Egész életemben tisztában voltam azzal, hogy az istenek igazán szemnek tetsző idomokkal áldottak meg. Amikor megdicsérnek, nem sütöm le a tekintettem, mint egy szűz kisleány, elpirulva. Inkább megköszönöm, és tudatom az illetővel, hogy tisztában vagyok vele.
Kellemes, ha csak rám néznek, ám jellemem igen gyorsan ezen változtat. Csípős a nyelvem, és villám gyorsan kitépem a tiéd, ha olyat mondasz, ami nem tetszik.
Fajuknak három csoportja van, s én a méregfúvók gyermeke vagyok, valamint mágia családból is származom, ahol a
szabadmágia használata egyfajta örökségemmé vált.
Szemeim sajnos azonnal elárulnák, hogy ki vagyok, hiszen olyankor megmutatom valódi arcomat. Ám ezzel vigyáznom kell már, meg kellett tanulnom kontrolálni magam. Néha sikerül, néha pedig nem.
Mára már magaménak mondhatom a
mágia haladó tudását, ami a szabadmágiához kell,
és vágyom a vérmágia kitanulását a jövőben.
Lássuk, csak mi van még? Hm.. nem tudok, nem is akarok főzni, se más haszontalan dolgot csinálni. Sokat foglalkozom a kinézetemmel, és imádom fürdőkbe járni. Megkapom, amit akarok, és nem tagadom, élvezem.
Ám mágia az egyetlen szerelem az életemben. Régen, mikor még nem kellett az életemért küzdenem nap, mint nap nem értékeltem eléggé.
Azon a napon, amikor egy mágus elátkozott, hogy soha többé
ne használjam a méregfújásom értékeltem csak igazán. Aznap a mágia mentett meg, s az óta is szorgalmasan tanulom, és kutatom az átkom feloldásának a módját.
De ki lenne olyan ostoba, hogy feloldja egy Vivern legerősebb fegyverét?
Kínok között markolok a selyem lepedőmbe, ezt egy álom teszi velem, ami olyan valóságos, mintha újra élném a történteket. Nem tudom kinyitni a szememet, bárhogyan is próbálkozom, és bárhogyan is akarom. Összekuporodom, s ismét forgolódom. Az ágyam már a verejtékben úszik, úgy érzem minden porcikám a feladást akarja, ám valami nem engedi.
₪ ₪ ₪
nii pah gon het … Megjelent magam előtt a helyet, ahol születtem. Gyerekek futkároznak, emberek nevetgéltek, de jött a szörnyű idő, ahol minden megváltozott. A szívem ismét hevesebben ver, elrablóink arca villan fel előttem, s hallom anyám keserves sikolyát, és apám kezét lefejtik az enyémről. Akkor volt, hogy utoljára láttam őket, és utoljára láttam a szülőföldem, mely után már csak a halál keserves várása maradt nekem.
Bovul..Menekültem, menekültem ahogyan a lábam engedte. Emlékszem, ahogyan nem mertem hátra nézni csak futottam, és futottam, mögöttem a lovak patáinak a hangját hallottam. Nem volt hova mennem, és azt se tudtam Tulveron melyik részén vagyok. Elkábítottak, elhurcoltak, és kitudja mit tettek volna velem, ha nem szököm el. Azt mondták ez az istenek akarata, de hogy lehet ez az istenek akarata?
Hiába voltam már tudatában a mágiámmal, és használtam a szabadmágiát, nem voltam benn jó, és nem mertem ellenük használni.
Mindennap kértem Ronit és Tahrovin segítségét, de olyan volt, mint ha elhagytak volna.
Nem tudom meddig menekülhettem, nem voltam tudatában a tetteimnek, és az időnek sem, ami elsuhant mellettem.
Nahkriin..Titkoltam kilétem, másnak adtam ki magam, mint ki vagyok. Hiszen Viverneknek nincsenek biztonságban, így a sötétben rejtőztem, ahogyan mások is tették, kik az én fajomba születtek.
Ám sok év bujkálás után sem csillapodott bennem a harag, és a gyűlölet, amit irántuk éreztem. Elérték, hogy rettegjek a saját árnyákomtól is.
Láttam a jelüket, egy sólyom volt, így mindent megtettem, hogy megtaláljam őket. A mágia azonban nem volt ellengendő ahhoz, hogy visszavágjak, és egyelőre képtelen voltam arra is, hogy tovább fejlesszem azt. Elvettem már három évet, ami számomra lehetne egy szempillantás is, de még is inkább gyötrelem volt. Haragom csak jobban összegyűlt bennem, és bosszút akartam állni.
