Érdekes volt figyelni a reakcióit. Bármit mondtam, nem is próbálta eltakarni előlem az igazi érzelmeit, amit igen nagy drámaisággal bemutatott az arcán keresztül, de még a testtartása is arra engedett következtetni, hogy nem nagyon van oda a velem való társalgásért. Lenézett, és ezt ki is mutatta rendesen. - Hát azt a napot én is ünnepnek fogom nyilvánítani – feleltem neki. Senki se kérte ezt, s míg meg nem tanulom rendesen használni, számomra ez csak egy idegesítő mellékhatás az életemben, amit semmilyen gyógyszerrel sem tudok kikupálni. Örülhet magának, amiért ő mellette voltak, és már az elejétől fogva egyengették az erre szánt útját, mégha valahol el is siklott a dolog, és kapott a fejére egy átkot, aminek történetét nem sikerült belőle kiszednem végül. Ha mindentől eltekintünk, azért érdekes volt számomra ez az egész, és különösen kíváncsivá tett, hogy mi történhetett vele valójában, ami miatt elátkozták. Talán a személlyel, aki megtette, vele is bunkó volt, csak hát ott nagyobb volt a fejsze, és visszaütött rá. Lehetséges, hogy az előttem álló időszakban fény derül majd az egészre. Ha segíteni nem is fogok neki ezek után, de azért még mindig fúrták az oldalamat a hiányzó információk apró szilánkjai. - Valószínűleg még úgyis látjuk egymást az elkövetkezendő hónapokban, így további kellemes napot – köszöntem tőle el végül, és áthajolva az ágyon újfent felvettem a könyvet az éjjeliszekrényről. Próbáltam úgy tűnni, mintha fesztelen érdeklődéssel fordultam volna a kinyitott lapok fölé, de valószínűleg a hülye is látta, hogy csak összefolytak a szememben a betűk valami halandzsává, és csupán tettetni próbáltam a dolgot. Ha kiment a szobából, akkor egy halk sóhaj kíséretében felszabadult a lelkem a nyomása alól, és tovább folytattam a semmittevésemet, ha viszont még mindig ott állt előttem, akkor halványan felhúzott szemöldökkel néztem reá, mint egy ki nem mondott ’És még mit szeretnél?’ tekintettel.
Idegesítő ábrázattal figyel engem, majd szóra nyitja feleslegesen ajkait. Elmosolyodom kedves kis próbálkozásán, hogy szavaimat leutánozva sértsen meg. Olyan, mint egy gyermek. Mosolygok, hiszen komolyan nevetséges. Szemet forgat. Most komolyan? Köszönnéd meg az életed, hogy meghagytam. Hiszen bármikor kieshetsz véletlenül az erkélyen. - Úgy gondolom meg volt az okom. – Mondom neki, most már egy fokkal higgadtabban. Visszaült az ágyra, s mint aki jól végezte dolgát figyelt. Szánalmas kérdésére inkább csak mély levegőt vettem. Nem érti szavaimat, gyermek még valóban. Kár bele minden csepp mágia. Talán még sem lehet ilyen naivitással Kékek szolgálatában, vagy túl jól játssza azt. Lassan behunytam a szemem a második válaszán. Huha! - Remélem, egy nap érdemes leszel minden csepp mágiára is amit megkaptál. – Mondom inkább ezeket a szavakat, mint feleslegesen elkezdjek válaszolgatni a gyermekded kérdéseire, és próbálkozására, hogy most sikerült megfognia. - Ebben egyetértünk. – Nevetem el magam. Milyen ironikus, hogy egyetértünk a nem értünk egyben. Már éppen indultam volna, amikor is szavai újra felcsendültek, s maradásra késztettek. Visszafordultam, és keresztbe fontam a karom ismét, s egyik lábamra tettem a testsúlyom. Nem tudom ki mondta neki, hogy nem mehet el innen. Annyi lehetősége lenne, hiszen felfedezhetné a környéket, vagy a könyvtárat. Olyan könyvtárat soha nem láthat többé, ami itt van. Ám ebből is látszik, hogy nem érdemes, s nem képes értékelni semmit. - Legyen így.. – Biccentem el a fejem. Nem hat meg, és nem maradok. Jobb dolgom is van ennél, és remélem befejeztem, és az erkély biztonságos lesz neki.
Felhúzott szemöldökkel hallgattam végig a nőt. Ez a csaj nem komplett. - Te pedig alapjáraton bunkónak születtél, vagy… várjál, valószínűleg nincs másik lehetőség, máskülönben nem lenne magyarázat a stílusodra – most rajtam volt a sor, hogy forgassam a szemeimet. Ennek így nincs értelme. Egymás fejéhez vágdossuk a felesleges ócsárolásokat, és képes voltam még az ő szintjére is lesüllyedni, hogy visszavághassak. Muszáj lesz megszakítani ezt a bájos csevegésünket, ha még tiszta fejjel akarok majd Ezaras elé állni. - Már elnézést, kettőnk közül ki tört rá a másikra vérben forgó szemekkel? - Inkább visszaültem az ágyra, egészen a fejtámláig, felhúztam magam előtt a térdeimet, majd átkarolva azt néztem újra a nőre. - Szóval azért, mert mágiahasználó vagy, alázattal kell lenni az isteneknek – ismételtem el újra az érvét. – S azért, mert elátkozott lettél, hogyan viszonyulsz az istenekhez? – tettem fel a kérdést. – Elvégre, ha belegondolsz, az is az isteneknek köszönhető, hogy léteznek átkok, tehát nekik köszönheted ezt is – mutattam gyorsan végig önmagán. Hátradöntöttem a fejem a falnak, és sóhajtottam egyet. – Figyelj, úgy tűnik teljesen más véleményen vagyunk, s nem hiszem, hogy ez valaha is meg fog változni. – végigsimítottam a kezemmel a karomon. Most mintha eltűnt volna az a forróság a szobában, ami eddig körbe lengte, és lassan inkább fáztam, mint melegem lett volna. – Nem fogom elmondani senkinek, hogy mi van veled. Sőt, kinek mondhatnám? Egy idegen vagyok ebben a szobában bezárva. Minden választ megadtam, amit akartál, többet én sem tehetek érte, s érted sem. Szóval, ha megbocsájtasz, tovább szeretnék magányomban gubbasztani itt, és halálra unni magam.
Mély levegőt vettem, és megforgattam a szemem. - Istenekre.. te idegesítőnek születtél, vagy most válltál azzá? – Rázom a fejem, s mormogom magamban. Elfordul, és valamit nyüszög magának. Csak az önkontrollomnak köszönhető, hogy nem tépem meg a haját. Meglepett, hogy nekem is van olyanom. Felkacagtam. - Honnan tudod, hogy tudsz? Körülbelül két perce tudod a mágiádat. Én pedig már elég rég tisztelem, és tanulom azt! – Vágom oda neki. - Nem akarom, hogy egy jött ment paraszt leányka segítsen! Azt akarom, hogy fogd be a szád, vagy kitépem a nyelved, és láncként hordom. – Mosolyodom el úgy, mint ha csak a nagymámat köszönteném fel a születésnapján. Szánalmas nevetése csak jobban irritált. Ám, ki is nyitotta a száját. Talán nem kellett volna. Már éppen menni akartam volna, hiszen úgy hiszem a nyelv nyakláncnál nincs jobb, ám udvariasságom sajnos végig akarta hallgatni. Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. - Nem hittél? – Nevetem el. - Tulveronban éltél, vagy barlangban? Oké.. – Legyintek, ez a legkevesebb most. - Büszke lennék, s legfőképpen alázattal adóznék az isteneknek, hogy valamit tettek belém. – mérem végig a tekintetemmel.
Tátott szájjal néztem továbbra is a nőt, ahogy hevet-havat összehordott a hátamra, ami nem is volt igaz. - Te mégis mi a fenéről beszélsz? – néztem rá kérdőn. Most ő valami bérgyilkosnak néz? Mibe keveredhetett ez a nő, hogy ilyen paranoiája van. S még ezek után lecafkázott, amit végképp nem értettem. Túltengett benne a düh és gyűlölet felém, pedig azt sem tudta ki vagyok ténylegesen. Az előítéletessége megdöbbentő volt, és sajnos nem tudtam hova tenni. - Elvitt a hév akkor – fordultam el tőle lehunyt szemekkel. Tudtam jól, hogy nagyon rosszul indítottam Ezarasnál, és egyáltalán nem így terveztem az első bemutatkozásomat. De, amit leművelt velem, az a teljes ignoráltság, ahogy az orra feljebb volt, mint egy magasba emelt kéz a saját büszkeségétől és hiúságától lángba borította az elmémet, és nem sikerült elfojtanom úgy, ahogy szerettem volna. - Hát, ennyi nekem támadás és indulat után erősen elgondolkodok, hogy ténylegesen akarok-e – fordultam vissza felé összeszűkült szemekkel. Ő sem jobb a többinél. Négy mágussal találkoztam eddig, abból ketten mélyen elgondolkodhatnának magukban. Bár, még mindig jobb arány, mint a kocsmában Nulportban. - Persze, hogy nem vagyok – fakadt ki belőlem a nevetés, de gyorsan elnyomtam magamban. – Lassan húsz éve úgy élem az életem, mint egy átlagos ember, és egyszer csak kiderül, hogy él bennem a mágia egy szikrája. Te hogyan álltál volna hozzá, ha például most tudnád meg, hogy varázsló vagy? S mondjuk soha nem hittél benne? – Tártam szét a karjaimat felém. – Nem hiszem, hogy másképp.
Nem tudott kitérni a fogásom alól, s ez tetszett. Bár neki egyáltalán nem, amit egy halk nyögéssel nyugtázz is. Első kérdésére nem felelek, csak mogyoró barna szempárába fúrom a tekintettem. Pillantásaim szikrát szórnak, és nehezen tudom türtőztetni Vivern szempárom. Kérlelte engedjem el, ám csak akkor tettem, amikor elrántja azt, majd fájlalva markolássza másik kezével. - Tanulni… - Horkantok fel gúnyosan ismételve szavait. Hátrál, amit figyelek. Kékre tett megjegyzésem csupán visszakérdezés volt a válasz. - Ügyes, játsszad csak. Biztosan busásan megjutalmaznak majd, ha elviszed Reina fejét mi? – Lépek előrébb, de csak egy fél lépést. - Remek.. jól kitanítottak. Te is valami cafkájuk vagy? – Nevetek gúnyosan. Ezzel az arccal biztosan sokan keresik fel, temérdek ulronja lehet. Főleg az öregek buknak az ártatlan kislányokra. - Te nekem? – Nevetek fel. - A mutatványaid után nem hinném, hogy meg van benned az erő. Azt hiszed a mágia csak móka? Azt hiszed, majd a mestert némi trükkel majd elnyered. – Fonom keresztbe a karom, s helyezem egyik lábamra a testsúlyom. - Naiv, édes kislány… - Rázom a fejem. - Miért segítenél pont nekem? – Emelkedik meg egyik szemöldököm. Mosoly húzódik a számra. Könyvtár, jó vicc. - Inkább kezd ott, ahova bemehetsz. Látod… - Emelem meg egyik kezem gesztikulálva, amíg a másik még mellkasom előtt maradt. - Ez a gond veled, nem vagy alázattal a mágia iránt. – Teszem vissza a kezem, s rázom a fejem.
Nagyon gyorsan kiderült, hogy ha versenyt kellene futni ezzel a nővel, ő győzne. Olyan sebesen vágott át a szobám és kapta el a karomat, hogy a felocsúdás pillanatában már csak egy halk nyögés szorult ki a tüdőmből. Erős is, csodás. - Miért hazudnék? – kérdeztem vissza végül, állva a tekintetét. Az igazat mondtam, nincs rejtegetnivalóm, így bármennyire is erőszakoskodik velem, nem fogok neki több választ nyújtani, mint amennyi van. – Légy szíves engedj el – szólítottam fel szép szavakkal a nőt, mire válaszul oldalra rántva a kezemet eresztett el ujjai fogásából. Még egy ideig dörzsölgettem a bőrömet a támadás emlékeit, mielőtt válaszoltam volna neki. - Tanulni jöttem ide, hogy fejlesszem a mágiámat – hátráltam néhány lépést tőle, hogy még véletlenül se tudjon megismétlődni ez a kínos szituáció kettőnk között, mint ami most lement. – Kik azok a kékek? – kérdeztem vissza értetlen arckifejezéssel. Milyen kékekről beszél ez itt. Rögtön a fogadóban lévő táblás játékok jutottak eszembe róla, és időben fogtam vissza magam azon kérdés feltevésétől, miszerint vannak-e pirosak is. – Én csak egy egyszerű lány vagyok Nulportból, annak is az egyik semmilyen kocsmájából. – feleltem neki, végre kihúzva magamat. – De látom, neked több félnivalód van emiatt az átok miatt, különben nem ugrottál volna a torkomra. Ha nem akarod elmondani nem muszáj, bár én voltam a naiv ezek után, hogy gondoltam felajánlom a segítségemet neked még ezek – mutatok a karomra az ujjammal, ahol még mindig látszódott a fogásának nyomai -, után is, és kikutatni valami megoldást, már ha lehet rá. De persze csak akkor, ha végre kijutok ebből az istenverte szobából, és beléphetek probléma nélkül a torony könyvtárába – panaszkodtam akaratlanul is a nőnek. Tényleg sokat fecsegek, mint mondják. Ideje lenne elkezdeni elnyomni bennem ezt a képességet, még mielőtt olyanokat is elfecsegek, amiket nem szabadna.
Felült, így jobban tudtam a szemeibe nézni. Sajátomra ügyelnem kellett, hiszen eddig csak az átkomról tud, nem leplezhetem le még a Vivern létemet is. Ám tekintettem tüzelt, és szinte már azzal meg tudtam volna ölni. Hebeget, s habogott. Helyes, félj csak! Arcára ült, egy ártatlan „én nem tettem semmit, ártatlan kislány vagyok” kifejezést, amitől még idegesebb lettem. - Tudod mi az a Betegség idézés? Még egyszer nem felelsz a kérdésemre, és megtudod. – Mondom neki, ám ekkor nekem vágja. „Te vagy az átkozott”. - Az istenekre! – Szitkozódtam, és még egy lépést tettem. Félelem, s harag dőlt bennem. Kiugrott az ágyból, s az asztal felé megy, s már nem bírok a lábaimnak parancsolni. Oda érek, és ha nem tér ki, megragadom a kezét, és megszorítom. Válaszol végül, és én csak idegesen méreget végig. - És ezt miért higgyem el neked kislány? – Ha nem tért ki, még fogom a kezét, s közelemben van, s arcába suttogom egészen halkan. Itt elengedtem egy eltaszító mozdulattal, ha engedte kezeit elkapni, s megfordultam, a hajamba túrtam, és arcomba temettem a kezem. Szavaira visszapillantottam. Már rá vágnám, hogy nem szabad, és fogja be, ám kissé sikerült magamat lenyugtatnom. - Majd azt hiszed, elmondom neked? – Nevettem fel kínomban. - Kislány, kislány.. Thora. – Nevezem végre a nevén, mert most eszembe is jutott. Elbiccentem a fejem, s még egyszer végig mértem. Távolabb vagyok, így ismét tettem pár lépést előre. - Mit keresel itt? Kit szolgálsz? Tán a kékeket? – Kérdezem feledtebb sem kedves arccal, s hanggal.
~ Mondd meg neki, díszes sarlójával vágjon le… ~ Tényleg halálra untam magam. Ott egy apró repedés a plafonon, és nem tudom levenni a szemeimet róla ~ Kakukkfű, zsálya, rozmaring és páfrány… ~ Itt se takarítanak ahogy nézem. A pók a sarokban már egy egész kolóniát alakított ki magának, csoda, hogy nem kezdett hódító háborúba. Ennyi fővel számláló hadsereggel már leigázhatnának egy egész várost is. ~ Emlékezz rám, ki ott lakik… ~ Melegem van. Izzadok. Itt levegő sincs, mindjárt megfulladok. ~ Hogy ő volt egyszer az igaz szerelmem… Kivágódott az ajtó, én meg ijedtemben felültem és mereven bámultam az éppen berontott nőre. Némán pislogtam rá ahogy rám förmedt, hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, csak hebegni-habogni kezdtem. – Én… izé… én… hogy mi van? – kérdeztem vissza őszintén. Tátott szájjal bámultam őt, és szerintem bőven lerítt az arcomról, hogy nemhogy fogalmam sincs miről beszél, de azt sem tudom, hogy kicsoda ez a nő. Még mindig nyitott szájjal, de már szűkült szemekkel meredtem rá, aztán végre eszembe jutott. - Te vagy az átkozott – bukott ki belőlem hirtelen, amit abban a pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna kinyögnöm, főleg ezután a belépő után. Rögvest kiugrottam az ágyból és a szépítkező asztalkához somfordáltam, valami védelmi erőd után kutatva. Na ezt sikeresen elrontottam. – Senkinek se mondtam el. – válaszoltam végül, mire rendesen végiggondoltam a szavait és a kérdéseit, és a legutolsó tűnt az egyetlen megválaszolhatónak. – Sőt, igazából el is felejtettem szinte rögtön utána – húztam végül el a számat. Nem tudtam mi lesz a következménye ezeknek a szavaknak, de hazudni felesleg lenne itt és most. Tulajdonképpen már úgyis mindegy volt. – Ha szabad kérdeznem… - erősen fontolgattam, hogy felmerjem e tenni. De hát az utóbbi időszakban nem arról lettem híres, hogy kerülném a veszélyeket, így be is fejeztem a kérdést. – Mitől lettél az? Meg mi a tárgya?
Az ünnepség nem hagyott bennem mély nyomokat. Az éjjel elkaptam egy tanonc fiúcskát, akinek majdnem sikerült kielégíteni engem. Hmm, majd legközelebb. Neki is ezekkel a szavakkal búcsúztam és tértem nyugovóra. Ez már egy pár napja volt, ám gondolataim nem nyugodtak. Mint egy háborgó tenger, úgy viselkedtek az elmémbe, aminek az eredménye a könyvtárban töltött napok lettek. Fénymágia után jártam, s habár eléggé alaposan tanulmányoztam annak idején, valamit akkor is sikerült eltörölni az agyamnak, miket nem tartottam fontosnak. Talán ez a lány a kulcsa mindennek? Ám nem sokáig, ha előtte felnyársaltat engem a tanács tagjaival. Ujjaim a sorok között futtatom, s felfigyeltem valamire. „Azonosítás a varázslattal felfedezhető a célszemély bármely betegsége, legyen szó természetesről vagy átokból, rontásból származóról.” Ahogyan ezt elolvastam, rögtön tudatosodott bennem. - Tudja! – Mondtam hangosan, amire természetesen egy határozott pisszenést kaptam. Nem tétlenkedtem, s azonnal sebes, s haragos léptekkel kerestem fel a leányt a temérdek háló között.
Mire végre megtudtam merre is van kérdés nélkül rontottam be a szobába, s szinte rá törtem vérben forgó szemekkel. - Szóval a kislány, ki ide jött alsó röcsögéről, most egy magam fajtával akar szórakozni? – Kérdeztem, s magam mögött becsuktam az ajtót. - Nem félted a nyamvadt kis, szánalmas életed mond?! – Fonom keresztbe a karom, hogy ne ugorjak rá, s folytam meg egyből. Távolság még volt közöttünk, hiszen ő az ágyon volt, s én pedig az ajtóban álltam. - Egy csettintésembe kerül az életed. Kinek beszéltél rólam? – Kérdeztem, tettem egyetlen egy lépést felé. Nem ölhetem meg, a mester biztosan keresné. Á, talán azt hinnék, hogy csak meggondolta magát.
Már legalább két napja jártam a torony falait türelmetlenül várva Ezaras Azildor visszajövetelét. Mivel hivatalosan nem kiáltott ki tanítványának, így sok helyre nem tudtam az engedélye nélkül menni, a tornyot persze nem hagyhattam el miután lezárták a kívülállók előtt a kapukat, de még a nagykönyvtárban is visszafordítottak az ajtóból, hogy idegenek belépni tilos. Tulajdonképpen az egész napomat a vendéghálóban történő küszködéssel és szenvedéssel töltöttem el, amit néha egy-egy jólelkű tanonc vagy éppen idősebb mágus törte meg, akikkel a barangolásaim alatt futottam össze és volt kedvük beszélgetésbe elegyedni. Figyelmeztettek, hogy Ezarassal nem lesz könnyű dolgom, és hogy ne nagyon mondjam neki a macskák iránti undoromat, különben végleg elvágom előtte magam az idők végezetéig, mert hogy biztosak benne, hogy örökké fog élni, főleg ezzel a stílussal, amivel a mindennapi életüket színesíti. Ránéztem a fal mentén kiaggatott hatalmas órára. Hármat mutatott, vagyis már lassan öt órája gubbasztottam a szobában. Sőt, kijelenthettük, hogy lassan fél napja az ágyról való lefolyással szórakoztattam magam. Az egyetlen könyvet, amit az ágy melletti kis asztalon találtam, már egyszer átolvastam, de annyira unalmas volt, hogy minden alkalommal amikor rávettem magamat, hogy most tényleg minden szavát elolvasom, egyszerűen bealudtam rajta. Csillagpózban feküdtem az ágyon háton fekve, és a plafont bámultam, hogy ne őrüljek bele a magányba. A lezáró dalt dúdoltam az ünnepségről. Azóta a fejemben kongott, és nem tudtam elfelejteni, annyira szép volt. Kintről mindig hatalmas csendesség kúszott be a szobába, így egyedül a hangomat hallottam, és a dallamot, amit énekeltem. De ezt a csendet most egyszer csak emberi lábak csörtetése törte meg.
