Bár a hold ezüstös fénye képes lett volna velem elfeledtetni, hogy milyen hideg is volt… igaza volt a bárdnak. Valóban ideje volt véget vetni a kinti csevegésnek és szépen elválni egymástól, mielőtt kínosabb lenne ez a helyzet. Már amúgy is kellően lejárattam magam azzal, hogy úgy keringtem körülötte, mint légy a trágyakupac körül. Ráfoghattam volna persze az alkoholra, de ez valami más volt. Valami mélyebbről jövő dolog, ami valójában cseppet sem volt vicces vagy szórakoztató. Nem szerettem a kilátástalan dolgokat, az egész életem ilyenekkel ezzel volt tele amúgyis, nem kellett még egy ilyen a listámra. Ahogy elhúzta a kezemet, elrejtettem a köpenyem alá az ujjaimat, így védekezve a hideg ellen. A bársonyköpeny persze közel sem volt olyan meleg, mint lehetett volna. Hiába ölelte körbe jóformán az egész testemet úgy a vádlim közepéig, nem sokat ért a hideggel szemben, ami olyan egyszerűen ült meg itt Nulportban is a késő esti órákban. - Azt hiszem, elég ideig voltam fióka. Már kinőttem a dolgot. – Sóhajtottam, visszautalva mesére, amit korábban mondtam neki jutalmul, amiért megnyerte a játékot. A visszafelé úton tartottam vele a lépést, remélve, hogy a gyorsabb tempó esetleg felmelegíti a hidegtől kissé elgémberedett tagjaimat. - Talán még én is megnövök, hogy egy tisztességes elf méreteit viseljem… - Aztán a szám elé is kaptam a kezemet, érezve, hogy ezt aztán nem kellett volna kiböknöm. Igen, ez ugyanis elég volt ahhoz, hogy ráérezzen arra, milyen fiatal is vagyok. Nem szívesen árultam volna el neki, hiszen… tetszett félig- meddig. Jó. Talán csak beképzeltem az alkoholtól. Nem tetszhet, Folrandír! Miért kell neked mindig olyan szekér után futni, amelyik nem akar felvenni?! Korholtam kicsit magamat, miközben láttam, hogy ő már valami nőt bámul. Ez aztán a felsülés. Most menj szépen vissza a hátsókertbe és ásd el magad! – érkezett a következő önironikus megjegyzés. - Én köszönöm a játékot… neked meg… jó… akármit. – Biccentettem a fejemet a nő felé, de nem is számított igazán, már amúgyis úton volt levenni a lábáról. Röviden visszaintegettem, majd némi hányingerrel megindultam a szobám felé. A Korall még mindig hangos, ám már jóval delíriumosabb társasága nem érdekelt különösebben. Azonnal fölfelé vettem az irányt, hogy a nővérkémtől kapott ajándékkal, azzal az ártatlan kis Bellisszel foglalkozzak… na meg a málhába rejtett itókával, ami talán kiüt annyira az éjszakára, hogy gondolkodnom se kelljen. Hogy tudok mindig ekkora bolondot csinálni magamból? Agyalogtam, miközben a csizmám alatt újra és újra megnyikordultak a lépcsőfokok, aztán kisvártatva elértem a szobám ajtaját. Alig, hogy beléptem, az alvó lényre pillantottam. Nem foglalkozott velem, csak élvezte a kandallóból áradó meleget, én meg rádőltem az ágyra és a kipirult arcomat a párnámba nyomtam. Magam elől is el akartam bújni immáron…
Köszönöm a játékocskát!
