Felszabadulok évek óta most először újra és gátak nélkül. Tudtam, hogy valaha el kell, hogy érkezzen ez is, de azt nem, hogy pont ő hozza ki belőlem az ösztönt a túlélésre, a vágyra. Már nincs visszaút, én pedig sodródom az árral, hagyom, hogy az eszemet átvegye az állat, amely eddig reszketve bújt meg elmém valamelyik sötét sarkában. Átveszem az irányítást Edellyn teste és lelke felett. Most mindkettőnknek szüksége van a másik érintésére, merje bárki ezt megállítani. Nem gondolkodok, az észérveknek nem most van itt az ideje. Testének minden porcikáját én uralom, s mint egy trónörökös, kinek apja meghalt, úgy veszem birtokba az én királyságomat. A gyertyák az utolsó erejükkel pislognak, én pedig átadom magam a mámornak, melyre oly régóta vágytam már.
~~~
A karjaimban alszik, ritmusos, mégis csendes lélegzetvétele, szuszogása tölti be a szobát. A nehéz, bordó sötétítőfüggönyök mögött halványan szűrődik be a hajnal fénye. Indulnom kell. Indulnom kell, de még őt figyelem. A kisimult arcát, rózsaszín ajkait, hosszú, feketéllő pilláit. Lehet, hogy hibát követtünk el az éjjel. Lehet, hogy ennek sohasem szabadott volna megtörténnie, mégis így lett. S mégsem bánom, egy cseppet sem. Mindketten sebzett vadként estünk egymásnak, ki ilyen, ki olyan okból, és ha csak egyszeri alkalomként, de megnyugvásra leltünk egymás karjaiban, hacsak pár órácskára is. Egyszerűen csak ki kellene csúsznom mellőle, felöltözni és kisétálni az ajtón, és vele együtt az életéből. Ez az egyetlen utunk van, hiszen, ha Deedra nem lett volna, mi soha nem találkozunk. Túlságosan különbözik az életmódunk, ő a városban nőtt fel, palotában, befolyásos családban, én viszont evirani szülöttként, a vad vidéken, folyamatos orkfenyegetéssel szembenézve. Sose fognak egyezni a nézeteink a világról, egyikőnk se tudná megszokni a másik életét. Még egy ideig figyelem őt, miként az oldalamhoz bújva alszik, átkarolva a mellkasomat. Ujjammal végigcirógatom a gerince vonalát, aztán egy óvatos csókot nyomok a hajára, hogy még utoljára elbóduljak tincseinek jázmin illatától. Bár egy életre belém ég az illat, minél tovább szeretném élvezni, tudva, hogy soha többet nem fogom újra érezni. Finoman emelem meg a karját, vigyázva, hogy ne ébredjen meg, végül átölelem, és átfordítom az ágy még szabad térfelére. Lehúzom magamról a takarót, és őt fedem be vele. Egy ideig az ágy szélén ülök, karjaimat a térdeimen támasztom. Lehet, hogy felkellene kelteni? Tisztes búcsút venni tőle, mielőtt örökre eltűnünk egymás szeme elől? Nem, így lesz a legjobb. Egy álomnak tekintve, a valóság elől elmenekülve, csupán egy emlékké fakulva. Lecsúszom az ágy széléről, másodpercek alatt összeszedem a szétdobált ruháimat, és a lehető legnagyobb csendben öltözök fel az ajtónál. Tenyerem ráfeszül a kilincsre, visszanézek Edellyn alvó alakjára. Ha talán csak pár órára is, de enyhíteni tudtam a fájdalmán és ő az enyémen. Ezt mindketten köszönhetjük egymásnak. Szám szélére halvány mosoly kúszik. Finoman nyomom le kattanásig a kilincset, ami után az ajtó némán megadva magát tárul ki. Az üvegek időközben eltűntek az ajtó elől. Csendben surranok ki, és csukom be magam mögött az ajtót. A lányom szobája felé veszem az irányt, hogy még egyszer utoljára felajánlhassam a lehetőséget a hazatérésre. Ezután pedig hosszú út áll előttem, és nem csak a táborig. Ideje felborzolni az életet odahaza, a tábornak fejlődnie kell. Túl régóta élünk ugyanabban az életmódban, és észre sem vettük, hogy körülöttünk a világ drasztikusan megváltozott. Muszáj változnunk nekünk is, különben a jövő gyermekei nem kapják meg a lehetőséget egy jobb életre, és a jelenlegi helyzetben senki más, csak én tudok ez ellen tenni. A következő generáció pedig már csak a jövő zenéje.
