A születésnapom óta annyi sem történt velem, mint addig a dátumig. A napjaim átlagosan, szinte ugyanúgy teltek. Reggeli után gyakorlatok gyakorlatok hátán, ebéd, majd vacsoráig egy-egy olvasmány tanulmányozása. Az estéim viszont szándékosan pihenéssel tellettek. Inorim mester tragédiája után nem nagyon hallottam Ezaras felől, s bár a kíváncsiság hajtott, mi lesz végül a történet vége, nem kutattam fel őt. Hagytam, hogy majd ő maga keressen fel, amikor jónak látja, és ez közel négy hónap után meg is történt. Ha megtudja mennyi tudást szívtam azóta magamba, és mennyi órát töltöttem gyakorlással, biztos büszke lesz rám, és ez nem csak neki lesz egy érdem, hanem saját magam felé is büszkeség, hogy képes vagyok önállóan is dolgozni és elérni az apróbb céljaimat az életben. A ki tudja hanyadik lépcső után rögvest megbánom, hogy a pavilon szépsége elcsábított, és ezt a helyet ajánlottam fel neki az újbóli találkozásra. Körülbelül egy hete fedeztem fel ezt az apró kis ékkövét a szigetnek, és azóta, főként esténként szívesen feljártam ide, hogy a csillagokat nézhessem, mint régen anyával. De akkor az idő enyhe, némely esetben csípőssé vált, és nem volt annyira fullasztó a lépcsőhegy megmászása. Most viszont, kora délután, miután a nap a legmagasabban jár az égen, igen is verejtékezni kezdett a tarkóm a melegben, és nagyon gyorsan rájöttem, hogy az elmúlt hónapokban semmit sem gyakoroltam az állóképességemre, ehelyett a napjaim nagy részét punnyadva töltöttem, és az összes mozgásom a kézmozdulatokra csökkent, amivel előidéztem már megannyi kisebb csodát a szobám négy fala között. Kissé lihegve, kezemet a mellkasomra szorítva lépek fel a legfelső lépcsőfokra. Meg kell állnom néhány másodpercre míg kiszusszanom magam, és visszatér a légzésem a normális kerékvágásba. A balkon és a közepén magasodó pavilon magányosan áll előttem, a kisebb madarakon kívül mást nem találok a társaságomban. A kis asztalkán már messziről szemet szúr néhány könyv és a két pohár üdítőféleség, ahogyan azt Ezaras a levelében is említette. Kezemet végre leengedve a mellkasomról foglalok helyet az egyik kis kőpadon, és elemelve az egyik könyvecskét, olvasgatni kezdem. Nem tudom mennyi idő telik el, de a nap csak alig-alig mozdult el a helyéről, mikor meghallom a nehéz lépteket a lépcső irányából. Lassan fordítom a fejem az érkező személy felé, és a viszontlátás örömére apró mosoly húzódik a szám szélére. És ez a mosoly akkor sem lankad mikor Ezaras, felemelt ujja körül, rózsát sző a fényből. Megemelem kissé az állam felé a hirtelen tudáspróbára, de a kezem ösztönösen nyúl a szirmokat bontó jelenség felé. Tenyeremre fektetem, és óvatosan húzni kezdem magamhoz, miközben a másik kezemet felemelve, én is elmormolom az igét. A másik kezem felett lebegve egy teljesen ugyanolyan rózsa nyílik meg, és ezt a virágot, pedig én nyújtom át a mesternek. - Gyakoroltam – szólalok meg végül.