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Ápr. 10, 2021 3:22 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
El' Alora… Sokat töprengtem már a meglátogatásán, elvégre annak idején a mesterem esküdözött, hogy érzékem van a mágia tudományához, de valamiként sohasem vonzott a bennem rejlő lehetőségek ezen megvilágításba helyezett részének felderítése. Pedig lássuk be, sok hasznot lehet húzni belőle, miként a vivern fia még egy kardot sem tud rendesen forgatni, ám mi van akkor, ha ez az ismeretlen erő megrendítené az eddig gondosan építgetett harmóniát bennem? Az egyensúlyt, mellyel embert tudok mímelni a röpke éltűek között, mellyel el tudom csitítani a bennem tomboló lángokat… Hozzáértő tanítóra volna szükségem, viszont effélét meglehetősen nehéz találni a birodalomban. - Való igaz, noha Ylore nem a szomszéd település, honnét egykönnyen vissza tudsz térni bármikor a mágusok közé – jegyzem meg felocsúdván eltévelyedett gondolataim közül. Nulportba szökdösni egy dolog, azonban a világosság városa egy jókora kiruccanást jelentene, afféle elköteleződést, mely a biztonságos határvonal egyértelmű átlépését kívánná meg a hegyes fülűtől. Persze a döntés az övé, s úgy gondolom, a mai estén éppen elég lyukat beszéltem a hasába a kalandokról és az egész életet meghatározó döntésekről. Egy apró, didergős sóhajjal emelem el a kezeimet a kőpad széléről, hogy átfagyott tenyereimet összedörzsölve életet lehelhessek beléjük. Közben érdeklődve hallgatom a további meglátásait, amelyek egyre nehézkesebb vidékekre somfordálnak. Olyan terepre lépünk, amely bizonytalan a lábaim alatt, éppen ezért neki sem tudok biztos utat kínálni. - Nos… - szólalok meg kisvártatva, felkelvén a jéghideg ülőhelyünkről. - Erre a választ magadnak kell megkeresned, hiszen te ismered a leginkább magadat. De hogy mi lenne ekkor? A választ te is tudod, Ezüstke – billentem oldalra a fejemet egy elnéző mosoly kíséretében, ugyanis a nyakamat tenném rá, tudja ő, mit jelentene az általa gyávaságnak billogozott érzése, döntése. - Neked kell tudnod, melyik döntés okozna több fájdalmat. Na de! - csapom össze a tenyereimet, megragadva mindkettőnk józanabbik oldalát. - Elég volt erre az estére a filozofálgatásból, belém fagyott minden gondolat – vigyorodok el, felsegítve őt a padról, s bár egy ideig hagyom, hogy egymást melengessék a tenyereink, viszont nem kívánom tévútra csalni a pityókás elfet, így kisvártatva elhúzom tőle a kezemet. - Hívjalak inkább fiókának? - kekeckedek vele, hiszen a dacossága egyértelmű felkérés keringőre a részeges és meglehetősen fáradt elmémnek. Jó lenne már visszaérni a Korallba és bevackolni magamat az ágyamba, ami meglehet, nem a legpuhább és nem is a legillatosabb, de határozottan melegebb és csábítóbb, mint a kinti fagyhalál. Szóval a ráérős tempójú kölyökkel ellentétben én megszaporázom a lépteimet, sőt, néha-néha szökkenek és ugrok is egyet-egyet, hátha a felpezsdülő vérem megsegít a hátramaradó méterek megtételéig. - Éppen az imént mondtam. Persze megeshet, pusztán az Ylorei magas növésű fajtársaidhoz szokott a szemem – fordulok felé, téve néhány lépést hátrafelé, ám hamar visszaigazodok egyenesbe, mielőtt elesnék vagy belemennék a fogadó bejáratánál tobzódó részegesek valamelyikébe. A döntést pedig nem bánom meg, merthogy az egyik ilyen csoportosulásban rég nem látott ismerősre találnak a szemeim. Feléledő izgatottsággal torpanok meg, majd fordulok vissza a kis mágushoz. - Nos, kedves Ezüstke, köszönöm a sétát és a delíriumos társalgást – vigyorodok el. - Bizonyosan látjuk még egymást, azonban egy kedves ismerősöm most elszólít mellőled – hajolok meg színpadiasan, láthatatlan kalapomat megemelvén előtte. - Legyen szép az éjszakád, mentes a kétkedő gondolatoktól – kacsintok rá, majd megfordulva a tengelyem körül, már el is szelelek. Persze út közben még hátrapillantok rá, intve egyet búcsúzóul, de hamarost leköti a figyelmemet a trubadúr társnőm, akit hosszú évek óta nem láttam.
