Talán megkönnyítettem a dolgát, hiszen fogalmam se volt, Deedra mennyit mesélt Aikenről, amikor még odaát voltak. Tulajdonképpen most már nem számítanak a ki nem mondott szavak se. A férfi felé biccentettem. - Jó éjt, Nykon. Hallottam az elhaló lépteit az ajtó előtt. Csak ekkor engedtem el a vonásaim, hiszen végre egyedül voltam. Az emlékekkel, amik párába burkolóztak. A felelőséggel, a tudattal, amit Aiken hagyott maga után. S akkor, olyasmit éreztem, amit ritkán az életem során; összeroppanok. Hogy nem bírom el a halál és vér terhét, amit sajátkezűleg raktam magamra. Belenéztem a tükörbe, miközben Lucas ingét szorongattam. Végig kell mennem ezen az úton is, ahogy megannyin ezidáig. Ő is ezt tenné. Hideg, keserű vacsora a bosszú, mely mégis melegséggel ád, ha ajkadhoz emeled a kanalat. Asztalhoz ülünk majd, vörös abrosszal terítetthez. Kupánkba fájdalom lesz, minden cseppje méreg, mely lelkünk mételye, fogásokból öt, szépen sorban, édesebben, mint a méz, s véresen, úgy, ahogy szívünk vérzett ezen az estén.
Lehajtott fejjel, a nadrág övtartó akasztóját bámulva hallgatom végig Edellynt. Ehhez nem tudok mit hozzászólni. Mindenkinek megvan a saját múltja, és úgy tűnt, ennek a fiúnak hányatottabb volt, ha család nélkül csak két emberre számíthatott. Meg az utóbbi fél évben Deedrára. Mindketten lehetőségeket kaptak a másiktól, és így éltek nap, mint nap. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy mögöttem nem csak a családom állt, de egy egész klán. Felpillantok azon a részen, ahol a nő azt mondja, halottnak hitte, és utána került a lányommal ide. Tehát amíg a fogadott családja már gyászolt fejben, ő Evirant járta, és elvitte a lányt. Annyi kérdésem lenne hozzá. Rengeteg mindent megtudnék kérdőjelezni a tetteivel kapcsolatban, de most már mindhiába. Csak annyit tenni, hogy ha Deedra szívesen lát, akkor elmegyek és elkísérem az utolsó útjára. Ha ezzel válaszolatlanok maradnak a nyitott kérdések, ám legyen. Ha Deedra megnyílik végre előttem, és válaszolni fog tudni ezekre, azzal még inkább megelégszem. Vajon, ha eltemetik a fiút, még mindig itt akar majd maradni? Idegenek között? Vagy rájön, hogy már nincs mi ide kösse, és hazatér velem? Vagy talán mégiscsak kötődni kezdett ehhez a nőhöz? Anyja helyett anyja volt? Tudom, hogy nem tudtam neki megadni az édesanyát, amire szüksége volt baba kora óta. Azóta is ostorozom magam miatta. - Köszönöm, hogy elmondta – szólalok meg végül halkan. Későre jár, és már nem akarok mélyebb beszélgetésbe bonyolódni, főként nem egy olyan emberrel, akivel, ha minden igaz, egy hét múlva már soha többet nem fogok találkozni. – Jó éjszakát, Edellyn – köszönök el tőle egy apró biccentéssel. A tekintetét keresem egy ideig még a tükörben, aztán megfordulok, és csendesen elhagyom a fürdőt.
Visszafordultam a tükörhöz, hiszen azt hittem, ő maga is távozni készül. Azonban, amikor a nevemen szólított, leraktam a fésűt, és kezeimet összefonva az ölemben néztem ismét felé. Miért pont én? Az arcomon halvány, fájdalmas mosoly sejlett fel, ahogy visszagondoltam az első találkozásunkra a Kalmárban. Amikor évek múltán először viszont láttam Aikent. Felvettem a szemkontaktust, a férfi mélybarna szemei szinte feketének hatnak a gyertyák fényében. - Aikennel érkezett Nulportba, és ő kihez máshoz fordult volna? Tudja - szaggatottan sóhajtottam fel - azóta ismertem, mióta az eszemet tudom. Gyerekként kinyitotta előttem a világot - tettem hozzá valamivel halkabban. Oldalra pillantottam, a fodrozódó medene vizére. Mintha a párából megannyi emlék táncolt volna keresztül a csempék, oszlopok között. - Nem sok barátja volt itt, rajtam és Lucason kívül senkiben se bízhatott meg - néztem ismét Nykonra, elengedve a gyerekkorom foszlányait - hosszú időn át halottnak hittem, és amikor beállított Deedrával az oldalán, meg se fordult a fejembe, hogy bármelyiküket is elküldjem. Rövid szünetet tartottam, hiszen magam se tudtam, mit érzett pontosan a lánya iránt. - Fontos volt neki - fejeztem be végül.
