Fajok

Tulveron Krónikái :: Karakteralkotáshoz

Az elfek Tulveron legősibb faja, ennélfogva bátran ki lehet jelenteni, hogy az ő kulturájuk a legterebélyesebb. Mióta tudatukra leltek, a környezetük megfigyelésével, megismerésével, kíváncsi felfedezéssel töltik az idejüket. Tőlük származnak az első tekercsek, az első dallamok, az első hangszerek és az első költemények, ezért is nevezik őket a művészet mestereinek. Pedig nem csupán ebben jeleskednek, fegyvereik, harctudásuk is páratlan, egyedi, az emberek emiatt előszeretettel nevezik evilágon túlinak őket. És valahol igazuk is van, az a mély harmónia, amiben a természettel és a mágiával együttélnek egy afféle vonásuk, melyben soha nem fognak párjukra akadni.
Viszont az elfek sem tévedhetetlenek. Hiába szeretik magukat a tökéletes építésznek, művésznek, íjásznak vagy hibátlan társadalommal bírónak nevezni, valójában éppen ez a hatalmas gőgjük az, ami visszaveti őket. Sokszor görcsösen ragaszkodnak az igazukhoz, a többi fajt gyakorta lenézik, és néha el sem tudják képzelni, hogy bármi érdemlegesre képes lehet az, aki nem közülük való. Egyedül az emberekkel és a najádokkal igyekeznek összedolgozni, ám előbbivel sem feltétlen a lenyűgözöttségük, hanem a kérészéltűek botrányos terjeszkedése miatt. Kizárólag a tenger gyermekei azok, akiknek azért segítenek, mert méltónak tartják őket a figyelmükre.

Az elfek büszke, kifinomult nép, akik hosszú ideig uralták Tulveron földjeit, lélegzetelállító erdeit. Egykoron még nem tett különbséget senki sem közöttük, azonban a többi faj, s főként az emberek felbukkanásával, terjeszkedésével kettévált a népük. Egyik oldalról maradtak az erdei, vad elfek, akik a mai Täwaren városát és Silmë erdejét lakják. Ők azok, akik rendkívüli, mély érzésekkel védik a fajtájuk örökségét, az egyeduralkodásukat és a hagyományaik érintetlenségét, éppen ezért, ha bárki megközelíti a határaikat, nyílvesszővel köszöntik; elébb a láb elé, majd egyenesen a koponyába, ha a hívatlan vendég nem tántorodna. Agresszívek és drasztikusak, ellenben ők még emlékeznek arra, hogy honnét jöttek.
A másik oldalról megjelentek a nemes elfek, akik úgy vélték, a változásokhoz nekik is alkalmazkodniuk kell, hogy tovább bővíthessék végtelen bölcsességüket, ezért asszimilálódtak az emberi társadalmakba, beengedték őket lélegzetelállító városaikba és megtanultak velük együtt élni. A nemes elfek nem feltétlen rangosak, ez pusztán a csoportjuk neve, azonban egykori birodalmaikban mind a mai napig ők az urak.

Élethosszuk: az elfek a leghosszabb éltűek, 400-550 évig is elélhetnek, és szinte egyáltalán nem öregszenek. A zömük legfeljebb 30 évesnek tűnik emberi léptékben számolva, és az utolsó éveikben sem válik drasztikussá az öregedésük, avagy nem látszanak többnek, mint 40 év. Az életük alkonyát mindegyik elf megérzi, és olyankor egyszerűen elvonulnak az erdeikbe örök nyugovóra térni. Állítólag föld alatti kegyhelyeken békélnek meg, s válnak kortalan szobrokká.

