Thalyron Birodalom, Nodriak Vreserian és a Karmazsin erdőség határán, délen fekvő város volt. A mágusháborúk alatt a nagy része megsemmisült, így később egyszerű településként funkcionált tovább addig, amíg a Karmazsin erdei elfek közé be nem épültek Qerilyan Birodalom hű "fülesei". A harcedzett, mágiát uraló elfek hatalmas pusztítást végeztek, amit Nodriak már nem bírt el.
Születési idő
981. forróság hava 14. napján (41 éves)
Családi állapot
Nőtlen vagy egyedülálló... Inkább ez utóbbit preferálja, ha mindenáron plecsnit akarnak nyomni a homlokára, hiszen nem kizárólag a nők bájaira támaszkodik.
Családom
Ha Rilrion Eadun Ferdpegrimet kérdezed, ódákat fog zengeni megboldogult édesanyjáról, a gyönyörűséges Girielről, kinek hamvasszőke haját ugyan nem örökölte, ám tündöklő pillantását sokak elmondása alapján egyértelműen. Csakúgy a szörnyekkel való csatározásban elesett apjáról, a hős Berionról, aki a Gindra folyó torkolatánál utolsó leheletével emígy szólott; pusztuljon az összes sárkányvérű szukafattya, hogy az istenek sújtanák őket véget nem érő szorulással... Értekezne ő az elveszett húgairól, Nessáról és Helanáról is, a család nevének elfeledettségéről és mindennemű sérelemről, melynek korrekciója az ő vállát húzza. Ellenben, ha szerencséd volna Ahronitot megérdeklődni, egyszerű hallgatással felelne.
Foglalkozás
A köznép előtt felvágott nyelvű bárd, aki nem hallott még a szemérmességről, mellékállásban viszont a Vörös kígyók kéme, informátora.
Klánom
Vörös kígyók
Vivern
Tanonc (mágus)
Bárd
Joey Batey
Ahronit
Karakterem képessége
Úgy tartják, hogy az istenek senkit sem ruháznak fel afféle képességgel, mely ne volna illő a személyiségükhöz. Gyakran már pólyás korban meg lehet jósolni egy vivern fajtáját, hisz úgy tartják, a tűzokádók nyugtalan, csillapíthatatlan és meglehetősen lármás dedek, a jégfúvók békések és nyugalmasak, míg a méregfúvók… a mérgek és a gázok hasonlatába inkább nem bocsátkoznék. Arról ugyan már nincsenek emlékeim, milyen voltam kisgyermekként, azonban a tűz tajtékzása és hevessége egyáltalán nem áll tőlem távol. Habár hosszú idő elteltével azt is megtanultam, mikor és miként szükséges őrlángon égni, de csakugyan égetni.
Azt mondják például, a jó harcos két dologról ismerszik; egyrészt tudja, hogyan kell forgatnia a választott fegyverét, másrészt felismeri, mikor kell használnia vagy épp félretennie azt. A klasszikus fegyverforgatást tekintve egyik vonásnak sem volnék emelt főjű birtoklója, a tavernákban kirobbanó bunyók általában nem igénylenek sem bölcsességet, sem hozzáértést… Azonban a szavak pengéjét már sokkal körültekintőbben és gyakorlottabban forgatom.
Egyesek szerint nem tudom, mikor kellene lakatot tenni a számra, mások szerint kellemetlenül sokat fecsegek, ám mindez nem több mint a beszűkült világnézetük. Hisz ki is venne komolyan egy szószátyár félkegyelműt? Ki is gondolhatná, hogy az ostoba fattyának elrebegett vallomásai valójában értő és figyelő fülekre találnak, afféle elme érdeklődésére, mely képes összeadni az egyet a kettővel? Nos, barátaim, higgyétek ha mondom, széles e világban kevesen alkalmasak eme szummáció elvégzésére...
Pedig számunkra a harc és a beszéd között nincsen különbség.