Árgus szemekkel figyelem a mozdulatait, és kicsit meg is hökkent amikor szó nélkül felém fordul és apró kezét a homlokomra helyezi. Eléggé vicces látványt nyújt, ahogy lábujjhegyen állva, de eléri a fejem magasságát a kezével, én pedig elfojtom magamban az akaratlan mosolyt, amely ennek hatására majdnem kiül az arcomra. A férfi nevére érdeklődően húzódik fel a szemöldököm. Lucas. Talán a naccságosasszony párja lenne? Múlt időben beszél róla, tehát már vagy nem az, vagy már nincs az élők között. Bármelyik is legyen a válasz, nem kívántam rákérdezni a magánéletére. Nem is ezért vagyok itt, hogy én faggassam őt. – Hát, most már én – teszem hozzá inkább szórakozottan, hogy oldjam a feszültséget. Aprókat bólintok az eligazításán. A szobám tehát készen áll, és még fel is ajánlotta, hogy itt töltsem a hetet. Szívesen elfogadnám, de minden felszerelésem a Vörös Szirénben van. Még jó, hogy a napi fizetést választottam, és nem előre az egész itt létemet. Ha bele is megyek, több előnyöm származik belőle, mint hátrányom, elvégre Deedrának talán most nagyobb szüksége van rám, mint valaha, bár úgy tűnt, ezzel a nővel tudná a legjobban megbeszélni a dolgokat a fiúról. Az elmondása alapján viszont mégsem ez a helyzet. – Köszönöm – biccentek hálásan a nőnek. Ezt a témát viszont már mindenhogy kifullasztottuk, így gondoltam, most én vagyok a soros. – Edellyn – kezdek bele félve, mit sem tudva, hogyan fogalmazzam meg jól. Sok kérdésem van, s bár főként Deedra irányában, úgy vagyok vele, hogy a külső emberrel kellene kezdeni. Hiszen, ha különbözik a két válasz, akkor tudni fogom, hogy valamelyik hazudik. – Deedra hogyan került ide? Miért pont maga? – mélyen a tekintetébe fúrom a sajátomat, keresem azokat a jeleket, amik elárulják, hogy ha hazudni akarna.
Amíg a paraván mögött ügyködött, addig egyszerűen csavartam kontyba, és tűztem fel a hajamat. Eközben rangsoroltam magamban, mi minden áll még előttem. A ravatalon kívül, a felszínen kívül még ma éjjel le kellett mennem a katakombákba is. Hiszen egy esemény se marad sokáig titok Nulportban, előbb, vagy utóbb, s mégis inkább előbb minden befut a Maszkoshoz is. És valamik sürgős intézkedést kívánnak. A sebláz említésére közelebb lépve hozzá megérintettem a homlokát. És bár az én kezem hűvös volt, a fürdő levegője párás, nem volt melegebb, mint az átlagos emberé. Egyelőre. - Amennyiben szedi azokat, amiket kapott, nem is fog - bólintottam, és a kezében lévő ingre néztem. Akaratlanul is elmosolyodtam, fáradtan simítottam végig az arcomon. - Nos, Lucas volt eddig a legnagyobb férfi, akit ismertem - vettem át az anyagot, majd felpillantottam rá. - A szoba, hát persze. Ha felmegy az emeletre, és elfordul balra, a második ajtóba lesz egy kulcs. Az a magáé. Deedráé szemben van, az enyém a folyosó végén. Majd kiismeri magát - magyaráztam. - Ha jól hallottam, az asszony egy hetet mondott. És a város fogadói nem a tisztaságukról híresek. Tehát ha tovább akar maradni, részemről semmi akadálya. A lányának szüksége van valakire, aki mellette áll a gyászban. És attól tartok, én erre alkalmatlan lennék.