Mert nem volt szó, mit a hold szűkölt volna, de nem volt csend sem, csak a csókok itatta lepel, amellyel mindketten takarództunk. Szükségem volt rá, és ez akkor természetesnek tűnt. Szükségem volt arra, hogy lehulljon mellém az ágyra, arra a hatalmasra, hogy halljam a hangját a szoba pislákoló félhomályában. Leengedett pilláim alól még vizslattam az arcát, a kemény, szikár vonásait. Mintha emlékezni akartam volna rájuk. Aznap éjjel aludtam, selyembe burkolódzva, az Ő testének illatával, aludtam. Nem kísértettek múltbéli fantomok, nem zavartak rémálmos lidércnyomásukkal. Akkor távol került minden, messzire vitte az éjfél, és bár nem szóltam, örültem, hogy így volt. Együtt nyugodott mindez a holddal, a többi pedig a hajnal gondja lesz. Hiszen akkor még nem éreztem hibának, se meggondolatlanságnak. Belesüppedtem a mámorba, hagytam, hogy magához öleljen és akkor úgy éreztem, magának a megvető napnak is a szemébe kacagnék. Mindenkinek együtt kell élnie a döntésével. Még akkor is, ha tévedett. S tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene.
Azt hinné az ember, hogy ennyi év után elfelejti milyen az, amikor egy gyönyörű női test fekszik alatta, pedig ez nem így van. Pontosan tudom mit akarok, és pontosan emlékszem, hogy tetteim milyen reakciókat fognak kiváltani a nőből. Lehet, hogy az idő eljárt a fejem felett, de a büszkesége és az ehhez való tudása egy férfinak megmarad mégha magából a gyakorlatból ki is jött. Visszatartott lélegzettel hagyom, hogy a szemeimbe hullott tincseimet hátrasimítsa. Egyetlen gyengéd érintés csupán, mégis döbbenettel jövök rá, mennyire régóta vágyom az ehhez hasonló mozdulatokra. S még annál is megdöbbentőbb a helyzet, hogy Edellyn ezt a másodpercnyi szünetet ellenem fordítja, és az eddig vezető pozícióm helyett, az ágyon fekve, forró combjai öleljék körbe az ágyékomat. Amint rám dől, én úgy emelem meg a fejem, hogy minél előbb elérhessem az ajkait. Mindkét tenyerem térdeitől indul felfedezőútjára, pedig a látvány magától is beszél. Fedetlen bőrét és minden porcikáját mustrálva csak még inkább akarom őt, hihetetlen, hogy eddig fel sem tűnt mennyire kívánatos. Ajkai elengedik az enyémet, behunyt szemmel élvezem ki csókjait miként ő is a saját útjára indul. De amint a nadrág kapocsa elszabadul, rögtön kipattannak a szemeim, széjjelebb feszítem combjait, hogy helyet kaphassak a felüléshez. Az arcát nézem csendesen, mindkét karommal ölelve őt a derekánál fogva. Gyönyörű, és most csak az enyém. Alsó ajkát kapom el s csókolom, aztán hogy visszaadjam a meglepetést, egyik karommal nekitámaszkodok az ágynak, a másikkal továbbra is fogva őt emelkedek még feljebb, hogy egy egyszerű mozdulattal fordítsam magam alá újra. A nadrág félig le van csúszva rajtam, köszönhetően az öv hiányának, így mivel már nincs mit takargatnom, gyorsan lehámozom magamról és ledobom az ágy mellé. Úgy hajolok vissza fölé, a lábai közé, követelőzően.