Spoiler:
Köszönöm a játékot! *-*
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
A csípőre tett kéz és az a nevetés, már-már bájosan állt neki, de még a kedvéért sem tudtam visszatartani a csuklás kíséretében kiszélesedni készülő vigyoromat. Talán a holdfény okozta, hogy ismeretlen energiák járták át a testemet, szinte éreztem, ahogy a bennem eddig nyugvó mágia, most az ereimben táncol végig, mintha csak kitörni akarna. De ahhoz nem volt elég erőteljes egyébként… inkább furcsa, csiklandozó érzés volt. Nem foglalkoztam vele, inkább Csip-csip szavait hallgattam. – Egész jól tartod magad ahhoz képest. – Kacsintottam rá, a hangomból kihallhatta az őszinte elismerést. Tényleg jól festett… túl jól is. Nyeltem egyet, és félrebillentettem a fejemet, úgy hallgattam tovább, próbálva elnyomni a bennem dolgozó akarást. Mert akartam és megragadtam volna, mint gyermek a virágot, csakhogy letépjem és magamnál tartsam. Igen. Ostoba, naiv, kisfiús gondolat volt ez. Látszott, hogy felnőttem, nem kaptam úgy a dolgokért… kivártam, mintha akkor jobb lenne. Éppen így siklanak el az esélyek is persze... Vajon látom Csip-csipet ezután az éjszaka után még? Hacsak nem dobálja valaki megint fejbe száraz kenyérrel az itt tartózkodásom idején, erre nem sok kilátás volt. Jobb is volt, hogy a nehéz gondolatok helyét átvette a mámoros szabadság, a forgás, a szédülés, az újabb csuklások. Na meg a bárd látványa a holdfényben. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek, ahogy kicsit szerencsétlenre sikerült a tánc. A remek névre csak elismerően biccentettem, majd egyetlen mozdulattal huppantam le mellé. Szorosan próbáltam közelebb húzódni, érezve a teste melegét, felpillantva az arcára, az ajkaira, amik úgy vonzottak. Kíváncsi lettem volna, ő is érzi-e ezt, mikor rám néz. Bár majdnem biztosan sejtettem a választ. – Szívesen fogadnék egy utazótársat… bár az igazat megvallva, előbb-utóbb El’Alorába is vissza kéne kényszerítenem magam… hogy aztán egy kis tanulás után újra megszökjek… – Motyogtam, mert gyorsan rájöttem, hogy számára ez bizonyára teljesen érdektelen hír volt mindez. A szívem mélyén amúgy is megszületett egy gondolat: talán ha elég figyelmes vagyok elkapom, hogy merre jár s kel ez a bárd, s talán még a nyomába is szegődhetnék, ha tovább áll. Menekülni akartam ugyanis. Magam elől, az örökségem elől, az apám elől. Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas árnyékkal a nyomában élne, hiába rohantam messzire követett… s talán a világ vége sem lenne elég messze, hogy távol kerüljek tőle. A nagy gondolkodásban persze a hideg is rám talált. Először jóformán észre sem vettem, aztán szép lassan egyre nehezebben forgtak az agyam fogaskerekei. Nem elég, hogy a hátsóm egészen átfázott még a ruharétegeken keresztül is. elfogott a remegés is. Talán csak az melengetett meg kicsit, ahogy Csip-csip beszélt. Valahogy jól hangzott a szájából Ylore, mintha valami mesés hely volna valóban. Már-már valóban vágytam is látni, hiszen eddig csak térképen volt szerencsém megcsodálni. – És mi van, ha biztos vagyok a következményben és talán ez gyávaság… csak nem akarom érezni a fájdalmat? – kérdeztem, de közben felkelt mellőlem. Máris hiányzott a belőle áradó meleg, a remegésem talán még erőteljesebb lett. A felém nyújtott tenyér felé nyúltam, óvatosan simítottam a bőrére az ujjaimat, majd kapaszkodtam is meg benne. Nem akartam, hogy elengedjen, de megpróbáltam úgy tenni, mintha a feltápászkodás után, mint egy véletlenül maradtak volna úgy a kezeink. – Nem is vagyok kicsi. – Közöltem, szinte túl dacos hangon. – Éppen csak fázni kezdtem… odahaza állandóan kint voltunk. Még a leghidegebb időben is. – Tettem hozzá, hátha komolyan vesz, de éreztem milyen gyerekesek a szavaim. Ezért egy pillanat erejéig csendesen sétáltam mellett végig a kertben, remélve, hogy nem húzza el a kezét. – Na jó... Csip-csip... tényleg kicsi vagyok? – kérdeztem aztán gyermekien elhúzva a számat. Valójában bele sem gondoltam, miképpen festhetek. Arra koncentráltam, hogy minél lassabban érjünk vissza a Vendégház bejáratához és még elegendő időt tölthessek együtt vele… mennyi is az az elegendő? Erre magam sem tudtam a választ.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Ápr. 06, 2021 6:33 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
- Pff, bizonyos kor után? - fújtatok egy hitetlen nevetés kíséretében, miközben csípőre teszem az egyik kezemet, mintegy némán kérve ki magamnak a röhejes feltételezést; a kornak bárminemű köze is volna az élet bizonyos mérföldköveihez. - Ha az én koromat nézzük, már egy ültetvényen kellene kapálnom a gazt, otthon pedig egy cicoma feleség várna legalább két kölyökkel a szoknyája körött – vigyorodok el, hiszen a gondolatvilágomban felvillanó kép egészen abszurdnak hat az életvitelem kontrasztjában. Vélhetően sohasem lesz biztos otthonom, de még ha lenne is, nagyobb esélyt látok arra, senki ne várjon ott. Persze nem is tudom, vágynék-e valaha ilyesmire, családra, gyermekekre… - Lényeg a lényeg, akkor érik meg valaminek az ideje, ha az illető is felkészült rá. Szóval ha úgy érzed, érdemes kockáztatni, és készen állsz kalandozni… - vonom meg a vállaimat léhán, habár kissé mulattat a tény, az utóbbi időben ő a második, akit az addigi élete hátrahagyására buzdítok. Nem mintha bárkire ráerőszakolhatnám a véleményemet… Ám még ha kívánnék is szabadkozni, nem akad időm rá, ugyanis magával húz a hold ezüstösen csillámló fényébe, ahol rögvest tovaszökken az érdeklődésünk fonala. - Ahh értem. Szerény véleményem szerint elnevezhetnéd gyomormegkavaró rituálénak – horkantok fel látván, az ő hasa sincsen jobb állapotban, mint az enyém. A magam részéről azonban nem kísértem a sorsomat, megkeresem az első utamba akadó támaszpontot, és a részegek megkérdőjelezhető eleganciájával vetem le magamat a kőpadra. - Nos, ha egyszer úgy adódik… Ketten utazni mindig jobb, mint egyedül – vigyorodok el, megtámaszkodva hátul a tenyereimmel a pad szélén. - Habár jó ideig nem lesz arra dolgom, bizonyos… hm… szerencsétlen alakulása végett a legutóbbi látogatásomnak – fogalmazok sejtelmesen, noha vélhetően el tudja képzelni, egy kicsapongó bárd mégis mivel haragíthatta magára az ottani népeket. Más kérdés, kivételesen ott nem a nőügyleteim hoztak kellemetlen helyzetbe. Ellenben itt megint az izgalommal kecsegtető énem hoz „zavarba”, miként az elf fióka összetéveszthetetlen szándékkal moccan közelebb hozzám, majd távolodik el tőlem. - Nem tagadom, sok helyen megfordultam. Ilyen az élete egy utazó dalnoknak. Ám azt hiszem, a királyságok közül Ylore a legkedvesebb a szívemnek. Bizton veszem, téged is elvarázsolna – mosolyodok el, vetve felé egy pillantást, azonban egyhamar a fák karcsú, kopasz ágai között bujdosó holdnak függesztem a tekintetemet. Piszok hideg van idekint. - Bármit megtehetsz, mint mondtam. Amíg elfogadod a következményeket – fűzöm hozzá a megjegyzéséhez, s miután kellően hosszú momentumokat áldoztam az istennőjük megtestesülésével való kacérkodásnak, felé fordítom az arcomat. Az időjárásról neki is hasonló véleménye lehet, efelől kétségem sem akad, hiszen a lehetségesnél is kisebbre húzza magát, a kezeit pedig bájosan a combjai között melengeti. Elnéző mosollyal kelek hát fel a padról, majd nyújtom ki felé az egyik tenyeremet. - Gyere, kicsi elf. Későre jár, s ha tovább maradunk kint, legfeljebb a fagyott hulláink köszönthetik az új napot – jegyzem meg szórakozott vigyorra húzva a számat.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Elragadtattam magam a holdfényben. Hagytam, hogy az ezüstös fény itt a város közepén is végig cirógassa az arcomat, hogy a kellemetlen hűvös idő fel se tűnjön. Talán a növények tették, amik most nem is virultak olyan zöldellően, mint normális esetben, mégis ott voltak. Mégis csak a fák között nőttem fel, nyugalomban, csendben, madárcsicsergésben. Így hát hiába vonzott a zaj, a forgatag, a világ színes kis pontjai. Békét csak ilyen helyen lelhettem. Ittasan pedig az a kis béke egyenesen mámorítónak tűnt. Ezt pedig Csip-csip is észrevehette, ahogy rám pillantott. Sejtettem, hogy jó szeme van ahhoz, hogy másokba lásson, jó mélyen, egyenesen a lelkébe… talán tudta valahol azt is, hogy érdekel, hogy felkeltette a figyelmemet a játékkal, a színes öltözékével, a kék szemeivel. Gyerekes lelkesedéssel akartam a közelében lenni, még ha tudtam is, ez csupán addig tart, míg el nem válnak az útjaink. Aztán megint marad a magány. – Bizonyos kor után valóban szükségszerű kitörni belőle… – bólintottam inkább csak az utolsó gondolatra. Persze az önmagában is kérdés volt előttem, egy elfnek, mikor kell kiszakadnia? A mi életünk kereke egészen másképp forog. Én magam például még rendkívül fiatalnak számítottam. Talán furcsa is volt, hogy egyedül járom a világot. – Én úgy gondolom, minden szabadságért megéri kockáztatni. Ha rosszul sül is el valami, hát tanulok belőle, bölcsebb leszek, tovább állok. – Válaszoltam csendesen, szinte suttogva a szavakat. Meglehet, nem volt meg bennem az elfek bölcsessége, de nem is bántam. Nem hiányzott egy cseppet sem. Én csak élni akartam bele a világba, megtapasztalni annak minden szépségét és borzalmasságát. A fájdalom ugyanúgy része volt ennek az életnek, mint az élvezet. Mindenből ki akartam venni a részem. Egyszerűen csak élni akartam. Nem kellett szépen élnem, sem bűnösen. Amúgy sem szeretem kategorizálni a dolgokat. Ezért is ragadtam meg Csip-csipet, húztam magam után. Nem kellett most gondolkodni, csak élvezni azt, ami éppen, abban a pillanatban volt az ezüst fényben, a hideg levegő fogságában, az épületek mögött. – Ez az én saját rituálém. – Vigyorodtam el a kérdésére, na meg arra, ahogy kissé ügyetlenkedve megfordult egyszer-kétszer. Aztán kicsit, lehunyva a szememet élveztem az ezüst fényt az arcomra simulni. Olyan volt ez, mint valami erőforrás. Szinte éreztem, ahogy a mágia egyetlen forrásként bugyogna végig az ereimben. Erős voltam. – Azt én is… – nyitottam ki a szememet, majd a tenyeremet a kicsit fájdalmasan létező hasamra szorítottam. Megint elmosolyodtam, ám most szelídebben, mert csupán a hányinger szó említésétől vissza kellett tartanom egy öklendezést, aminek köszönhetően, újabb csuklás szakad ki belőlem. – Ylore? – kérdeztem vissza, mintha éppen fejben beazonosítanám, hol is van az. Jól tudtam, hiszen az elmúlt egy évben a térképészettel is megismerkedtem annyira, amennyire az egy varázslótól elvárható volt. – Egyszer elkísérhetnél oda, Csip-csip… – Mondtam, bár tudtam, hogy talán csak az alkohol beszél belőlem vagy csak simán a gyermeki naivitás. Nem is vártam el, hogy igazából rávágja „persze, veled tartanék.” Ahogy lehuppant a padra, én is mellé szegődtem, olyan szorosan, hogy az arcára tudjak pillanatani. – Te biztosan sok helyet bejártál már. – Beszéd közben a tekintetem az ajkaira tévedt. Puhának tűntek, kellemesen langyosnak… amit most szívesen éreztem volna, hiszen a hátsómtól felfelé haladva szép lassan átjárt a kőpad kellemetlen hidegsége. Nem szerettem fázni, túl kicsi és vézna voltam ahhoz, hogy ne érezzem meg azonnal. Közelebb hajoltam, majd egy szempillantással később el is húzódtam. Ne csináld Folrandír… éppen elég dolog tart már így is távol El’Alorától. Emlékeztetnem kellett magamat a dolgomra… a dolgomra, ami megfosztott a szabadságomtól. Mert egy dolog fontosabb volt annál. Apa. Apa elismerése. Apa szeretete. Megköszörültem a torkomat. – Ha tehetném, bejárnám az egész világot… – Mondtam és összedörzsöltem a tenyereimet, hátha a fázós ujjaim felmelegednek. Nem így történt, inkább bedugtam őket a két combom közé, hátha ott kellemesebb lesz. Kicsit össze is húztam magam a hűvösben.