Akkor tűnődőm el a látványon, miután megfordulok vele szembe. A koszos, véres ruházatát most lenge selyemköntösre váltotta, én pedig elidőzöm egy picit rajta. Lyanna is hasonlót hordott odahaza minden este a lefekvéshez készülődve. Nem is tudom mikor láttam ilyen ruházatban utoljára nőt. Annyira törékenynek tűnik most. Lelkében megsebzett vad módjára, szellemként jár-kél a fürdőben. Akárhogyan is próbálja, nem tudja elrejteni a borzalmakat, amelyeket átélt az imént, az ember az arcát bármennyire is tudja kontrollálni van az az érzelem, mely ennek ellenére is kiütközik. Kezemben a ruhákkal a paraván mögé sétálok, hogy fel tudjak öltözni. Fájó karommal nehézkesen, néha elszisszenve magam, húzom fel a nadrágot, és meglepődötten tisztázom, hogy bár a hosszával vannak gondok, de rám jön minden probléma nélkül. Az ing felhúzásánál viszont az ujjának végét bárhogy is igyekezem, nem tudom az alkaromon tovább húzni, s a perceken át tartó küzdés után sem hajlandó kitágulni annyira, hogy fel tudjam venni. Csalódott engedem le a karjaimat, majd kezemben a szűkös inggel kilépek a paraván mögül. A szenvedés közepette is hallottam a nő szavait, de úgy tűnt, nem volt mit már hozzászólni. A haját fésüli, én pedig tisztes távolságból állok meg mögötte, hogy láthassam az arcát a tükör vetületén. – Még nem ért el a sebláz. Ha azon túl vagyok, akkor lehet biztonságosan kezelni tényként – felelem elég sok tapasztalattal a hátam mögött. Mielőtt megszólhatna a félmeztelenségemért, hanyagul felemelem a kezemben lévő inget. – Sajnos ennél nagyobb vagyok – mondom, majd a paravánra dobom az anyagot. – Azért köszönöm – teszem hozzá motyogva. Tétlenül álldogálok ott, nem tudom, hogy van e bármi más, amit szeretne velem közölni, vagy lefeküdhetek végre aludni. – Merre tudok nyugovóra térni? – teszem fel inkább a fontosabb kérdést.
Akkor léptem ki a paraván mögül, amikor ő megállt a medence márvánnyal kirakott szélén. A hűvös selyem tisztaságérzetet adott, kivágása és vékony ujjai lengék voltak, mégis jobbak a véres darabnál. Megigazítva a köntös kézelőit felpillantottam rá. Úgy hatott, mint egy szálas tiszafa, mit megtépett a vihar. Magassága mit se hanyatlott, tartásába viszont közel se volt az a büszke férfi, aki felszegett orral ette a száraz kenyerét az étkezőasztalomnál még reggel. Mellkasát, karjait hegek borították, mik az évei, és minden bizonnyal a halállal való találkozásainak bizonyítékai voltak. Rajtuk tetoválások kígyóztak, amikbe a kulccsontja alatt lévő seb csúnyán belerondított. Csak egy pillantást vetettem rá, majd a tükörhöz fordultam. Ízlelgettem a szavait, amelyek tartalma minden második embert leírt volna Nulportban. De ezt nem tettem szóvá, hiszen mindenkinek nehéz napja volt. Felvettem a csontfésűt, ám a köszönetnyilvánítására hátrasandítottam. - A javasasszony szerint bár becsüli kell az életet, köszönni sose. Ebben az egyben valahol egyetértek vele. Nincs mit megköszönnie. Hazahozta Aikent - bólintottam aprót - ez a legkevesebb. Monoton mozdulattal húztam végig a fésűt az egyik tincsemen, majd a következőn. - Ha maga is meghalt volna ma, azt Deedra se éli túl - tettem hozzá még valamivel halkabban. - Nem, elég egy halotatt temetni.
Amint a nő lépései hangosabbnak érződik, kinyitom a szemeim és ránézek. Némán figyelem, ahogy nekiáll megmosni a kezeit, s a vér mely ennek hatására keveredni kezd a vízzel, lebeg annak felszínén, vörösesre festve a színét. Egy pillanatig elbambulok a látványon. Túl sokszor láttam már a folyókat vérré változni. – Ha az a probléma, hogy én itt vagyok, akkor hamarosan kijövök innen és egyedül is megteheti – vetem fel az ajánlatot, ha tényleg ez lenne a fő problémája és csak tisztelettudóan próbálja elutasítani. – Most már csak kényelemből ülök itt – teszem hozzá. Megrezzen az arcom a vallatás szóra. A legtöbbször én voltam az, aki beleszorítva a székbe másokat vallatott ki, még ha azok nagyrészt csupán orkok voltak. - Maga mondta ki, nem én – hangom még mindig csendes és nyugodt. Tudom, hogy holnap, a fiú temetése után ez lesz az első dolga az őrök kikérdezésével együtt. Nem tudom milyen alvilági dolog folyik itt a városban, de egyre jobban aggódom a lányomért, és egyre jobban telepszik meg bennem a gondolat, hogy addig nem mozdulok innen míg el nem viszem őt. Ilyen környezetben nem fogok itt hagyni. - Egy rakás nagydarab férfi – szólalok meg. – A legrondább fajtából, már amennyire látni lehetett a sötétben az arcukat – nem tudom honnan jöttek, hova mentek, honnan ismerték őt, s valljuk be nem is érdekel. Amit tudtam, megtettem a fiú érdekében, bár egyetlen porcikám sem parancsolt meg rá. Pusztán emberségből és a lányom miatt tettem azt, amit. – Azt mondták ne üssem bele olyanba a dolgom, ami nem rám tartozik – s nem többet. Nem voltak a szavak emberei, inkább tettre mentek. A medence szélén egy kupacba összegyűrve fekszik a törölköző. Felállok a lépcsőről, és beljebb gázolok a vízbe, hogy a felszíne a csípőmig érjen. Ekkor emelem be a törölközőt a vízhez, és ahogy óvatosan lépdelek ki, úgy csavarom a derekam köré azt minden egyéb látványt elfedve a nő elől. – Köszönöm, hogy összevarrt – mondom ki végül az eddig bent tartott szavakat. – És a javasasszonyt is – egyik kezemmel a becsavart lepel szélébe kapaszkodok, és úgy sétálok a túl oldalra, hogy elvegyem a frissen kapott ruhákat.
Miután elraktam a széthagyott, koszos ruháit, a falba vájt beugrókba lévő füstölőkhöz léptem. Hosszú pálcával gyújtottam meg kettőt, de hátrapillantottam a vállam felett a megjegyzésére. Borzasztóan. Arréb lépve belepillantottam a fellógatott tükörbe, ami már félig párás volt a melegtől. Valóban éltem már szebb napokat is. A hetek óta tartó éber alvás, és a mostani este együttesen tette nyúzottá az arcom, fakóvá a szemeim. Az invitálásra csak halkan hümmögtem, majd felé fordultam. - Tulajdonképpen mindenkire vár, a nyomunkban jár, legyünk akárhol is. Legyünk akárkik is. A medencéhez lépve hajoltam le, és mostam le kezeimről a vért. És bár vörös fordoként oszlott el a vízben, a bőröm újra fehér lett, mégse éreztem tisztának. Igen, rám is várt már. Ott lesett a sarokban, ott kanyargott mögöttem az utcán. Ott volt a koponyákkal ékes trón mögött a katakombákban. A halál, amelyet eddig annyi ember kapott meg általam, s kit eddig szövetségesemnek hittem, nem válogat. - Azon túl, hogy ma már nekem volt szerencsém forró vízhez, ez most olyan időpocsékolás, amit nem hiszem, hogy megengedhetek. De maga maradjon nyugodtan, kettőnk közül nagyobb szüksége van rá. Leráztam a kezeimről a vizet, felegyenesedtem. A paraván mögé sétáltam, és megszabadultam a véres ruhától. - Ha a beszélgetés alatt vallatásra céloz, bízom benne, hogy a lányával őszinte volt. Amennyiben nem lett volna, az úgyis kiderül, tettem hozzá magamban. - Ha persze eszébe jut még bármilyen részlet, ne tartsa magában. Minden mozzanat fontos lehet, a támadók leírása, minden, amire csak emlékszik - beszéltem, miközben a véres hálóinget a paravánra akasztottam, majd összekötöttem magamon a selyemköntöst.
