A könyvek csodálatosak voltak, akárcsak azok a mesék, amiket gyerekkorunkban halunk. Bizonyos történetek álomszerű valósággal égtek belém, mintha csak ott történt volna minden előttem. Még emlékeztem az egyik gondviselőm hangjára, ahogy szavakba öntötte ezt a szerelmes történetet. Talán ez hajtott az erődbe, hogy ennyire mélyen a részem volt ez a mese. - Helyes. Kell valaki, aki kiválóan bánik a fegyverekkel. - Biccentettem felé. Én magam legfeljebb a kis tőrömet tudtam volna bevetni, ám majdnem biztos volt, hogy azzal nem maradnánk életbe rázós helyzetben. Csak a mágiámban bízhattam, ami bár elég stabil volt, sokszor kiforratlannak bizonyult. Az elméleti tudásom nagyobb volt ugyanis, mint a gyakorlati. Végig simítottam a tincseimen, majd elmosolyodtam. - Nos, Cate, akkor alig várom, hogy holnap találkozzunk. - Folytattam és elégedetten felkeltem a padról, hogy elkezdjem összeszedni a könyveimet és a poharamat. - De kérlek... tényleg ne említsd senkinek. Nem szeretném, hogy a társam fülébe jusson. Ian nyilván leállított volna, hogy túl veszélyes. Azt gondolta, ami csak szembe jön velem, szétszed. Ehhez képest még életben voltam, pedig mennyi bajba sodortam magam itt Nulportban, anélkül, hogy tudott volna róla. Bár nem voltam rá büszke, hogy gyilkosságba kevertem egy ártatlan lányt... és nem is igazán akartam hangoztatni. - Szép napot neked - kaptam fel a könyveket végül és megindultam vissza a Korallba. A kiürült gyógyteás poharat visszatettem a pultra, majd a szobám irányába vettem az irányt. Csak lehuppantam az ágyra, hogy újra és újra elolvassam a könyv díszes lapjait.
-Mint a virágok. Ha lehetne egész évben gyönyörködnék bennük, de az ő idejük sem végleges.-Bár úgy érzem a legtöbb ember ezekre az apróságokra már nem igen figyel oda. Csak elsétálnak mellettük a nélkül, hogy egy pillantást is vetnének rá. Tény a víz alatt is sok szépet látni, de ami itt van a földön… Össze nem hasonlítható. Engem még ennyi idő után is képes elvarázsolni egy-egy apró szépség, kincs, amit a természet nyújt a világnak. Nem sokat mesél a társáról, de nem is kezdem el őt jobban faggatni róla. Biztosan megvan az oka annak, hogy nem vele beszéli meg ezt a kalandot, ha nevezhetjük így ezt. Bár nem ismerem őt és a népemnek nem is fontos ez a történet mégis teljesen izgatott lettem attól a gondolattól, hogy esetleg nekünk sikerülhet megtalálni az erdő szívét. Nem is kell őt sokáig győzködnöm arról, hogy vele tarthassak. Egy mosoly kúszik az arcomra, ahogy már bele is veti magát a tervezésbe. Bár eredeti tervem nem ez volt, de igazából hova siessek? Örömmel segítek neki. -Rendben!-Bár még nem tudom pontosan, hogy hol is akar velem találkozni holnap, de nem aggódom a felől, hogy ne találnám meg. -Azzal nem lesz probléma. Van elegendő fegyverem és használni is tudom őket, csak ide nem hozhattam be magammal.-Suttogom én is válaszként. A fegyvereim nélkül nem igen mozdulok el. Sose lehet tudni, hogy mikor lesz rájuk szükség. Felállok, majd feléje fordulok. -Akkor holnap pirkadatkor. Talán neked is jobb, ha most lepihensz. Ki tudja milyen nehéz út vár ránk.-Kacsintok felé egyet, majd egyszerűen csak hátat fordítok neki, hogy visszavonuljak a szobám kényelmébe. Nehezen jön álom a szememre, túlságosan is elfogott az izgalom a másnappal kapcsolatban, de reggel időben sikerül elkészülnöm és a megadott helyszínre érkeznem.