- Az időszámításunk szerinti kilencedik század művészetére a meglehetősen nyers formák és az eklekticizmus volt jellemző. Jóllehet, a század pirkadatából igen csak kevés alkotás maradt fenn a sárkányvérűek pusztítása révén – a pódiumon pöffeszkedő vénember szavai tompa háttérzajként szolgálnak a legújabb költeményem mellé, melyhez alapanyagot a fráter sosem átall bőséggel és szégyentelenül biztosítani. Hmmm, mi is rímelne még arra, hogy pusztítása? Az ostoba emberek sújtása? Okoskodása? - Mint azt tudják, a fajtájuk meglehetősen sokat tett a világ visszaeséséhez – eltűnődve emelem fel rá a tekintetemet a pergamenről, s miközben az arcomat simítgatom az írótoll puhábbik felével, óhatatlanul elrévednek a gondolataim a rímfaragásról afféle vidékekre, amelyeken már számtalanszor végigrágtam magamat. De tehetek én róla, hogy a kedvenc témája a fajtám pocskondiázása? Ugyan még csak egy éve koptatom az akadémia padjait, azonban ezt megelőzően már két éve próbáltam boldogulni az emberek birodalmában, mihelyst a Vörös kígyók viszont látást intettek nekem. Még mindig emlékszem a zavarodottságra, amit a hirtelen szabadság okozott, elvégre az addigi életem jelentős részét velük töltöttem és a felkészüléssel arra, amiről elképzelésem sem lehetett. Persze persze, tudja az árván maradt vivern fia, hogy az otthonáért valamiként küzdeni szükséges, de a távolság csodákra képes; elnyomja a gyűlölködő hangokat és a mélyre nyúló ignorációt, melyben komplett generációkat neveltek ki az emberek. Fogalmam sem volt arról, mit akar jelenteni a „tapasztalatot követő valódi elköteleződés” kifejezése, ám két év után az utcán és egy év után az akadémián elkezdtem kapiskálni, miről hadováltak a rangidősek. Amíg nem szembesülünk a mindennapokat átszövő haraggal és megvetéssel, legfeljebb bosszúsak lehetünk, legfeljebb halovány fingalatnyi elképzelésünk lehet arról, miért lobog láng a legelkötelezettebb harcosaink szemében. Mikor az akadémián plántálják a nebulók fejébe a gyűlöletet? Elragad minket a haragvással teljes igazságérzet. Eleinte legalábbis így éreztem, felháborodott és mérges voltam, gyűlölni akartam minden embert, ám ha így tennénk, nem lennénk éppen olyanok, mint ők maguk? Ahh! Megvan a rím! A visszatérő is megteszi...
A kultúra halála nem a sárkányvérűek pusztítása Hanem az ostoba emberek Oktalan hablatyolása.
Apró mosollyal satírozom ki a pergamenre vetett sületlenséget, mielőtt visszakanyarodnának a gondolataim a világ egyenlőtlenségére. A professzor legkedvesebb témája a vivernek iránti utálat, a rémmesék és kitalációk fellegvára nyugszik a koponyájában, s olykor nem tudom eldönteni, valóban elhiszi-e, amit mond, vagy az őt pénzelők rendkívül bőségesen megfizetik az igyekezetéért? Erre is magamtól kellett rádöbbennem. Megtaníthattak odahaza arra, hogyan szükséges hazudni, miként kell elnyomni magunkban a vágyat, hogy minden szépért és ragyogóért álmélkodva forduljunk utána, vagy hogy véletlenül se szóljuk el magunkat a kitalált énünkkel kapcsolatban. Arról azonban nem szólt a fáma, hogy a köznép haragját politikai indíttatásokból táplálják olyan eltökélten. Persze, hogy nem, hiszen az kérdéseket vetne fel a saját küzdelmünkkel kapcsolatban. - Ferdpegrim, maga mit somolyog ott az orra alatt? Úgy gondolja, akad bármi szellemes a sárkányvérűek pusztításán? - próbálnám válaszra nyitni a számat, de az öreg már belelendült. - Azon, hogy megannyi törpe hazáját pusztították el és azóta is kergetik felénk a túlvilági démonjaikat? Vagy, hogy mindez nem volt elég, még a megboldogult Hagen Crara több művészeti stílust ötvöző műalkotásait is eltörölték a föld színéről? Megmosolyogná azt is, ha itt ma nem okulnánk semmiről, amennyiben teret engedtünk volna a vandalizmusuknak? Válaszoljon csak, Ferdpegrim, érdekel itt mindnyájónkat a véleménye – elegánsan int felém a kezével, és amennyiben nem ismerném a belém vert szabályokat a látszat megkérdőjelezhetetlen fenntartásáról a túlélés érdekében, bizony elnevetném magamat. Jóízűen, s ha igazán aljas volnék, olyan formán, amikor a hahotázónak méterekre még a nyála is fröcsög tőle. Szívesen elmondanám én a véleményemet... Azonban nem teszem, ellenben elsápadást mímelve emelem magam elé a kezeimet megadóan. - Ugyan, professzor, egyáltalán nem mosolyogtam én semmit. Ilyen az arcom, tudja, mit tehetnék én a genetikámmal kapcsolatban? - vonom meg a vállaimat. - Félre ne értsen. Véleményem szerint rendkívül fontos a kultúránk megőrzése és megvédése. Méghozzá bármi áron – bólintok felé elköteleződéssel, mit a változatosság kedvéért közel sem kell megjátszanom. Az ilyen alkalmakkor egyáltalán nem tűnik nehéznek a döntés a küzdelem mellett. Ilyenkor közel sem nehéz igennel felelni a Vörös kígyóknak és elköteleződni feléjük.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures