A qiesea-i palota dísztermében tüzek lobogtak, és színes üvegű lámpások fénye villant a márványozott falakon. A hosszú asztalok már terítve várták az érkező vendégeket, az emelvényen pedig ott ült maga Hirsin Yafaw Mynza császár, a saját asztalánál. Jobbján a felesége, Alina úrnő foglalt helyet, ölében a még kisded trónörökössel. Az ifjú herceg egy fából faragott játék lovacskát szorongatott, azzal galoppozott a díszesen terített asztal szélén. A császár balján én ültem, mint a mynzashi mágus társaság képviselője.
A felséges császár városa alapításának jubileumát ünnepelte aznap éjjel, erre hívta össze Mynhash nemeseinek legjavát. Befolyásos kereskedők, jóhírű céhek vezetői, nagymúltú családfők érkeztek a palotába, és természetesen meghívást kaptak udvari mágusai is. Qiesea varázslói persze hátuk közepére se kívánták, hogy egy egész éjjelen át a császárral és a nemességgel bájcsevegjenek, ezért hát a rend egy-egy köztiszteletben álló tagját küldték ezekre a fényűző ünnepségekre, aki nem csupán a társaság képviselőjeként volt jelen, de az uralkodó védelméért is felelt.
- Közönséges, mások nyomorán felkapaszkodott talpnyaló az összes – fintorodott el a császár, ahogy a vendégek sorra elfoglalták a helyüket. –
A képembe mosolyognak, ajándékokkal hízelegnek, de ha tehetnék, mindannyian tőrt döfnének a szívembe.- Túl szigorú vagy velük – szólt halkan a császárné. –
Persze, mindenki tudja, hogy nem nézik jó szemmel, hogy megadóztattad őket is, de a birodalom érdeke az ő érdekük is, ezt nem felejtik el. - A birodalom – nevetett fel gúnyosan. –
Egy átkozott, élhetetlen sivatag, melynek egyetlen ékköve ez az istenverte város, amit az én családom épített fel, nem kevés vér és verejték árán. Ha sajnálják a mocskos pénzüket, amit a folyó szabályozására fordítanék, úgy helyük sincs közöttünk. A telhetetlen fattyak évek óta arról pusmognak, hogy Qiesea mintájára más városokat építsenek. Mégis hova? A futóhomokra? A kopár sziklákra? Nem elég nekik az a befolyás, amit az én kegyemből kaptak, mikor városom előjáróivá neveztem ki őket. A varázslóink legalább beérik azzal, ami az övék. Nem igaz, Darius? – fordult hirtelen felém.
- A mágus társaság hűen teszi a dolgát, felség – válaszoltam diplomatikusan, aztán nagyot kortyoltam a kupámból. Valahol mélyen reméltem, hogy kimaradhatok ebből a beszélgetésből. –
A nemesség pedig olyan, mint a vendégségben kínált pocsék bor. Csak el kell viselni, le kell nyelni, még ha később fájni is fog tőle a fejünk, – mosolyodtam el –
főképp akkor, ha uralkodó az ember. Ha pedig mégis túl sok problémát okozna valamelyikük, – halkítottam le a hangom, és közelebb hajoltam – csak egy szavadba kerül uram, és a méregkeverők gondoskodnak róla.
Mynza hangosan felnevetett, és bár visszafogottabban, de én is elnevettem magam. Hisz így illik. Alina úrnő már kevésbé értékelte a tréfát. Rosszalló pillantást vetett férjére, miközben ölében a gyermek egy szelet süteményt majszolt.
Lassan minden vendég megérkezett, jókedélyűen csevegtek az asztaloknál, nagyokat kortyoltak a borukból, mialatt az ünnepi lakomára vártak. Egyszer aztán odakint megkondultak a harangok, a nemesség elhallgatott, és minden szempár a császárra szegeződött. Mynza, aki eddig hetykén üldögélt a trónján, most felemelkedett, kihúzta magát. Követtem a példáját, akárcsak jobbján ülő felesége, majd némi késedelemmel a vendégek is. Mynzash császára megvárta a hetedik harangszót, és csak azután kezdett bele ünnepi beszédjébe.
Ahogy a szavait hallgattam, tekintetemmel körbepásztáztam a hatalmas csarnokot. Balról az első asztal mellett Qiesea tizenkét elöljárója állt, palástjukat hátravetve, kezüket maguk előtt összekulcsolva, minden figyelmüket az uralkodónak szentelték. Arcukra csupán az elvárt jómodor visszafogott mosolya ült ki, mögöttes érzelmeik leolvashatatlanok maradtak. Azonban jól tudtam, mi járhat a fejükben, hisz az utóbbi években egyre mélyebben elmérgesedett a császár és a nemesség közötti viszony. A nagy egyetértésük csak addig tartott, míg közös ellenségüket le nem győzték, azóta pedig, mint az összezárt, kiéheztetett vérebek, csak idő kérdése, hogy egymás torkának ugorjanak. Mégis biztonságban érezték magukat, hisz Mynzash vezetéséhez mindannyian pótolhatatlanok voltak, a birodalom érdeke pedig valóban mindannyiuk számára a legfontosabb volt.
Az emeleti körfolyosón alabárddal és számszeríjjal felfegyverzett testőrség strázsált, a Császári Gárda egyenruháját viselték. Szegecselt bőrpáncéljukra fekete köpeny borult, arcukat bronzmaszk fedte. Mynzash legkiválóbb harcosai közül kerültek ki, és kérdés nélkül életüket adták volna uralkodójukért. A gárdisták jelenléte okkal nyújthatott hát hamis biztonságérzetet a tizenkét elöljárónak és a császárnak, hisz egyikük sem láthatta előre a csapdát. Az ünnepségre kirendelt testőrség ugyanis napkelte óta holtan feküdt a folyópart egy félreeső csónakházában, a bronzmaszkok mögött pedig a Vörös Kígyó ügynökei rejtőztek, készen állva, hogy beteljesítsék küldetésüket, és vérét vegyék Qiesea Tizenhárom Hitszegőjének. Már csak az én jelemre vártak.
* * *
A hatalom egy piramis, a csúcsánál a legkeskenyebb.Hirsin Yafaw Mynza már elfelejtette, családja a nehéz időkben mennyi segítséget kapott a magunkfajtáktól. Az árnyakból egyengettük Qiesea fejlődésének útját, abban a reményben, hogy Mynzash megbízható szövetségesünkké válhat. Itt soha nem üldöztek minket őseink vétkeiért, békében élhettünk az emberek és más fajok mellett. Ám az, amit a Vörös Kígyók kínálni tudtak a császár számára, kevésnek bizonyult. Egyre inkább a keleti államok felé kezdett nyitni, akik nagy örömmel fogadták a Mynzashból érkező kereskedelmi hajókat. A selyem, a bor, a luxuscikkek, mind olyan egzotikus árunak számított, amit Nulport és Calden kereskedői is egyre szívesebben láttak piacukon.
A Qerilyan Birodalommal való barátságnak azonban súlyos ára volt. Az ikercsászárok befolyása messzire elért, és hamar a fülükbe jutott a mynzashi vivern jelenlét. Hirsin Yafaw Mynza válaszút elé került, és végül Calden császárainak oldalára állt. Egy év leforgása alatt kitelepítette a város vivern lakosságának jelentős részét. Biztonságos elvonulást garantált nekik a tengerig, ahol már a Vörös Kígyók hajói várták őket, hogy útnak indulhassanak Thalyrion földjére.
Bár ekkoriban már én magam is a Kígyóknak dolgoztam, nem sok ráhatásom volt az eseményekre. Kiképzésemnek hála az identitásom rejtve maradt, így elkerültem a száműzetést, azonban nem volt mindenki ilyen szerencsés. Voltak, akik nem akarták elhagyni az otthonukat, és megtagadták a császár új törvényeit. Zavargások törtek ki Qiesea utcáin, egyre több vivern állt az elégedetlenkedők oldalára, és megtámadták a hajókhoz tartó menetet kísérő gárdistákat.