– Nyugodtan becézz… – bólintottam a lány felé nézve. Tudtam én, hogy az embereknek nehezen áll a nyelve a hosszú, bonyolult hangokat tartalmazó nevemre. A Cate olyan rövid, olyan egyszerű volt az enyémhez képest, meglehet elve csak becézés volt. Engem nem sűrűn szólítottak „Fol”-nak, legfeljebb itt az emberek között. Apám mindig hosszan, szigorúan, néha tagolva mondta a nevemet, a testvéreim meg öcsinek, fivéremnek szólítottak, attól függően, miképpen volt nekik kényelmesebb. Bevallom, egyre inkább szerettem a Folrandírt egyben hallani. Az elmúlt hetekben őrülten vonzódni kezdtem az elfek kultúrájához, mintha nem is ugyanaz lettem volna, aki úgy hitte, nem illik be közéjük. Tudni akartam honnan jöttem, össze akartam rakni a kirakóst, hogy a végén megismerjen azt, akinek születtem és akinek lennem kellett volna, ha minden a megfelelő kerékvágásban marad. Ezért is tetszett meg talán az erőd szívének gondolata. Annyira egyszerű volt az általam ismert mesével összepárosítani. – Szép és szomorú. De azt hiszem a legtöbb dolog attól gyönyörű, hogy múlandó és keserűség követi. – Feleltem. Kellett ez a kontraszt, hogy igazán értékelni tudjuk egy-egy apróság lenyűgözőségét. Ezt a gondolatot persze magamban tartottam, így is olyan filozófiai kérdést feszegettem, amit talán egy átlagos ember nem volt képes megérteni. Nem akartam Cate-et ezzel fárasztani. Hagytam, hogy végig nézzen a rajzokon. Tudtam, hogy az fogja meg jobban. Talán nem is tudta, hogyan kell olvasni a szavakat. Az ilyesmit csak azok ismerhették, akik komolyabb oktatást kaptak vagy éppen egy tanult szülő nevelte őket. – Igazad van, ne kérj bocsánatot… – feleltem halkan a szavaira. Igaza volt, az emberek egyszerre csodásak és veszélyesek, akárcsak az elfek, a törpök és minden faj, mely megfordult ezen a világon. Ahogy átvettem a könyvet, én is megnéztem a képeket benne. – A társam… ő egy kicsit más. – Mosolyodtam el. Ian zsoldos volt, nem pedig kalandor. Nem néztem ki belőle, hogy bevenné velem magát az erdőbe, hogy egy fantázia szüleményét kövesse. Semmiféle bizonyítékom nem volt rá, hogy létezik a szív s ha létezik mi az pontosan, ér-e valamit vagy esetleg tényleg csak egy elf-ereklye, aminek semmiféle értéke nincs egy ember részére. – Igazából magam gondoltam az erődbe menni, de ha velem jönnél, úgy szívesen látlak a társaságomban. – Mosolyodtam el és bezártam a könyvet. – Tudod, ez is olyan dolog, ami társaságban szórakoztatóbb. – Folytattam és a szemeibe néztem. Barátságosnak tűnt, fel sem merült bennem olyasmi, hogy kirabolna, ha mondjuk kettesben vennénk be magunkat az erdőbe. – Holnap pirkadatkor találkozunk az Öböl-erdő határában? – kérdeztem aztán. – Szerzek ellátmány a Korallba, te csak hozz magaddal… nos fegyvert. – Tettem hozzá kicsit halkabban, hogy ne hallják meg körülöttünk mások. Nem szerettem, ha tudták mire készülök.
