A ylorei erdőt korán megérintette az Esőzés hava. Az emberek ámultan a csodájára jártak távoli szépségének, mit az istenek örök körforgásként festettek a tájra. Színes, tarka lombok. Ropogó, puha avar. Arcot simogató, hűvös szellő… Mind-mind felszínes színjátéka a gyarló emberi szemeknek. Néznek, de nem látják, hogy színpompás levelek az idő előtti halál leheletétől rohadnak le. Gyűlnek avarba és takarják be az alattuk csontvázzá éhezőket. Ékes szemfedő a férgektől hemzsegő tetemeken, miket érdektelen talpak taposnak a sáros földbe. A természet gúnyos bája egy pusztuló vidékre…
A lombok közül csupán a halk szél sóhaja óhajtozott némán az éltető napfényért, minek ragyogó óráit az évszak ridegsége egyre távolibbá látszott szorítani. Esti órákban a valóság eltemeti a káprázatot és felébreszti magával rémségeit, miket a haldokló fény alig bír már visszatartani. Vakfeketeség. Csontig hatoló fagy. Az éhező fenevadak... Nem sokan mernek a vadon ezen arcával szembenézni. Ám van az a szükség, mi nem riaszt el sem élőt, sem holtat…
❖
A nap rég alábukott a horizont mögé, mikor az ég sötét palástot öltött. Sárguló falevelek romlásukat a félhomályba temetve vonták közelebb magukat a fagy érintette ágakhoz. Élénk madárdal helyett ciripelés és baljóslatú huhogás törte meg a látszólagos, álmos csöndet. Csupán a paták dobogása, majd az azt követő avar suhogása mutatta, hogy nem minden élőlény bontott ágyat magának a természet takarója alatt. Amint a félholdról elvonult a felleg, a holdvilág lebomló függönyében három lovas látszott előlépni egy jelöletlen, homályos utat követve…
-
Nem kerülünk bajba, hogy a tilalom ellenére kint járunk uram? – kérdezte óvatosan a nyeregben ülő fiatal. Lova mélyen beszívta az esti levegőt, majd a füleit hátracsapva prüszkölt.
-
A gróf talán megteheti, hogy a teli éléskamra mellett kuksoljon napokig a birtokára zárkózva, de én nem. – felelte a korosodó férfi elutasítóan. Komor vonásait az éjszaka leple sem tudta elfedni.
-
Üljön otthon az, aki éhen akar veszni. – erősítette meg válaszát a közöttük lovagló borostás férfi. – Azt a tilalmat nem a középrétegek találták ki.
A fiú leszegte a fejét. Gyomra görcsbe rándulva helyeselt ott, hol szíve nem tudott.
-
A szóbeszédek szerint már az erdőben is látták… – felelte. A szél legyintésére a száraz levelek vérezve hulltak le vállára.
-
Kit? -
A véres bárót. Hírek szerint nehézségei akadtak a városban… - folytatta, miközben ingerülten söpörte tova magáról a bordó leveleket.
-
A sarokba szorított vad oda tér vissza, ahonnan való. A többi fenevad közé. – magyarázta az idősebb.
-
Sebzetten. Éhezve… - lehelte halkan a fiú. Hogy a jeges hideg vagy a félelem szele borzongatta a hátát azt ő sem tudta volna megmondani. Mindenesetre szorosabbra húzta magán a viseletes utazóköpenyt.
-
Nem volna meglepő. A várost ellepték a gróf emberei. Nehezebb zsákmányt ejtenie ott, ahol közel a segítség. Napokban volt egy sikertelen támadása is. -
Hogy-hogy? -
Rajtakapták az őrök. Többet nem tudok. – fejezte be végül.
Némán meneteltek tovább. A lovag ügetését csak egy halálmadár vijjogása törte meg.
-
Vajon mennyi fejpénzt érhet most? – kérdezte borostás állát vakarva. – Mármint a báró. Érdemesebb volna lehet rá kéne fordítunk a nyilakat uram! Annyi pénzből nem lenne több okunk szükségre!
-
Jól vigyázz fiam! Mert a végén megkapod. S ha megkapod nem fogsz tudni vele mit kezdeni. – intette le őt az aggastyán.
Többet nem beszéltek, még a vízhez nem értek. Ott megtorpantak.
-
Itt jó lesz. – felelte az aggastyán, miközben leszállt a nyeregből. Emberei követték.
Átnyújtotta nekik a kantárszárat, még előrement. Legényei kikötötték a lovakat és rövidesen csatlakoztak hozzá. A tó körül hagyott lábnyomok jól mutatták, hogy nem csak a vízi világ életteli a környéken. Mégsem mentek közelebb a nyílt terepre, hanem inkább meghúzták magukat a cserjék mögött. A bokrok takarásában egyenesen a vízpartra láttak. Vezetőjük hátranyúlt válla fölött. A tegezből egy nyilat vett elő.
-
Víznyelőnél nem etikátlan vadat ejteni nagyuram? – tudakolta a fiatal bátortalan hangja. A férfi ujjai megnehezültek a felajzott húron. Mélybarna szemei a távolba meredtek. Útitársa meglendítette kezét.
-
Hagyd el őt fiam! – szólt rá élesen. - Nem élt annyit még, hogy tudja… Ha ezen a világon a tisztesség volna a követendő példa, akkor nem szenvednének az ártatlanok… - mondta félretéve a fegyvert. Hátrafogott hajából kibomlott pár ősz hajszál, ahogy arcát érintette a lágy fuvallat.
-
Egy szót se többet most már. Még nem lövünk valamit. – parancsolta nekik.
A bokrok árnyékában lapulva várakoztak. Még őket a fák ölelésében beterítette a sötétség, addig a tó fölött sütött fényesen a hold. A várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Vastag köpenyük ellenére csontig tapintotta őket a hideg.
Néma várakozásukat egy közeli visítás törte meg. A lovak nyerítve felágaskodtak. A fiú kivált a többiek mellől, majd a hátasokhoz szalad. Megtorpant. Egy nagy fekete folt tűnt elő a sűrűből és indult meg egyenesen feléjük. Az íjak rászegeződtek.
-
Vadkan! – kiáltotta rémülten. Félelme nem volt oktalan. Az állat marján egy hosszú seb tátongott.
-
Félre Amarich! – szólt rá a mester.
Az nem mozdult. Riadalmában gyökeret vert a lába.
A disznó fújtatva rohant előre. A férfi csak a vadat nézte. Lőtt. Az aggastyán kiejtette kezéből az íjat. Odafutott. A fiatalabb karja felé kapott. Elrántotta, mielőtt az átgázolt volna rajta. A nyíl pedig tovaszállt az állat háta fölött. Szerencséjükre nem fordult vissza, hogy nekik támadjon. Inkább az életét mentve bevetette magát a fák sűrűjébe. Eltűnve a szemük előtt. A vadász késlekedés nélkül utána lőtt. Nyíl süvítése élesnek hatott a dobogó talpak irányába.
Vadállatias visítás helyett azonban egy velős, emberi üvöltés rázta meg az erdőt…
❖
