Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Ősi romok KaDiPE5
Ősi romok KaDiPE5
  • Bárdjai
Lelkes firkászok
Deedra Gindrian
16 Hozzászólások - 42%
Naken Forerion
6 Hozzászólások - 16%
Folrandír Ceilteach
6 Hozzászólások - 16%
Kalandmester
5 Hozzászólások - 13%
Krónikás
2 Hozzászólások - 5%
Ian Gray
1 Témanyitás - 3%
Edeyra Rolar
1 Témanyitás - 3%
Nasir Al-Qasim
1 Témanyitás - 3%
A próba
Bátor kalandorok figyelem!
Esőzés havi Hőseink
Jutalmuk a próba függvényében
●●●●●●●●●●●●
Aktuális kétheti kihívás
Posztolj számodra tetszőleges bejegyzést a Karakteraplók topikba!
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!
ChatBox
Üzenj nekünk






Friss Krónikák
Ahol még nem száradt meg a tinta
Yesterday at 9:21 pm
• Utcák

Bátor kalandorok
Oldalon settenkedő sötét árnyak

Ezaras Azildor

●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot

A legtöbb felhasználó (70 fő) Pént. Jan. 08, 2021 6:26 pm-kor volt itt.
Isilmë kegyeltjei
Fajok, nemek aránya
Faj
Férfi
Elf
0
2
Ember
8
8
Ork
0
1
Törpe
0
1
Najád
2
0
Vivern
2
4
Keverék
1
2
Kalendárium
oldalunk időszámítása


 

 
Ősi romok

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Utolsó Poszt Pént. Okt. 28, 2022 8:58 pm

Szabad a játéktér

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2901
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 20, 2022 9:21 pm


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Csendes vallomása meglep; röpke pillanatig nyílnak hatalmasra szemeim, majd szűkülnek össze leheletnyi barázdákat szülve homlokomra. Két kulcs egyszerre egy helyen? Kétségtelen, hogy a sors eszköze a véletlen, s hogy mi volt a szándék? Talán a bizonyoság a Cornwell örökségről, hogy nem holmi vénember képzelgését őrzi, hanem valami magasztosabbat, s az elfeledett lovag valóban kegyelt az égiek szemében. Miként lehet tévút, bölcsője ábrándnak, egy későbbi áldozat -a jóért- pattanó bimbója. Szeretném hinni, hogy nem az utóbbi. Biztos tudója, azonban nem más, mint a szolga sors urai, az istenek.
Percekig dörgő némaság ölel körbe minket, melynek visszhangja a száraz fűszálakat zörgető szél. Gondolatait szótlanul hagyja, s míg csendes motozással készülök elő sebe forrasztására én is csak néhányat osztok meg vele. - Szeretnék, de sajnos ebben nem tudok neked segíteni. De úgy vélem, ha már szükséges cselekedned, azt tudni fogod – most vagy egy másik életben. A teher - akár valós, akár képzelt - csak a sajátja, rajta áll él a lehetőséggel, mit nappal s éjjel kínál neki, segítséget, oltalmat talál e benne.  
Keze a kezembe simul. Az izzó fém sercen a bőrön, s az éget hús és szőr szaga kellemetlenül kúszik orromba. Olyan erővel szorítja kezem; érzem, miként a hatalmas tenyérben elfehérednek ujjperceim. A történet részleteire összpontosítva próbálom kizárni a fájdalmat a szagokat gondolataimból, ám amint megkönnyebbül sóhaj gördül le mellkasáról; önuralmam pillanatok alatt omlik össze.  
Az újabb vallomás azonban belém akasztja a szót. A bizalom értékes dolog, melyet nem osztogat csak úgy az ember, s a vivernek sem. S bár megérinti lelkem a kellemetlen érzés, mégsem javítom ki “nyelvbotlását”. - Megtisztelő - bólintok szelíd mosollyal. Nem kételkedem szíve nemességében, ám hogy kötelesség tudata fénylik, mint az arany, számomra még nem jelent megnyugvást. Jobb nem bolygatni azt, ami bizonytalan.  
- Máskor is – felelem, szóljon a köszönet a közel sem alapos ellátásnak vagy a cseppnyi információnak. Többet aligha tudok hozzáfűzni, hisz az eszméletét vesztett barbár halk horkantásokkal adja tudtunkra, hamarosan magához tér. Minden bizonnyal, a mágikus álom, pihentető horpasztásba nyúlt, hisz annak ideje már rég lejárt. Talán a hűs szellő, a pattogó tűz vagy beszélgetésünk kényszeríti ébredésre, nem tudom. Míg Aldrich nem látja jónak a tettek mezejére lépni, nem sürgetem; a használt gyolcsot és vizestömlőt takarítom el az útból. Sietve lépek hozzá s hónalja alá nyúlva segítem lábra, amennyibe hagyja, majd lova nyeregtáskájába meglelve a kötelet lépek mellé. - Nem igazán értek a csomózáshoz. Effélét nem tanítanak a tornyokban - legalábbis nem nekem. Udvarba szántak, valamely nemes suttogó árnyékának.  


Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 24, 2022 10:44 pm
Accompanied by a Sorceress

@Veleris & Aldrich
Credit:
 
Hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy Veleris nem tartott hiszékeny bolondank, vagy szélhámos csalónak, mikor előadtam neki örökségem történetét. Nem sokan tudták mi az, ami a nyakamban lóg, még saját bizalmasaimat sem avattam be a szükségesnél többe. Igazából hosszú évek óta Wynva volt az első, akinek nyíltan elmondtam, s most Veleris.
Halvány mosolya, és azt követő szavai megnyugtattak, sőt megerősítést adtak mindabban, amiben ezidáig hinni akartam. Persze, mindig is éreztem a súlyát annak, amit magamnál hordok, ám egy varázslónő tanácsa egészen másképp hatott.
- Ami azt illeti, találkoztam már egy másolattal, emberi szemmel megkülönböztethetetlen volt.
Jól tudtam, hogy fenn áll annak is az esélye, hogy Wynváé a valódi, míg enyém a másolat, vagy akár mindkettő csupán egy tévút, én azonban igen is szerettem volna jelentőséget tulajdonítani a sámán nő látomásának, és ezzel együtt atyám áldozatának.
Az efféle próféciák valóban veszélyesek, sőt, az ennél kisebb horderejűek is. Regék szólnak régi korok hőseiről, akiket saját végzetükbe kergetett az efféle jövendölések hajszolása. Ám nekem még dolgom van Eviran földjén, egy másik jóslat, egy másik ígéret, és ha az bevégeztetett, majd csak akkor foglalkozhatok a kulccsal.
Veleris szavai elgondolkodtattak. Ha nem nekem kell ezt végigcsinálnom, s egyszer úgy hozza a sors, hogy át kell adnom, ahogy egykor apám is tette, fogalmam sincs, képes lennék-e rá. Nincs vér szerinti örökösöm, és csak az istenek a tudói, valaha lesz-e. De ott van Mylla, belőle jó Őrző válna, ha engem idejekorán elragadna a halál. Egy nap talán be kell őt is avatnom mindennek a jelentőségébe.
- Ha valóban rá kell, hogy térjek az Őrzők útjára, óvatos leszek és körültekintő - biccentettem komoran. - Már csak azért is, mert fogalmam sincs, mégis merre indulhatnék el.
Habozás nélkül vettem el Veleristől a kantárt, és haraptam rá. Jól tudtam, mi következik ez után, hisz nem egyszer átéltem már. Az izzó vas közeledte, és a kínzó fájdalom elkerülhetetlen ígérete mégis afféle kellemetlenség volt, amihez soha nem szokhat hozzá az ember. Csak túl kell esni rajta. Elfogadtam a nő felajánlott kezét, s teljes erőmből, zihálva szorítottam rá, ahogy a felhevített penge az oldalamhoz ért. Belesajdult a szám a fogaim közé szorított bőrbe, üvöltöttem volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak valami kínnal teli nyöszörgés. Fogalmam sincs meddig tarthatta ott, számomra viszont örökkévalóságnak tűnt, mire végre megszűnt az égető fájdalom. Kimerülten, lihegve engedtem el Veleris kezét, aki menten ki is hátrált, az ő gyomra jóval kevésbé bírta.
A történetére a törpéről és a kulcsról csak félig-meddig voltam képes figyelni, de a lényeg átjött. Bármi is lett a mese vége, az a törpe biztosan jobban járt volna, ha hallgat arról, ami birtokában volt.
- Te vagy a második ember, akit beavattam - szóltam erőtlenül. - És nem is áll szándékomban bárki mást.
Hisz a kulcs ismerete veszélyt is hordoz magával, főleg ha valóban vannak, akik ezekre vadásznak. A hamis kulcsok megvezetett őrzői, a biztos rejtekhelyek, valakitől vagy valamitől óvták ezeket a kulcsokat. Eviran földjén pedig épp elég veszély les ránk anélkül is, hogy a szeretteimet ebbe is magammal rángatnám.
Kár lenne érted.
- Ebben egyet kell, hogy értsünk - erőltettem kurta mosolyt az arcomra. - Köszönöm, Veleris.
Hosszabb hallgatás után erőt vettem magamon, és egy vaskosabb faágra támaszkodva felhúztam magam a földről. Nem olyan messze tőlünk ott feküdt korábbi támadónk, még nem tért magához, ám fogytán volt az időnk.
- Segíts megkötözni.


Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Until I was forged into a sword sharp enough to cut my own destiny


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1133
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Aug. 03, 2022 12:46 am


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Eviran kietlen pusztáján fogok regélni az öt kulcs legendájáról. Homályba veszett már az idő, mikor még izgatta az embereket a történet. Leginkább, már csak poros fóliánsok őrzik emlékét, s sírhant borítja azokat, kik e betűket vetették. A szabadnép pedig, oly távol esik az örökön nyüzsgő város falaitól, a könyvtárak derengő fényeitől. Immár persze tudom, hogy Aldrich távol esik az evirani népek egyszerű vérétől, mégis meglep tájékozottsága – még, ha kissé hiányos is – a kulcsok létezéséről. Az meg még inkább, hogy egyik lehetséges hordozója lehet. Nem nézem bolondnak. Miféle varázsló lennék, ha nem hinnék az elképzelhetetlenben, a csodákban, mikor magam is valami ismeretlenből hozok létre valami újat. Ahogy ez lehetséges, úgy lehet igaz a legenda minden egyes szava. Jó, talán nem mindegyik, de a történet hordoz magában realitást. Ezért is hallgatom szavait hol összeráncolt homlokkal, hol pedig kisimult vonásokkal családjának históriáját. Halvány mosollyal emelem tekintetem a kulcsra, melynek korvonalai elmosódnak szemem előtt s mögötte kiélesedik megfáradt arca. – Az értéke, nem a küllemében rejlik, hanem a titokban, amit rejt- csendesen ejtem a szavakat, s mire a végére érek, teljesen megfakulnak. Hogy töröd össze a hitét, annak, aki ez idáig szentül bízott valamiben? – Hiszem, hogy atyád s fivéred vére nem hiába folyt… - gondterhelten fordítom vissza a táncoló lángok felé zöldjeim, s néhány száraz faágat dobok rá, megzavarva lassú keringőjük. – de tudnod kell, több kulcs is létezik, melyek a valódiak biztonsága érdekében születtek, s leltek otthonra hamis őrzők kezei között. Nem tudni mennyi, de nem egy, s nem kettő, számtalan lehet Tulveron földjén. Igaz, ettől még nem lesz kevésbé nemesebb az áldozat, amit hoztak – a rőtfényben pillantásomban együttérzés csillan vesztesége okán. - Senki sem tudja, milyen az alakjuk, a színük, noha az emberek egyszerűségét figyelembe véve, nem lenne meglepő, ha valóban ez lenne az igazi – játékosan vonom meg vállam, amolyan csalfa mosollyal, próbálva elűzni a ránk telepedő komorságot. Ízléstelen tréfa, mely nem tükröz mást, mint enyhe csalódottságom „saját fajomban”, hisz nem nézek ki többnek, mint emberek leányának. Következő szavai azonban elmossák pillanatnyi jókedvem, akár a nyári zápor az utazó köpenyre rakódott port. – A jóslatok veszélyesek Aldrich, és soha sem egyértelműek – kezeimre támaszkodva állok fel, s egy kőhajításnyira arrébb legelésző Ragacsról szerelem le a kantárt. – Épp úgy vezethet a dicsőség, ahogy a pusztulás felé – hajtom ketté, majd újra a kezembe lévő bőrdarabot. – Légy óvatos, nem ismerek olyat, s nem olvastam még feljegyzést, mely bizton tudná a kulcsok szerepét a világban – karnyújtásnyinál közelebb térdelek mellé. – Míg nem vagy biztos abban, mit kell tenned, meggondolatlanságból ne cselekedj. Járj utána a dolgoknak, időd, ne sajnáld rá, még akkor sem, ha rövid az élet. Utódnak, még adhatsz életet, ki átveszi a nyakadban lógó terhet – mint ahogy annyi virág elhervadt már évszázadok alatt, nem biztos, hogy az ő élete deljében fog eljőni az idő. Az emberek alkonya hamar jő.
Kérdésén eltöprengek néhány pillanatig. – Harapj rá! – tartom szájához az összehajtogatott kantárt, majd egy szarvasbőr kesztyűt veszek elő a táskám melyéről. – Keringenek hírek, hogy időről- időre felbukkan valamelyik kulcs – kezdek bele, miközben felhúzom jobb kezemre a puha anyagot. – A legutóbbi talán tíz- tizenöt éve történhetet. Egy törpe tért be, Glaiver egyik forgalmas fogadójába… - óvatosan emelem ki a tűzből a pengét. Még kesztyűn keresztül is érzem, a pengéből és a keresztvasból áradó hőt. Szabad kezem a kezébe csúsztatom, hisz bár tapasztalásom nincs, de a kínt elképzelve is végig szánkázik gerincemen a hideg s képzelt fájdalom. – sosem látták a környéken, kalandozónak vallotta magát. S aznap ünnepelt, nem tudni mit, ám törpe szokáshoz híven nem vetette meg a jóféle italt… - néhány pillanatig eltűnődve a történeten, méregetem a kezemben a pengét, majd mély levegőt véve, mint aki folytatni akarja, szorítom sebére a felhevült acélt. az éget hús, a perzselt pihék bűze az orromba kúszik, mélyen megcsiklandozva a nem is oly rég elfogyasztott vacsorát. – Shhh…,mindjárt vége – összeszorított fogakkal, préselem ki magamból a szavakat, hősiesen bent tartva kavargó gyomrom tartalmát. Amennyiben rászorít felajánlott kezemre, segítségemre is van, hisz elnyomja a fájdalom buzgóságát. Ám csak addig a percig, míg elégnek nem érzem az időt, a szenvedésének. Sietve hagyom magára, s kissé távolabb, büszkeségem hátra hagyva, köszöntöm újra vacsorám. – Bocsáss meg … - pihegve egyenesedem ki és törlöm meg ruhám ujjába szám. – túlságosan felöntött a garatra, melyre a nyelve is megeredt s eldicsekedte, hogy nála van az öt kulcs egyike. Családi örökség volt, épp úgy akár a tiéd – bökök fejemmel a kulcs irányába, mintha az imént mi sem történt volna. Jobb ezeket a dolgokat, nem feszegetni, a kelleténél tovább. Visszatérve hozzá, a korábban benedvesített ronggyal letörlöm, a vélhetően verejtékcseppekkel csillogó homlokát. – A városból, már nem látta távozni senki, mintha a föld nyelte volna el. – Hogy valódi kulcs volt nála vagy csak védeni próbálta az igazi őrzőt senki sem tudja, ahogy azt sem, hogy csak a fejében született meg a gondolat, s eljátszadozva vele, akart kitűni a többi közül – leresztem ölembe a kezem, keresem jégkék tekintetének tisztaságát. – Jól vagy? – kérdem. – Ha elfogadsz egy javaslatot, hallgass a kulcsról, míg teheted, legyen igaz vagy hamis, minek birtokában vagy. Akadhatnak még olyanok, akik nem feledték. Kár lenne érted – mosolyodom el halványan, de még mielőtt pihenésre kérném, mély horkantás száll a sűrű éjszakába, elejtett „prédánk” felől. – Azt hiszem, hamarosan magához tér.  



Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Jún. 15, 2022 7:09 pm
Accompanied by a Sorceress

@Veleris & Aldrich
Credit:
 
Velerist szemmel láthatóan egészen meglepte a kérdésem, és a kulcsok említése. Bárkinek is mondanám, hogy az Öt egyikét őrzöm, bizonyára bolondnak hinne, de ő nem. Valamiért bízom benne, hogy hinni fog a szavamnak.
Futó pillantást vetettem a tűzben hevülő vasra, majd tekintetem visszaszállt a varázslónőre. Kíváncsian hallgattam a történetet, majd elkerekedett szemekkel meredtem az illúzióra, amit magunk elé idézett, ezzel megelevenítve a mesét. Öt kiválasztott, az első őrzők, kik a népek kulcsait kapták keletkezésükkor, az idők hajnalán. Az egyszerű alakok mind jól felismerhetőek voltak, az elf, a najád, a vivern, a törpe és az ember... Valóban az ősöm lenne? Vérvonalam egészen addig visszanyúlna? Vagy talán az évek során volt, hogy a kulcs új őrzőt választott. Ám akkor is, valahogy méltónak kellett, hogy bizonyuljon a családom.
Rémlik, hogy hallottam a történetet gyerekkoromban, kiszínezve, mesésebben megfogalmazva persze, mégsem kötöttem soha össze, hogy az apám nyakában lógó kulcs ez lenne. Akkoriban bátyámmal izgalmasabbnak találtuk azt a feltételezést, hogy apám egy titkos kincseskamrát őríz Milheim városa alatt, ahol az utolsó sárkánytojást rejtegeti, amit egyikünk megkap majd, ha elég bátornak bizonyul. Gyermeki ostobaság volt csupán, élénk fantáziánk megtestesülése. Az Őrzők meséjéről pedig koránt sem hallottunk annyit, hogy bogarat ültessen a fülünkbe.
- Sokáig nekem is csak sejtésem volt róla - feleltem. - Azonban már nem fér kétség hozzá, ez az Emberek Kulcsa - emeltem magunk elé újra. - Talán nem olyan díszes, nem olyan varázslatos, mint a históriák alapján elképzelnénk, viszont apám és bátyám az életüket adták azért, hogy védelmezzék. Az nem lehet, hogy egy haszontalan vasdarabért haltak meg, sőt, nincs az a kincs, aminek a zárja ennyit ért volna - hangom halk volt és nyugodt, komolyan gondoltam mindazt, amit mondtam.
Felrémlett előttem az, amit Wynva látott, az őrzőkről, ahogy újra találkoznak, s ahogy én is csatlakozom hozzájuk. Lehetséges lenne? Évszázadok után ismét egyesüljenek a kulcsok, és én legyek az, aki beteljesíti ezt? Kegyetlen játékot űzhetenk az istenek odafenn.
- Kaptam nemrég egy jóslatot - folytattam. - Vagyis, inkább látomásnak mondanám, de én szerepeltem benne, a többi őrzővel és kulcsaikkal együtt. Ködös volt az egész, de a jelentése azt hiszem, egyértelmű. Persze, nem állítom, hogy valóban egyesíteni fogom őket, az viszont biztos, hogy a sorsom összefonódott velük.
Eltűnődtem. Valóban soha sehol nem született feljegyzés a kulcsokról az évszázadok során? Egyik sem került meg? Ennyire jó munkát végeztek volna az őrzők? Ha valaki, a mágusok biztosan tudnának róla.
- Soha nem volt semmi nyoma egyik kulcsnak sem?


Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Until I was forged into a sword sharp enough to cut my own destiny


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1133
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Jún. 01, 2022 3:25 pm


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Szemem sarkából figyelem, miként öblíti tokára ragadt gondolatait nem mellesleg erőt merítve belőle a kínzó fájdalomra, melyet, hamarost tűzben izzó pengével fogok okozni neki. Nem lelkesít a gondolat, ám szükségét hozta az élet, s van, hogy nem mondhatunk nemet. Mégis halvány mosoly kunkorodik arcomra, figyelve kisimuló vonásait, szavaim hallatán. Volt alkalmam a tornyok közt megfigyelnem az embereket, egy sóhaj, egy szikra a szemben, rés az ajkak közt, egy ránc a homlokon, oly sok mindent elárul. Éppen ilyen a csend is, mely közén furakodik, a jeges tekintete, mely talán nem a felettünk ragyogó csillagok fényeit csodálja, hanem elmúlt időkbe réved. Nem sürgetve, fordítok egyet az acélon, majd mikor már kellően felbátorodott érdeklődők tovább. Azonban a felelet meglep. Táncoló szemöldökkel emelem rá tekintetem, mely arcáról gyorsan siklik az ismét nyakában függő kulcsra. – Arra akarsz utalni, hogy ez egy lenne közülük? – szegem kissé fentebb állam, még mindig a különös kolliét fixírozva. Olvastam a legendát, hallottam szóbeszédet róla, s nem én lennék, ha nem kelltette volna fel kíváncsiságom az idő folyamán.  Annyi rejtély szövi át világunk, hogy a felettem elrepülő emberöltők is kevés lesz felfedezésükre, ám az ábrándozást nem veheti el tőlem senki. Kell néhány momentum gondolataim rendezésére, s ezt az időt a tűz táncának szentelem. – Nem túl sokat, hisz régi história ez … egyesek szerint csak gyerekeknek való szép mese, ám bölcsek mondják, minden történetnek, s szóbeszédnek van alapja – halk szóval kezdek bele, emlékeim közt kutatva apró morzsák után, beleszőve saját gondolataim. Magam is így vélem, bár bölcsességnek híján vagyok, ám hiszek az előttem élő nagyoknak. – Feljegyzések ugyan akadnak, ám eredetük épp oly kétséges, mint a harmadik isten létezése egykoron. A legendát is hozzá kötik, legalábbis egy ereklyét, mely „testének” kristályos darabja, s olyan hatalommal bír, mely ép ésszel talán fel sem fogható. Ezt őrzi az öt kulcs, melynek őrzői az emberek, najádok, elfek, törpék, vivernek egy tagja – hirtelen ötlettől vezérelve ajkamról lecsurgó igék nyomán idézem a földre, egykor látott kódexbe illusztrált jelenetet. Köralakú terem, melynek sudár oszlopain, vékony, levélhajtásos indák tekeregnek, akár a kígyó. A távolban megannyi kuntúr, mely népek sokaságát hivatott életre hívni, ám a terem közepén öt alak, az öt kiválasztott, kiket legelsőnek neveznek az őrzők közül. – A tisztség utódról utódra száll, mikor eljő az ideje, s amennyiben örökös nélkül veszik vissza az istenek, mit adtak, úgy a kulcs maga választja ki védelmezőjét. Valóban úgy véled, ez lenne az emberek kulcsa? Mert, ha valóban így van, véred nemesebb annál, mint gondolod – felé fordítva ismét fejem, pihentetem meg vállamon. Legyen akár ősidőkre visszatekintő vérvonala vagy csak a kulcs által választott mindenképpen büszkeséggel kell, hogy eltöltse. – Bevallom, nem mostanában töltöttem időt könyvtárak beszédes polcai között, s évek hanyatlanak mögöttem, mikor olvastam a történetet, emlékeim megkoptak – halk sóhaj gördül le mellkasomról, átkozva az időt, mely sárga homokot hordott tudásomra. – Ez lenne hát a sorsod, őrizni? Mégis miért hiszed, hogy nem csak egy hasztalan vasdarab, mely nem hogy utad nem mutatja, de még egy ajtót sem nyit?