-Fol. Ez valóban könnyebb így.-Bár tényleg szépnek tartom a nevét, nekem tényleg egyszerűbb ez a rövidebb név is. Sokszor szeretném én is bevallani az eredeti nevem, hisz büszke vagyok rá. De félek, félek ha meghallják rögtön rájönnek ennyi időután is, hogy messziről jöttem. Arra meg nincs szükségem,hogy elkezdjenek faggatózni. Érdeklődve hallgatom a történetet. Valami hasonló nálunk is van. Szép és egyben szomorú is. Én magam sose éreztem szerelmet. Nem tudom pontosan milyen érzés is lehet az. Húgom próbálta meg egyszer elmagyarázni, bár tudtommal ő sem volt az... Vagy legalább is nem egy konkrét személybe. Ő inkább -Nagyon szép történet. Így már teljesen érthető.-Halványan elmosolyodom, majd ha engedi kiveszem a könyvet a kezéből, hogy belelapozgassak, hogy újabb rajzokat nézhessek. Az írott szöveget úgy sem értem, így számomra csak a képek maradnak és a szavak. -Olyan sok szép dologra képes az ember... Ezek a rajzok...Ezek az épületek. De közben meg olyan gonosz is tud lenni.-Egy pillanatra elkalandoznak gondolataim, majd hirtelen adom vissza a könyvet neki. -Ne haragudj.-Egy újabb apró mosolyt küldök felé. -A társad? Miért nem mész vele? Őszintén szólva az én érdeklődésemet i felkeltetted, de nem a kincs miatt. Engem nem vonz az ilyen. Egyszerűen csak a történet. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg létezik e az a kincs. Ha mégis úgy döntenél a keresésére indulnál, szívesen veletek tartanék.-Vallom be neki őszintén, bár fogalmam sincs ki lehet a társa, de ha ilyen kedves mint ő, akkor csak nem lehet olyan rossz kaland. Bár kérdés, hogy milyen hosszú ideig tartana.
Elfogadta ugyan a fiatal nő a felé nyújtott kezemet, valahogy mégis annyira bizalmatlannak tűnt. Szinte láttam a szemében a csillanást, hogy mind jobban belém akar látni, mintha tudni akarná kivel van dolga. Meg tudtam érteni. Nulportban gyakorlatilag mindenféle ember megfordult, ám a legtöbb mégis valahogy az alvilágot képviselte, mintha ez az egész hely egy szép alma másik fele lenne, ahol rohadt a gyümölcs és persze tele van férgekkel. Engem is meg akartak már venni Iantől, vagy éppen elrabolni, megverni, amihez éppen kedve volt az aktuális söpredéknek. – Cate. Örülök. – Feleltem röviden, halovány mosollyal én magam is. Nem tudom miért, de úgy éreztem, benne nyugodtan kelthetek bizalmat. Nem olyannak tűnt, aki képes lenne ártani nekem… és hát nő volt, szóval amúgy is ösztönösen zavarban voltam tőle. Éppen csak elmenekülni lett volna lelkierőm tőle, vagy beszélni hozzá, míg el nem múlik a szívem vad zakatolása. – Azt hiszem, az elfek között talán nem számít annak, de tudom, hogy a nulportiaknak gyakran nyelvtörő. Ha úgy tetszik, szólíts Folnak. – Tettem hozzá, hogy megkönnyítsem a dolgát. A keresztnevemnél persze csak a családnevembe akadt bele még inkább a nyelve az embereknek. Azonban az elfek történeteit szokták szeretni az emberek is. Ezért hát elmeséltem neki, miről szól a könyv, amit a kezében tart. Vártam, hogy ő is megérintse a kötetben szereplő, szépséges, színes rajzokat és festményeket. – Gelennil volt egy Galene nevű elfnő szerelme. Egy erdei szerzet, aki lehet nem is ember volt, ám olyan forma volt. A szerelmük a fák alatt teljesedett ki. Gelennil sosem hagyta le az erdőt, ám egy nap hiába kereste Galene, nem találta többé. Úgy érezte, valami nagy baj történt, ezért tűvé tette az erdőt. Egy égesnyomot talált, a közepén egy fából faragott szívvel, amiből dobogás hangja hallatszott. Úgy vélte, az Gelennil szíve, így örökre magánál tartotta, őrizve szerelmük emlékét. Szóval ez a mese röviden. Ezért gondolom, hogy az erdő szíve ehhez a történethez kapcsolódik… és talán erről kapta a kincs a nevét. A leírások alapján nem tiszta. – Böktem a könyvre. A megállapítására bólintottam. Eddigre a szívem is megnyugodott, most már nem csak egy ijesztő asszonynak tűnt, aki talán kiforgatja minden szavamat, azért, hogy zavarba hozzon. Ezért pedig hálás voltam neki. Nem tűnt átlagosnak. De amúgy sem akartam már gyengének tűnni. – Nem is tudom… talán túl sok minden köt most ehhez a városhoz. – Vontam vállat. Valójában meg sem fordult a fejem, hogy Ian nélkül bárhova is menjek, pláne nem a város falain túlra. – A társam azt hiszem, nem örülne, ha nélküle elhagynám a várost. Eleve csak miatta lehetek itt. Odakint bizonyára már széttépett volna egy falkányi farkas. – Tettem hozzá.
Sajnos bármennyire is kedvesnek tűnik nekem ez a fiú egyelőre a bizalmamat nem adom át neki olyan könnyen. Elmondhatnám valójában, hogy honnan származom, de az itteni tapasztalataim alapján egy gyümölcs nézhet ki bármennyire is szépnek, de nem tudhatod, hogy belül mennyire rohadt. Így jobb, ha óvatos maradsz, míg meg nem bizonyosodsz arról, hogy a belseje nem mérgez meg téged. Így nem is válaszolok a feltett kérdésére. Úgy teszek, mint aki nem hallotta, vagy esetleg nemértette, hisz azt már elárultam neki, hogy nem innen származon. Viszont a felém nyújtott kezet elfogadom és a tanultak szerint megszorítom azt. -Cate! Örülök a találkozásnak Folrandír! Igazán különleges neved van.-Mosolyodom el ismét halványan, majd tekintetem ismét a könyvre vándorol. Tetsznek a betűk, a rajzok, ha megengedi kezemmel óvatosan érintve a lapot simítok végig rajta. Kellemes a tapintása. Már fogtam papírt a kezemben, de mintha ez sokkal finomabb lenne. Nálunk az ilyet a víz tönkre tenné. Mi nem írunk meg történeteket így. -Az erdő szíve... Érdekes egy név. Miért pont ezt a nevet kapta?-Nézek rá értetlenül. Vagy csak azért nevezték volna el így mert szépen hangzik? De miért pont az erdő? -Valakinek fontos lehetett ez a kincs…-Ahogyan a húgomnak az a korall darab, amit kulcsként emlegetett halála előtt. Azt hittem tényleg egykulcsot kell keresnem, de mikor megpillantottam… A mai napig nem értem, hogy miért volt olyan fontos neki. Odahaza meg alig kaptam információt erről. -És miért nem mész? Talán tényleg létezik… Sok mesének igaz történetek az alapjai. Talán tényleg az erdőben van az a kincs és arra vár, hogy valaki megtalálja és vissza vigye oda, ahová tartozik.-Most én rántom mega vállam. Lehet ostobaságokat beszélek, de ha nem próbálja megsosem fogja megtudni, hogy valódi, vagy sem.
Újdonsült társaságom éppen mellém huppant le a padra. Így hát még jobban meg tudtam nézni magamnak, ki is az, akit ennyire elvillanyoznak a könyvek. Talán kölcsönös érdeklődést mutattunk egymás iránt, hiszen hol engem, hol a vénséges kötetet figyelte ő maga is. Hirtelen meg is feledkeztem, hogy az előbb öntöttem le magam a forró teával és nagyokat pislogva bámultam vissza a barna szemekbe. Nem is tudom, valamiért az az érzésem támad, mintha még nem látott volna hozzám hasonlót s most egész egyszerűen megfigyel, hogy nem vagyok-e veszélyes. Végül persze a beszélgetés a könyv tartalmára terelődött. Egy régi történetet írt le, ami emlékeztetett Galene és Gelennil szerelmének varázslatos, ám annál szívszaggatóbb meséjére. Talán másokat nem hatott meg annyira, mint engem, én azonban túlzottan is romantikus lélek voltam. Szerettem ezeket a történeteket, mert lenyűgözött, hogy egy érzés mire nem tud sarkallni valakit s vágytam rá, hogy velem is megtörténjen. Ez persze még váratott magára, de a kincs, amiről írtak a könyvben. – Täwaren erdejét nagyrészt elfek lakják, nem is csoda, hogy nem hallottál róla. Ez a történet a mi népünké, így ha nem túl jártas az ember a különböző népmesékben, aligha ismerheti. Honnan jöttél? – kérdeztem. Aztán persze észbe kaptam, hogy még be sem mutatkoztam, így felé nyújtottam a kezemet. Mostanában igyekeztem a nőkkel hölgyként bánni, nehezen ment, legalábbis egyik-másikkal, a többivel szemben viszont a modoromat igyekeztem a legjobbra csiszolni. – Folrandír vagyok. – Ha elfogadta a felé nyújtott kezet, finoman megszorítottam az ujjait. Aztán kedves mosollyal pillantottam le a könyvre, ami annyira tetszett neki. Megmutattam az iniciáléban elrejtett kincsre utaló mintákat, majd lapoztam egyet, hogy egy hatalmas, festett képet is lásson. Próbáltam egyelőre nem gyengeséget mutatni, de mivel átázott a nadrágom, meg a kabátom, kicsit reszketni kezdtem a szélben. – Fogalmam sincs. A hagyományaink szerint egy szívformájú kincs lehet… amit az erdő szívének neveznek. – Magyaráztam neki úgy, mintha tényleg beleéltem volna magam máris a dologba. A hangom magamhoz képest is túl lelkes volt és minden porcikám őrülten vágyott arra, hogy nyakamba vegyem a Nulport melletti erdőket és kutassak. Csak éppen az volt a bökkenő, hogy fogalmam sem volt, merre essek neki. – A mesékben egy dobogó szívnek ábrázolják, ami egy fa gyökereiből nőtt ki. – Vontam meg a vállam. Persze ez nem volt túl életszerű, de attól függetlenül létezhetett ott valami arany, amiből aztán eléggé meg is gazdagodhatnék. Önző gondolat volt mindez, hiszen népünk hagyatéka volna, ha valamiféle elfereklye lenne. De nem érdekelt. Oda sem tartoztam soha, ahogy a varázslók közé sem, most pedig magamnak kell megoldanom, hogy életben maradjak teljesen egyedül. Talán ezt is lopásnak neveznék. Csak én a népemet lopnám meg. Erről persze az újdonsült ismerősnek nem kellett tudnia. – Néha arról álmdozom, hogy kimegyek a fák közé és kutatok és kutatok… aztán meglelem.
Elmosolyodom a meglepettségén. Talán tényleg furcsának tűnhet, hogy egy felnőtt nő őszinte érdeklődést mutat egy könyv iránt. Gyerekként én is imádtam a meséket és mindenhol a szörnyeket kerestem. Csalódott voltam mikor kiderült csak mese az egész. Vagy legalább is egy része… Talán ezért is kezdtek el az emberek, najádok és minden lény meséket gyártani, hogy kicsit elmenekülhessenek a valóság elől… Ha már ilyen kedvesen és némán hellyel kínál engem le is telepszem mellé és érdeklődve figyelem őt, vagy éppen a könyvet. A betűk számomra érthetetlenek, így igazából bármit is mondhatna a történetről, sose tudnám meg, hogy hazudik e nekem. Őszintén szólva nem sokat értek abból, amit mond. Számomra nem mondd semmit az a hely, ahonnan jött. De abban biztos vagyok benne, hogy nem egy szomszéd város. A környéket már sikerült jól megismernem az utazásom során. -Nem ismerem azt a mesét. Tudod messziről jövök én is. Nálunk más mesék vannak. -De egy szerelmes mese sem jut az eszembe. Na jó talán egy… De az a húgom kedvence volt és abban hitt, hogy ő is megtalálja azt az ember fiút, akivel örökre együtt lehet majd, mint a mesében a két hős szerelmes. Szóval ténylegnagyon is érdekel ez a történet, vagy bármelyik történet, amit szívesen megoszt velem. Az utazásom során a legjobban azt élveztem, hogy rengeteget tanulhattam az itteniektől. És minek mondható ez, ha nem tanulásnak? Megismerni az ő meséiket, az ő kitalált szörnyeiket, amikkel a gyerekeket rémisztgetik. Az italának igazán kellemes az illata. Ilyet még nem igazán éreztem és ez is kíváncsivá tett engem, de egyelőre egy dologra koncentráljunk. -És ez a kincs valódi? -És semmi hátsó szándékom nincs ebben a kérdésben. Nekem nincs szükségem az ilyenekre. Mindenem megvan, ami kell.
A hátsó kertben olyan csend uralkodott, amiben már régen nem volt részem. Még az sem zavart, hogy azon a hűvös padon ültem. Volt valami idilli ebben az egészen. Ezúttal nem csak a régi emlékek miatt, hanem mert végre magányosan, nyugodtan olvasgathattam, még úgy is, hogy itt-ott suttogó csevegések hangja hallatszott. Nem voltam felkészülve rá, hogy oly’ közelről jön majd a zaj. Ezért rezzentem össze, cseppentettem le a könyvet, majd ejtettem le. Le kellett volna tennem a teát, ám mielőtt még így tehetettem volna, leöntöttem magam. Ügyetlenségemben éppen csak annyi erőm volt, hogy előrángassam a hímzett kendőt, amit nem is oly’ rég vásároltam magamnak és azzal kezdtem leitatni magamról a forró teát. Még ott égett a káromkodás a nyelvemen, mikor egy kecses szépség lépett elő a sűrű növényzetből. Nem bújhatott meg annyira, hiszen még éppen csak rügyezett minden… és éreztem minden zsigeremben, a küszöbön van, hogy a táj gyönyörűen virágba boruljon. – Ó, hagyjad csak… – kezdtem, még mindig kissé ügyetlenkedve a megszólítással. Továbbra sem bírtam a nők társaságát, bár határozottan könnyebben kezeltem a helyzetet, mint annak idején. Már pattantam volna fel, hogy megelőzzem a könyv felvételében, de nem voltam elég gyors. Így végül a hosszú ujjak finom tartásából vettem el a kötetet. – Köszönöm. – Dünnyögtem, mert nem örültem, hogy megnézte a könyvben szereplő ábrákat. Nem sok volt, lényegében egy hatalmas iniciálé meg néhány apróbb jelenet egy erdőből, ahol valaki szívforma kincset ás elő. A félelmem oka persze az volt, hogy egy egészen kicsit tartottam tőle, újabb varázslónőbe botlottam, de ezúttal olyanba, aki ismeri az alorai könyvtár köteteit és megvádol lopással. Hát lényegében elloptam, mert nem vittem vissza és nem is terveztem megtenni. Tőlem elvették a holmikat, amiket szerettem, én pedig elvettem cserébe ezt. Megérdemeltem. Ez a gondolat olyan dacosan élt bennem, hogy még Durfar mester szigorú meggyőzési kísérlete sem tudott volna rávenni, hogy visszaadjam. – Ő… – hirtelen elakadt a szavam, ahogy megkérdezte, miről szól. Meglehet, mégsem varázslónő volt, mert a hangja olyan élénk érdeklődéssel csengett, mintha csak egy kisgyerek kérné a szüleit, hogy meséljenek. Én is ilyen voltam, mindenkit nyaggattam az erdőben, hogy mondjanak egy történetet. A legtöbben persze leráztak, hogy nem érnek rá egy gyermek ostobaságaira. – Egy kincsről. – Válaszoltam és összehúztam magam kicsit a padon. Ha akart, leülhetett mellém. Mindent odahúztam magam mellé, amit kiráncigáltam ebbe a hűvös szélbe. Aztán egyszerűen csak úgy tartottam a könyvet, hogy lássa. – Az erdő szívének nevezik. – Tettem hozzá és megittam a tea azon részét, amit még nem öntöttem magamra, aztán letettem a pad mellé. A nő érezhette, hogy a gyömbéres-mézes tea illata egészen beleivódott a ruhám anyagába. – Egy szerelmes történetre emlékeztet, amit odahaza hallottam, Täwaren erdejében. – Meséltem, nem mintha nem kellett volna befognom a számat. Csakhogy most a gyerek beszélt belőlem, aki lelkesedett minden érdekes dologért. – Mármint, amikor még egészen kisfiú voltam, meséltek mindenfélét az öregek… de ez Galene és Gelennil meséjének sorait idézi. – A mutatujjammal megpöcköltem az iniciálét. Közben kicsit kirázott a hideg. A magamra borított tea kihűlt, ettől pedig csak még jobban átfáztam.
Nem hittem volna, hogy a szárazföld valaha is hiányozni fog nekem, de most mégis itt vagyok megint. Hiányozni kezdtek azok az emberek, akikkel találkoztam az utam során. Örülnék neki, ha újra találkozhatnék velük. Nem tervezek sokáig maradni Nulportban. Szeretnék körbe nézni a környéken, hátha találkozom ismerős arcokkal. Például nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon Mylla milyen nagy lány lett már. Igaz nem évek teltek el, de a gyerekek hamar felnőnek. Nulport mit sem változott. Nagy a nyüzsgés, a piac hangos a kereskedőktől, alkudozóktól. A fogadókban nagy a vidámság minden este. Én most mégis valami nyugalomra vágyom. Ebben a vendégházban most járok először. Valamennyivel csendesebbnek tűnik, mint az eddigi helyek, ahová eddig jártam. A kert felé veszem az irányt, hogy azt is alaposan szemügyre vegyem magamnak. Az emberek sok szépet tudnak alkotni és mindig ledöbbenek, mikor meglátok egy újabb csodálatos építményt. De közben azt is tudom, hogy milyen károkat is képesek tenni. Rombolni, gyilkolni. Sokszor mi sem vagyunk különbek náluk. Akármennyire is sokra tartjuk magunkat mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is képesek vagyunk szemrebbenés nélkül kioltani mások életét. Csendesen próbálok járkálni, de figyelmetlenségemnek köszönhetően lábam alatt összetörik egy száraz, gyenge faág. Meglepetten pislogok a földre, de figyelmemet hamar eltereli egy elém hulló könyv, amit követ egy ismeretlen arcú férfi. Egy mosoly kúszik arcomra, ahogy figyelem őt, majd lehajolok a könyvért. Az ábrák nagyon is elnyerik a tetszésemet, de az ő írásjeleiket még nem sikerült megtanulnom tökéletesen, így az olvasás is lassabban megy még. -Minden rendben?-Nézek fel újra a férfira miközben felé nyújtom a könyvet. -Igazán szép. Miről szól?... Ha szabad kérdeznem.-Nem akarok illetlen lenni, de szívesen hallgatok itteni történeteket, meséket. Nekünk is megvannak a mi meséink, amikkel a gyerekeket szeretjük riogatni, hogy ne legyenek olyan bátrak elúszni messzire az otthonuktól. Persze a nagy részük csak kitalált lények, de azért sok igazság is van bennük.
