Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában! Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei. Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését. Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt. Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
Arthus legalább észnél van és tudja hova kell célozni első sorban, ezzel szemben pedig itt vagyok én, aki faltörő kosként ment neki a párbajnak, és minden mozdulatom inkább ösztönből jön, mintsem taktikából. Fogalmam sincs, hogy pontosan ezt kell-e tenni, de már a második orknál rájövök, hogy amit eddig otthon tanítottak nekünk, azt dobhatjuk is ki a picsába. A közelben sincs az a tudás egy élő viadallal szemben, és ha most nem hallgatok a saját eszem üvöltéseire, talán mindkettőnket itt lel a halál a bokor tövében. Aggódva pillantok oldalra Arthusra és ellenfelére, és látom a fiún, hogy az első tökéletesen bevitt mozdulat után nem tud magával mit kezdeni, az ork pedig kihasználja ezt. - Kussolj már el! – szisszenek fel az ork artikulálatlan felordítása után, s meg sem várva, hogy Arthus bármit is tudjon cselekedni, az ork háta mögé ugrom és onnan lendítem meg a bárdot, hogy az az érkezés pillanatában csigolyát találjon, és ezzel örökre elnémítsa az ellenfelet. Ekkor térek vissza a „saját” orkom, vért bugyborékoló arcához, hogy egy egyszerű mozdulattal a társa után küldjem. – Arthus, a fenébe – csúszik ki belőle az aggodalom, és csupavér ujjaimmal törlöm le a homlokomról a verítéket, aminek következtében még annál is véresebb lesz az arcom, mint amilyen lehetett. Esetlenül dőlök neki a fa törzsének, a pillanatokig tartó néma csendben csak a fiú öklendezését lehet hallani. Megrázom a fejem, kezemben a fegyver erőtlenül billeg a földön támasztva. – Mondjad – bököm oda neki halkan, tekintetemmel mereven bámulom az előttünk heverő három holttestet. Azt hiszem, ennyi öldöklés elég is volt az életemben. – Mi? Miért? – lököm el magam a fától újult erővel, egyre erősödő adrenalinnal a testemben. A tábor felé sandítok, és a sátrak között egyre több fáklya gyúl felé. Ez a rohadék felébresztette egyetlen kiáltással a tábort. – A büdös picsába – káromkodom el magam, és belerúgok az előttem lévő élettelen testbe. Gyorsmódban kezdem el tapogatni az első ork levágott fejét, és amint az ujjaim belekapnak annak fülében lógó karikákba, marom fel a földről az egész fejet. – Ez nem az az éjszaka lesz, amikor ketten együtt győzünk le egy egész tábort – adom hangját a szomorú, de annál igazabb ténynek, az arcommal a fák sűrűjébe bökve meglódítom Arthust és ezzel magamat is.
Kurvára nem tudtam, hogy mit csinálok. A mozdulataim nem voltak tudatosak, és Nykon szavai is csak később érték el a felfogásomat. Ösztönből, és szinte reflexből cselekedtem, amit cselekedtem, volt az akármennyire is véres. A lábon szúrt ork, miután féltérdre ereszkedett, elkiáltotta magát. S még ha ez a kiáltás vérbe fulladt is, tudtam, éreztem, hogy elég volt ahhoz, hogy figyelmeztesse a többit. A picsába, lehet, mégse volt ez olyan jó ötlet. A kezembe lévő vason, és az ujjaimon is sötétlett a vér. Idegen volt a látvány, és kavargott tőle a gyomrom. Oldalra sandítottam, és valahol megkönnyebbülten konstatáltam, hogy Nykike elbánik a sajátjával. Volt időm - reményeim szerint - feltűnésmentesen oldalra hajolni, és kitálalni a vacsorám tartalmát a közeli galagonyabokorba, és félig a már amúgy is vértől és sártól retkes csizmámra. - Nykike - köhögtem, miután nagyjából magamhoz tértem. Felpillantottam a bokrok szegélye felé. Fáklyák villantak a sötétben. - A szél se nekünk kedvezett. Azt hiszem, ideje lenne hazamenni. Fogd a fejet, ha akarod, és futás - mondtam ki a legészszerűbb lehetőséget.
Arthus Nendrac
Boszorkánymester vagyok
A sors vezeti azokat, akik követik, de magával hurcolja azt, aki ellenáll.