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Márc. 28, 2021 5:49 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Elgondolkodtatnak Ezüstke szavai, noha a véleményem nem sokban változik; mihelyst kiélte ezeket a vágyait, rá fog döbbenni a pihe-súlyukra, arra, hogy nem jelentenek többet momentumnyi boldogságnál. Csalfa, édesgető semmiségeknél, melyek újra és újra ugyanabba a folyamba torkollanak, és annak a neve nem a Végtelen Katarzis hanem az Aljas Ámítás. Hasonló mindehhez mások boldogságát megkeresni, azokét legalábbis, akik nem fognak viszont kínálni, márpedig én nem hiszem, hogy sokat tehetnék a jóformán idegen fiúért. Nem olyanformán, mint ő azt reméli. Mindennek dacára úgy gondolom, szóljon ez az este a könnyed mulatozásnak, és az alkohol áztatta filozofálgatásnak, melynek komolyságába újra és újra Ezüstke csuklása, majd az azt követő vihogásom ékelődik. - Nem tagadom, értem, miből fakadnak a vágyaid – bólintok egyet a megértésem jeléül. - Kérdés azonban, hajlandó vagy e érte kockáztatni? Hajlandó vagy e belátni, nem szükséges, hogy másoktól függjön a léted? Bizonyos szabadságokért nem kell sokat áldozni, másokért viszont lehet, meg sem éri próbálkozni. De ha engem kérdezel, a család gúzsából kitörni nem olyan végzetes, hisz természetes velejárója ez az életnek – attól tartok messze nem ittam még eleget, ha képes vagyok hegyibeszédet tartani az elfnek, főleg afféle dolgokról, melyeket én magam sohasem tapasztalhattam meg. Az én családom szorításának valami egészen más vetett véget... Mielőtt azonban még túlzottan mélyre keveredhetnék az emlékeim forgatagában, elkapja a kezemet Ezüstke és a hold magasztos fénye alá tessékel. - Ez vajmiféle elf rituálé? - nevetek fel, és hozzá hasonlóan én is teszek néhány bizonytalan kört a tengelyem körül. A felerősödő szédelgésem biztosít róla, annyira azért mégsem ihattam keveset, sőt, ha nem álltam volna meg a harmadik fordulat után, talán az udvar élénkzöld fűcsomóin be is mutattam volna a gyomrom pontos tartalmát. De nem bánkódom, jól érzem magamat még annak fényében is, hogy engem sohasem éltetett az éjszaka, a Nap gyermeke vagyok, hiszen. - N-na jó, nincs több forgás! - kuncogok, megtámaszkodva a fürdőház falánál. Onnét figyelem a behunyt szemű, kitárt karú hegyes fülűt, amint eggyé válik a város apró szegletében megbúvó természettel. Jellemző és egyben lenyűgöző, hogy még a koszos Nulportban is képesek a lényükre találni. - A szédülést és a hányingert már határozottan – horkantok fel, az ő hozzátoldásán viszont újfent elnevetem magamat. - Ahh igen, azt sem lehet figyelem elől téveszteni. A jó öreg, büdös Nulport – jegyzem meg mosolyogva, nagy nehezen elrugaszkodva a faltól. - Ha valaha megélnéd a szabadságodat, őszintén ajánlom Ylore városát. Nem büdös, tiszta, és mindenki tudja, miként kell ünnepelni az életet – vigyorra kanászodik a mosolyom, miközben biccentve egyet, leteszem a hátsómat az egyik jéghideg kőpadra. Attól tartok hiába fűt minket az alkohol, sokáig nem fogunk tudni kint maradni, ellenben a józanodásunk garantált lesz.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