Jellemző kasztok: szinte bármelyik kaszt, kivéve: barbár, sámán

Az elfek legerősebb képessége, bármily' furcsán is hangozzék, az intelligenciájuk és bölcsességük. Hihetetlen tudással bírnak, mely afféle rálátást enged nekik a világra, mellyel senki más nem rendelkezik. Ezért is hisznek sokan Avourel jóslataiban, elvégre a világ mozgatórugóinak alapos ismeretével miért is ne lehetne előrevetíteni bizonyos eseményeket? Persze az elfek nem jósok, nem rendelkeznek efféle hatalommal, de tény, komoly pontossággal és precizitással képesek belátni egyes eseményeket és megsaccolni belőlük a várható történéseket. Éppen emiatt olyan jó harcosok, vagy ezért diktálják ők a divatot mind az öltözködésben, mind a művészetben.
Éles eszük mellett a hallásuk és a látásuk is kiélezett, fejlett. A sötétben ugyan ez nem segíti őket, azonban elég nagy távokra képesek ellátni, hegyes füleiknek pedig a falak sem jelentenek akadályt, ha szeretnének valamit kihallgatni. Hallásuk legfeljebb 5 méteres körzetben van a segítségükre, ebben az intervallumban viszont még a sutyorgás sem leplezhet előlük semmit.
Mindezeken felül elmondható róluk, hogy kecsességük sem puszta genetika és a karcsú formák illúziója, hanem nesztelen lépteik kiteljesedése. 2 méteres távolságról már nem lehet hallani, ha egy elf elsuhan mellettünk.

Az emberek számítanak a legfiatalabb fajnak Tulveron földjén, és bár a legtöbb népnek a bögyében vannak, ez nem feltétlen az utolsóként történő megjelenésüknek köszönhető, hanem számos előnyüknek, erősségüknek.
Korai történelmükről és térhódításukról sajnos nem akad sok feljegyzés, kizárólag az elfek tekercseiben kapnak említést bosszantó mértékű szaporodásuk és agresszív inváziójuk révén. Számos tudós foglalkozik közöttük ellenben kutatással, ásatásokkal, amelyek minden alkalommal egy lépéssel előrébb viszik az emberiség valódi történetének megismerését. Vagy épp mellékvágányokra, hiszen konszenzus azóta sem született a származásukról. Egyesek szerint az ismert világuk, avagy Tulveron földjén kívülről, a tengereken és óceánokon túlról érkeztek, mások szerint az elfek egy mellékágáról beszélhetünk, ami a beltenyészet miatt korcsosult el, míg a vallásosabbak úgy tartják, egyenesen az istenek küldték őket a világra, hogy a szerteágazó fajok között harmóniát teremtsenek.

Az embereket átlagos jellegzetességekkel leírni lehetetlen, dacára annak, hogy előszeretettel billogozza őket a többi faj az átlagosság fogalmával. Kezdve ott, hogy a közösségük egyáltalán nem olyan összetartó, mint a többi nép esetében, bár az egyedszámuk vonatkozásában ez nem meglepő. Viszont sok tekintetben előnyös, ugyanis az emberek például az elfekkel, vivernekkel, najádokkal stb ellentétben nem hagyják magukat ugyanazoknak a hagyományoknak, rendszereknek élni, mindig újabbat és újabbat eszelnek ki, hogy jobbá tehessék az életüket. Ezért fordulhat elő, hogy miközben sokan már városokba rendeződve boldogulnak, legalább annyian élnek a természetben vándorolva, vagy egyszerűen a törvényeken kívül.
Elmondható róluk, hogy igazán sokrétűek, mind személyiségben, mind küllemben, hiszen az egyedfejlődésük alkalmával sem tettek másról tanúbizonyságot, mint hihetetlen alkalmazkodóképességükről. A sivatagot élő emberek bőre például sötétebb, jobban tűrik a forróságot, és alapvetően magasabbak, az északi fagyba születettek viszont fordítva igazodtak a természethez; világos, fakó bőrrel, alacsonyabb testmagassággal rendelkeznek a felesleges hőleadás elkerülése végett. Persze a többi fajnál is megfigyelhetőek a klímához való igazodás jelei, de nem ilyen egyértelműen vagy következetesen.

Élethosszuk: az emberek általában 60-70 évig élnek, ugyanis életmódjuk közel sem nevezhető egészségesnek. Persze közöttük is akadnak kivételek, a 80-90 évet megélőket egyenesen csodálni szokták és áldottnak nevezni, míg az ennél idősebbeket az istenek kegyeltjének.

Jellemző kasztok: bármelyik kaszt

A sokak által kérészéltűnek nevezett fajt, mint sok egyéb másban, az előnyeikben is szeretik alábecsülni. Egy igazán szívós és erős fajról beszélhetünk pedig, akikre a törpék a magasságuk végett, az orkok a szépségük okán, az elfek a könnyed szaporodásuk révén, míg a najádok és a vivernek a szabados életfelfogásuk miatt pilloghatnak irigyléssel.
A fentebb említett térhódításuk és simulékonyságuk mellett persze elmondható róluk az is, hogy a képességeikben az átlagot képviselik. Noha ez valahol megint csak az alkalmazkodásukat segíti, elvégre kénytelenek az eszükkel és egyéb cselekkel kompenzálni eme gyengeségüket. Nyilván van, akinek ez páratlan mód sikerül, megint mások viszont addig sem jutnak el, hogy értelmesen beszéljék a sokszor sajátnak is fémjelzett közös nyelvet.