Azt feltételezhetné a beavatatlan ember fia, hogy a nyár olykor fullasztó melege meglassítja az életet Alorában, azonban ennek éppen az ellentettje igaz. Az év vége előtti hónapokban számolatlan a teendő, a beavatási szertartások szervezésétől kezdve a télire való készülésen át a kíváncsi szülők és gyermekek fogadásáig, akik reményekkel telve utaznak idáig, hogy megtudják; a véletlen megidézett színes pászma tulajdonképpen az ablak üvegén megtört fény, vagy hogy a csemetéjüket nem a káosz erői szállták meg, hanem varázslat, aminek okán az ismeretlen nyelvet gond nélkül megérti. Ez alkalommal is egy ilyen beszélgetéshez és találkozóhoz volt szerencsém, s örvendek, amiért előre figyelmeztettem Thorát a késésre, ugyanis elhúzódó volt a tűzlabdákkal fenyegetőző családfő megnyugtatása. Elementáris mágusok, sohasem adnak okot az unalomra. Végül apró szusszanással, ujjaimat a hasam magasságában összekulcsolva lépkedek fel a magasra forduló lépcsők sorain a balkonhoz, melynek pavilonja egyike kedvelt mentsváraimnak. Kétségkívül meglepett a tanoncom választása, s hogy egyáltalán felfedezte magának a helyet, viszont egy cseppet sem bánom a döntését. Megnyugvással tölt el a magaslati levegő, amely a tenger hűs, sós illatával frissíti a szellememet, virgonc lökéseivel pedig edzi az egyensúlyomat s a jobbra-balra rángatott köpenyem tartósságát. Persze mi tagadás, az utolsó fokok megtétele kisebb szenvedéssel ér fel, de a megérkezés momentumában elém táruló látvány minden fáradalomért kárpótol. A dúsan virágzó növények színekben gazdag pompája és a távolra nyúló égkék tenger hullámzása felüdülés a szememnek, míg a gyümölcsökkel és azok leveivel megrakott kőasztal kínálata édes ígéret az ürességtől kongó gyomromnak. Mégsem veselkedek rögtön neki a könnyed ebédnek vagy foglalok helyet a padok egyikén, hanem a rám várakozó leányhoz sétálva halkan elsuttogok egy számára is ismeretes varázsigét, aminek eredményéül a megemelt ujjaim közé idézek egy karcsú fényrózsát. Aranyló derengésével páratlanul illene a mögöttünk illatozó lugas változatos tündöklésébe, ám én helyettük Thorának szánom a lassacskán szirmait bontó jelenséget. Szavak nélkül nyújtom felé, leheletnyi, szelíd mosolyt engedve a vonásaimra kúszni közben, amint felkeresem a pillantását s egy kicsiny bólintással noszogatom. Reményem, él még benne az obszervatóriumban esett gyakorlás emléke, s ez alkalommal gond nélkül fogja magához ragadni a fény hatalmát.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Júl. 31, 2022 7:11 pm
A pavilon, ami egy terebélyes erkély része, a mágustornyok megannyi rejtett és kevésbé látogatott helyei közé tartozik. Ehhez vélhetően köze van a zegzugos elhelyezkedésének s annak, hogy meglehetősen magasra kell mászni az ütött-kopott lépcsők sorain a látványának és a nyugalmának élvezetéhez. Úgy tartják, hogy itt, a gazdagon virágzó növények, a tengerre való kilátás és az ívekben összekapaszkodó oszlopok ölelésében határozták meg a világ nagyjai az öt kulcs legendájából ismeretes, állítólagos varázsige öt szakaszát.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Azt feltételezhetné a beavatatlan ember fia, hogy a nyár olykor fullasztó melege meglassítja az életet Alorában, azonban ennek éppen az ellentettje igaz. Az év vége előtti hónapokban számolatlan a teendő, a beavatási szertartások szervezésétől kezdve a télire való készülésen át a kíváncsi szülők és gyermekek fogadásáig, akik reményekkel telve utaznak idáig, hogy megtudják; a véletlen megidézett színes pászma tulajdonképpen az ablak üvegén megtört fény, vagy hogy a csemetéjüket nem a káosz erői szállták meg, hanem varázslat, aminek okán az ismeretlen nyelvet gond nélkül megérti. Ez alkalommal is egy ilyen beszélgetéshez és találkozóhoz volt szerencsém, s örvendek, amiért előre figyelmeztettem Thorát a késésre, ugyanis elhúzódó volt a tűzlabdákkal fenyegetőző családfő megnyugtatása. Elementáris mágusok, sohasem adnak okot az unalomra.