Nincs erőm összehajtogatni szépen a ruháimat, örülök, ha a lehető legkevesebb fájdalommal tudom levetkőztetni magam mindenféle segítség nélkül. Ennek eredménye, hogy a cuccaim szanaszét dobálva, éppen, ahol földet értek, fekszenek a padlón. Nincs körülöttem senki a szobában, így bátorkodok a paraván használata nélkül megszabadulni felesleges holmijaimtól. Minden porcikám kívánta forró vizet, és ahogy tőlem telik, erővel belegázolok a gőzölgő forrásba. Az izmaim rögvest megenyhülnek miután nyakig belemártózom, s bár amint víz éri a sebet felszisszenek, mégis jóleső érzés kerít hatalmába. Behunyt szemekkel, hátradöntött fejjel adom át magam a nyugalomnak. S bár a testem ebben a nyugalomban fürdőzik, az elmém folyamatosan Deedrán kattog. Ha végzek itt, nézzek rá esetleg? Vagy tényleg hagyjam holnapig magára? Vajon kell a támogatásom most is, vagy valóban jobb lesz, ha most egyedül marad a gondolataival, és hagyom, hogy önmagában kezdje el lezárni az egészet? Nekem sem segített senki, de Deedra miatt jobban, gyorsabban össze kellett szednem magamat, hogy méltó apa válhasson belőlem, és ne érezze azt, hogy elhanyagolom a fájdalmam miatt. A halk kopogásra kipattannak a szemeim, és az érkezőre emelem tekintetem. Edellyn az, kezében friss ruhák. Kié lehetnek? Vagy már csak lehettek? – fut át az fejemen a gondolat, de nem szólok semmit erről. Aprót biccentek köszönetképp, s visszacsukom a szemem. Kérdésére először nem reagálok, csak a karjaimmal végigszántok a víz felszínén, mert kezdenek elgémberedni a melegtől, főleg a sebesült. – Ha beszélgetni szeretne, megtehetjük már most – sandítok rá egyik szememmel. – De jöjjön be maga is a vízbe megfürödni. Borzasztóan néz ki. Ígérem, nem nézek oda – préselem össze az ajkaimat és újra becsukom a szemeimet. – S a válaszom, hogy voltam már sokkal rosszabbul is. Minálunk otthon a halál többször néz felénk, de meg is adjuk neki a lehetőséget, hogy minden alkalommal ránk találjon. Úgy látszik, idáig követett engem – félmosolyra húzódik a szám sarka. Arról már nem is beszélnék neki, amikor huzamosabb ideig üldöztük a szörnyeket a vadonban. Kemény időszak volt, de mostanra már kinőttem belőle.
Lomha mozdulatokkal kutattam Lucas szekrényébe. Kivettem a látszatra legnagyobb inget és nadrágot, ami a kezembe akadt. Fogalmam se volt, jó lesz-e, de akkor valahogy ez érdekelt a legkevésbé. Ahogy lefelé kanyarogtam a lépcsőkön, úgy jöttek velem szembe a szolgálók. Tehát már végeztek Aikennel. Összeszorult a torkom. A mai éjszakára életem végéig emlékezni fogok. Kísérteni fog, akárhányszor lehunyom a szemem. Deedra keserves sírása, a látvány, ahogy Aiken ott fekszik... Ezt nem leszek képes eltemetni magamban. Alfron jött fel utoljára, rajta is láttam, hogy majd elalszik ott helyben. Annak ellenére, hogy a tagjaim érezték a kimerültséget, az elmém nem. Valami folyamatosna ott zakatolt, ami miatt képtelen lettem volna lehunyni a szemem. Nem akartam újra látni. Egy halk kopogás után nyitottam be a fürdőbe. Odabent a széles medencében már a férfi ült, a koszos nadrág, csizma a patkára dobva hevert. A paravánon lepedők szikkadtak, heverője mellett egy tálba gyümölcs állt. Máskor szerettem idelent lenni, most viszont úgy éreztem, sehol se maradnék szívesen. - Nos, valószínűleg nem a maga mérete, de legalább tiszta - raktam le az összehajtott ruhákat a heverőre. - Hogy érzi magát? Úgy kérdeztem, hogy nem pillantottam felé, csak összeszedtem a koszos holmijait. Talán a hangom színtelenebb volt, mint általában, sőt, biztos, ám már nem is erőlködtem, hogy másnak tűnjön. Csak azt kívántam, bár már megpirkadna. Ahogy arrébb raktam a csizmáit, csak akkor néztem le a saját kezeimre. Igen, ahogy Deedra mondta, csupa vér voltam. A ruhám, a karom, a körmeim. S valahol tudtam, ezt sose fogom lemosni magamról.
//
//