Minden érintésétől egyre hevesebben vert a szívem, halkan nyögött a baldachin, s én magam is, ahogy a párnák közé süppedtünk. Könnyeden siklott le a selyem, került a többé közé, és maradt rajtam a tekintete, egyedüliként. Ilyenkor, éltem-haltam az ilyen pillantásokért, fürdőztem benne. Az őszintéért, a vágyakozóért. Enyhén felszegtem az állam, és megsimítottam az arcát, hátratűrve szemébe lógó, barna tincsét. Ajkamra halvány, sejtelmes mosoly ült ki. Pillanatok alatt történt, és ha Nykonon múlt volna, úgy éreztem, hamar vége szakadna a szórakozásnak. Kezeimet a vállára vezettem, és lendületből fordítottam a helyzetünkön, hiszen nem siettünk sehová. A bor is akkor a legzamatosabb, ha lassan ízleljük. Combjaimmal fogtam közre a csípőjét, térdepeltem a takarón, majd felegyenesedtem előtte. Hátra dobtam fekete tincseim, birtokolni akartam a tekintetét, a sóhajait. Az ajkához hajolva ízleltem meg újra őket, hosszasan, mélyen, majd lassan haladtam lejjebb, apró csókokkal hintettem előbb a vállát, majd a mellkasát. A hegeit, a kígyózó tetoválásokat, amelyek a felsőtestét terítették. Egyszerű, mégis lassú mozdulatokkal fűztem ki a nadrágját, megszabadítva az öve szorításától.
Enyhe bizsergés tart kordában ujjaitól, amik a tarkómat és a hajamat szántják végig. Minden egyes csókjával csak még jobban akarom őt, csak még inkább el akarok veszni vele az éjszakában. Egyre beljebb haladok a szobában, miközben egyik karomat a hátának simítom, ezzel segítve őt, hogy könnyedén ki tudja fűzni az ingemet a mellkasomon. Ajkait ezek ellenére sem engedem szabadon, határozottan fordulok az ágy felé, s mikor az ing zsinórja végre megadja magát neki, a nővel a karjaimban együtt térdelek be a paplanra, ahol szinte erővel ejtem őt le a párnákra. A lábai közt térdelve egyenesedek fel, hogy egy laza mozdulattal, egy kezem segítségével kiszabaduljak az ingből, és újra fölé tudjak tornyosulni. Csak vakon tapogatózok, úgy fedezik fel szabad ujjaim testének minden porcikáját, míg másikkal a fölötte lévő ágytámlában kapaszkodok. Amint megtalálom selyemköntösének kötőjét, széttépem azt, hogy végre birtokba vehessek mindent, amit a finom anyag eddig eltakart. Egy pillanatra elszakadok ajkaitól, hogy jobban szemügyre vehessem őt és törékeny alkatát. Az orrom eltelítődik a jázmin illatával, ami a most kiszabadult bőréről árad, belőlem pedig egy halk, mély morgás szabadul fel. Egyik karommal bekúszom a háta alá és úgy döntöm fel az ágyról, hogy a lehető leggyorsabban hámozhassam ki a köntöséből és végül ne maradjon más előttem, csak az ő, teljes mezítelen valója.
Nem volt időm összerezzenni az ajtó csapódására. Hiszen ezt akartam, az érintését, a karjait. S mindezek pont olyanok voltak, mint a férfi maga, csiszolatlanul szabadok, markánsak. Könnyedén kapott fel, akár egy tollat, én pedig a csípője köré fontam lábaim. Ekkor már kár lett volna bármin is gondolkodni. Megcsókoltam, enyhén megharapva az alsó ajkát. Ujjaimmal a haját szántottam, a tarkóját cirógattam. Maga volt az istenek tréfája, hiszen aznap este jót nevettek, elsősorban rajtam. Hisz mindannyian emberek vagyunk. Csak emberek. És valahol, mélyen, nem többek puszta ösztönöknél. Belső, zsigerből jövő indíttatásokkal, amiket kizárni teljesen lehetetlen. Főleg, ha nem is akarjuk. Fürge ujjakkal fűztem ki az ingét. És én aznap este csak azt akartam, hogy vigyen messzi onnan. Jó messzire, legalább egy rövid időre. És hogy én mit adtam? Hasonlót. Roppantul. Törődést. Azt hiszem. Igen, egy rövid időre képes voltam rá. Elfeledtetni vele a saját fájdalmát. Ezért volt létjoga minden érintésnek, minden sóhajnak és pillantásnak, minden lehulló anyagnak. Az éjszakának.