Nahagliiv, a Vörös Kígyók helyi vezetője könyörgött a császárnak, hogy kerülje el a vérontást, biztosította róla, hogy segít elrendezni békésen a helyzetet, Mynza azonban hajthatatlan volt. A város elöljáróinak nyomására kivezényelte a fegyvereseit, a vivernek lázadása pedig kegyetlen vérontásba torkollott. Aznap éjjel a Zynx hullámai karmazsinvörösen patakzottak a tengerbe, ahol a hajók mindhiába várták a viverneket.
Mynzash Vörös Kígyói visszavonultak az árnyak rejtekébe, de nem tűntek el a császár udvarából, nem felejtették el a qieseai mészárlást. Türelmesen vártak, hálójukat kiterjesztették a nemességre, fülükbe jutott minden információ. Ekkoriban kaptam az első megbízásomat, ugyanis már kellő jártasságot mutattam az elementáris mágiában. Darius álnéven beépültem Mynzash mágustársaságába, részt vettem a kísérleteikben, a kutatásaikban. Éveken át közöttük éltem, teljességgel megbíztak bennem, az álcám tökéletes volt. A leghalványabb gyanú nélkül elő tudtam készíteni a tervet, mellyel bosszút állhatunk mindazokért, kik mártírhalált haltak a császár kapzsisága miatt. A Vörös Kígyók vezetői már azon a véres éjszakán döntöttek: Mynzanak és mindenkinek, akinek szerepe volt a mészárlásban, vesznie kell.
Hét év munkájának a gyümölcse érett hát be azon az ünnepségen, mikor a mágustársaság bizalmas küldötteként foglalhattam helyet a császár balján. Velem szemben ott álltak mind a tizenketten, öregen, megkopaszodva, kövéren, gyanútlan pofájukon elégedett mosollyal, mit sem sejtve mindabból, ami rájuk vár. A bábuk a helyükön voltak, a csapda készen állt. Minden a terv szerint haladt.
* * *
Egy hideg, dohos, vaksötét cellában ültem, megláncolva, hátamat a nyirkos falnak vetve. Lassan talán egy napja már, hogy idevetettek, noha elég hamar elvesztettem itt az időérzékemet. Újra és újra próbáltam felidézni a történteket, hogy mégis hol mehetett félre a terv.
A megadott jelre gárdistának álcázott kígyók támadásba lendültek, az emeletről nyílvesszők röppentek az asztalok irányába. Minden lövés tűpontos volt, tizenkét vessző, tizenkét halott, senki másnak nem esett bántódása. A kialakult káoszban úgy cselekedtem, ahogy a szerepem szerint elvárt volt, ugyanis a mágusok képviselőjeként a császár elsőszámú testőrének is számítottam. Fedezék gyanánt felborítottam magunk előtt az asztalt, majd kezemmel tűzlabdát formáztam, és a körfolyosó irányába küldtem. A császár ezalatt félrelökte súlyos trónját, és felnyitotta az alatta rejtőző csapóajtót. Eközben halkan egy másik varázsigét mormoltam, mire súlyos köd telepedett körénk, ezzel teljesen elrejtve kiutunkat. Megvártam, míg a császár és a családja lemásznak, majd én is követtem őket. Magam mögött visszazártam a csapóajtót, és lentről ráhúztam a reteszt. A palota alatti alagút az északkeleti piramishoz vezetett, ez volt az uralkodó család elsődleges menekülési útvonala krízishelyzet esetén. A Vörös Kígyók terve szerint odáig kellett volna elkísérnem őket, ahol aztán végeztem volna Mynzaval. A feleségének és a gyermeknek nem esett volna bántódása, valószínűleg túszként végezték volna, akiket aztán elengednek. Innentől már minden egyszerűnek tűnt, a terv kockázatos részein rég túlvoltunk. Azonban, épp, hogy leemeltem a falról egy fáklyát, hogy egy szikrával begyújtsam, tompa ütést éreztem a tarkómon, aztán ájultan a földre zuhantam.
Itt tértem magamhoz, ebben a káoszverte, átkozott cellában, bármiféle magyarázat nélkül.
Mégis, hogyan bukhattam le? Ha lebuktam, miért nem öltek meg? Talán ki akarnak vallatni… Itt vagyok már, az istenek tudják mióta, mégsem jött értem senki. Így próbálnának megtörni, mielőtt nekilátnak? Megpróbálhatják. Egy Vörös Kígyó előbb harapja le a nyelvét, mint, hogy bármit is eláruljon. Efféle gondolatok cikáztak a fejemben, miközben pontról pontra újra visszaidéztem a legapróbb részleteket is.
