a törpe kezében szorongatott vázlatra pillantok. - Az egyik híres-neves ősöd munkáját tartod épp a kezedben, Daldram uram. Ez többet ér néhány ulronnál. Mondhatni, egyesek a fél karjukat is odaadnák érte – világosítom fel a talált holmi értékéről. - Egyúttal bizonyosságot nyertünk arról, hogy a hagyatéka valóban létezik. Az pedig, törp uram, soha nem látott gazdagsággal érne fel. Előtte viszont… - óvatosan visszahelyezem a ládába a néhány vázlatot és értéktelen tartozékát – valamit kezdenünk kell a ládánkkal. Vissza csak nem mehetünk vele a fogadóba, túl nagy feltűnést keltene – kérdőn megvonva az egyik szemöldökömet pillantok hol egyikükre, hol másikukra.

“Treasure hunts make much better stories when there’s treasure at the end.

Koncentrált figyelemmel méricskélem a sárkányt, majd szusszanva egyet, a térdeimre támasztott tenyerekkel hajolok le hozzá. Igyekszem a nyelvemen halkan sutyorogva nyugalomra bírni, a bocsánatát kérni, azonban meg kell vallanom, ha nem tettük volna tönkre az életét bámulatos sebességgel, nagyobb lelkesedéssel mesélnék neki holmi sületlen viccet, hátha megérti, minthogy megkíséreljem vigaszra találni a lényét. Sosem voltam jó ebben. Sem máskor, sem most nem érzem hatékonynak magamat, de talán a célnak megfelel a nyűglődésem; Ronan és Daldram ki tudnak sietni, míg én lekötöm a hüllő figyelmét.
Hallom, ahogy mögöttem sündörögnek, ahogy a törpe vélhetően elkezdi kivonszolni a ládát, s már készülnék a metsző csend beköszöntére, mikor is tompa puffanások ütik meg a füleimet, majd a borostyánszemű kiáltása. Tüstént felegyenesedek, ám néhány szívdobbanásnyi momentumot még kivárok, mielőtt visszafordulnék hozzá, ugyanis ennyi időre szükségem van az íriszeim elfedésére.
- Mi az istenek szerelmét művelsz?! - ripakodok rá nagyra nyílt szemekkel, azonban nem toporgok egy helyben, mint holmi elvetemült idióta, hanem felismerve a szűkös lehetőségeimet, engedek a férfi felszólításának, s felkapom a nyúlcipőt. Nem nézek hátra, mert tudom, akkor még nehezebb szívvel lódulnék tovább, márpedig így sem könnyű hátrahagynom a távoli rokont a lassú kínhalálban. Pusztán remélhetem, a vízen kívül akad más menekülő útvonala...
Persze még nekem sem olyan egyszerű kijutni; a lavinaként lezúduló kövek nem ismernek kegyelmet, hangos robajjal csapódnak be a hátam mögött a barlang nedves, mohával benőtt talajába, s egy-néhány bizony még engem is eltalál. A nagyja nem több mint kisebb kavics-törmelék, ám egy súlyosabb darab jó érzékkel eltalálja a vállamat. Fájni fáj, s bizton veszem, ragyogó színekben fog ezek után pompázni a bőröm, de révén, az ízületet mozgatni tudom, komolyabb sérüléstől nem tartok.
Ezen gondolatoktól terhesen és sűrűn szitkozódva az orrom alatt jutok ki végre én is a friss levegőre, nyomomban az omlás keltette kisebb porfelhővel. Oldalt állok meg a barlang bejáratától, keresve egy stabil sziklafelületet, melynek nekidöntve a hátamat, csakugyan kiszuszoghatom magamat. Mielőtt viszont még istenek ne adja felocsúdhatnék a történtek súlyából, a fehérhajú nekem „ront”. Összevont szemöldökökkel, a levegőt egyelőre még sűrűn szippantva a mellkasomba fordulok felé.
- Nem terveztem... Odabent csak összehordtam, ami eszembe jutott, előfordul, ha épp telecsinálja az ember fia a gatyáját... - sóhajtok fel. - Értek a mágiához, mint mondtam már – bököm ki kaparó torokkal. - Az érzések irányításától kezdve bármire képes lehet, aki ért hozzá. Egyéb célzó értékű kérdés? - kérdezek vissza köhögésbe torkollva a mondat végén. Egyelőre arra sincs erőm, hogy feltérképezzem Daldram úr és a láda állapotát, jobban leköt a hátrahagyott sárkány tudata és Ronan jogos gyanakvása.