Az orkok történelméről még annyit sem lehet tudni, mint az emberekéről, ugyanis ők nem hisznek a föld feltúrásában, és az ott található kétes nyomok értelmezésében. Inkább támaszkodnak a szájhagyomány útján terjedő legendákra és történetekre, amelyek viszont sokat torzultak és pontatlanodtak az évszázadok, évezredek során.
Származásuk regéje szorosan összefügg a hitvilágukkal, ami különféle harcos és egyéb szellemek köré épül. A leghíresebb ork legenda szerint Ashuruk, az orkok legelsője, kit a szellemvilág bocsátott Tulveronra, ádáz csatákat vívott és nyert meg annak érdekében, hogy bebizonyíthassa, a fajtája méltó és érdemes lesz erre a világra. Révén, rettenthetetlen és kérlelhetetlen harcos volt, a halálát követően ő maga is szellemé változott (A nagy szellem), hogy örökkön örökké diadalmas győzelmekbe vezethesse a népét.

Az orkokat még az is kilométerekről képes kiszúrni, aki nem rendelkezik az elfek éleslátásával, ugyanis külső jellemzőik meglehetősen egyediek. Bőrszínük a szürkétől kezdve, a sötétbe hajló, csaknem feketén át a zöld minden árnyalatában képes pompázni, ami egykor az élőhelyük félmjelzője volt, de a keveredéseknek köszönhetően ez már közel sem olyan egyételmű. Akadnak közöttük tömzsik és alacsonyak, magasak és robosztusak, agyarasak és agyar nélküliek. Ez utóbbi például az evolúciójuk egyik kézzelfogható jele; emberi és elf tudósok is egyetértenek abban, hogy pár száz év, netán egy évezred múlva az orkok is alkalmazkodni fognak, és küllemükben igazodnak a többi humanoid fajhoz.
Sokan azért ezt megkérdőjelezik, hiszen társadalmi felépítésükben és élőhelyeikben változatlanul az ősi hagyományaik tükröződnek vissza. Az orkok klánokban élnek, zömével Eviran vidékén és a sivatagos területeken. Kizárólag akkor vándorolnak, amennyiben az előző élőhelyük valamiért már nem elégséges a számukra, de a változásokért nincsenek oda. Ezért is van az, hogy egy kisebb ork törzs inkább választja a biztos pusztulást a területük megvédéséért vívott csatározásukban, minthogy odébb álljanak és keressenek maguknak egy másik klánhelyet.
Az orkok nem rendelkeznek központi uralkodóval, minden klánnak, törzsnek megvan a maga Főnöke, akit az Erő próbájával választanak meg. Röviden a törzs által kiválasztott három legádázabb harcossal kell megküzdenie a vezetői babérokra törő orknak, amennyiben még nincs vezetője a klánnak. Ha az előző vezetőt kérdőjelezi meg valaki vagy szeretné leváltani, akkor értelemszerűen azzal kell megküzdenie a poszt elnyeréséhez. A Nagyfőnök mellett minden törzsben jelen van egy sámán is, aki a szellemekkel való állandó összeköttetést biztosítja.

Élethosszuk: az orkok az életstílusuknál fogva ritkán élnek tovább, mint 50-60 év. Zömével a természetben élnek, avagy ki vannak szolgáltatva az elemek szeszélyeinek, továbbá a mágiától is ódzkodnak, mely sok esetben menthetné meg az életüket. Arról nem is beszélve, hogy állandóak a területi harcaik, és ha nem a territóriumokért küzdenek, akkor meg csak úgy.