Egyszer aztán végre lépéseket hallottam odakintről, majd fém csengését, és fa nyikorgását, ahogy a vaskos ajtó kitárult. Szememet bántotta a fáklya pislákoló fénye, ahogy a börtönfolyosóról elém került. A férfialak közelebb lépett. Sötét köpenybe burkolózott, fején turbánt viselt, arcát kendő takarta. Nem a császár emberének tűnt. Leguggolt hozzám, majd felfedte előttem az arcát.
- A nevem Sahrotaar – szólalt meg. Felismertem a sárkány nevet, hát ő is egy közülünk. –
A Vörös Kígyók küldtek, kiviszlek innen, testvér.Köpenye alól súlyos kulcscsomót húzott elő, rövid keresgélés után megtalálta azt, ami az én bilincsemet nyitotta. Lefejtette csuklómról és bokámról a láncot, majd talpra segített. Kissé nehezemre esett a mozgás, fogságom alatt eléggé elzsibbadtam. Esetlenül követtem Sahrotaart a folyosóra, ahol két halott börtönőr fölött léptünk át. További kérdéseimre nem válaszolt a férfi, egészen addig, míg ki nem értünk a katakombákból. Természetesen nem a főbejáraton távoztunk, hanem egy csatornán keresztül jutottunk ki, ahol aztán a folyópartnál ért minket a napfény.
- Kövesd a folyosót dél felé – mondta. -
Nahagliiv a csónakháznál vár rád.- Köszönöm – biccentettem, majd elindultam.
Óvatosan haladtam, újra és újra magam mögé nézve, ösztönösen is az újabb csapdát keresve. Bármiféle gyanúm azonban szükségtelennek bizonyult, biztonságos utam volt a csónakházig. Egy ládákkal és hordókkal megpakolt dereglye állt ott indulásra készen, néhány evezőssel a fedélzetén.
- Üdvözöllek, Voslaar – hallottam az ismerős hangot az épület felől. Sárkány nevemen szólított.
Nahagliiv lépett elő, a qieseai Vörös Kígyók vezetője.
- Elárultak minket? – kérdeztem.
- Attól tartok, a császár besúgói túl mélyre beásták magukat.- Hát elbuktunk. Nahagliiv, adj még egy esélyt, és Mynza megkapja, amit érdemel. Hadd bizonyítsak.- Te remek munkát végeztél – csóválta a fejét az idős férfi. –
A Tizenhárom Hitszegőből tizenkettő halott, persze, ehhez a császár szívélyes hozzájárulása is kellett.- Hát persze – nevettem fel keserűen, ahogy összeállt a kép. –
A nyomorult fattyú hagyta, hogy mi végezzük el a piszkos munkáját. Az elöljárók egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a koronára, mégse tehetett ellenük semmit. A merénylet pedig kapóra jött… Csupán az átkozott szerencséjének köszönheti, hogy ő maga megúszta. Legközelebb nem lesz ekkora mázlista.- Voslaar – folytatta halk, de erélyes hangon. –
Tenni fogunk róla, hogy Mynza azt kapja, amit érdemel. A te szerepednek azonban ebben a történetben vége, Darius, Qiesea mágusa halott. Rád viszont új feladat vár. Az utóbbi években bizonyítottad, hogy remekül értesz a megtévesztéshez, és nem utolsó sorban a mágiában való jártasságod is ígéretes. Hiba lenne veszni hagyni egy ilyen tehetséget. - Hová küldesz hát?- Ez a dereglye levisz téged a tengerig. Ott egy kereskedőhajó vár majd rád, amivel El’Alorába utazol.- A mágustoronyba? – kerekedett el a szemem.
- A fedélzeten találkozol az összekötőnkkel, ő majd részletezi a küldetésedet, segít felépíteni az új személyazonosságodat. Mozgalmas, embert próbáló évek várnak rád Voslaar, de hiszek benne, hogy végig tudod csinálni.
