Ezaras Lanoran Azildor

Tulveron Krónikái :: Ember

Volt idő, amikor még a fénymágia mesterének nevezhettem magamat. Ez nem is esett olyan régen, hisz egyetlen kerek esztendővel ezelőtt úgy tűnt, beérik évtizedeket felőrlő munkám gyümölcse, ám ahogy mondani szokták, sokat kíván az, aki a tyúkot a tojással együtt kívánja. Az én tyúkom a mágiában való kiteljesedés volt, míg a tojás egy áttörő kutatás a káosz eredetével kapcsolatban. Oktalan az, aki a tűzzel játszadozik, még ostobább az, aki meg is lepődik azon, ha megégeti magát. Őszintén megvallom, én meglepődtem, bár ez minket, varázslókat sohasem vetett vissza...

Noha az erőm megcsappant, a tudásom nem fakult, amely ötvenhárom ősszel a háta mögött meglehetősen szerteágazó. Atyám és az Alorai mágusok tettek róla, hogy megismerjem a népek nyelveit, a különböző tudományokat, a szépírást és az egyszerű növényeket és állatokat. Bizonyos mértékben van fogalmam a mágia frissen bimbózó fájának további ágairól is, de szakértőnek közel sem nevezném magamat.
Mindezeken felül érdekel az alkímia tudománya is, igaz szigorúan tisztes távolságból, és amíg a hosszú életet fel tudja kínálni a számomra.

❖ Elsődleges fegyver: Tőr
❖ Másodlagos fegyver: Dísztőr
❖ Vért: Nincs
❖ Védekezés: Nincs
❖ Egyebek: Faragott fabot

1021. Elmúlás hava

- Az ifjabbik Azildor az! - éles kiáltás hasít át a sajgó tudatomon, és segít az eszméletemhez térni. Erőltetett levegővétellel nyitom fel a szemeimet, melyeket a fő csarnok kékesen derengő kupolája fogad. Érzem, amiként a homlokomra apránként ráncok kapaszkodnak, ugyanis nem itt kellene lennem. Hevesen rándítom oldalra a fejemet a hűvös márványpadlón elnyúlt karom irányába, és bár a hirtelen rám törő szédülés elhomályosítja az elém táruló látványt, ám ennek ellenére is sikerül felismernem a háttérben felém igyekvő Obron mestert a túlméretezett, égszínkék köpenyében, illetve az ujjaim között elszenesedett, feketéllő mágusbotomat. Az istenekre, még sohasem éreztem ilyen nehéznek…
- ...aras, felelj kérlek! - hunyorogva emelem a tekintetemet a mostanra már előttem guggoló férfira, azonban hiába nyitom a számat, egy árva hang sem képes kiszökni rajta. Persze azt sem tudom, mire lenne szükséges válaszolnom.
- Obron mester, magad is látod az állapotát, az idősebbik Azildor pedig vissza sem tért. Tüstént, alkalmazd az elmeszipolyt. Meg kell tudnunk, mi történt – újabb hang társul a füleim csengése mellé, a szigorából ítélve a tanács legrangosabb mágusáé. Nem találok magamban erőt ahhoz, hogy a feltételezésemnek támasztékot találjak, a homlokomra simuló jéghideg tenyér alatt engedelmesen csukódnak vissza a szemeim.
Még hallom a varázslat igéjét felcsendülni, aztán megfeszülő izmokkal, kínzó gyötrelmek között repülök vissza Obronnal az idő kontinuumának pihe súlyú szárnyán...


Chaenos. A Végzet-torkolata. Az elfek nyelvén Glân Fuino, a sötétség határa, míg a sárkányok Golt do Daannak, a végzet színterének nevezik. Számos legenda kering erről a sokat vitatott helyről, melyet egyik oldalról a Fehér, másik oldalról a Fekete-hegység tekintélyes vonulatai szegélyeznek. Érdekessége, hogy már akkor is a végítélettel tették egyenlővé ezt a marginális pontot a világ népei, mielőtt a híres szigetet bekebelezték volna a káosz energiái. Szolgált a primitív fajok áldozatbemutatásainak helyszínéül, ám egyesek úgy hiszik, a végzet lehet olyasmi is, ami pozitívumot hoz az életbe. Éppen, mint a torkolattól néhány kilométerre nyugvó kráter, amiről sokan vélik, hogy a harmadik istenség becsapódásának lenyomata, tulajdonképpen a mágia bölcsője még az idők kezdetéről.
A magam részéről nem foglaltam álláspontot addig, amíg a saját szemeimmel nem láthattam a vidéket, ám az érdes homokot taposva, és a kontrasztos hegyek magasztos, köddel takarózó valóját látva mindkét tábor elképzelését meg tudom érteni. Van valami egészen ősi és lenyűgöző, ugyanakkor hátborzongató a sós szél tépázta környéken, s a mellettem felsóhajtó alkimistát hallván nem én érzem így egyedül. Atyám némasága csakugyan magáért beszél.
- Amilyen álmélkodó képet vágtok mindketten, megkockáztatom egyikőtök se szorult volna a fiatalító főzetre. Mint a gyermekek, akik először pillantanak az anyjuk csecsére. Mágusok, ch… - zsörtölődik mellőlem Maveros, mesteralkimista és az atyám legjobb barátja. Szavai nyomán finom mosolyra görbül a szám.
- Csak azt ne mondd, drága barátom, téged nem nyűgöz le a vidék, hová pusztán kevesen merészkednek. Remélem elegendő üvegcsét hoztál a mintákhoz – paskolom meg a vállát kedélyesen, tovább lépve az apám mellé, kinek tekintete változatlan a sötétlő fellegekbe vesző szigetet pásztázza a távolban. Mágusbotomat jelentőségteljesen süppesztem melléje a homokba.
- Mester, a legnagyobb tisztelettel még mindig úgy hiszem, hogy az átokfejtés igézete biztonságosabb eljárás volna a vidéket átszövő erők megismeréséhez – osztom meg vele a véleményemet, melyet hetek óta hangoztatok mindhiába. Van egy olyan sanda balsejtelmem, ezúttal sem fogok célt érni a biztonságot előtérbe helyező nézetemmel, viszont a remény hal meg utoljára.
- Zaras, fiam. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy képes legyek megbecsülni a kockázatokat. Sikerrel fogunk járni, és végre kideríthetjük, ki felel a káosz megidézéséért – pillant rám eltökélt határozottsággal. - Főnixek vagyunk, nem hiába. Viselkedjünk kiválasztottakként. És most menj, készülj fel, amíg meditálok. Maverost se téveszd szem elől, tudod milyen mohó, a veszélyérzetét pedig még egy újszülött is megsiratná – biccent felém bizalommal, mielőtt aranyszín csuklyája mögé rejtené eltöprengő ábrázatát.


- A Végzet-torkolatához mentek a káosz eredetét kutatni.
- Folytasd, Obron mester.


- Mire geas… Mire geas – behunyt szemekkel fókuszálok a testemen áthaladó színtiszta energiára, melynek katalizátora a két kezemben szorított mágusbotom és persze atyám jóslata szerint a vérünk köteléke. Ha a feltételezései igazak, a kettőnk összekapcsolt hatalma s a párhuzamosan rebegett igézet képes lesz áthidalni a varázslat időkorlátját, és egyetlen hétnél messzebbre fogunk tudni jutni a múltban. Áttörő sikert aratna, amennyiben megismernénk a káosz eredetét, de ami még a sikernél is fontosabb, rálelhetnénk az igazságra és pontot tehetnénk az évszázadok óta húzódó vitára; vajon ki eresztette a világunkra ezt az átkot?
Mégsem érzem a mágia kiszámítható biztonságát, sőt, a varázsige ismétlésével egyre nagyobb ellen-rezonanciát tapasztalok feltámadni a környezetünkben. Ennek dacára nem akadok meg a kántálásban, bízom a mesterem képességeiben és ítéletében, bármennyire is váljon nehézzé az ujjaim között egyre zabolázatlanabb botot megtartani, vagy épp az egyensúlyomat, amit a feltámadó szélviharnak támad kedve próbára tenni.
- Biztosan így kellene ennek kinéznie? Tudom, nem szólhattok, de mintha a feketeség közelítene – figyelmeztet minket Maveros elbizonytalanodott hangon az atyám oldaláról, de egyelőre nem nyitom fel a szemeimet s ingatom meg a koncentrációnkat. Még soha senki nem próbálkozott hasonló igézettel, természetes, ha a megszokottól eltérő jelenségeket tapasztalunk. Legalábbis ebben bízom.
- Lanor cimbora, ez az izé biztosan nem a múlt! Komolyan beszélek, fejezzétek be! - kiált ránk kétségbeesett hangon az alkimista, s ezen a ponton nem tudom megállni, hogy ne futtassam végig a környéken a tekintetemet, mely a sziget irányából felénk örvénylő, feneketlen sötétségen állapodik meg. Az ismeretlen erőből áradó fenyegetés és sivár kíméletlenség elakasztja a szavamat, bármennyire is igyekezzek folytatni az ige ismétlését.
- Ezaras, folytasd az igét! Árë szerelmére, ne hagyd veszni az energiát!


- Mágiafürkészéssel próbálkoztak.
- De hát az egy hétnél korábbról nem ad információt, Obron.
- Az erejüket össze akarták kapcsolni a korlát leküzdéséhez. Valami félresikerülhetett...


Hűvös, vészterhes szélvihar tombol körülöttem. Nehezen tudom nyitva tartani a szemeimet, miközben az érdes homokon térdepelve és a mágusbotomra támaszkodva igyekszem ellenállni a tajtékzásának, akként a testem noszogatásának, melyen elképesztő gyengeség lett úrrá. A mellkasomat felületes, kapkodó légvételek feszítik, mégsem hallok belőle semmit a füleim erős zúgásától. Ahogyan atyámból vagy Maverosból sem…
A fogaimat szorítva, megroggyant öregemberként, reszkető kezekkel fordítom oldalra a pillantásomat, s noha a környezetemet beárnyékolja az ismeretlen sötétség, tiszta rálátásom nyílik két elfeketedett, összeaszódott alakra.
- Atyám… Maveros barátom… - suttogom feléjük mindhiába, és miként nem érkezik tőlük felelet – hogyan is érkezhetne, balga Ezaras –, elkapom a tekintetemet róluk. Váratlan kétségbeesés hatalmasodik el a lényemen, ökölbe szorítva a gyomromat is, mielőtt azonban még elveszejthetném az eszemet, feltűnik a kezeim között szorongatott bot végén egyre feljebb araszoló feketeség jelenléte. Villámcsapásként hasít belém a felismerés; amennyiben nem távozom rögvest, magam is az engem védők sorsára fogok jutni.
Behunyom hát a szemeimet, s utoljára összpontosítva a bot foglalatában ragyogó kristály energiáit, visszatérek a Fehér-sziget biztonságába.


- Azildor mester meghalt. Elenyészett a káoszban, mint ez a mágusbot. Noha attól tartok, mester, Ezarasra is hatással volt a fekete energia. Mintha kiveszett volna belőle a mágia...