Jellemző kasztok: barbár, sámán, alkimista, fejvadász

Az orkok túlzás nélkül a legszívósabb népség. Hihetetlenül erős fizikummal vannak megáldva, mely elengedhetetlen a meglehetősen kiszolgáltatott, vagy éppen hadakozó életstílusuk mellett. Puszta kezükkel is könnyedén képesek végezni az elleneikkel, ám, ha fegyvert ragadnak, akkor a közelharci eszközöket részesítik előnyben, mint például a fejsze, buzogány.
Harcra edzettségük mellett kitűnő szaglással és hallással rendelkeznek. Szimatuk gyakran segíti őket a nyomok felkutatásában, csakúgy a zsákmányuk fellelésében, de például arra is rendkívül érzékenyek, ha a területükre idegen faj vagy egy másik törzs tagja keveredik. Hallásuk hasonló az elfekéhez, bár 5 méteres távolságban nekik már erősen kell koncentrálniuk a suttogó beszéd kiértéséhez.
Gyengeségüket sokan a fejletlen intelligenciájukban határozzák meg és a vadállatias ösztöneikben. Csakugyan sokan vannak közöttük, akiket nem az eszükért szeretnek az anyjaik, de hozzá kell tenni, hogy ehhez az életmódjuk bőséggel hozzátesz. Azok az orkok, akik például alkímiával foglalkoznak, vagyis tudnak legalább olvasni, és még könyveket is forgatnak, jóval intelligensebbek. Durva, domináns és harcias szellemük viszont tény és való, ritkán mellőzi őket.

A törpék Tulveron aprónépe, és mint olyan, számtalan kompenzáció szövi át a természetüket. Öblös hangjuk, fennkölt kiabálásuk és állandó lármázásuk csak az egyik megtestesülése ennek, a másik már jóval komplexebb.
Egyes fajok történelmét azért nem ismerni, mert nem készültek feljegyzések róluk, vagy a fennmaradó nyomok nem elég konkrétak, egyértelműek a megfejtéshez, de a törpék esetében... Nos, tárnáikban, mélyre nyúló bányáikban bizony számtalan rúnavéset maradt hátra az utókornak, viszont úgy fest, mindig is szerettek nagyot költeni a törpék, ugyanis nincs egyetlen olyan történet sem, ami legalább nyomokban megegyezne a másikkal. Olykor egészen meredek eredetmítoszokkal is találkozni, például az egyik szerint a Fekete-hegység Tűzdémonának leszármazottai a törpék - inkább a harcosok szeretnek ezzel kérkedni -, mások viszont tudományosabb megközelítést választottak, és arra jutottak, hogy egy, a mágiáját uralni képtelen vivern csoportosulásból jöttek létre az első törpék. Valószínűbb, hogy igen korán felbukkantak Tulveron világában, azonban sokáig a Roghast-szigeteken éltek, és amíg nem népesítették be a déli szigetet, továbbá nem keltek át a nagy kontinensre, addig a kutya sem hallott róluk.

Amennyiben az orkokat kilométerekről észre lehet venni a külsőségeik miatt, akkor a törpéket kilométerekről meg lehet hallani a lármázásuk végett. Igazán nyers, zsémbes, az életet habzsoló népségről beszélünk, noha, mint az elfek esetében, az ő fajuk is kettévált az idők során. Egykoron a törpék egyetlen egészt alkottak; a hegyek között éltek és bámulatosabbnál bámulatosabb drágaköveket bányásztak, amelyeken éppen akkora örömmel tudtak ücsörögni az elődeik, mint a vivernek. Talán innét is ered a mendemonda, hogy belőlük alakultak ki, de míg a vivernek azóta sem szeretnek megválni a kincseiktől, addig a törpék idővel rádöbbentek, hogy mekkora kereslet van az értékeik iránt.
Mihelyst megalapultak az első városok, a törpék kettéváltak; egyrészük, a hegyi törpék megmaradtak a hagyományaiknál, leginkább kovácsolással, bányászattal vagy harcászattal foglalkoznak, a másik részük viszont összedolgozván a hegyiekkel utazókká váltak, kereskedőkké, akik a megmunkált, messze híres fémeket, drágaköveket értékesítik a városokban. Őket városi törpéknek nevezik.
Habár a két tábor összedolgozik, az igazán hagyománytisztelő hegyi törpék lenézik az otthonukat elhagyó, az idegen városokba asszimilálódó társaikat, és időről időre fellobban a Vezér felé a követelés, hogy örökre tíltassanak ki a városiak az ősi, hegyi törpe városokból. Más kérdés, hogy még ezek a radikális törpék is képesek a városiak védelmére kelni, amennyiben egy másik faj tagja sérti a becsületüket. Azt nem lehet rájuk fogni, hogy végső soron ne lennének összetartóak.

Élethosszuk: a törpék 70-80 évig élhetnek, feltéve, ha előbb nem kapnak alkoholmérgezést, vagy nem robban fel a fejük a kitartó zsörtölődésükben. A hegyiekről elmondható, hogy esendőbbek, révén, komolyabb megterhelésnek van kitéve a szervezetük a foglalkozásaik révén.

Jellemző kasztok: kereskedő, harcos, barbár, zsivány, varázsló, alkimista, világi

Ha az alkoholtűrő képességet nem is soroljuk ide, az elmondható róluk, hogy szívós a természetük és erős a fizikumuk. Ha tempós gyaloglásról vagy futásról van szó, ráadásul hosszútávon, abban a törpék verhetetlenek, márpedig eme tulajdonságuk bőven elkél nem csupán az utazásaik során, hanem ha olajra kell lépni a nagy szájuk miatt.
A hosszú, bányákban eltöltött évszázadoknak köszönhetően a látásuk is fejlődött, sötétben remekül eligazodnak és tájékozódnak, legyen szó szürkületről vagy az éjszakai koromfeketeségről.
Mindemellett pedig egy egészen egyedi képességgel is rendelkeznek; érintés alapján képesek megállapítani egy fém vagy kő fajtáját. Ez nem pusztán a bányászat során segíti őket, hanem a kereskedői életben is, elvégre ilyetén könnyedén ki tudják szűrni a hamis drágaköveket. A törpéket nem is egyszer bérelik fel hasonló munkára a gazdag asszonyok, hogy megbecsüljék a kapott ajándék értékét, vagy a királyok, hogy leleplezzék a furmányos adócsalókat.
Gyengeségük elsősorban a többi fajhoz viszonyított méretbéli különbözőségükben rejlik, továbbá lobbanékony és zsörtölődő természetükben, aminek okán néha előbb kárognak, mint gondolkodnak, komoly galibákba sodorva magukat.

A najádoknak közös ősük van a vivernekkel, de már a kezdetek kezdetén különvált a két faj. A vivernek ősei a szárazföldön szaporodtak el, míg a tengeri kígyók a tengervizet, óceánokat választották. Az idő múlásával, és a humanoid fajok térhódításával a tengeri rémségek adaptálódni kényszerültek, így jöttek létre a ma ismert najádok.
Annak idején számtalan törzsük volt, rendkívül territoriális népség voltak, ezért a törzsek élesen elkülönültek egymástól. Életüket az egymással való viszálykodás töltötte ki, nem igazán foglalkoztak a szárazföld dolgaival egészen addig, amíg a halászat nagy üzemben meg nem jelent. Az emberek térhódítása az eddig háborítatlannak hitt vizeikre is elért, a velük való csatározások és az élelem megcsappanása miatt pedig drasztikusan lecsökkent a számuk. Az Északi törzsből egy Alumara nevű najád-nő megelégelvén a pusztítást, összefogta a fennmaradó három törzset, és létrehozta a najádok királyságát. A halászok által Véres éjszakának nevezett eset alkalmával együttes, összehangolt támadást mértek az éppen halászó emberekre, kihirdetve a territóriumuk határait és sajátos törvényeiket; nem háborgathatja őket senki, cserébe az emberek vizein ők sem vadásznak. Az egyezség megköttetett, méghozzá olyan jól, hogy mostanra az emberek számára inkább hatnak legendának a najádok, mint létező fajnak, olyannyira nem találkozni velük (pontosabban fogalmazva nem tudnak róluk).

A jelenlegi három törzs egységet alkot, ám még sokan emlékeznek arra, honnét jöttek. A Déli törzs vadabb természetű, mindig is elítélték a szárazföldieket, és ez a szellem most sem hunyt ki belőlük. Az Északi törzs, amelyből a királynő kikerült, elnézőbb, habár óvatosan kezeli a szárazföldi világot. A harmadik törzs, a Keleti a legbarátságosabb, ők is vannak a legkevesebben, ugyanis hiszékenységük és jóakaratuk miatt mind a mai napig gyakran kerülnek bajba.
A najádok matriarchális társadalomban élnek, ami azt jelenti, hogy a hímek azok, akik a háttérbe szorulnak, inkább foglalkoznak az otthon védelmével, esetleg az utódok nevelgetésével, míg a nőstények elsősorban vadásznak, irányítanak, kiosztják a feladatokat.
A faj alapvetően elvadult természetű, azonban azok a példányok, akik gyakrabban merészkednek emberek közé, egyáltalán nem tűnnek ki, hiszen tanulékonyságuknak köszönhetően gyorsan adaptálódnak a környezetükhöz. Sokan a közös nyelvet is beszélik, ellenben a víz alatt nem használnak szavakat; kézjelekkel, gesztusokkal értetik meg magukat egymással. Ez nem okoz különösebb gondot, hiszen itt nem is kényszerülnek más fajokkal kommunikálni, legalábbis az esetek zömében. Ha valakit mégis a területükre, birodalmukba engednek, az meg örül annak, ha egyáltalán túlél odalent. Úgy tartják, egy najád csókja nem engedi a víz alatt megfúlni a másfajút, ám a királyságukban a víz a legkevésbé halálos, mely egy idegenre leselkedhet.

Élethosszuk: 300-400 év, ritkán elélhetnek akár 500 évig is, tovább azonban nem. A najádok 300-350 éves korukig körülbelül emberi léptékben 30 évesnek tűnnek, addig nem öregszenek, 300-350 év között viszont náluk is elindulnak az öregedési folyamatok.

Jellemző kasztok: druida, bárd, harcos, világi

A najádok képesek az alakváltásra. Alapvetően a tengerben, sós vízben pikkelyes, fakó bőrrel, rémisztő arccal, a bordáik mentén kopoltyúval élnek. Fogaik fűrész-szerűek, hegyesek és élesek, viszont fülkagylóval nem rendelkeznek. Lábak helyett uszonyaik vannak, amelyek a mozgás mellett támadásra is hasznosíthatóak. Kézujjaik között továbbá úszóhártyák segítik a vízben való haladásukat. A vízben a hallásuk és látásuk kitűnő, fejlett, ami a mélyvízi tájékozódásukban játszik szerepet.
Szót érdemel még az énekük, amely az alakváltástól független, tehát a szárazföldön és a vízben sem akadnak korlátai. A najádok énekéről számtalan legenda terjeng; eltévedt, elcsábított hajósokról, akiket aztán felzabáltak a vízi nimfák, megbabonázott szerencsétlenekről, akiket kifosztottak a bestiák, és bizony minden legendának van alapja. A najádok az énekükkel képesek egy vagy több személyben bizonyos érzéseket kelteni; legyen az vágy, végtelen nyugalom, szeretet vagy elkeseredettség. Ezzel tudják manipulálni az áldozataikat és elérni a céljaikat, viszont nem tovább, mint három kör erejéig.

Amennyiben elhagyják a sós vizet, átalakulnak emberré - ami igen fájdalmas a számukra -, és az érzékszervi képességeik 24 órán belül hanyatlani kezdenek a kiszáradásuk ütemétől függetlenül. Avagy a hallása és a látása még annak a najádnak is átlagossá válik, aki egyébként sokszor tartózkodik szárazföldön, és emiatt a kiszáradást jobban tűri.
Általában egy najád, aki soha nem jár a felszínre, egy napnál nem bírja tovább sós víz nélkül, egy gyakorlott egyed azonban akár egy hétig is kihúzhatja, mielőtt vissza kellene térnie az élőhelyére. Amelyik najád ezt nem teszi, az elpusztul.
Egyetlen útja van a tartós szárazföldi tartózkodásnak, méghozzá a Korall-próbája. A tenger mélyén állítólag létezik egy korallfajta, melyet elfogyasztva eldöntetik, hogy a najád valóban kész örökre a szárazföldön élni, emberré válni, és ezáltal elveszíteni képességeit, otthonát, avagy sem.