Az évek alatt loptam, öltem is, ha kellet, hogy megszerezzem az információimat a sólyom zászlós idegenekről. Szabadulásom hatodik évében találtam meg, amit kerestem. Egy zsoldos volt, - mindig minden egy zsoldossal kezdődik - , ki bőségesen beszélt is. Nem akárkik voltak, egy rend, kik arra tették fel az életüket, hogy más faj vérét ontsák, közöttük az én családom, és barátaimét is.
Nem sajnáltam egy cseppet sem, ahogyan a mérgem a zsoldos tüdejébe mart, s szépen lassan kínkeservesen, saját vérében fulladt meg előttem.
Mindent meg kell tennem, hogy túléljek, és inkább ők, mint én.
Dur…Lassú léptekkel indultam el a táboruk fele, ami egy erdő közepén állt. Szemeim vérben forogtak, nem érdekelt az sem, ha magam is oda veszek. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiszen láttam a sólyom jelet, amit olyan nagy büszkeséggel viseltek zászlajukon.
Tudtam, hogy rengeteg méregre lesz szükségem, de eltökélt voltam, és rendíthetetlen. Nem szabad tétovázni, és nem is tétováztam egy percre sem, azonnal támadtam. Kevesen voltak, kevesebben, mint gondoltam, ám így is öröm volt látni, ahogyan fulladoznak, és jaj veszékelnek. Természetesen nem úsztam meg én se, hiszen támadtak ahogyan bírtak, s kardjuk néha a húsomba mart, de tudtam azt, hogy ha meg kell halnom a családomért teszem ezt.
Ám a történetem nem akart itt véget érni, s az istenek elém küldték azt a mágust, ki mindent megtett az elpusztításomért, de a mérgemmel szemben nem lehetett elég erős, még ő sem.
Fölötte állva figyeltem, ahogyan mélyen a szemembe néz, s egy utolsó varázslat hagyja el kezeit. Abban a percben nem éreztem semmit, így egy jól eső gúnyos kacaj tört föl belőlem.
- Ez félre ment. – Hajoltam felé, és mondom gúnyos vigyorral. Ekkor megragadta a karom, s még utoljára vért köhögve a tüdejéből, azt felelete.
- Soha többé.. – Köp ki egy kevés vért.
- Ne tudj így mást.. megölni! – Mondja, majd hátra esett a fejét, keze elernyedt, amivel engem fogott. Rángott párat ám, de megtért a szellemvilágba.
Akkor még nem tudtam mire érthetted, ám mikor újra mérget fújtam volna a képességem, ami a részem volt többé nem működött.
A maradék ellen így már alig volt esélyem, kezdő szabadmágia igen csak kezdetleges volt. Minden megmaradt erőm összeszedtem, s füstöt idéztem.
A fűst éppen hogy hömpölygött, amitől összezavarodtak, és a semmibe kezdtek csapkodni kardjukkal, így elmenekülhettem.
Bah…Harag. Csak ez volt bennem, hiszen megfosztott valamitől ami az életem része volt. Tudtam, hogy a mágia lesz az egyetlen fegyverem, így El'Aloraban találtam meg a menedékem. Szabadmágusként nem fedhettem fel az átkom, s nem győzhettem le egyedül. De ki lenne oylan ostoba,hogy felszabadítson egy Vivernt az átka alól, ami végezhet megannyi emberrel?
Képes vagyok rá még, hogy bénító mérgek ellen védett legyek, ám kisebb mértékben, mint egykoron. Elvettek tőlem mindent. Családom, s a sárkányi mivoltom, már csak a mágia maradt meg nekem.
₪ ₪ ₪
Vége! Zihálva kellek fel, s hevesen verő szívemre teszem bal kezemet. Szinte kitörni készül bordáim börtönéből, ahogyan zakatol. Bele túrok gesztenyebarna hajamba, és körbe pillantok a szobában. Lenyugtatásképpen lassan veszem a levegőt, mit ugyan így fújok ki.
Minden rendben, itthon vagyok. Bármennyire is lehet már ezt a helyet az otthonomnak nevezni. Mezítelen talpam lassan a hideg padlót érinti, majd felállok, és az asztalhoz sétálok vízért. Belekapaszkodom a székbe, és most már tudom ezek csak álmok voltak, bár a múltam része. Ám tudatosul bennem, hogy ez minden a valóság, a rideg keserves valóság. Lassan lehunyom a szemem, s már vissza az igazi énem szeme pillant vissza.