A bárd szavai eléggé szíven találtak, hiszen szinte saját gondolataimat fogalmazta meg. Én is azt gondoltam volna… pontosan azt, amit ő. Csakhogy akármennyi varázserő is szorult belém, nem voltam méltó hozzá. Bár tudtam most már, hogy anyám is részesült a mágia kegyéből Isilmë-nek hála, nem érdemeltem meg ezt az örökséget. Nem szerettem, legyen akármilyen gyönyörű és csodálatos. Odakint túl hűvös volt. Annyira, hogy bár Csip-csipbe karoltam, másik kezemmel jobban vontam össze testem előtt a köpeny bársonyos, sötét anyagát – nem, mintha ez nagyobb melegséggel kecsegtetett volna. Az azonban tetszett, hogy vonuljunk el a veszélyes, hangos utcától a hátsókertbe. Csupán néhány napja voltam a városban, nem igen néztem körbe. Ha unatkoztam is, hát a fogadó vendégeit figyeltem meg, ha pedig mozgásra vágytam úgy kimentem a dokkokra körbe nézni. Egyelőre bátortalan voltam, hogy bárkivel is szóba eledjek, vagy megpróbáljam ezzel-azzal izgalmasabbá tenni a dolgokat. A magányos világom egyetlen megborítója ez a bárd volt. Ráadásul ő magától jött oda hozzám és kezdett el beszélni. – Beszélgetéshez kiváló lesz – egyeztem bele rövid biccentéssel az úticélba. Egyelőre hagytam, hogy vezessen. S közben felvettük a beszélgetés korábban elengedett fonalát. Talán nevetségesnek hatottak a szavaim, túl gyermekinek, így hát megértettem Csip-csip reakcióját. – Meglehet vágyak, de nekem sosem volt benne részem. Egyik kalitkából a másikba kerültem átmenetek nélkül. – Suttogtam bele az éjszaka csendjében. Aztán nem is tudom… talán csak jött a vágy, hogy „lenyűgözzem az embereket” vagyis lényegében őt. Ezért álltam meg, ezért koncentráltam arra az ezüstös, sápadt fényre, ami gömbformájában alakult tenyeremen. Látni akartam felcsillanni a szemét s a jutalmamat meg is kaptam. Nem is sejtette, de ő már megjutalmazott engem, mikor odajött hozzám, megszólított, s játszott velem. A pillanat meghitt is lehetett volna, ha kevesebbet iszok és nem tör rám újabb adag csuklás. Szánalmas volt, gyerekes és még csak visszanyelni sem tudtam. – Úgy tűnik vágyam ezen pontja mégis teljesül. – mosolyodtam el lágyan, ahogy felhők közül lágyan felvillant megint a hold fénye, ezüstösen simított végig az arcomon. Szerettem az éjszakát. A csend sem zavart kivételesen, hiszen nem önnön gondolataimmal voltam bezárva a korallbeli szobám sötétjébe vagy éppen El’Alorában. Nem akartam Nulportról csevegni. Inkább faggattam a bárdot, hogy őt mi tenné boldoggá. Persze, mielőtt válaszolhatott volna, megint egy csuklás szakadt ki belőlem. A szavai megleptek, szabadság. A hátsó kert egy olyan részére értünk, ahogy mívesen megmunkált a kőpadok várták, hogy helyet foglaljanak rajtuk. Az éjszaka fényeiben lenyűgözőnek hatott az egész. – Talán ebben az esetben mégis érted a vágyaimat. Nekem ugyanis azok jelentik a szabadságot. – Mondtam és lassabbra fogtam a lépteimet. Tekintetem felemeltem a Holdra. Az mindig, mindenhol pontosan így fénylett. Ez nem változott az otthonhoz képest, sem El’Alorához képest. Azonban Nulport pezsgése valami olyat hozott, ami megváltoztatott bennem a világról alkotott képpel kapcsolatban egy jó adag dolgot. – Gyere, Csip-csip… legyünk szabadok! – Hirtelen, mintha az alkohol kicsit őrültebben kezdett volna lüktetni az ereimben, megragadtam a kezét, behúztam magam elé úgy, hogy az épületek, esetleg fák árnyékolásában őt is érje az ezüstös holdfény éppen úgy, ahogyan engem. Finoman engedtem el az ujjait, úgy hogy az egyetlen lágy simításnak hasson. Aztán kitártam a karjaimat és vigyorogva körbe fordultam. Gyerekként csináltam ezt, mikor kiszöktem az erdőbe az öregek nyaggatása elől és csak fetrengtem a fűben, táncoltam a hatalmasnak tűnő fák törzsei között. – Érzed? – kérdeztem, ahogy megálltam lehunyt szemekkel, kitárt karokkal. Beszívtam Nulport halszagú bűzét, ami még erre az egészen szépnek mondható helyre is elért. – Halszagú szabadság. – Vigyorodtam el és kinyitva a szemeimet ránéztem. – Nem ülünk le? – mutattam a padra mellettünk.