#varázslat Illúziótalaj
Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Május 15, 2022 7:36 pm
Accompanied by a Sorceress

@Veleris & Aldrich
Credit:
 
Tudtam, hogy amit választok, az a fájdalmasabb módszer lesz, és ez igazolást is nyert, mikor megtisztította, aztán a tűznél hevíteni kezdte tőre pengéjét. Nem egyszer kényszerültünk már hasonlóra, hogy össze kellett forrasztanunk egy-egy súlyosabb, mélyebb sebet a csata után. Jól ismertem már az eljárást, számos alkalommal csináltam már magam is, mégis, az izzó penge sercegő érintése, az égő hús szaga afféle kellemetlenség volt, amihez soha nem szokik hozzá az ember. Egyszerűen csak túl kell esni rajta.
Nem lettél más, csak az istenek úgy határoztak, szükséged van egy kis kitérőre.
Szavai elgondolkodtattak. Lett volna lehetőségem visszatérni Milheimbe, ott folytatni, ahol abbamaradt, és mindig is biztos voltam benne, hogy akkor egészen másvalakivé válok... Ám lehet, mégsem. Mélyen legbelül talán ugyanaz maradtam volna, és örökségem is ugyanott lógott volna a nyakamban, megkerülhetetlen végzetként. Azonban elpuhultam volna, a nemesi lét soha nem edzette volna meg sem a testemet, sem pedig a szívemet úgy, mint Eviran kietlen földje, ahol csak a legerősebb élheti túl. S félek, ha egyszer elindulok az Őrzők útján, abba még így is belebukhatok.
Biccentve vettem át tőle a boros kulacsot, hezitálás nélkül nagy kortyokat húztam belőle. Koránt sem olyan volt olyan erős, mint azok az égetett szeszek, amiket ilyenkor itatunk a sérültekkel, de most megteszi.
- Köszönöm - tettem le magam mellé a tömlőt, de nem adtam vissza még.
A vártnál jóval hamarabb megéreztem az ital hatását, talán pillanatnyi gyengébb állapotomnak köszönhetően, de elkezdett kellemesen a fejembe szállni. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy még csak össze sem rezzentem, mikor Veleris újra a kulcsról kérdezett.
Ráemeltem a tekintetemet, halványan elmosolyodtam, miközben újra meghúztam a bort. Felsóhajtva dőltem hátra, fejemet a fa törzsének támasztva.
- Mondd csak - szóltam némi habozás után. - Arrafelé nálatok, a Mágustoronyban mit mondanak az Öt kulcs legendájáról?



Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Until I was forged into a sword sharp enough to cut my own destiny


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1133
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 09, 2022 2:28 pm


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Nem lepődöm meg válaszán. A legtöbb férfi szeret erősnek mutatkozni, s a legtöbbje szeret kérkedni hegeivel, cifrábbnál cifrább történeteket költeni melléje. Hogy Aldrich a legtöbbhöz tartozik e? Nem tudhatom, ami viszont biztos, ha kérdezik, mától egy újabb történettel többet mesélhet tábortűz mellett bajtárasainak vagy állatszőrrel borított nyoszolyán szeretőinek. Néma biccentéssel fogadom el választását,- hisz az ő fájdalma az ő teste – s miután a lehetőségeinkhez mérten megtisztítom sebét és annak széleit, a maga mellé helyezett tőrt veszem kezembe. Hasonló gondossággal tisztítom meg pengéjét a már száradó vértől. Munkálkodásom közben olykor felpillantva hallgatom rövid, de annál sejtelmesebb válaszát, mely újabb kérdéseket s gondolatokat ébreszt bennem. S bár meglehet az utóbbira nincs szüksége: - Úgy lehet, azt érzed, hogy a történtek más emberré faragtak, mint amivé válhattál volna, de sok sok évszázaddal vagy évezreddel ezelőtt bölcs szavak hagyták el valaki száját „a vér nem válik vízzé”. Nem lettél más, csak az istenek úgy határoztak, szükséged van egy kis kitérőre – harmat mosoly szelídül arcomon mielőtt az acélt az izzó parázsba helyezem. Szükséges némi idő mire kellően átmelegszik, míg várunk lábaimat magam előtt keresztbe téve ülök vissza mellé, s magamhoz húzva a nyeregtáskát, melyben a bor lapul. – Azt hiszem, erre szükséged lesz, igaz nem a legerősebb tompító, de jobb a semminél – lecsavarva a kulacs tetejét nyújtom át neki. – Miért olyan fontos az a kulcs? – nedvesítek be egy másik rongydarabot áttörölve vele az arcom. Kellemetlen érzés arcomon pettyező száraz vörös, s a tudat, hogy nem sajátom, némi undorral tölt el. – Nem úgy beszélsz róla, mint egyszerű tárgyról, úgy érzem többet jelent számodra – enyhén felvont szemöldökkel fordítom felé arcom, a mozdulatól rézszín fürtjeim zuhatagként ömlik előre. Nem ismeretlen a ragaszkodás, melyet érez, hisz ugyanilyen féltéssel viseltettek a naplóm iránt, melyet egykor anyám kezdett el feljegyezve benne oly sok mindent. Ám vele ellentétben én sorsomat nem kötöm hozzá.


Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 02, 2022 11:19 pm
Accompanied by a Sorceress

@Veleris & Aldrich
Credit:
 
Kérés nélkül ujjaim közé simította a kulcsot, amit csak egy hálás biccentéssel nyugtáztam. Megkönnyebbülten bújtattam át a fejemet a hosszúra hagyott láncon, majd becsúsztattam szokásos helyére, az ingem alá. Veleris segítségével kissé ügyetlenül, de sikerült megszabadulnom páncélomtól, így már jobban hozzáfértünk a sérüléshez. Felhúzta az ingemet az oldalamon, aztán valódi gyógyító szemének a pontosságával mérte fel a súlyosságát. Kérdése nem lepett meg, tisztában voltam vele, milyen módszerekkel lehet a leghatékonyabban elállítani egy ilyesfajta vérzést, noha arra nem számítottam, hogy ekkora jártassága lesz efféle tudományokban.
- Legyen az a módszer, amelyik gyorsabb, hatékonyabb - vágtam rá.
Nem szerettem volna sok időt veszíteni, tekintve arra is, hogy ki tudja, még életben lévő támadónk meddig marad eszméletlen. Másrészt, jó volna kora hajnalban tovább állni innen, mielőtt bármiféle táborban is feltűnne ezeknek az átkozott nomád banditáknak a hiánya.
Nekilátott sebem kitisztításához, én pedig halkan felszisszentem. A fájdalmat egész jól bírtam, de mindig is kellemetlen volt, mikor valaki egy friss sérülésemet piszkálta.
A kulcsomról feltett kérdése egészen váratlanul ért.
- Az egyetlen örökség, amit apám rámhagyott, mielőtt meghalt - mondtam, mielőtt átgondolhattam volna szavaimat. - Az egyetlen tárgy, ami ahhoz köt, aki egykor voltam - folytattam - sőt, talán ahhoz, akivé válhatok - szavaim egészen halkak voltak, és fogalmam sem volt, mégis miért mondtam ki azt, amit.
Kevesen tudtak a kulcsról, a jelentőségéről pedig annál is kevesebben. Wynvánál tett látogatásom óta viszont nem hagyott nyugodni a dolog, éjjel és nappal a látomás járt a fejemben, a sors, az Őrzők végzete. Nem találkozhatnak a kulcsok. És ha a jövőt nem lehet megmásítani? Találkozni fognak. Talán nem is lehet másképp.
Határozott mozdulattal téptem fel az ingem oldalát ott, ahol sérülésem tátongott, hogy a tisztítás után Veleris mégkönnyebben hozzáférhessen. Tudtam, hogy most jön majd a legkellemetlenebb része.


Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Until I was forged into a sword sharp enough to cut my own destiny


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1133
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 20, 2022 9:23 pm


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Szavaim süket fülekre találnak, csak a kétségbeesés rajzol barázdákat arcára, mely akár éveket öregedett volna pillanatok alatt. Villanásként hasít át gondolataimon, hogy talán méreggel volt kenve a fegyver, s elment a józan esze. Megérzéstől vezérelve tekintek magam is körbe, s lelek rá arra, amit vélhetően keres. Válaszolnia is felesleges lenne már, megkönnyebbülten ereszkedik meg válla, s arccsontjára feszülő izmai. Közelebb húzódva simítom tenyerébe a különleges „ékszert”, melyhez láthatóan is életében kivételes helyet foglal el. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, tanakodásra ad okot, hogy a sok közül, melyik is furdalja jobban az oldalamat. Szótlanul segítek megszabadulni a bőrre erősített lemezekből álló vértjét, s óvatosan húzom fel ingjének vérétől ázott anyagát, feltárva mindkettőnk előtt, a még mindig vérző sebet. – El kell állítani a vérzést – állapítom meg, noha minden bizonnyal ez számára sem kérdés. – A hogyan a kérdés, a kevésbé fájdalmas módszerrel vagy drasztikusabb eszközhöz folyamodva – mindkettőhöz megvan a kellő felszerelés, az előbbi azonban sűrű tisztitást s átkötözést igénnyel, míg az utóbbi… A döntés rajta múlik. Akár dönt a gyógynövények mellett, akár a tűzben izzó vas mellett, előtte magamhoz húzom a táskám, s a vízzel teli kulacsot, hacsak nincs nála valami erősebb, s a köpenyemből lehasított darabot nedvesítek be. – Fontos számodra ez a kulcs. Miféle emlékek fűznek hozzá? – halvány mosollyal vezetem tekintetem sebére, felitatva a kibuggyanó folyékony rubint s megtisztítva sérülésének széleit. A csend nyomasztó, s magam tagadnám meg, ha nem szólnék, s kíváncsiságom is nagyobb annál, hogy a némaság köpenyegét terítsem magunkra. Azonban a kellemetlen éppen itt fekszik körülöttünk három fénytelen szempár és egy eszméletlen képében. Nyomasztó ez önmagában is, jön még új nap, hogy erről faggatózzak. Hiszem, hogy a kulcs története kellemesebb pillanatokat hoz, nem mellesleg segít elterelni teste fájdalmáról a gondolatokat.


Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 17, 2022 11:03 pm
Accompanied by a Sorceress

@Veleris & Aldrich
Credit:
 
Szinte meg sem hallottam Veleris szavait, meg sem éreztem hátamon az érintését, ahogy a kopár földön tapogatózva kerestem a kulcsot. Szemem egészen hozzászokott már az éjszaka sötétjéhez, most mégis teljesen vaknak éreztem magam. Meg kell lennie! Itt kell lennei valahol! Az előbb még keservesen hasgató oldalam most oly semmisnek tűnt, nem törődtem a fájdalommal, csak a kulcs számított. Atyám öröksége. Őrízd ezt a kulcsot, az életed árán is ha kell. Visszhangoztak fejemben az utolsó, hozzám intézett szavai.
Mióta gyermekként magamhoz vettem a fa üregéből, ahová az orkok elől rejtettem, ez volt a második alkalom, hogy lekerült a nyakamból... Egyre inkább magával rántott a kétségbeesés.
Ekkor hallottam meg Veleris hangját.
Ezt keresed?
Felpillantottam, és a sötétben is jól láttam, ahogy kulcsom megcsillan ujjai között. Nem volt messze tőlem, valahol az alvó nomád fejvadász mellett talált rá, amennyire innen meg tudtam állapítani.
Megkönnyebbülés futott rajtam végig, ahogy hátamat egy fa törzsének vetve pihentem meg, kimerült mosollyal az arcomon biccentettem a nőnek.
- Azt hittem, elveszett - szóltam.
Wynva látomása járt a fejemben. A kulcs, az Őrzők, a legenda, melyet aki ismer is, pusztán mesének, egyszerű mendemondának tart. S lám, valósággá vált, én pedig kiszakíthatatlanul a része vagyok.
Esetlenül kezdtem el kibújni félig már kicsatolt vértemből, hogy hozzáférhessek egyre jobban lüktető, még mindig vérző sebemhez. Velerisre emeltem a tekintetem, bízva benne, hogy segítségemre lesz.


Lovag vagyok
Aldrich Cornwell

Until I was forged into a sword sharp enough to cut my own destiny


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1133
❖ Tartózkodási hely :
Eviran
❖ Szintem :
Haladó (Fegyverforgatás)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 15, 2022 9:46 am


Ősi titkok láza, acélnak vihara
@Aldrich Cornwell && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Aldrich sebe, nem volt súlyos, de mindenképpen ellátásra szorult, s a legkevésbé sem szerettem volna elodázni a dolgot. Az egyetlen életben maradt támadó, még szunnyadni fog a porban. Szavai cseppet sem leptek meg; legyen bármilyen kiváló harcos, sem vonásai, sem pedig szíve nem hordozta magában a kegyetlenséget, hogy könyörtelenül végezzen ellenségével. Hisz azok voltak, az ellenségei. Nem portyázó nomádok, akik némi ulron reményében támadnak rá a sztyeppét járó vándorokon vagy ütnek rajta karavánokon. Nem. Tudták, ki ő, hisz Orkölőnek nevezte az egyik. Szívem csillapodó verésével gondolataim is tisztulni kezdenek, ahogy nyeregtáskámból előkotrom a gyógyfűveket és gyolcsot. – Ismertek. A fejedet akarták – szemöldökeim közt, halvány árkok mélyülnek. Nem vád, csupán felismerésem szavakba öntése. Kimondatlanul is ott a kérdés; miért? – Természetesen – biccentek kérésére. Ujjaim éppen csak megoldják a puha szíj, hideg csatját, hasonlatos érzelmek ülnek ki arcomra az övét látva. Talán mégis nagyobb a baj, mint hittem, s a penge, mélyen mart húsába. – Fájdalmat okoztam? – hangom kissé megremeg, ahogy a földre veti magát. – Jól vagy? – leereszkedve mellé simítom hátára tenyerem, hisz elképzelésem sincs, hogy mi kényszerítette térdre. A fájdalom, bár arcára kín helyett inkább, a kétségbeesés árnyéka vetül a tűz pattogó lángjaiban. Ugyanezen rőtfényben csillan meg valami kissé távolabb, a szikkadt fűcsomók között, valahol ott, hol a nomád békésen alussza álmát.  Térdelve araszolok közelebb, s nyújtózva vegyem kezembe a rideg tapintású kulcsot, mely mindez idáig a nyakában függött. – Ezt keresed? – emelem magam elé egy zárnak nyitját. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, miért oly fontos számára? A kíváncsiság nagy úr, de miként a kérdést mellkasomban úgy a kulcsot az ujjaim közt dédelgetem.


Vendég
Vendég
Anonymous




Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Ősi romok Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Romok klánja, 1020 nyara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Eviran-
Ugrás: