Vendég háló

Tulveron Krónikái :: El' Alora :: Mágus tornyok :: Hálókörletek

“Kettesben

Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire másképp, másként látta azt a világot, amiben jelenleg léteznünk kell, amiben ülünk. Máshogy azokat is, akik lakják, pedig azok nem mind emberek, sőt, mi több, nem feltétlen azok, csak éppen rettentő sok helyre értek el. Nem csak minket tolnak le a térképről, de ez most a mi mesénk. Az embereket pedig most el kell viselnie, segítséget kell kérnie vagy épp elfogadni azt. Nem egyszerű, sok-sok év után nem, akkor se, ha előtte semleges lett volna velük a viszonya. Éppen ezért én türelmes vagyok, vagy akár hallgatom azt, ha panaszolni akarok róluk valamit, vagy épp dühösen beszélni. De nem teszi.
- Tudom. De az idő alatt sok minden változik és most ezt kell tenni – nem sajnálom, mert nekem nem az volt idefent a kedvenc elfoglaltságom, hogy öljem őket. Nem mondom, hogy nem zavar, bosszant és fáj amit velünk tesznek, egyszerűen azonban ahogy új és még újabb helyeket látok, el kell hinnem, csak egyszerűen olyan szaporák, mint mi sosem és sehol nem marad hely nekik, sok nem. Hatalmas városok, falvak és nem csoda, ha a tengerig kell menniük, mert sok embert etetni is kell. Olyan, mint amikor rátelepszik valami a korallra és az folyamatosan csak fogy és fogy.
- Nő ,aki hajad fonja? Pedig azt hittem te csinálod – érintem meg a haját, csak futólag és finoman. A sajátommal én bánok már. Az elején még nekem is segítettek, először csak rövidebbre nyírni, majd feljebb ritkásabbra, mikor hogy. Szép lassan eltanultam, vérzés és vágásmentesen kiborotválni a foltokat vagy egyszerűen csak formát adni neki. Bár kevésbé törődök vele, mint amennyire a nők, még mindig ápoltabb, mint a legtöbbnek, akiknek még élősködőkkel is tele. Nemhiába, a tenger az erre tökéletes.
- Előbb, bizony. A legtöbb nemhogy nem gonosz, jó sem, csak egyszerűen túl akar élni. Van, aki akkor ad, ha neki már nincs, van, akinek minden megvan és azt is sajnálja, hogy az ételére nézz. És persze sok, sok, sok hazug, akikkel vigyázni kell – erre majd ráérek később kitérni, egyelőre idebent van, nem ment semerre és nem is látom, hogy tervezi, ami jó, mert nem kell aggódnom. Így lapozhatunk egyelőre arra, amit ő látott és ami felkeltette már akkor az érdeklődésem, amikor emlegették.
- Ó – nyílnak nagyobbra a szemeim, ahogy meséli. Tehát elrepült, vagy mit tett egy olyan helyre, ami nem az élőké, ahol mégis válaszokat kapott. - Szellemvilág. Oda nem mehet el akárki. És nem is lehet. Te mégis hogyan? Aludtál vagy valami más? - figyelem, bár tudom, ha egyszer megrémült, nem kéne felhoznom, de nem tudok máshogy tenni. Érdekel. - Ne félj, itt nem kaphatnak el. Nekik kell majd félni – nem tettem le arról, hogy mik a terveim velük és ha meglesznek valaha. Neveiket, már amelyeket tudom, felvéstem az elmém falaira, olyan mélyen, hogy senki se kaparhatja le. De végül mégsem velük foglalkozom, azt majd később, csak felnevetek.
- Furcsa, igen. Ez egy jó szó rájuk. Nagyon furcsák – és akkor csak egy dologról van szó. Nem ismeri milyenek ha isznak, miket képesek megenni vagy épp csak dolgozni. Neki mégis valamiért az az egy dolog ijesztő és megvetendő, én pedig csak apró vigyorral tartom fel a kezeim, védekezően, hogy nem akartam én összezavarni és azt mondani, akkor most próbáljuk is ki. Ketten. Ó nem, csak kérdések, semmi több.
- Igen! Delfin, csak éppen kicsit jobban szereti a… azt – tekintve, hogy ugye, fizetnek is érte. A kérdésére csak megvakarom a tarkóm, mint aki zavarban van és lazán vonok vállat. Mosoly bujkál ajkaim szélében.
- Sokszor nem, de igen. Én kipróbáltam már, milyen. És nem mondom, hogy soha többé nem fogom megint – engedem le a kezemet. - A legtöbb esetben, idefent sem kell hozzá semmi mély érzelem. Sőt...

“Kettesben

Sajnos felesleges teljesen azon rágódni, hogy mit tehettünk volna még, kinek szólhattunk volna még, mit lett volna, ha maradunk. Nem éri meg. Az idő, ahogyan a tenger mélyén, úgy itt is olyan, hogy nem fordul vissza, ami akkor úgy volt, az is marad. Nem hiszem, hogy ha azt vitatnánk meg újra és újra, könnyebb lenne bármi. Csak még több szomorúság költözne a szemébe, vagy az enyémbe, amikor meglelem, hogy hiányzik valamelyest az otthonom. Talán most már az lenne csak a feladatom, hogy annyi utódot nemzzek, amennyit csak lehet, nem pedig a partot járnám. Akkor ez a hely hiányozna. Furcsa dolog ez.
- Igen, azt láttam – a mosolya ugyan nem az igazi még, de nem szólom meg. Én is csinálom, inkább azért, hogy lássa, milyennek is kell majd lennie. Akkor lesz jó, akkor tud majd elbújni mindenki figyelő tekintete elől, hiszen a mosolygó ember senkinek sem feltűnő és gyanús. A jeleink még idebent a szobában se kerülnek elő, mert lehet a fal mögül valaki figyel, meg mert gyakorolnia kell. Most nincs itt a férfi, csak én. - És tudom, hogy te nem bízol bennük. Sosem. Én se mindenkiben – hiszen akkor balga lennék még mindig. Ó, igen, az elején elhittem én mindent, vagy éppen tettem, mert azt mondták és meg is leckéztettek a tudatlanságért. Átvertek, ellopták a kincseket, elvertek vagy épp meg is akartak ölni, amikor kiderült valami. Azonban az idő alatt megtanultam az ő jeleiket, amiket nem kézzel alkotnak. Van, akinek az arca, a teste vagy a szavai mondja el, hogy éppen nem kell hinni neki. Van, akinek semmit sem szabad. Figyelni kell.
- Azonban az, hogy veled kedves, nem jelent semmit. Velem nem kell annak lennie, hiszen idejöttem, hogy nem szabad és nem örült nekem. Az emberek ilyenek. Míg mással kedves, van, akivel nem, pedig egy kupacban vannak. Jobb inkább figyelni és kivárni, hogy érdemes-e rá – ez nem kioktatás és nem is tiltakozás a részemről, inkább csak megmagyaráztam, hogy miért is nem voltam olyan a varázslóval, mint vele. Már tudom, hogy neki és nekem se árt, a többieknek sem, viszont az elején erről fogalmam sem volt.
- Kedvesebb leszek – bólintok végül, hogy figyelni fogok erre. Nem mondom, hogy teljesen, de nem akarok majd kardot rántani és megütni, az meg jó. A kérdést után figyelek rá, hogy mi is van itt és miért, majd a homlokom ráncolom. Egy másik helyre és nem ez a világ? De hát… olyannak nem kellene lennie és mégis van?
- Milyen másik hely, világ? Mi volt ott? - az, hogy hogyan varázsolnak, meg hasonlók, ha elmondaná, nem tudnám megfejteni a szavakat, nem fontosak. Azokat visszapasszolja hozzám és most én mondok olyat, amit eddig nem ismert. Na igen, ez az élet egyik olyan oldala, amiről csak itt, zárt ajtó mögött illik beszélni.
- Érdekes hát. Annyira, hogy mondom, fizetnek érte. Valaki abból él, hogy a saját testét adja másoknak, azok meg… csináljanak amit akarnak. Van ilyen máshogy is, aki harcol, lop vagy csak beszél, én olyat már csináltam. Az is jó mulatság – vigyorodom el, mielőtt jobban belemegyek. Nem akad ki, csak talán kissé, ahogy kirészletezem, amennyire tudom. Végül talán erősre sikerül, mert úgy pattan fel, mintha muszáj lenne. Értetlenül pislogok fel rá.
- Kipróbálni, egyszer, milyen. Valakivel. Nem most és nem itt – talán ez a gond? Azt hiszi, hogy én itt és most? Ha arra kérne, megtenném, elvégre, nem az én szavam dönt. - Kipróbálni mindent, milyen emberként, így értettem. Abban ez is van – nem mozdulok, mert a végén tényleg azt hiszi, nekem most csak azon jár az eszem.

“Kettesben

Bólintok egyet, megerősítve, hogy már ez a helyes formája a szónak. Ha a férfi szerint is hamar tanulunk, azért egy-egy szó még nem a világ. Rengeteg van és még annál is több, ahogy a nyelvek keverednek, vagy csak azok sokasága ugye. Nekem nincs sok tudásom, nem vagyok a mestere, elég az, amire jutottam, egyelőre. Vélhetően azt se érti, hogy mit akarok az ággyal, így rövid mosoly utána bökök is a bútor felé.
- Amivel megtömik, abba belemehetnek ilyen kicsi bogarak és viszket – pontosítok, hogy hogyan is képzelje ezt az egészet el. Azoknak jó ott, nekünk meg elvileg az ágyban, csak ha utána lekaparom a bőröm, semmi értelme. Talán ha több időt lesz itt, majd ő is megtudja ezeket, addig pedig van még mit bőven megvitatnunk. Azzal nem tudunk mit tenni, hogy a többiek nem azt látják, amit mi. Ahogy mi. Hiába szónokolt volna valamelyikünk, a népünk makacs és hajthatatlan, ha valamit úgy akar a királynő, ahogy, az nem változhat. Ezért is kaptuk az egyik legsúlyosabb büntetést, amit csak lehetett. Elvehették volna az életünket, igen, azonban az végleges és utána nincs semmi. Az, hogy élünk, de nem térhetünk haza, már rosszabb, hosszabb és jobban kínoz.
- Én is. De megtettük amit lehetett, ha abból nem értettek, már nem fognak másból – vagyis igen, ha odavesznek valami miatt vagy őket is elviszik. Akkor már késő lesz, de gondolataik között ott leszünk mi, azok, akik inkább fellázadtak, de elmentek, megpróbálnak tenni valamit ez ellen. Lenia-nak egészen más a meglátása a fenti léttel szemben, ő máshogy áll az emberekhez. Ez azonban nem jelenti azt, nem változhat. Ha majd látja, érzi, tapasztalja, hogy milyenek, később. Ha pedig akkor sem, akkor legalább már tudja, miért érez így. Bár neki még minden annyira új, hogy el se tudom képzelni, mekkora sokk lehet.
- Hmm? - pillantok felé, amikor felhozza a mágust. Úgy vigyorgok felé, mint aki éppen most bukott le valamivel, vagy épp csak hogy hazudott. Nos, igen. - Lehet. De én nem ismerem, ez mindig ilyen. Valamit varázsolt is, amitől a hideg rázott ki, persze, hogy az voltam. Majd… igyekszem – meglátom én még milyen fajta, de ha jól bánik vele, akkor semmi baj nem lesz. - Tanít neked valamit? - kérdezek vissza, ahogy hátradőlve támaszkodom meg a kezeimen. Úgy néz ki, most én tanítok neki valamit. Ha nem ő lenne, hanem valami asszony, az belepirulna ezekbe a dolgokba, neki azonban új és nos, csak a fajunk formáit ismeri. Bólogatok hát.
- Az bizony. Annyira, hogy pénzt is adnak érte, hogy csinálhassák – van, aki ebből él, van aki pedig azért él, hogy erre költsön. Ez valahogy állandóan előjön. Harc, veszteség, nyernek valamit, vagy csak mert új hónap virradt ránk, csinálni kell. - Eléggé. Hogy is mondjam – rágom meg a szavakat, majd felé fordítom a fejem. - Sokkal kellemesebb. Hol gyors, hol lassú, de kellemesen bizsereg – nem ismerem persze minden formáját, így azokat se, ahol van fájdalom. Annyi biztos, amit tudok és amit ugye éreztem. - Kipróbáltam még régen. Te is ki akarod? - persze nem velem, lehet a mesterrel vagy bárkivel? Ha már érdeklődik, biztos van oka.

“Kettesben

Nem erőltetem a szavakat a szoba felé menet, úgyis leköt az, hogy megnézzem magamnak a helyet jobban, már amennyit innen látok. Érdekes, nagy, de még mindig valahol ráz tőle a hideg, bizsereg a bőröm. Bizonyára a mágia, arra valahogy nem érzékeny vagyok, hanem nem is tudom mi. Fura? Lehetséges. Nem is keresem magamban a szavakat, mert felesleges, nem azért vagyok itt, hogy rájöjjek, mi zavar picit ezen a helyen. Megállok végül, ahogy Lenia is és az ajtóra pillantok, majd a kezére.
- Kulcs. Az kulcs – nem nevetem ki, egyszerűen csak elmondom mi a helyes szó. Némelyek nagyon nehezek, sokba beletörik az én nyelvem is, főleg amikor mondatokat alkotok, de olyankor külhoninak meg messzinek tűnök, nem annak, ami. - Vagy ládika, vannak ennél kisebbek is. Azt alig lehet megfogni – magyarázom, mert amúgy jól tudja. Elfordul és nyílik, előtte pedig lezár valamit. Most egy ajtót, amin belépve nézek körbe. Egyszerű, arra, amire kell, nagyon is jó szoba ez, több nem kell bele. Körbefordulok, míg végül vissza felé, amint becsukja az ajtót és magunk maradunk. Fejben már elgondoltam, hogy idebent lehet jeleket használni, kezem azonban nem mozdul a hallottakra. Az igaz, hogy gyakorolni kell, hogy könnyebb legyen később és ne kelljen némának lenni odakint.
- Rendben, akkor legyen a beszéd – hátha tanul valami újat ma is, mint én majd akkor, amikor olvasni vagy mást próbálok majd. Azt itt nem fogunk, ellenben az ágyhoz lépdelve ülök le rá és fordulok felé. Lábamat kényelmesen vetem keresztbe a másikon, míg rugózok kicsit ültömben.
- Tényleg az és nem látom bogarasnak. Szép – hagyom abba a mocorgást, ahogy elhelyezkedik ő is és beszélni kezdünk. Nem a szoba, a hely és semmi más nem fontosabb annál, ami velünk történt. A fejem kezdem el lágyan csóválni, ajkaimon pedig apró mosoly pihen.
- Ne sajnáld, ha én se sajnálom. Hiányzik, mert fog mindig, de nem lehetett mást. Ha maradok vége, így meg ha vége is lesz, akkor se mondhatom, hogy nem tettem semmit, csak néztem – nem úgy, mint a királynő, de őt meg se említem, mert lehet felidegesíti magát rajta. Így továbblépek azon, mert valóban, bennem nincs harag. Magam jöttem, senki, se ő, se a többiek nem kértek tőlem ilyet.
- Mindig ott fogok, még amikor messze is vagyok. Ki más tenné? Gyávák. Szeretek idefent lenni, így pedig hasznos – nem akarom, hogy rosszul érezze magát, amiatt, hogy itt vagyok, vagy más miatt. A többiek nevében, szájával nem beszélhetek, de ők sem éreznek nagyon másképp. Senki sem. A kérdésére a homlokomat ráncolom, mert érdekes, azt hiszem tudom is a választ. Csak hogy hogy jött ide, jó kérdés.
- Nem az hogy nem szabad, nem illik. Szoktak amúgy – kezdek bele, előszedve ami a fejemben van erről. - Ha egyik a másiké, egy a házuk meg az életük. Vagy ha csak… szórakoznak, mert nekik az élvezet is fontos. Csak nem lesz belőle utód. De ha nincs közük egymáshoz, pont emiatt, hogy ne csinálják. Azt hiszem itt az az értékes, akihez nem ér férfi. Mert mindig azokat keresik a haramiák is. Szóval… nekik is fontos a gyerek, de az fontosabb, hogy jót érezzenek inkább. Párosodnak, csak úgy. Érted így? - nagyon sarkalatos a magyarázatom, tudom, de ha nem, akkor majd jönnek a jelek. Egyelőre maradnak a szavak. - Te itt alszol valakivel?