Közös ősük van a najádokkal, de már a kezdetek kezdetén különvált a két faj. A najádok ősei a tengervízben, óceánokban szaporodtak el, míg a viverneké a szárazföldet választották. Éppen ezért a jellegzetességeik is elkülönültek, a tengeri kígyók a vízi életnek megfelelően fejlődtek testfelépítésüket tekintve, míg a sárkányok a szárazföldet és a levegőt voltak hivatottak meghódítani, így alakultak ki a szárnyaik, végtagjaik. Ám ahogy a najádok, úgy az idő múlásával a sárkányok is válaszút elé kerültek; maradnak kiszolgáltatva az egyre nagyobb térhódítást nyerő humanoid fajoknak, vagy alkalmazkodnak? Egy részük az alkalmazkodást választotta, ezért képességeikben és formáikban elcsökevényesedtek, amíg nem sikerült emberi külsőt kölcsönözniük maguknak, de a fennmaradók sem maradtak a régiek. A sárkányok tehát különváltak; előbbieket a teljesen eltérő jellegzetességek miatt viverneknek kezdték el hívni, míg a sárkányok maradtak sárkányok (lásd bestiárium), igaz kisebbek, gyengébbek és alárendeltek az intelligenciájukban kiteljesedett viverneknek.
Persze sokféle legenda kering róluk, egyesek szerint a sárkányok vérét felhasználva, mágikus úton hozták létre a vivern fajt, mások szerint pedig a sárkányok a karmazsin erdei elfekkel keveredtek, és az ő fattyaikból jöttek létre a vivernek. Mivel e legutóbbi szítja a legtöbb feszültséget, ez a legnépszerűbb elgondolás az emberek között, amin persze a vivernek vérig tudnak sértődni.

A vivernek elsősorban arról híresek, hogy imádják a csillogó, szép, szemnek tetsző dolgokat, és azok gyűjtésében még több örömet lelnek. Sárkány őseikhez mérten szeretnek a kincseiken csücsülgetni, és azokat senki másnak át nem engedni, így hát sokszor mondták régebben, hogy a vivern az otthonáról ismerszik; minél inkább hat egy ház belseje kiállításnak vagy régiségboltnak, annál biztosabb, hogy vivern lakik benne. Ennek dacára az építészetük meglehetősen durva és leegyszerűsített, talán épp azért, hogy miegyéb mással ékesíthessék az alkotásaikat. Ezen sarkalatos jellemvonásuk mellett elmondható róluk, hogy rendkívül bölcsek és intelligensek, viszont ha veszélyben érzik magukat, néha előbb ütnek, mint kérdeznek. Alapvetően domináns faj, ezért a többségükről az is elmondható, hogy makacs és konok.
Társadalmuk egykoron klánokba rendeződött az "alfajaik" szerint, ám igen hamar fejlődtek, és duzzadtak birodalommá. Azóta ez az államforma már csak névleges, ugyanis számuk jelentősen megcsappant, és a királyságaik egyszerű településekké avanzsálódtak. Uralkodójuk, a tűzokádó Krildovah eltökélt célja, hogy egyszer ismét naggyá tegye a vivern fajt, és bosszút álljon a kiontott sárkányvérért.

Élethosszuk: 200-350 év. A vivernek 200-250 éves korukig körülbelül emberi léptékben 30 évesnek tűnnek, addig nem öregszenek, 250-300 év között viszont náluk is elindulnak az öregedési folyamatok.

Jellemző kasztok: szinte bármelyik kaszt, kivéve: barbár, sámán, druida, kereskedő

A vivernek az evolúciójuk miatt már nem képesek az alakváltásra, azonban néhány sárkányszerű vonásuk még fennmaradt. Ezek közül a legjelentősebb a tűz/jég/méreg okádásuk, mely képességük egyúttal meghatározza az úgynevezett alfajukat is. Egykoron a tűzokádók, a jégfúvók, és méregfúvók külön klánokat alkottak, nem is igazán közösködtek egymással, idővel azonban, a birodalom megalapulásakor enyhültek a határaik, és most már senki meg sem tudná mondani az élőhelyük alapján az alfajukat. Persze érthető mód még mindig a hozzájuk ildomos helyen érzik magukat a legjobban: a tűzokádók a hegyeken, a jégfúvók a havas csúcsokon, a méregfúvók pedig az erdők mélységeiben.
Szintén tudvalévő, hogy amilyen a képessége a vivernnek, arra immunis is, avagy egy tűzokádó nem égetheti meg magát, a jégfúvó nem fagyhat meg, míg a méregfúvó a bénító mérgek ellen védett.
A tűz/jég/méreg okádó képességük használata 2-3 méteres, láthatatlan határvonallal rendelkezik, az újabb használata pedig 2 kör (IC 5-10 perc) múlva lehetséges.

Mindezeken felül képesek kígyószerűvé elváltoztatni a szemüket, de mint a többi képességükkel, ezzel sem igazán kérkednek az inkognitójuk megvédése érdekében. Extrém érzelmi hatásra viszont akaratukon kívül is megjelenhet eme megkülönböztető jelük, ami nem egy vivernt sodort már bajba a mágusháborút követő szigorítások végett.

A keverékek szinte azóta léteznek, hogy először megjelentek az emberek a kontinensen, ugyanis azokat a lényeket hívják így, amelyek félig emberek, félig pedig más fajt képviselők (félelf, félork, félnajád, félvivern - utóbbi kettő rendkívül ritka). Énnélfogva különösebb történelemmel nem rendelkeznek, legfeljebb a konstans üldöztetésükből emelkedik ki egy-egy emlékezetesebb esemény. Ilyen például a sötét korszakbéli Mágus terror időszaka, amikor is a varázslók rendre vadászták a keveréklényeket a különleges bájitalaik, varázslataik megfűszerezéséhez, vagy a káosz korára tehető Nagy tisztogatásként emlegetett tömeggyilkosság, amikor a mágusok büntetése - avagy máglyára vetése - mellett gyakran a keverékekre is ráfogták a bűnösséget, és egyszerűen őket is kivégezték, ha bírtak varázserővel, ha nem.
Összefoglalóan elmondható, hogy a sorsuk mindig is hánytatott volt, ez pedig a mai napig sem változott, bár egyelőre inkább megtűrik, semmint vasvillával kergetik őket.

Ahogy az emberekről is nehéz alapvető jellegzetességeket megfogalmazni, úgy a keverékekről még inkább, ugyanis mind küllemben, mind jellemben a határ a csillagos ég a variánsokat tekintve.
Nem rendelkeznek külön birodalommal, királysággal, és nem is élnek törzsekben. Előfordulhat, hogy azonos fajú felmenőkkel bíróak egy csoportba rendeződnek, de ez sem különösképpen jellemző. Ha mégis, gyakran tüzelik fel magukat a múltbéli sérelmeikkel, és nem egyszer alakulnak az efféle csoportosulásokból igazságosztó rablóbandák, vagy tajtékzásra vágyó garázdálkodók, akik élvezetet lelnek az általuk rettegésben tartott emberek félelmében. A leghíresebb ilyen banda talán a Nulport környékén kellemetlenkedő kalózoké, akik nem kevés fejfájást okoznak a kikötői városnak.

Élethosszuk: élethosszuk általában 100-150 évre tehető függetlenül attól, hogy emberi szülőjük milyen lénnyel keveredett. Öregedésük kiegyenlített ütemben zajlik, akár az embereknél, orkoknál vagy törpéknél.

Jellemző kasztok: szinte bármelyik kaszt

Amilyen sokrétűek a keverékek, éppen olyan változatosak a képességeik is. Általánosan elmondható, hogy minden féllény a nem emberi szülője egyik képességét, vonását megörökli. Ez például egy félelf esetében lehet egyszerűen a hegyes fül, a kitűnő hallás, a kitűnő látás vagy nesztelen lépteik. Egy félnajád tekintetében még szerteágazóbbak a variánsok, előfordulhat olyan, aki részlegesen képes átalakulni sós víz hatására, másoknak mindentől függetlenül pikkelyes bőrfelületeik vannak, de nagy ritkán olyannal is találkozni, aki az éneküket birtokolja. Egyedül a félig vivernek részéről ütközik korlátba a hagyaték, esetükben vagy a szemüket, vagy a tűzre/jégre/bénító méregre való ellenállásukat öröklik meg.
Fontos megjegyezni, hogy ezek a képességek, amennyiben nem egyszerűen külső jegyeket takarnak, sokkal fejletlenebbek a tisztavérű rokonaikénál. Tehát a hallásuk feleakkora hatótávon képes érvényesülni, csakúgy a látásuk, vagy visszatérvén a najádok énekéhez, ők mindösszesen egyetlen körig képesek fenntartani a bűvüket. A félig vivernek ellenállósága sem olyan mértékű, mint a viverneké, ha két körnél tovább ki vannak téve az adott körülménynek, rájuk is elkezdenek hatni.
Mindezeken felül megfigyelték, hogy a keverékek hajlamosak a ritka betegségekre, további genetikai mutációkra is.