Odabent túl nagy volt a hangzavar és bár egyelőre a tavasz meglehetősen hűvös volt, szinte még éreztem a tél hűvös ujjainak simítását a testemen, lehuppantam a kőpadra a Korall hátsókertjében. Jártam már itt korábban, kissé ittasan és talán túlságosan is félénken. Az emlékek megrohantak, de nem engedtem nekik, hogy eluralkodjanak rajtam. Hogy szinte elmossam őket, belekortyoltam a gőzölgő gyömbérteába, amibe a fogadós még egy kis adag mézet is tett, hogy helyre hozza a sérült hangszálaimat. Végig üvöltöttem Ethuil ünnepét – azt hiszem –, így szükségem volt egy kis hidratálásra, hogy visszanyerjem a mindig csodás beszédhangomat. Nem bántam, hogy most nincs itt Ian, éppen elég szánalmas volt, hogy minden ígéretem ellenére csúnyán leittam magam az ünnepségen. Szégyenemben pedig jobbnak láttam meghúzni magamat… míg ő az ügyesbajos dolgait intézte, én olvastam és tanultam, tudva, hogy ez a nyugalom nem sokáig lesz társam a zsoldos életben. Az Alorából eltulajdonított könyveimmel tértem hát ki a friss levegőre. A könyvkupacot magam mellé fektettem a kőpadra, hogy aztán az egyik vaskos, bőrkötéses példányt kinyissam. „… s a nagy utazó, bizonyos Niamh szóla: »Én mondom az erdő szíve ott hever Nulport mellett az erdőségben, lüktetve egy csontváz ujjai között.«” Állt a könyvben, kissé régies stílusban az, ami felkeltette az érdeklődésem. Szinte akaratlanul is Galene és Gelennil története jutott eszembe, amit annyiszor hallottam gyerekként. A férfiból nem maradt más csak egy szív, amit a nő magával vitt őrületébe a nagyvilágba… ahol aztán meghalt. Szomorú, fájdalmas szerelmes mese, amit sok elf ismer Täwaren erdejében. Kalandra vágytam, méghozzá olyanra, amiben Ian nélkül vehetek részt és talán nem veszítem az életemet sem el, mert mondjuk nem gyilkos banditák közé keveredek. Az erdőben legfeljebb a vadállatok bánthattak, de jó gyakorlás lett volna megóvni magamat tőlük. Végülis mi baj lehetett volna abból, ha magányosan megyek oda? Nem ez lett volna az első eset és Iannek amúgy sem volt alkalmam bejelenteni a dolgot. Talán jobb is volt így. Néhányan még sétáltak a kertben, de nem azon a kis beugrón, ahol én magam is ücsörögtem. Volt hát alkalmam egészen belemélyedni az olvasnivalóba. Még egy-két korty teát magamhoz vettem, amitől egészen átmelegedtem a lágy, ám annál hűvösebb szellő ellenére is. Persze jobban fel is öltöztem, mint máskor, ezúttal vastagabb anyagú felsőbe bújtam a fekete, magas gallérú kabát alatt, a nadrágom volt csak a szokásos feszes fekete, ami a csizma alatt végződött, melegen tartva a lábamat. Kellett a melegebb holmi, Nulportban rosszabbul viseltem a tavaszt, mint Alora fűtött tornyai között. Újabb kortyot próbáltam inni a teámból, mikor neszelést hallottam meg túl közelről. Összerezzentem, mint akit rajta kaptak, egy jó nagy csepp tea a könyv lapjain végezte és mielőtt még letörölhettem volna, a rándulás következtében az is lecsúszott az ölemből, nyitva hullva a kőösvényre, éppen az érkező lába elé. Így hát láthatta az „Erdő szíve” című fejezetet, melyet aranyos iniciáléval indított a kötetkészítője, aranyékszerekkel, érmékkel díszítve. Mindebből egyértelmű volt, hogy kincsről van szó. – Isilmë szerelmére! – már pattantam is fel, hogy a könyvért nyúljak, ám a nagy lendületben meg is torpantam, ugyanis ezúttal saját magamra locsoltam a forró teát.
A könyvek csodálatosak voltak, akárcsak azok a mesék, amiket gyerekkorunkban halunk. Bizonyos történetek álomszerű valósággal égtek belém, mintha csak ott történt volna minden előttem. Még emlékeztem az egyik gondviselőm hangjára, ahogy szavakba öntötte ezt a szerelmes történetet. Talán ez hajtott az erődbe, hogy ennyire mélyen a részem volt ez a mese.
/ 
-Mint a virágok. Ha lehetne egész évben gyönyörködnék bennük, de az ő idejük sem végleges.-Bár úgy érzem a legtöbb ember ezekre az apróságokra már nem igen figyel oda. Csak elsétálnak mellettük a nélkül, hogy egy pillantást is vetnének rá. Tény a víz alatt is sok szépet látni, de ami itt van a földön… Össze nem hasonlítható. Engem még ennyi idő után is képes elvarázsolni egy-egy apró szépség, kincs, amit a természet nyújt a világnak.