Holtak erdeje

Tulveron Krónikái :: Játéktér :: Eviran

Nem sokkal az előtt ébredtem, hogy Stian jött volna kelteni minket. Így, hogy senki nem váltotta az őrségben, gyanítottam, hogy elbóbiskolhatott, de feleslegesnek éreztem megszidni érte, elvégre nem ért minket semmi váratlan az éjszaka során. Következő este majd felhívom a fiúk figyelmét, hogy ennél nagyobb éberséget és odafigyelést várok. Nem tudhattuk, a nyomunkban van-e bárki, és szerettem volna, ha a Hárpiák táborig kihúzzuk észrevétlen.
- Hé, Ald - intett nekem Stian, miközben kioltotta parázsló tábortüzünk maradékát.
- Igen? - léptem mellé.
- Szóval az van, hogy nem tudom... - habogott.
Kérdően vontam össze a szemöldökömet.
- Mylli néha mellőzve érzi magát. Öleld meg gyakrabban, vagy tudom is én.
- Stian, te miről beszélsz?
- Hát, mondjuk simogasd meg a fejét, tudod, hogy érezze a törődést.
Zavartan biccentettem, de láttam, hogy társam is ugyanannyira zavarban van, és nem igazán tudtam hová tenni megnyilvánulását. Talán Rosette hiánya hozott elő belőle valami fura érzelgősséget, nem tudom. Pedig ő is tudja, hogy nagyobb biztonságban van, így, hogy a Romok klánjánál hagytuk, a többiekkel.
Haloványan rémlett, hogy Mylla magyarázott valamit még az éjjel Flantról és a tojásrántottáról, nem bírt aludni ezért másokat sem hagyott. De hogy mi is volt utána, már teljesen kiesett, mert csaknem egyből elnyomott az álom.

Elfogyasztottuk szegényes reggelinket, összeszedtük a holminkat, felnyergeltük a lovakat, majd miután eltűntettük a nyomaink maradékát, útra is keltünk tovább, dél felé, még mindig a Holtak erdejének határánál. Az erdő közelsége egyfajta biztonságérzetet adott.
Én lovagoltam elöl, mellettem Mylla, mögöttünk pedig a fiúk, akik szokás szerint vihorásztak valamin. Nem hallottam, miről is volt szó, mondjuk talán jobb is.
- Te Mylla - szóltam oda kissé habozva, ahogy eszembe jutott Stian reggeli megjegyzése. - Maradt egy kis cukorkám tegnapról, gondoltam eldugom Flant elől. Kéred? - vettem elő a tarisznyámból és felé nyújtottam.

Az utóbbi napokban nem aludtam valami jól. Az indulás előtti napok mindig így teltek, túl sok gondolat kavargott a fejemben, túl sok elintéznivaló, amikkel kész kellett lenni, mert az úton életmentőek lehetnek. Ráadásul még mindig nyomasztott az, ami az Ősi romoknál történt, a nomád fejvadászok, akik rajtunk ütöttek Velerissel. Talán most is a nyomunkban lehet valaki. Emiatt is hagytam hátra az embereim maradékát a Romok klánjánál, Oswin vezetésével. A parancsom az volt, legyenek résen, figyeljék az új jövevényeket, hallgassák ki, kérdezősködik-e felőlünk bárki. Őszintén szólva, sokuknak nem is lett volna biztonságos útra kelni, én pedig nem kockáztattam volna azok épségét, akik nem foghatóak fegyverre. A tervem körvonalazódni látszott az utóbbi hetekben, és ha az istenek is úgy akarják, néhány hónap múlva egy sereg lesz a hátam mögött. Az első evirani sereg.
Szóval, ily vészterhes időkben igencsak nehezemre esett a nyugodt alvás, most azonban tudtam, hogy minden erőmre és józan eszemre szükségem lesz az elkövetkező napokban és hetekben. A tűz még pislákolt, Stian éberen őrködött, nem kellett semmitől sem tartanunk. Flant istentelen horkolása és Mylla fészkelődése ugyan megnehezítette a pihenést, de próbáltam teljesen kizárni a neszeket, és elterelni róluk a figyelmem. Talán túlságosan is hozzászoktam Nykon táborának kényelméhez.
Félálomban hallottam még Mylla fecsegését arról, hogy nem bír aludni, meg Flant tojásairól magyarázott valamit.
Ne haragudj rám Aldrich.
- Nem haragszom, de mostmár aludj - szóltam halkan, miközben odébbkördültem egy kicsit, jobban magamra húzva a szőrmetakarót.
Azt, hogy utána tovább mocorgott, vagy beszélt-e, már nem hallottam, mert szinte egyik pillanatról a másikra elnyomott az álom.

Egykedvűen fogyasztottam el a vacsorámat a tűz melegénél, szinte minden egyes falatot megszaglászva, alaposan megrágva, figyelve rá, érzek-e bármi furcsát. Nem, mintha nem bíztam volna a magamnak csomagolt kenyérben és szárított húsban, de reggeli gyomorbajaim után már nem mertem kockáztatni.
Nem is nagyon volt étvágyam, csak néhány falatot ettem, mielőtt visszacsomagoltam volna az ételt, majd nyeregtáskámba pakoltam azt. Holló kapott egy almát, meg némi vizet.
Fél füllel hallottam Mylla és a fiúk fecsegését, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. A téma még mindig az volt, mitől lehet jobban fosni, így került elő a kecsketej és az uborka fogyasztásának ostoba ötlete. Azért röhögnék, ha Flanttal történne... Bár, amennyire megerősödhetett a gyomra a saját szutykai után, lehet rá már ez sem hatna.
Egy darabig még elvoltunk a tűz mellett, aztán viszonylag korán nyugovóra tértünk. Szerettem volna már napkeltekor tovább indulni. Az első őrséget Stian vállalta.
Flant hangosan horkolt a kiterített bundái között, ami újra emlékeztetett rá, miért nem szoktam soha egy sátorban aludni vele. Mellettem Mylla forgolódott.
Pszt, Ald, alszol?
- Próbálok - feleltem kissé mogorván, oda se fordulva.

Szórakozottan hallgattam Mylla gyermeki, ám elszánt szavait. Bár sokkal komolyabb volt a téma, mint az kellett volna, hogy legyen, egy halvány mosolyt én is megengedtem magamnak, csak, hogy nehogy elmerüljön a mélabúban.
- Az biztos, és sokkal megbízhatóbb paripa is - helyeseltem.
Ahogy Mylla folytatta, összevontam a szemöldökömet. Micsoda határozott elképzelések, mégis, igazán örült a szívem, hogy ilyen emberek szolgáltak például az életében, mint az említett hölgyek. Bár egyikük sem töltött velünk sok időt, mégis azt érzem, nagy hatással voltak Myllára. Szüksége is volt rá, ugyanis, bár igyekeztünk mi magunk is mindent megadni neki, vannak dolgok lányként, amiket csak egy nőtől kaphat meg.
- Talán majd együtt fogunk világot látni, ha eljön az ideje. Most azonban még itt van dolgunk.
Lassan kezdett beesteledni, egyre hűvösebb is lett. Az erdő nyugodt volt, és látszólag veszélytelen, csak a szél süvítését hallottuk. Egy kisebb szikla tövében néztem ki a ma éjszakai táborhelyünket, viszonylag szélvédettnek tűnt.
Kikötöttem és megitattam a lovakat, Stiant és Flantot pedig elküldtem tüzifáért. Ám ahogy az erdőben mászkáltak, még mindig be nem állt a szájuk, az ostoba, pajzán történeteiket mesélték egymásnak, délután óta töretlen lelkesedéssel.
- A kezed járjon, ne a korsó a kútra, Flant! - kiáltottam utánuk, miközben kiterítettem néhány pokrócot, amikben majd alhatunk.
Hamarosan már égett is a tűz, a lángok jóleső melege mintha csak újra felélesztette volna átfagyott tagjaimat. Táskáinkból előkerült a vacsorára csomagolt élelem, kissé átmelegítettük mielőtt nekiláttunk volna elfogyasztani.
- Egy kis tojást Ald? - kérdezte Flant.
- A reggeli után inkább kihagynám - csóváltam a fejem.
- Az istenekre, semmi baja nem volt annak a tojásnak. Te éreztél rajta bármi furcsát? - pillantott Stianra.
- Úgyérted az átlagos főztjeidhez képest?
Flant nem felelt, csak morcosan tarkón vágta felröhögő barátját.

#kihívás2

Beleborzongtam Mylla szavaiba... Teljesen kizártam a vihorászó Flantékat, figyelmemet a lánynak szenteltem. Nem helyes, hogy ilyen fiatalon ilyen súlyos kérdések nyomják a kicsi szívét. Hisz én magam sem voltam sokkal idősebb, mikor elindultam az Úton.
- A Végzet egy zabolátlan paripa - szóltam rövid hallgatás után. - Aki megpróbálja megülni, a legtöbbüket ledobja magáról. Ám ha elég bátor és elszánt vagy, képes lehetsz rá, azonban csak is oda fog elvinni téged, ahová ő maga is menni akar. Megülni meg lehet, talán megtűr a hátán, betörni viszont soha nem engedi magát.
Már lemenőben volt a nap, így lassan ideje volt elkezdeni táborhely után nézni. Az út javarészt biztonságosnak tűnt, az erdőnek a közelét is elkerülik a babonás, helyi fosztogatók. Persze őrség nélkül nem kockáztattam volna meg az éjszakát, az utóbbi hetek történései ennél jóval nagyobb óvatosságra intettek.
- Harcosok között nevelkedsz, a kard útja kísér téged. Talán rád is ez a sors vár, de csak akkor, ha te magad is ezt szeretnéd.
Wynva jóslata... Meglehet, tényleg látta Mylla jövőjét, és azt, ahogy ő maga is pajzsszűzzé válik. Mégis szeretném hinni, hogy ez az ösvény még nincs kitaposva előtte, és csak is őrajta áll, rálép-e. Ha valóban ezt szeretné, nem tarthatom vissza, mégis féltem. Jól tudom mit mondanak azokról, kik kardot ragadnak. Túl sok barátot veszítettünk már.

Elkerekedett szemmel pillantottam Myllára, ahogy váratlanul beleszólt beszélgetésünkbe. Újra és újra meg tud lepni, mennyire felvágták a nyelvét, le se tagadhatná, kik között nevelkedett...
- Valakire igazán ráférne, hogy kimossuk a száját - vigyorodtam el, még mindig a lányra nézve.
- Ez van, ha túl sok időt tölt Flanttal - szólt Stian. - Átveszi a mocskos szavajárását.
- Pedig a kicsi lány igazat beszél - mordult fel Flant. - Bár, a konyháslányokénál csak jobb csöcseik lehetnek, és akkor már előrébb vagyunk.
- Élj csak ebben a tudatban barátom - emeltem rá a tekintetemet. - De ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.
- Könnyen beszélsz Ald, hisz te voltál, akit hetekig ápoltak, nem igaz? - nevetett fel, majd Stian is csatlakozott hozzá.
Mylla mellé ügettem, hagytam, hogy a két jómadár elszórakozzon pajzán vicceivel, inkább a kislány szavaira figyeltem. Harcosnők... Talán tényleg jó példát mutathatnak neki, és láthat egy olyan világot, ahol az asszonyok nem kiszolgáltatottak, és nem a kötőtű vagy a konyhakés a legélesebb eszköz amit forgatnak.
- Ott, ahová megyünk, a legjobb harcosnőkkel fogsz találkozni, náluk különbet nem találsz Eviranban, de lehet, hogy máshol sem - mondtam bíztatóan. - Ha valóban a kard és a lándzsa útja a te végzeted, talán tanulhatsz is tőlük majd.
Mylla utolsó szavaira Flant és Stian is hangosan felröhögtek, én azonban csak szúrós szemeket villantottam rájuk, aztán a lányra is.
- Nézzenek oda, a kis hölgy pajzsszűz akar lenni - rikkantott Flant.
- Ajánlom is, hogy a kettő együtt - mondtam Myllának. - Legalábbis még egy jó darabig.