Az ajtóhoz lépek, pont annyira nyitom ki, hogy kiférjek rajta, aztán megfordulok, mert Edellyn hangja közelít. Halkabban nevetek fel, mint a szobában. Körülöttünk alszanak az emberek, nem akartam őket felkelteni a hangommal. – Jövök egy szőnyeggel, értem én. Ahogyan hátulról megvilágítja őt a kandalló fénye, még annál kisebbnek és törékenyebbnek tűnik, mint amilyen. Olyannak, mint amilyen Lyanna volt. Ha világosabb lenne a haja, még azt is mondhatnám, hogy hasonlít rá. Ennek gondolatára összeugrik a gyomrom, és elhessegetem a feleségem arcát. – Jóéjszakát, Edellyn – köszönök el csendesen, és már indulnék is, de szavai által megtorpanok. Megmerevedett tekintettel nézek szemeibe, miként oldalt látom, ahogy az ujjai felém tartanak, majd az állam vonalán simulnak végig. Nem tudja mit kér tőlem. Huszonöt éve borultam gyászba és ez a mai napig tart. Már el is felejtettem, milyen egy nő ágyában nyugovóra térni, milyen, amikor a mellettem szuszog valaki az éjszaka folyamán. Az elmúlt éveimet a halálos csend, és az azt megtörő rémes kiáltások töltötték meg, nem egy nő hullámzó teste mellettem. Nehéz csönd telepedik közénk. Magammal dacolok és a felkínálkozó helyzettel, amit alapjába véve sose használnék ki. Oldalra sandítok a folyosó sötétjébe, először az egyik majd a másik oldalra. Mindkét végében egy-egy szál gyertya világította meg a további utat. Mély lélegzetet veszek, mire résnyire elnyílik a szám. Tekintetem az övé és vágyakozó ajkai között váltakozik. Mit tegyek? Elfordulhatnék tőle egyszer és utoljára, hiszen soha többé nem fogom látni őt. Visszatérhetnék a szobám védelmébe, ahol még ha nem is kipihenve, de aludhatnék pár órát, hogy aztán újra kéthétnyi hosszú úton lehessek. Soha többé nem fogom látni, tehát mi értelme lenne? Pontosan ez. Ó, hogy basszameg. Jobb kezemmel lendületből tárom ki az ajtót teljes széltében. Ösztönösen hajolok fölé és indítom útjára az elmúlt két évtized alatt felgyűlt szenvedélyt és vágyat. Erősen csókolom, egyik kezemet rásimítva nyakának vonalára, másikkal pedig az ajtó szélét kutatva. Teljes testtel, egyre jobban tolom be őt a szobába, mígnem rátalálok az ajtó végére, és egy határozott mozdulattal vágom be magunk mögött. Felszabadult tenyeremmel magamhoz húzom a derekánál fogva úgy, hogy szinte beleroppan törékeny alkata. Ujjaim útjukra indulnak, Edellyn testének oldalai mentén kúsznak végig mígnem megtalálják a combjait, és hátulról belemarkolva a bőrébe rántom fel csípőmre a lábait és vele őt magát a mellkasomra. Fenekénél fogva tartom őt, ajkaimmal továbbra is az övét kutatva.
Veszett már több is Milheimben. Ezen már csak magamban mosolyogtam, amíg leengedett pilláim alól végigkövettem, mint tekint ki az ablakon. Idegennek hatott a megannyi pompa között, és bizonyosan ő se érezte magát ideillőnek. Valahol mégis azt akartam, hogy maradjon. Ezúttal az egyedüllét taszítónak hatott. - Egy ideje nem alszom, erősen kétlem, hogy most jönne el az ideje - jegyeztem meg halkan, miközben én is felálltam. Megigazítottam selyemköntösöm ráncait, és az ajtóhoz kísértem. - Nem kell köszönetet mondania - döntöttem a vállam az ajtófélfának, miközben a tekintetét kerestem. - Még annak ellenére sem, hogy egy szőnyegem bánta a látogatását. Már kint volt a küszöbön, a folyosó sötétje szinte elnyelte az alakját, arcát a hátam mögül kiszűrődő kandalló fény világította meg. Ez választott el kettőnket, leengedett pilláim alól néztem a márvány és a tölgyfa találkozását. Akkor csak az járt a fejemben, nem akarok egyedül lenni. A gondolatokkal. A szellemekkel. Kellett valaki, akárki, aki eltereli a baljós gondolatok folyómedrét. S mit is számított volna? A holddal, mi annyi mindent látott ezüstjével lenyugszik majd ez is, senki nem néz többet felé, nem szólunk, hallgatunk. És mégis, ahogy a halott feleségéről beszélt... Mikor zavart mindez? Hisz lényegtelen volt. Várakozó csend ült közénk. Aztán felpillantottam rá. Aznap este még magasabbnak tűnt. - Tudja - a karomról lehullt a köntös bő ujja, ahogy felé nyúltam. Ujjaim megálltak seb felett, ám az arcán állapodtak meg. - Segíthetne - hüvelykujjammal megsimítottam a borostás bőrét. - Még egyszer - hol a dióbarna íriszekbe pillantottam, hol vékony ajkára, amiről eddig csak igazságok és őszinte szavak peregtek. Azt hiszen aznap éjjel szükségem volt némi hazugságra. - Utoljára. Lábujjhegyen álltam ugyan, ám még így is nehezen értem fel. Közel hajoltam hozzá, lélegzetnyi távolságot és a döntés illúzióját hagyva.
Felnevet, mire én is elmosolyodom újra. Azt hiszem, sikerült felszabadítani kicsit a teher alól és tudom, erős hozzá, hogy teljesen felépüljön ebből. S még megannyi másból, ami következni fog az életében még. - Évtizedek óta vezetem a népem – horkanok fel megrázva gyengéden a fejem. – Pont annyi van a kötelezettségekből, hogy még éppen ne fulladjak meg tőle – nevetek fel halkan, amit végül egy sóhajtást követő mosolyban enyhül. Áthelyezem a súlypontomat a fotel másik oldalára, könyökömmel támaszkodok a karfának és pihentetem rajta a fejemet. A vállamra sandítok, majd vissza Edellynre. – Útra indítható, igen. Egy újabb emlék a sok másikhoz mi a bőrömet ékesíti – vonok vállat teljes beletörődéssel. – Veszett már több is Milheimben. Kisebb ficánkolás után, inkább felkelek a fotelből, s lassú sétába kezdek. Az ablakhoz lépek, félretolom a vöröslő nehéz takarófüggönyt és kikukkolok az ablakon át a holdat keresve. Már túllendült a csúcspontján, tehát bőven elmúlt éjfél, viszont hajnalban kelnem kell. – Még indulás előtt benézek a piacra, és onnan indulok meg – fordulok Edellynhez miután visszarántom a függönyt a helyére. Esetlenül állok meg a szoba közepén. – Még meg sem köszöntem az elmúlt egy hetet. Könnyebb volt itt felgyógyulni, mint abban a koszos fogadói szobában. És köszönöm, hogy vigyázott a lányomra – elfordítom a tekintetem a nőről, és körbenézek a szobában inkább. Még meg sem néztem jobban. A vörös és a fekete szín uralkodik minden kis bútorban és anyagban. Szinte már fájó a szemnek ezek a sötét árnyalatok ilyen mennyiségben. – Csak ő maradt nekem Lyannából – teszem hozzá halkan, és elcsendesülök. Egy kis ideig még ott állok, aztán megköszörülöm a torkom, és az ajtó felé sandítok. – Valószínűleg még aludni fog a reggel, főleg ennyi üres üveg után, de mindenképpen el akartam búcsúzni – soha többet nem fogom látni se a kúriát, se a nőt, de még a kis nyikhaj őrt sem. Így tisztességes szeretnék maradni, és megköszönni mindent, amit értem és a lányomért tett még így ismeretlenül is. Ki is rúghatott volna a házból, de nem tette. - Kívánom, hogy kevesebb időbe teljen magának az egész, mint nekem – mosolyodom el együttérzően Edellynnek, aztán az ajtó felé veszem az irányt.
A kandalló felett lévő szarvas fejére pillantok. Sokágas agancsa akár két fa, oly széles, mintha körbe akarná ölelni a szobát. Félig sötétben maradt, némán, amikor a tűz kígyót vetve csapott ki a vasra. Hirtelen nagynak éreztem a szobát, túl nagynak. - A döntés Deedráé - értek egyet - itt addig marad, ameddig úgy kívánja. Nem marasztalom, és nem is tartom vissza. Fogalmam sincs, mi zajlik most benne, viszont teljesen megértem, ha menni akarna. Legszívesebben én is mennék. Messze innen. Messze a várostól. Messze a mocsoktól. A bűnöktől. Az árnyaktól. Magamtól. Talán egyszer ennek is eljön az ideje, hogy itt hagyjam mindezt. Rémisztő volt a gondolat, és egyszerre kecsegtető. Leszámolni mindazzal, amire egy életet tettél fel ostobaság. És mégis ki adná meg a tisztalapot, ha én magam képtelen vagyok rá? - Azt, amihez értek - nevetek fel halkan - üzletelek. Attól tartok, ha sokáig maradék a négy fal között, még a tenger is kiszárad - szarkasztikus mosolyra húztam az ajkam. - Kötelezettségek. Tudja - legyintek hanyagul - ezek állandóak, még akkor is, ha úgy érzi, nem kér belőlük. Hazaindul. Hát persze, letelt az egy hét, amit a gyógyító javasolt. Tekintetem akaratlanul is a férfi vállára siklik; jó eséllyel már nyoma sincs a sérülésének. - Akkor ezek szerint már jól érzi magát - vonom le az egyszerű következtetést. - Hosszú az út Eviranig.
Végignézem miként az asztalhoz hajol és felpattintja a dohánytartó tetejét, aztán rám néz. – Nem dohányzom – füllentek könnyedén, szemrebbenés nélkül. Minden hazugság féligazság, mint mondják. Nagyon ritkán jut a kezembe pipa és az is legtöbbször, ha Arthus barátom évszázadonként egyszer felbukkan nálam és ő maga hozza el a sajátját, a dohánynak kicsit sem nevezhető tartalommal együtt. Józan kívántam maradni a nő mellett, mégha sima dohány is az, amit kínál, mert ebben a szobában bőven elég egy megtört léleknek lennie. Elgondolkodok a szavain. Végtére is, igaza van, teljesen biztos vagyok abban, hogy a pillanat töredéke alatt vágnám el Snakha torkát. Az utóbbi hónapokban nem kaptam jelentést, hogy merre jár, de nem is érdekelt. A lányom megtalálása felemésztette minden figyelmemet és erőmet, és háttérbe szorult az egyre fakuló bosszúvágyam érzete. – Valóban, így lenne – hümmentek én is csendesen. – De én ezzel huszonöt évet zárnék le. Huszonöt év folyamatos kutatást, harcot és vérontást. Ennyit már a bosszúvágy mellett is megérdemlek. Ha tudná, még annyira sem volt lehetőségem nem felépülni az egészből, mint gondolná. Nekem nem csak a lányom volt. Egy egész nép állt mögöttem, egy nép, kiknek családjainak nagy részét azon a napon elvesztették. Ő értük is tettem, aztán pedig a másik lányomért. Vajon merre járhat Seravien? Őt azóta nem láttam, mióta Deedra elszökött. – A lányom a változást hozza. Megmutatta, hogy nem ragadhatunk meg a múltban, és hogy mindenkinek a saját útját kell járnia – a tűzbe pillantok, és arra, miképp az egyik kis parázs rápattan a kandalló szélére, ahol örökre elsötétül. - Belefáradtam – nézek vissza Edellynre. – Ráhagyom, mit szeretne, én pedig holnap reggel hazaindulok. Végigsimítom a tenyereimet a fotel karfáján. Ilyen bársony anyagot csak a vándorló kereskedőknél láttam, és akkor is horror áron adták. Talán legközelebb gondoskodni fogok kicsit magamról is ennyi év szolgálat és elkötelezettség után, és beszerzek egyet az ágyra. – S mi lesz ezután? – ocsúdok fel a kérdésre mely hirtelen elhagyja a számat. – Mit fog tenni?
Éjféli
//
Éjféli