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Márc. 21, 2021 11:23 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Merő érdeklődéssel hallgatom az elbeszélését a Fehér-sziget mágusainak életéről s bár megeshet, hosszabb távon én sem viselném az állandó csöndet, voltaképpen érthető, hogy nem a kicsapongó életstílust preferálják a magasan derengő tornyok falai között. Nem afféle dologról okulnak hiszen, mely megengedhetné magának a figyelem kalandozását s a komolytalanságot, a háborúk óta pedig bizonyosan még inkább odafigyelnek a rendre. - Hm… Azt gondoltam volna, az éjszaka mágusai éppen, hogy kedvüket lelik a csendben és a világ rezzenéstelenségében. Ilyen hiszen a puritán, rideg éjszaka – tűnődök el, mielőtt még felvetném a távozásunk lehetőségét. Ezüstke nem ágál ellene, noha a mellékelt észrevételeivel nem szállhatok vitába; csakugyan hirtelen kélt s könnyelmű ötletnek hat Nulportot járni sötétedés után. Attól tartok még nem szoktam hozzá a csapnivaló közbiztonságához... - Való igaz, kedves Ezüstke. Úgy tanácsolom, tegyünk egy kellemes kört a fogadó hátsókertjéhez, s ott nyugtázzuk az esténket – kacsintok rá, hagyva, hogy belém karoljon, bár tekintve, mennyi ruvdát magamba döntöttem, attól tartok a vak vezet világtalant klasszikus esete fog kisvártatva formát bontani közöttünk. Kilépünk hát a hűvösbe, odakint pedig egy momentumra mintha csak a díszlet és a hőmérséklet változott volna. Az emberek tömött csoportokban iszogatnak, kockáznak egymással, s az utca egyik végéből a másikba igyekeznek átkiabálni az ismerőseiknek. A számat húzva veszek egy éles jobbkanyart a fürdőház épületével párhuzamosan, s szerencsére néhány méter megtétele után már alig-alig ér el hozzánk bármi a Vörös Szirén és a Korall vendégseregletének duhajkodásából. - Ezek tennének boldoggá? - vonom meg a szemöldökeimet. Valóban ifjú még az oldalamon sétálgató elf, máskülönben nem hajszolná azt, mit bármikor nevetve megkaphat kellő kiállás és magabiztosság mellett. Felszínes, sekélyes dolgok ezek, melyek a világon még senkit nem tettek igazán boldoggá. - Ezek csupán vágyak, drága Madárfiókám. Olyanok, amelyek ideig-óráig szórakoztatnak, majd a szürke mindennapok részeivé válnak – osztom meg vele a nézeteimet, ráérős tempóban sétálva az ütött-kopott, egyenetlen macskaköveken, legalábbis, míg varázsolni nem kezd, hiszen akkor kénytelen vagyok megtorpanni, és ámulattal telve figyelni az akaratából fogant, fényes kis gömb ragyogását. - Ez egészen káprázatos! - csattanok fel, hirtelenjében az utca csendjének első számú megzavarójává válva, főként, mert még tapsolok is egyet mellé. - Én mondom, megérte az unalmas könyvtárban okulnod – vigyorodok el, habár inkább szól ez a váratlan csuklásának. Útnak is eredek újfent, ugyanis emlékeim szerint a hátsókertben bámulatos kőpadok várnak minket megpihenésre. - Nos, érthető – szólalok meg ismét némi töprengést követően. - Sokan keresik a kalandokat, így hát szerencséd is, hogy ilyen közel esik Nulport a szigethez. Bizton veszem, itt egyetlen nap sem lehet unalmas – csóválom meg a fejemet, hisz mindennek dacára a hideg is ráz ettől a várostól. - Engem? A szabadság, azt hiszem. És hogy mindig valami újat ismerhessek meg – állapítom meg, az egyik kezemmel a derekamat ölelve, a másikkal pedig azon könyökölve az államat böködve.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
El' Alora… Sokat töprengtem már a meglátogatásán, elvégre annak idején a mesterem esküdözött, hogy érzékem van a mágia tudományához, de valamiként sohasem vonzott a bennem rejlő lehetőségek ezen megvilágításba helyezett részének felderítése. Pedig lássuk be, sok hasznot lehet húzni belőle, miként a vivern fia még egy kardot sem tud rendesen forgatni, ám mi van akkor, ha ez az ismeretlen erő megrendítené az eddig gondosan építgetett harmóniát bennem? Az egyensúlyt, mellyel embert tudok mímelni a röpke éltűek között, mellyel el tudom csitítani a bennem tomboló lángokat… Hozzáértő tanítóra volna szükségem, viszont effélét meglehetősen nehéz találni a birodalomban.
