Nézte a tábortüzet, ahogy vékony tűzkígyókat vetett az éjszakában. Meleg, nyári éjszaka volt, és a nehezen összekuporított tűz sokkal inkább önön biztonságáért égett, sem mint a meleg miatt. Hallotta távolról Aldrich hangját, árnyként látta mozogni alakját a holdfény alatt.
Hamarosan elkezdődik.A lovasok már mocorogtak a nyeregben.
Izgulnak, hát hogyne. Én is izgulok, pedig nem is tartok velük. Hát persze, hiszen én vagyok a csomag, akit mindig hátrahagynak.A lány száraz füvet dobott a halvány lángok közé. Elmerengett a szikrákat nézve. Valamivel kevesebb, mint egy éve ilyenkor még imádkozott az ágya mellett.
Tulajdonképpen akkor indult minden, amikor valami más véget ért. Azóta is emlékszik arra az éjszakára. Egy világot elsüllyesztő, rettenetes éjszakára.
A kis halak mindig is nehezebben akadtak a hálóba, ezért sűrűbbre kellett fonni. Ennek természetesen külön módja volt, amit az asszony szorgosan mutatott lányának. A lány pedig engedelmesen ült mellette a halászviskóban, és csinálta utána. Már egész jól ment neki, gyorsan tanult.
- Csillagom – fordult felé az anyja.
– Találkoztál ma Floddal? - Nem – vont vállat egyszerűen Mylla.
– Nem akarok vele többet találkozni.- A jegyesed, nyárközép után együtt fogtok élni – dorgálta az asszony. –
Olyan nincs, hogy nem akarsz találkozni, gyerekkorod óta ismered.- Nem fogok hozzámenni – rázta meg fejét a lány.
– A barátom volt! Együtt kavicsoztunk! Nem leszek a felesége! Nem is szeretem!Az anyja megforgatta szemét, és kihajtotta szemébe hullt, szőke tincsét.
-
A házasság nem szerelem kérdése. Kötelességed ezt megtenni a családunkért, úgy, ahogy eddig mindenki megtette a magáét. Ne hozz szégyent ránk, Mylla.- Inkább megyek el katonának mintsem, hogy hozzámenjek Flodhoz – csapta le ölébe a hálót a lány. –
Világot szeretnék látni! Hajózni! Úgy, ahogy apa. Az anyja csak a fejét rázta, ezúttal élesebben szólt.
- Nincs választásod, Mylla. A kovács fia, az egyik legtehetősebbek a faluban. Inkább légy boldog, hogy te kellesz neki.- Hát ennyire nem akarsz itthon látni? – állt fel mellőle a lánya. A régi, házilag tákolt faszék belerecsegett.
– Hát ennyire nem szeretsz?- Jót akarok neked, ahogy apád is. - Persze – fújta Mylla, majd ledobta a hálót, és öles léptekkel otthagyta a kunyhót. Köveket rugdosott maga előtt az úton, leszegett fejjel poroszkált.
Nem akart férjhez menni. Még akkor se, ha már a szomszéd lány már várandós, miközben alig pár évvel idősebb nála. Nem akarta ezt az egészet. A porfészek falut, Flodot, sőt, talán még gyereket se.
Sokat álmodott a tengerről, arról, hogy mi van a dombokon túl. Hová visz a folyó? Hol a világ széle? Látni akarta azokat az idegeneket, akikről az apja mesélt.
Újabb kavicsot rúgott fel, ami véletlenül nekiment a szomszéd macskájának. Az állat felpúpozott háttal fújt rá, majd eltűnt a ház ablakában. Ha hozzámegy Flodhoz, örök életében látnia kell majd ezt a macskát, azt a házat. Örök életében itt élhet majd, ahol a szülei, a nagyszülei és a dédszülei is. Pucolhatja a büdös halat, halászhatja a kagylót, és addig csomózhat hálót, amíg véresek nem lesznek az ujjai.
Megrázta a fejét. Nem, neki ez nem kell. Elszökhetne. Hová? Hiszen a külvilágot nem is ismeri. Öszvér háton úgyse jutna messzire, és jövő hónapban már ősz van.
Addig addig ment, amíg le nem ért a folyóhoz. Ott merítőhálók, ladikok, stégek, kosarak kuszasága fogadta. Leült a partra, és nézte a zavarosan kavargó vizet. Kétségbeesése eluralkodott rajta, és könnyek gördültek le az arcáról és azt kívánta, bárcsak az egész egy rossz álom lenne.
Aznap este a végső mentsvárát az imában látta. Amikor már mindenki lefeküdt, ő letérdepelt az ágya elé, és halkan fohászkodott az istenekhez.
-
Segítsetek nekem, ó Káosz és Harmónia, mutassatok utat, hogy járhassak. Adjátok, hogy elmaradjon az esküvő, adjatok lehetőséget nekem. Küldjetek jelet, legyetek kegyesek!Összesen három éjszakán át imádkozott. Vészesen közeledett az év legrövidebb éjszakája, és a negyedik nap alkonya a szokott módon jött el. Az apja hazatért, halas hordókat javított, az anyja főzött.
Mylla nem akart velük lenni, mindenkitől csak a megvetést kapta, az apjától két pofont is. Inkább kiment a falu végébe, és leült a szokott helyére a tópartra, kavicsokat dobált, közben dúdolt.
Vár rám a túlpart
Gályám siklik lásd
Anyám bölcs szava szól
Harcolj mostantól…A dal vékony szopránjába hirtelen egy sikoltás vegyült.
Mylla összerezzent, a falu felé kapta a fejét. Hallotta, hogy nehéz léptek zaját hozza a föld. Felugrott, és rohanni kezdett. A macska az egyik háztetőn kuporgott, és keservesen nyávogott. Nők sikoltottak, férfiak kiáltottak. Emberek rohangáltak a házak között, épp, hogy fel nem lökve Myllát, kezükben fejszével, szigonnyal rontottak valamiknek.
A lány még életében nem látott olyan lényeket, mint amilyenek azok voltak. Mintha szörnyszülettek lettek volna, mik megelevenedve kiléptek anyja dalaiból és most az ő faluját égetik porrá. Mert már füst is szállt fel az egyik házból.
Mylla zavarodottan evickélt a forgatagban a saját viskójuk felé. És ekkor a lába elé gurult a szomszédjuk feje, amelyet egy ilyen szörnyszülött vágott le. A lány kikerekedett szemekkel nézte, és onnantól kezdve a vér és acélcsörgés között már csak az ösztöne vitte tovább.
Az ő ajtajukat betörték, szegényes bútoraikat feldúlták. Még hallotta az anyja sikolyát.
- Úgy kell neked emberfattya! – a mély, rekedt hangot nem ismerte.
Félve lesett be a másik helységbe. A szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson: az apja véresen, szétterülve feküdt a padlón, az anyja torkához tőrt fogtak. Egy olyan szörnyszülött, monstrum magasodott felé.
- Vágd el a torkát nosza! Hallani akarom, ahogy elvérzik! – a másik valamivel alacsonyabb volt, kezében véres kard. Nem figyeltek rá.
Látta, hogy az anyja azonban észrevette. Még le tudta olvasni némán mozgó ajkairól.
Fuss.
Elfordult, mielőtt megtörtént volna az elkerülhetetlen. A szíve a torkában dobogott, miközben ügyetlenül kirohant a házukból. Fogalma se volt, hogy hová mehetett volna. Az egyik halas hordó, amely már üres volt és lékes, éppen az útjába került. Jobb ötlet híján belebújt. A bűz és a nyálka semmi volt ahhoz képest, ami odakint zajlott.
Átkulcsolta lábait, szaporán szedte a levegőt. Muszáj volt visszamennie, fel se fogta, mi történt körülötte. Kidugta fejét a hordóból, és csak akkor látta, hogy már az ő házuk is ég. Berohant, öntudatlanul kiáltott az anyja után.
Már csak vérre és lángokra érkezett. Akkor öntötték el szemét a könnyek, amikor a füstben halott szülei mellé térdelt.
Ennyire emlékezett. Innentől minden pontosan olyan homályos volt, mint vetés egy ködös őszi reggelen. Lovak nyerítését hallotta, valaki kirángatta az égő házból. Azt mondták, anyja filézőkését szorongatta.
Viszont egy férfi arcára tisztán emlékszik. Lovon ült, lendületből vágta le az egyik monstrumot. Vértje véres, hátán kerek, kopott pajzs díszelgett. Akkor látta először, és fogalma se volt, hogy nem utoljára.
Mi maradt a régi életéből? Egy kés, és a bűntudat. A bűntudat, amely ólomként ült a szívére, és amely nem hagyta nyugodtan aludni. Imádkozott az istenekhez. És valóban nem lett esküvő, ám egy egész falu vérben állt. Imádkozott az istenekhez, ám ő nem ezt akarta. Nem akarta senki halálát, főleg nem a családjáét. Még azt se mondta az anyjának, hogy szereti. És már soha többet nem lesz rá alkalma...
- Mi indulunk, Mylla. Ne kószálj el – Aldrich hangja zökkentette ki. Ott állt felette, ugyanolyan tartással ülte a lovat, mint akkor.
Mylla csak bólintott és felállt. Suttogva kívánt sok sikert a férfinak, a saját, szánalmasan kopott rövidkardját markolászva az oldalán. Ment volna. Vele akart tartani. Ám most még nem maradt más neki, csak az őrtűz, és az éjszaka. Ahogy a lovasok dobogása elhalt, úgy derengett fel a suttogó dúdolás.
Vár rám a túlpart
Gályám siklik lásd
Anyám bölcs szava szól
Harcolj mostantól…