Az adrenalin és a diadalittas érzésének keverékében fürdőzök éppen. Az istenekre, egy mozdulattal sikerült levágnom egy orkot! Megannyi évnyi gyakorlás és küzdelem végre behozta a gyümölcsét, és elmondhatom magamról, hogy elesett egy ork a kezeimtől! Ha ezt a lányok meghallják otthon, húha, minden ujjamra jut majd egy, ha pedig apámnak elviszem ezt az ocsmány fejet, már el is képzelem, hogy milyen, de nagyon büszke lesz rám. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ki fogom színezni jobban a történetet, úgy fogom elmesélni, mintha egy medve marcangolt volna szét egy embert. Ehhez fogom hasonlítani. Minek ide nyomoronc festett pajzs, olyat bárki hamisít, na de ez… ez igazi lesz! Behunyt szemmel mosolygok az álmon, amit épp elképzelek a jövőmre való tekintettel, amikor Arthus káromkodása üti meg a fülem. Az álom rögtön szertefoszlik, a szemeim kipattannak, és rémülten rántom hátra a fejem. – Hogy a fenébe tudták meg ilyen hamar? – teszem fel a költői kérdést miközben egy pár rángatózós mozdulat után sikerül kiszednem az ork koponyájába állított fegyveremet. A kérdésre választ már nem várok, hiszen Arthus azonnal nyom is le a susnyásba. Legalább ő észnél van most. Lélegzetvisszafojtva várom a fiú jelentését. Ketten vannak, legalább igazságos, fair párbaj lesz így. Türelmesen várok a bokrok takarásában, s mikor azok ketten elérnek minket kartávolságban, csak akkor bukkanok fel. Arthus okos módon először ellehetetleníti az ork mozgását a lábainál való találattal, én pedig, hogy kizökkentsem a saját ellenfelemet az egyensúlyából, szabad karomat bevetve könyökölök izomból a hátába, hogy előre bukjon, így már csak egy jól célzott fegyverlendítés marad hátra.
Megforgattam a szemem a válaszára. Ahogy feltekintett, én is követtem, ám arra már nem volt időm, hogy visszafogjam. - Nyki, te miért vagy ilyen hülye - mormogtam magam elé, s ebben a pillanatban már bele is állította a baltát az ork fejébe. Kiáltozások hangoztak az éjszakában. Nem hagyhattam magára, mellé ugrottam. - Gyorsan vágd le az a fejet, mielőtt... - fáklyák fényét láttam a szemem sarkából. - Ó, a picsába - káromkodtam el magam, és egy hirtelen mozdulattal Nykon fejét is lenyomtam vissza, a cserjés takarásába. Az orkok nehéz talpa szinte döngette a földet. A fáklyák közelebb értek, már-már a cserjés szegélyét súrolták. - Jiak ukmell ukomeavhaumn* Bár nem tudtam, mit jelentenek a szavak, a gyomrom görcsbe rándult. Recsegtek a gallyak, ahogy közelebb léptek hozzánk. Szimatoltak. A francba. Kilestem a levelek közül. Nykonnak egy kettes számot mutattam a kezemmel. Most már valóban nem volt más hátra, mint vért ontani. Ez egyszerre töltött el motivációval és félelemmel. Megpróbáltam felidézni pár hasznos igét, amit apám tanított. Egyelőre viszont csak arra tudtam gondolni, hogy ne vizeljek magam alá. Végül mély levegőt véve, előrelendítettem a vasat, ami az egyik ork lábának az inait találta. Ezután felegyenesedtem, és éreztem a véremben zubogó adrenalint, ahogy visz előre, elhomályosítva a józan ítélőképességem.
*Érzek valamit
Arthus Nendrac
Boszorkánymester vagyok
A sors vezeti azokat, akik követik, de magával hurcolja azt, aki ellenáll.
- Van más, ami hiányozhat neki – felelek pimaszul ugráló szemöldökeim alól utalva egysmásra, hátha Arthus veszi a lapot. Valljuk be, tényleg jó estét zártam a kislánnyal tegnap, és remélem tényleg elmúlt tizenöt ahogy mondta. Ha nem, akkor inkább tényleg ne hiányozzon neki semmi se. - Hé, a mamát nem vesszük a szánkra – mordulok fel halkan, ujjamat felé mutatva fenyegetően. Hívhat Nykikének, ruhásszekrénynek, bárminek, de azért van egy határa mindennek. Vagy ahogy a táborban az utóbbi pár hónapban elhíresült mondás tartja, a lófasznak is van vége. – Itt a kérdés, hogy mit nem – nyugszik vissza a hangom az eredeti állapotára. Annyi mindent lehetne elcsenni, annyi mindent fel lehetne borzolni és én hirtelen csak azt kívánom, hogy vér folyjon. Egy fejet akarok hazavinni apámnak, nem holmi pajzsot. S úgy érzem, most van is bennem annyi elszántság és bátorság, hogy nekilássak ennek a vadászatnak. Először nem válaszolok Arthusnak, hagyom, hogy költőivé váljon a kérdése. Szemeimmel követem a tekintetét, és én is felnézek a holdra. Már egy jó ideje itt gubbasztunk a susnyásban, tehát itt az idő. Ellököm magam a fa törzsétől, és előrébb kúszok a földön, hogy a bokrok egyik ága mögül kisandítsak az őr felé, aki viszont valamikor az elmúlt kis időben leváltódott. – Basszameg, lemaradtunk – nyögök fel, és sürgős ötletelésbe kezdek, milyen lehetőségeink maradtak. Hátrapillantok Arthusra, aki tudom, hogy nem fog örülni a következő tervemnek. Felkapok egy nagyobb követ a földről, és egy mély lendítéssel az őr felé reptetem, ami nem messze a lábai előtt csapódik a fűbe. Az ork, aki eddig bambulva meresztette a szemeit, megmerevedik és leskelődni kezd a fák közé, pontosan arra, amerre mi bujdosunk. – Kérdezted, hogy mit akarok – suttogom Arthusnak, miközben rángatni kezdem a mögé a fa mögé, aminek nekivetettem eddig a hátamat. Ha helyet foglalt, én a másik, mellette lévő fa mögé bújok el, a bárdot pedig két kezemmel markolom, készülve a használatára. - Amirz kul atigat?1 – morran fel nagyon közel az ork hangja. Rápillantok Arthusra. - Skaat jashat rad!2 – az ork a fa mögött lépdel már. Mély levegőt veszek, és várom az elkerülhetetlent. Amikor az őr a két fa közé ér, fegyvere a susnyást szántja, gondolva arra, hogy ott bújtunk meg. Kihasználva ezt a lehetőséget, megperdülök a fa mögül és bár remegő karokkal, de a háta mögé lépek és hátulról lendítve a csatabárdot, állítom bele a fejébe. Az ork teste először megmerevedik, majd egy szekundummal később összecsuklanak a térdei és arccal az avarban ér földet. – Ennek a fejét akartam – kapkodom a levegőt az adrenalintól és Arthusra nézek.
Ahogy átadta a hajtűt, hol rá néztem, hol vissza a tűre. Nem értettem. Spekuláltam. Rákérdezni nem mertem. - Reméljük a hölgynek nem fog hiányozni - adtam a lehető legvalószínűbb választ, majd feltűztem a hajam. Máris jobban láttam. - Beszari az anyád kínja - vetettem oda félvállról, miközben szemem szüntelen a táborban táncoló fáklyafényeken tartottam. - Mit akarsz? Pálinkát? Skalpot? Nem beszari vagyok csak reális - szegtem fel az állam. - Bár a pálinka jó ötlet. Azt hallottam olyan méregerőset főznek, hogy egy kupicától megcsókolod a földet. Nem mondom, hogy nem volt titkolt vágyam megkóstolni, ám sokkal jobban hajtott a tény, hogy mennyire bosszús lenne apám emiatt. És mellékesen, hogy mennyire szépen el tudnánk iszogatni azt mi ketten. Ezzel a nagy állattal, bár mondjuk lehet, neki több kéne, hogy beüssön. - Szóval, mit szedjünk el tőlük mindenbebelekötök Nykike? - annélkül kérdeztem, hogy felé néztem volna. Felpillantottam a holdra. Egy ujjnyit haladt, amióta ott ültünk. Hamarosan muszáj volt őrségváltásnak lennie.
Arthus Nendrac
Boszorkánymester vagyok
A sors vezeti azokat, akik követik, de magával hurcolja azt, aki ellenáll.
- Csak ennyi? – csúszik ki az számból. Ezért csesztük el idáig magunkat, hogy beosonjunk és lopjuk egy nyamvadt pajzsot? Nem mondhatja komolyan. Értetlenségem ki is vetül az arcomra, és felhorkanok. – Igen is, beszari uraság – horkanok fel megint, ami egy halkabb nevetésbe fordul át. Egy ideig csendben ülök a fa tövében. Figyelem Arthust, ahogy ő figyel a bokrok közül kifelé, én pedig egy kisebb gallyat pörgetek az ujjaim között unaloműzésképpen. Aztán hirtelen felém fordul. Összeérnek a szemöldökeim, annyira igyekszem felfogni, hogy mégis mit kérdezett tőlem az előbb. Mégis honnan a búsból szerezzek neki haj… az eszembe villan a tegnapi lányzó. Három napos az ünnepség, a mai nap az utolsó, de tegnap, tegnap nagyon felöntöttünk a garatra és az a lányka nem véletlenül keveredett a sátramhoz. A sors is így akarta, hogy azokat a feszes melleket megtapasztalhassam magamnak. Visszaemlékszem az estére, az arcomon vigyor ül ki, aztán mint akit megvágott volna a villám, tüzetesen kezdem áttúrni a hajamat. Pár másodperccel később pedig diadalittasan emelek ki a kusza tincsekből egy elkanászodott női hajtűt. – Ne is kérdezd – mondom merev arccal Arthusnak és átnyújtom neki. Aztán mielőtt még nem merné elvenni tőlem, gondolván hol járhatott még mielőtt a hajamba került volna, hozzáteszem – Na, a kezed járjon, ne a korsó a kútra! – bököm felé újra az ujjaim között összecsippentett apró kis tárgyat.
Amikor Nykon seggre ült, kénytelen voltam elfojtani egy röhögést. Megpaskoltam a vállát. - Amint őrség váltás lesz, kiosonunk innen. Elemelünk egy pajzsot, és megyünk vissza a táborba a búsba - összegeztem, miközben a gyér mozgást figyeltem a sátrak között. Ideális útvonalat kerestem, amin könnyedén, észrevétlenül settenkedhetünk, akár az árnyak. Bár néha az árnyakat összekevertem az orkokkal. Ebben a sötétben és a sör után az isten se tudja megkülönböztetni őket. Mindenesetre megpróbáltam összeszedni magam, és számba venni az esélyeimet. Újra és újra a futáshoz lyukadtam ki. Úgy döntöttem, amíg várunk, én is seggre dobom magam. Unalmas és fárasztó dolog volt guggolni. Ahogy lehuppantam a hajam is a szemembe csapódott. Apám mindig mondta hogy vágjam le, mert hogy néz már ki, de sose hallgattam rá. - Te Nykon, nincs nálad egy hajtű? - kérdeztem suttogva a barátomat, bár nem sok esélyt láttam a helyeslő válaszra. Nem úgy nézett ki, mint aki hord magánál.
Végiggondolom Arthus ötletét. Egy pajzs, melyre a törzs jelképe van felfestve még olyanoknál is találhatunk, aki talán pont nem a tábor vezére. Így csökkentjük annak az esélyét, hogy mit tudom is én, meghalunk esetleg. Már abban sem vagyok biztos, hogy képesek-e leszünk egyáltalán felizzasztani a tábort. Ha ránk ugrik az egész csapat, nem csak a pajzsot, de a fogunkat is ott hagyjuk nagyon gyorsan. Ezek lennének egy józan, tiszta elméjű ember szavai és gondolatai, de a pipadohány még mindig élénken bódítja az eszemet ahhoz, hogy ne erre gondoljak elsősorban. – Ez könnyedén megtehetjük – bólogatok, mint egy bolond és közben széles vigyorban vonulok mögötte. A csatabárdot erősen szorítom a markomban, hogy még véletlenül se ejtsem el. Először a fáklyák fénye, majd hamarosan a sátraik kopott fehér csúcsai kerülnek a szemeim elé. Én is belassulok Arthus mögött, majd mikor már elég közel járunk, csatlakozom hozzá a bokrosban. Iszonyatos szag keveredik felénk, gyomrom rögtön háborogni kezd tőle. Guggolásom nem tart sokáig, egyensúlyomat vesztve vágódom hátra, és mondván, ennél lejjebb már úgysem eshetek, maradok a fenekemen. Feljebb húzom a lábaimat, a fegyvert az ölembe helyezem, s innen figyelem az előttem álló bokor apró ágain át a mozgásokat. Friss őrnek tűnik az, aki a tábor szélén áll pont velünk szemben, így halkan felsóhajtok, mert tudom, egy darabig még itt leszünk a sötétség ölelésében.
