Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Május 17, 2021 11:04 pm
Nykon Gindrian
“We may have our differences, but nothing’s more important than family.
Születési hely
Eviran
Születési idő
978, Télközép hava (43)
Családi állapot
Özvegy
Családom
Feleségem elhunyt hosszú évekkel ezelőtt, de van két leányom. Deedra vérszerinti, és Seravien akit örökbefogadtam.
Foglalkozás
Klánvezér
Klánom
Romok Klánja
Ember
Fegyverforgató(haladó)
Harcos
Clive Standen
Thora Haleye
Karakterjellem
Amióta apámtól átvettem a klán vezetését, teljesen megváltoztam. Előtte csak egy fiatal ambícióval teli, kalandvágyó legény voltam, utána pedig klánvezér, mellyel minden jó és rossz is jött. Az egész életemet a családomra és a klánomra tettem fel. Itt már nem tehettem a szemeim elé a harcot, a folyamatos vándor életet. Új céljaim lettek, új kötelezettségeim, melyet még ha néha fájó szívvel is, elfogadtam, és elengedtem a múltamat. Az embereim szeretnek engem, talán jobban is, mint apámat. Tudják jól, hogy rám számíthatnak bármilyen gond is legyen, és ha úgy alakulna, hogy a táborunkat védeni kell, az elsők között állok fel a frontvonalra. A két lányomat tisztességesen felneveltem, legalábbis én úgy érzem. És mégis mindketten itt hagytak. Deedra elhagyott engem, aminek a mai napig nem értem a miértjét, lehet el kellett volna mondanom, mi történt a múltban, és talán nem veszi magára azt a mérhetetlen szigort melyet felé intéztem a nevelése során. Seravien pedig utána ment, és nagyon remélem, hogy megtalálja őt. Szívesen mentem volna magam a keresésére, de nekem itt kötelezettségeim vannak a klán felé, amit ha törik, ha szakad, de el kell látnom. Az évek alatt eléggé berozsdásodtam, de a mai napig tanítom klánunk ifjait kardforgatásra. Jó magam a csatabárdot érzem a hozzámvalónak, de a pallost is kellő tudással forgatom ha szükséges.
Sötét éjszaka volt. Az csillagok halványan pislákoltak a fekete égbolton, egyedül a lassan dagadó hold adott valamely fényt a Romok Klánjának evirani táborára. Csendes estének néztünk elébe, már-már túl csendesnek. Ha egy madártávlatból nézte volna az ember, a táborban menetelő éjjeli őrök fáklyái absztrakt köröket írtak le. Ha felvették a pozíciójukat, az apró fénypontok megálltak, ha helyváltás volt, szinte egyszerre vándoroltak kesze-kusza vonalban a következő őrzőpontra. Kivéve egyetlen egyet. Az őr eszeveszettül futott ki a közeli erdőből, a fáklyájának lángja éppen hogy csak el nem aludt az iramban. Végigcikázott a felállított sátrak között, és egyenesen a klánvezér sátrába igyekezett. - Uram! – az őr megállt bent a sátor szájánál. Kipattantak a szemeim, felültem és a férfira szegeztem a tekintetemet. A feleségem is felriadt az érkezőre, de a kislányom meg se rezzent a kiságyában. - Halkabban, te félkegyelmű! – ripakodtam rá suttogva. – Ha Deedra felébred, te fogod visszaaltatni, most megmondom. - Úgy három mérföldre láttam egy kisebb ork sereget. – az őr alig kapott levegőt. - Felénk tartanak és a lépésük által körülbelül egy fél óra és elérnek minket. Harminc fő után megálltam a számolásban, egyszerűen túl sokan vannak. Azonnal felugrottam, és elkezdtem harci díszbe öltözni. Lyanna eközben elszörnyedve mászott ki az ágyból, és rögtön a lányunkhoz sietett. - Fújj riadót – parancsoltam rá az őrre. – Minden harcképes férfi legyen kész negyedórán belül és a tábortűz előtt gyülekezzenek, az idősek, a nők és a gyermekek bújjanak el a hálókörletükben. A férfi határozottan bólintott és kiviharzott a sátorból, én pedig tovább öltöztem. - Maradjatok a sátorban, végig. – szóltam rá a feleségemre. – Bármekkora sikolyok is lesznek, ne hagyjátok el. Kérlek – felhúztam a csizmáimat és odaléptem hozzá. Az arcán aggodalom ült ki. Megsimítottam a haját, és lágyan szájon csókoltam. – Nem lesz semmi baj, megtudjuk védeni a tábort. Mire a kardomat felcsatoltam, a táborban megszólalt a riadót jelző kürt. A sátrak közötti kis folyosókat eltelítették a készülődő katonák zsivaja. Deedra a hang hatására felsírt, Lyanna magához vette. - Vigyázz magadra, szerelmem – suttogta Lyanna, miközben a lányunkat ringatta. - Én? Mindig – egy kaján félmosolyt intéztem a feleségem felé, és kiléptem a sátorból.