Lassítottam a lépteimen, miközben Nykon ajánlatát fűztem tovább gondolatban. - Igen, valami értékeset. Tudod, hogy bizonyítsuk, valóban ott jártunk - mondtam. - Esetleg a pajzsát valamelyik fejesnek - vetettem fel. - Arra rá van festve, melyik törzsé. Közeledtünk, így egyre halkabbra vettem a hangomat, és egyre óvatosabban léptem a cserjésben. Minket magába zárt a sötét, viszont ha előre tekintettünk, már láttuk a távolban táncoló fénypontokat. Az ork tábor körvonalait. Innen jelentéktelennek tűnt, mégis tisztában voltam vele, milyen ősi harcok dúlnak a két nép között. Eközben gondolatban már előre repültem, elképzeltem, mint visszük vissza diadalittasan a tanúbizonyságot, és apáink mint fognak vállba veregetni minket. Rendben, az enyém talán annyira nem, ám egészen biztos, büszke lenne. Az ő fia. Olyan, aki végre csinált valami hasznosat is. Amikor már elég közel értünk, olyannyira, hogy a sátrak koszos vászna már kivehető volt, és a bűz is elért minket, megálltam, és leguggoltam a csipke és szeder bokrok takarásában. Egyelőre csak figyeltem. Az alkalmas útvonalat, és az alkalmas pillanatot keresve.
Arthus Nendrac
Boszorkánymester vagyok
A sors vezeti azokat, akik követik, de magával hurcolja azt, aki ellenáll.
Láttam Arthus arcát amikor felhúztam magamat vele, és érzem, hogy kissé túlságosan nagy lendületet vettem a földről való felkeléshez, de elnyomom, hogy ez kiütődjön az arcomra. A tréfákon és a vérszíváson kívül sosem kérkedtem a nagyobbságommal semmilyen tett értelemben vele szemben. Mégha egy-egy értelemben ő kikérte magának többször is az ellenkezőjét. Tisztességesen várom, hogy utat mutasson nekünk, én pedig próbálom közben hozzászoktatni a szemeimet a sötéthez. Túlságosan sűrű a lombozata a fáknak, a hold fénye, ha akar, ha nem, nem bír átfolyni az ágak között, mi pedig a sötétben tapogatózunk így. Vagyis legalábbis úgy tűnt, hogy csak én, mert meglepődve figyelem, ahogy Arthus nyomot fog és megindul az egyik irányban, én pedig készségesen követni kezdem. Hogy mit fogunk ellopni? Ez nagyon nem volt megbeszélve a kitörési hadművelet előtt. Lehet, már most kihagy az emlékezetem, de a legutolsó információm arról szólt, hogy csak megtizedeljük az orkokat egy kicsit és utána jövünk is haza. Mégis mit lehetne ezektől elemelni, amivel kérkedni tudunk majd a lányok előtt, ha nem a tulajdon vérük a bőrünkre száradva? Ami viszont egy fürdéssel el fog tűnni, fut át a fájdalmas igazság a fejemen. – Próbáljunk meg a vezérüktől elemelni valamit. Valamit, amiről tudják melyik tábort izzasztottuk meg – teszem meg az ajánlatomat, miközben Arthus nyomában járok.
Amikor Nykon rámarkolt a kezemre, a lendülettől kishíján én magam estem hanyat. De nyilván tartottam magam, nehogy elbízza magát, hogy csak azért mert nagyobb darab, mindenben jobb. - A vadonban? - kérdeztem vissza, miközben belehunyorítottam az előttünk lévő sűrűbe. A fák néhol összemosódtak, ahogy egyre beljebb értünk, úgy mélyült körülöttünk a sötétség. - Úgy is mondhatjuk - helyeseltem rövid szünet után. Tulajdonképpen ezidáig főleg a szüleimmel jártam az utakat, és amennyit láttam belőle, az árnyéka volt annak, amit szerintem Nykon tőlem elvárt. De hát, legalább végre valamire alkalmasabbnak éreztem magam nála, ez határozottan jó volt, így kár lett volna elrontani. A földet figyelve követtem az orkok (vagy vaddisznó, egyre megy) letartol csapást. Puha csizmáink alig vertek valami zajt, és fáklya nem volt nálunk, bíztam a félhomályban, és abban, hogy láthatatlanok maradunk. - Mit fogunk elemelni? - kérdeztem lelkesen, hátrasandítva a vállam felett. - Nekem lennék ötleteim, bár a pálinkán kívül valami nagyobb kéne tudod.
Arthus Nendrac
Boszorkánymester vagyok
A sors vezeti azokat, akik követik, de magával hurcolja azt, aki ellenáll.