-
Mindenki a kiparancsolt helyén várakozott. A fáklyákat elaltattuk és csendben figyeltünk az esetleges mozgásokat a tábor körül. Én a déli oldalon vártam őket, onnan, ahol a felderítő őr kirohant az erdőből. Nem sokkal később fegyver- és páncélcsörömpölés szűrődött ki az erdő fái közül. Itt vannak, próbáltam felkészíteni a karjaimat, de legfőképp a lelkemet az elkövetkezendő csatára. Ezen az estén nagyon sokan meg fognak halni, de az életem árán is megvédem a klánomat és legfőképp a családomat. Az ork sereg megérezte, hogy valami nincs rendjén. Az erdő első fái előtt megálltak, és csak figyeltek. Tudták, hogy már vártuk őket. Pár perccel később kilépett egy hatalmas egyed a sötétségből. A gyenge fényviszonyoknak köszönhetően, még így is látszódott rajta, hogy ő vezeti ezt a szedett vetett csapatot. Őrjöngeni kezdett, ritmusos üvöltésével és mellének csapkodásával nagyon gyorsan felcsigázta a mögötte megbúvó társait, aminek hatására gyors ütemben kezdtek kiözönleni a fák közül egyenest a táborunkra. Megdöbbentően nehéz csata előtt álltunk. Amint az ork sereg első hulláma beért a sátrak közé, jelet adva az embereimnek rájuk rontottunk. Hihetetlenül erősen fel voltak vértezve, még számomra is nehezen sikerült levágni őket a kevés hatékony találati pont miatt. A pajzsom félidőben kettétört, egyedül a kardom segített már. Mindkét oldalról erősen megcsappant a létszám. Folyamatosan hulltak el a jobbnál jobb embereim, de mégis az Istenek nekünk kegyelmeztek. Az utolsó támadónak én vágtam el a torkát, de akkora lendülettel, hogy a vére ráfröccsent az arcomra. Erős zihálásomat a megmaradt embereim örömujjongása nyomta el. Visszavertük őket. Összegyűjtöttem a népem megmaradt harcra kész tagjait a tábortűz körül. - Ki ölte meg a vezért? – kiáltottam el magam izgatottan, személyesen akartam gratulálni neki. De meglepetésemre csend volt a válasz rá. Én nem öltem meg, és ha más sem, akkor… Lyanna sikolyai töltötték be a tábort. A hatalmas orkvezér a hajánál fogva rángatta ki a sátorból, a torkához szorítva a kardját. Bentről hallani lehetett Deedra sírását. - ENGEDD EL – ordítottam fel, ahogy elé vetettem magam. Elöntött a félelem, mert tehetetlen voltam, ha csak egy rossz mozdulatot is teszek, megöli a feleségem. - Megölted a társaimat – az ork mély, öblös hangját átjárta a düh. – A családom volt. És ahogy tartja a mondás, szemet, szemért! Abban a pillanatban elrántotta a pengét Lyanna torkán. Nagyon gyorsan történt minden, de körülöttem mégis belassult a világ. A fájdalom letaglózott, teljesen lemerevedtem. Az ork a lendülettel együtt elengedte a nő testét, és eltűnt a sátrak között. Az embereim utána rontottak, hogy utolérhessék, én pedig végignéztem, ahogy a feleségem teste ernyedten összecsuklik a földön. Remegő lábakkal léptem hozzá, majd letérdeltem, és az ölembe emeltem. Még élt, de már nem sok tartotta itt e világon. - Deedra – tátogta Lyanna, a szájából csak úgy ömlött fel a vér. – Sátor. - Lyanna, az istenekre – éreztem, hogy seperc alatt eltűnik belőlem a megtermett férfiasság, és az érzéseimet átvette egy összetört, lelkének darabjaira hulló árny. Próbáltam visszaszorítani a sírást, de a könnycseppek kibújtak és fokozatosan zúdulni kezdtek az arcomon. – Szerelmem, ne hagyj el, könyörgöm neked. Lyannának már csak annyi ereje maradt, hogy megsimítsa az arcomat. Amint az ujjai elérték a bőrömet, élettelenül visszaestek a földre. Zokogva magamhoz szorítottam a feleségem testét, majd egy fájdalmas, mély ordítás szakadt fel a mellkasomból, melyet az égnek, az odafent lakó Isteneknek címeztem. - Elbuktam – közel hajoltam Lyanna füléhez, és remegő ajkakkal suttogni kezdtem. – Meg kellett volna, hogy védjelek titeket. Hibáztam. A lányunknál nem fogok. Minden erőmmel azon leszek, hogy akár a tűztől is megóvjam. Érted, szerelmem.
Ahronit, Aiken Hackney and Edellyn Arienthe Kedvelték
