Csak intettem, hogy foglaljon helyet. Magas volt, és árnyéka is hosszúra nyúlt a szőnyegen, ahogy a tűz fénye oldalról vetült rá. A bosszúról beszélt. Ám látni lehetett rajta a saját maga szenvedését is. Az asztalon pihenő dohányos szelence felé nyúltam, felemeltem ezüst fedelét. Nem messze tőle, volt egy hosszú szárú, ébenfa pipa is, amit ugyan terveztem használni, ám nem jutottam el odáig, hiszen valaki beállított. A férfi meg jelen helyzetben úgy láttam, jobban ráfér. - Ha gondolja - ajánlottam fel csendesen. "A fiú nem tér vissza" Ebbe igaza volt. Nem, valóban nem hozta vissza Aikent, viszont engem megnyugvással töltött el, hogy már halottak. Szenvedtek. Kínhalállal, és a csuklójuk most is ott lóg a városfalon, példaként. S ők nem voltak ártatlanok. Bűnösök felett bűnös mond ítéletet. Az ajkamra keserű mosoly kúszott, és csak hümmögtem a szavain. - Ám, ha egyszer megtalálja, az orkot - feleltem rövid hallgatás után - valamely véletlen folytán, megöli - nem kérdés volt, kijelentés. Törvényszerűség. - Nem fog habozni - itt rápillantottam, és felé fordultam - még akkor se, ha nem okoz örömöt. Így működik az ember. Szemet szemért. Még a legcivilizáltabb társadalmakban is. - Nincs sok választásom - reflektáltam az utolsó mondatára -, és magának se volt. Úgy, ahogy most eljött a lányért egészen idáig. Ő a maga megnyugvása, az, amely a bosszút is felülírta.
Jó látni, hogy végre megered Edellyn nyelve. Tehát nem csak úgy a feneke alá pakolták az egészet, hanem a nagyobb részéért meg is dolgozott. Ezért tiszteltem. Amikor a család nem fogadja el az ember döntéseit, és ha úgy van, még alá is ásnak bizonyos helyzetekben, az a legrosszabb. Fanyar kanyarulat vetült az ajkaimra a gondolataimban, hogy basszameg, én is ugyanezt csináltam Deedrával… De Edellynnek sikerült kitörnie belőle, és virágzóvá tette a birtokot és az életét is. Feltápászkodok a földről. Amint egyenesbe érek, halkan megroppan a térdem az elgémberedéstől. Felsóhajtok és a kandalló túlsó felén pihenő fotelre mutatok. – Szabad? – teszem fel a választ sem váró kérdést, és kényelembe helyezem magamat benne, a testem megkönnyebbült hálájával. Még egy kicsit fészkelődök, majd előrébb hajolok, mindkét könyökömet a térdeimre helyezve. – Az evirani népek legnagyobb ellensége az ork – keserédesen cuppantom össze az ajkaimat a szóra. – Az egyikük ölte meg a feleségemet is és emiatt körülbelül hat évvel ezelőttig intenzíven vadásztam rájuk, hogy megtaláljam a gyilkosát. Iszonyú árat fizettem minden egyes ütközettel, s bár legtöbbször győztesen kerültünk ki belőle, voltak pillanatok amikor az embereim legnagyobb része odaveszett – tenyeremmel végigdörzsölöm a szakállam vonalát. Minden egyes alkalommal, mikor ezt felhozom valakinek, a szívem szorul össze. Megszámlálhatatlanul sok családot tettem tönkre azzal, hogy hadba hívtam őket, és megannyiszor nem mertem utána a szemükbe nézni, mikor csak a holtestét hoztam vissza szeretteiknek. - Annyira elvakított a bosszúvágy, hogy mindent feláldoztam a beteljesüléséért. S persze mindhiába. Csak az utolsó pillanatokban fogtam fel, hogy ennyi kín és szenvedés után sem fogja őt visszahozni nekem – egy kis ideig csendben ülök, aztán hátra dőlök a székben. – Így leálltam. S magának is ezt ajánlom. Ne merje azt hazudni, hogy nem akarja felkutatni Aiken gyilkosait, mert tudom, hogy felakarja. Én is ezt tenném. De tanuljon a káromból, nem éri meg. A fiú nem tér vissza, és maga sem lesz boldogabb tőle. Csak vissza fog nézni mindazon dologra amilyen tetteket véghez vitt a bosszúvágya miatt, és rájön, hogy több ember halt meg, akár több ártatlan csak azért, mert egy Önhöz közeli hunyt el. További csend telepedik ránk, várom a reakcióit a tekintetében. Aztán újra megszólalok. – Fel fog épülni ebből Edellyn, mint mindenki.
Visszaültem, ezúttal már a férfi felé fordulva. Egyik könyökömmel a heverő támláján pihenve támasztottam csuklómnak a fejem. Örökre ott ragad. Igen, erre már én is rájöttem. A vér örökre ott marad. Felpillantottam rá, amikor elmosolyodott. Nem tudtam eldönteni, hogy kényszerűség szülte, vagy pusztán ennyire ráfanyalodott a társaságomra. Mindenesetre, akkor talán nem is számított. - Ez a kúria se volt mindig ilyen óriási - repültem vissza gondolatban közel húsz esztendőt. - Két szárnyat én építettem hozzá. Akkor még a kereskedelmi társaság nem hozott annyi pénzt apámnak, amiből futotta volna rá. Magam alá húztam a lábaim, a fehér selyemköntös alá, amikor éreztem, hogy a kandalló melege eléri a hátam. - Miután ő meghalt - céloztam itt atyámra - én vettem át az üzletet. Ez sokaknak nem tetszett - vontam vállat egyszerűen - köztük se anyámnak, se a nagybátyámnak. Mindenkinek jobb, hogyha egyedül járja az utat - hagytam meg. Azt a részt természetesen átugrottam, hogy meghamisítottam a végrendeletét. Ennyire nem ittam sokat. Hagytam, hogy egy ideig leüljön közénk a csend. A kissé nyirkos bükkfa pattanása, a lángok moraja, a parázs suttogása. - Felteszem sejti, milyen, ha az ember egy ügyre teszi fel az életét - törtem meg végül én a hallgatást, hiszen úgy éreztem, rajtam a sor -, ha jól vettem ki, bár még sose jártam Eviran pusztáin.
Ajkaim széle megrándul miközben a nő bocsánatot kér. Kijjebb húzom magamat a földön, kissé szétterpesztem a lábaimat, hogy kényelmesebben rájuk támasszam mindkét karomat, a kezeimet középen összekulcsolva. Hiába a szőnyeg, ami mindenhol ott van ebben az istenekverte házban, nem kényelmes rajtuk ülni. Eddig egyiken se. - Ennek már huszonnégy éve – vonok vállat még magamat is meglepve hanyagul. Mindig eltűnődök, mégis hova tudott elrepülni ez a két évtized. Annyi minden történt azóta, és ki tudja mennyi minden áll előttem. A történtek nagy részét meg sem tudtam rendesen élni, annyira elvakított a bosszúvágy. – S mint mondtam, enyhülni fog, de én sem felejtettem el azt a pillanatot. Az emlékeimbe égett, és örökre ott is ragad – egyszerűen ez van. Nem tud ellene tenni az ember, főképp, ha saját magát okolja a történésekért. És tudom, hogy Edellyn is önön magát hibáztatja a fiú haláláért, az istenek tudják mi indokból kifolyólag. Bár a kandalló hullámzó lángjait bámulom, figyelmesen hallgatom Edellyn minden szavát. Úgy tűnik, sikerül terelni a gondolatait egy, a jobb emlékek között felkutatott képpel. Tekintetem a naplóra ugrik miként szóba hozza. Ő legalább tudott írni, én már az idejét nem tudom mikor fogtam a kezemben tollat és tintát. Talán akkor, mikor Lyanna próbált rávenni. Elmosolyodom, amint Edellyn belemerül az emlékeibe, még sikerül neki engem is halkan megnevettetnie. Tehát tényleg ez a Lucas az a férfi, aki végül belökte a csónakot a vízbe. Bár nem vagyok biztos benne, nem kérdezem rá, nem akarom megzavarni, hagyom, hogy végre felviduljon valamennyire. - Ne hagyja abba – mosolyom továbbra se lankad. Rám is ráfér már egy kis derű. Hosszú hónapok teltek el mióta utoljára szívből nevettem. – Meséljen még. Biztos megannyi ilyen története van hármukról – emelem fel az államat kicsit. – Vagy akár saját magáról. Mégis hogyan történhetett, hogy egyedül végezte ebben az óriási kúriában?
Mintha valahonnan, messziről rémlett volna, hogy mintha már korábban is múlt időben beszélt volna Deedra anyjáról. Nem állt szándékomban semmibe beletenyerelni, most mégis sikerült. Pazar. - Elnézést - engedtem le a pilláim a keserű tekintete láttán. - Ám akkor tudja. Teljesen más halál, ami egy közel állót ragad magával. Hátratűrtem kibontott tincseimet, és Aiken naplójára néztem. Jó emlékek? Annak ellenére, hogy először hallgattam, rövid időn belül jöttek az ajkamra szavak. - Kölykök voltunk, ők utca gyerekek Lucassal, én meg... Nos nézzen körül, idebent ülve töltöttem a gyerekkorom, amíg meg nem jelentek az ablakom alatt - halványan elmosolyodtam, és én is a tűz felé néztem. Élénken éltek bennem az emlékek. - Bedobták egy téglával. Így találkoztunk. Én a szabadságot láttam bennük. A világot. Kinyitották előttem, és hárman többre vittük, mint bárki ebben a nyomorult városban. Nem értettem, miért osztom meg vele. Egyszerre volt ismerős és egész idegen. Akkor viszont jól esett emlékezni, kimondani, elmesélni. - Se írni, se olvasni nem tudtak. Azt - böktem fejemmel a naplóra - a macskakaparást én tanítottam neki. Csak úgy villantak be a képek. Egymás után, az első közös lopásról, a tetoválás megszületéséről. - Egyszer Aiken annyira szerencsétlen volt, hogy átesett egy halárus standon és az összes gyöngy, ami a zsebében volt szétszóródott a sárban - akaratlanul is felnevettem. - Mi meg álltunk Lucassal, és nem tudtuk, sírjunk-e, vagy nevessünk. Elhallgattam, hiszen már így is sokat szóltam. Túl sokat is. Megdörzsöltem az orrnyergem, és úgy döntöttem, inkább rakok a tűzre.
Elengedem a fülem mellett, amit mond, és komótos tempóban karolom fel a következő, de utolsó adag üres üvegeket, hogy azokat is kihelyezzem az ajtón túlra. Miután végzek a takarítással, még utoljára körbevizsgálom a szobát esetlegesen ott hagyottakért, vagy éppen még iható állapotban lévőkért, de csak egy földön heverő naplót találok a nő lába előtt. Lehajolok érte, kezemmel végigsimítok a borítóján letörölve az alkohol cseppeket, majd mielőtt bármit is tehetne a nő, felnyitom a legelső oldalán. Lyanna évekkel ezelőtt próbált tanítani olvasni, de túlságosan felesleges dolognak tartottam a semmi közepén ezt a tudást. Nagyon sok idő telt el azóta, de annyit ki tudtam venni, hogy ez nem Edellyné. A nő állapotából ítélve, és a helyzet, amit megállítottam, arra enged következtetni, hogy ez bizony Aikené. Mélyen felsóhajtok, és a heverőre ejtem, pontosan Edellyn mellé. Ekkor szólal meg újra, én pedig elfordulva tőle kényszeresen elmosolyodok. A naccságosasszony tényleg ezen négy fal között élte le az életét? Ilyen kérdéseket pont nem tőlem kellene kérdeznie. Valószínűleg több csatát vívtam meg, mint ahány éves, sőt, biztos vagyok benne, hogy többet is nyertem meg. A halál az élet része, mindenhol ott van, és mindig a legjobbakat viszi el. De legtöbbször azokat, akiket igazán szeretünk. Fáradtan csuklok le az ágyának tövében a földre, térdeimet a mellkasomhoz húzom, majd egyik karommal támaszkodom meg rajtuk. Hátamat teljesen az ágy elülső támlájának tartom. – Deedra édesanyjának a torkát a szemem láttára vágták el, alig pár méterre tőlem – pillantok fel keserűen Edellynre. A legszívesebben nem hoztam volna fel újra ezt az egészet, mert hiába, hogy évtizedekkel ezelőtt történt, a sebet ugyanúgy feltudom tépni a mai napig. – Igen, van fogalmam róla, milyen – sóhajtok fel újra, a fejemet hátradőlve nekitámasztom a fának. – Az idő enyhíteni fogja a fájdalmat, mint mindig. De soha nem tűnik el teljesen – teszem hozzá. Tekintetem szintén a pattogó tűzre irányítom. Csend van az egész házban, és emiatt a fa sercegése csak még hangosabb, mint szokott. Aztán újra a nőre nézek. Kezdem megsajnálni, nem tudom melyik volt jobb látvány. Mint amikor először láttam meg és az önteltsége akkora volt, hogy majd kipasszírozott a szobából, vagy most, mint egy megkínzott szürke egér, akiben épphogy pislákol az élet. Mély lélegzetet veszek, és reménykedem, hogy ha kicsit elterelem a halálról a gondolatait, valamelyest kifordul ebből a szenvedésből. – A jó emlékek segítenek. Meséljen nekem a fiúról, magukról. Hogyan ismerkedtek meg? Mi a legszebb emléke vele?
Nem számítottam arra, hogy bárki is ébren van még rajtam kívül a házban. Arra meg végképp nem, hogy bárki is belépne a szobámba. Először nem fogtam fel, ki áll mögöttem, hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül az üveg. Magam se voltam biztos benne, mit akarok csinálni. Aztán felnéztem a férfira. - Mintha annyi köze lenne hozzá - válaszoltam frusztráltan, majd kirántottam a csuklómat a szorításából. Valahol igaza volt. Sőt, tudtam, hogy igaza van, ám akkor ez mit sem számított. Visszaültem a heverőre, hátamat a párnáknak döntve. A lábamnál ott hevert Aiken naplója. Ennyi maradt belőle. - Van fogalma arról, milyen, ha a lelkének egy darabja hal meg? - felvettem a könyvet, míg a másik kezemmel letöröltem a könnyeket az arcomról. A tüzet néztem, ahogy nyaldosta a száraz bükk hasábokat, békésen, nélkülözve az alkohol ártalmát. Nem érdekelt, hogy elviszi az üvegeket. Majd hozatok másikat, és... nem kéne itt lennie. Senkinek se kéne itt lennie. Így. Nekem se. Akkor viszont nem éreztem szégyent, csak az űrt, amit a bor se volt képes betölteni.
Holnap reggel indulok vissza Eviranba. Az elmúlt egy hétben minden lényeges felszerelést és muníciót bevásároltam a hazaútra, így minden készen áll az indulásra. Próbáltam elérni Deedrát, többször is, hogy mégis hogyan döntött végül. Még holnapig van ideje kitalálnia, hogy visszatér-e velem a klánhoz, vagy véglegesen a maga útját szeretné járni. Belefáradtam a folyamatos próbálkozásba és érvelésekbe. Felnőtt nő, el tudja dönteni mit akar, én pedig vallom magam olyan embernek, aki kiügyködik valami alternatív megoldást, hogy a klán a halálom után is olyan szervezetten és hatékonyan működhessen, mint az elmúlt évtizedek alatt az enyém és őseim kezében. Látva a várost, és a sokkal erősebb civilizációt, ami azóta fejlődött fel, mióta kiköltöztem a Eviranba, azt hiszem, ideje lesz egy kis változást behozni a klán életében is, hogy tartani tudhassuk a tempót, amellyel a világ is változik. Sose gondoltam magam régimódinak, de úgy tűnik, mégis abban a hitben éltem oly soká, hogy ami a klánban megy, annak úgy is kell lennie az idők végezetéig. Vállaimat körkörösen mozgatva lépdelek fel a lépcsőn a szobám felé. Mit ne mondjak, meg tudnám szokni ezt a fajta életmódot is, de annak az lenne a vége, hogy túlságosan elkényelmesednék. Azzal pedig egy olyan helyen, ahonnan én jövök, a halálnak tennék egy szívességet. Lassan szedem a lépcsőfokokat, érzem, amint a fáradtság kezd legyűrni. Az utolsó nap mindig a legrosszabb minden indulás előtt, mert fejben már tudod, hogy most napokig a lovad lesz az otthonod. Remélem, ő jobban készen áll rá, mint én. Csend telepedett már a kúriára, én pedig igyekszem minél halkabban járni a folyosón. Már mindenki alszik, de én valamiért megnyugvást kerestem az ebédlő kandallója előtt egy, az utolsó pohár istenien ízletes bort iszogatva. Sokkal zamatosabb és tömörebb, mint az evirani felvizezett rokona, így próbáltam a lehető legutolsóbb pillanatban is ezt kortyolni, mielőtt soha többé nem lesz esélyem rá. Néma utamat a szoba felé egy kinyitva maradt ajtó mögül kiszökő gyertya fénye töri meg, én pedig közelebb kanyarodva a falhoz, annak mentén sétálok, hogy amint az ajtó vonalába érjek, beleshessek rajta. Az ajtón túl Edellynt pillantom meg, kinek kezében egy üveg alkohollal mintha a kandalló tüzébe készülne beledobni azt. Lépéseim tovább visznek a folyosón, és csak az ajtót elhagyva villan az eszembe, hogy tényleg arra készül, mint aminek tűnik. Rögvest sarkon fordulok, s az ajtót belökve pillanatokon belül átszelem a szobát, hogy még az utolsó másodpercben erővel elkapjam a nő csuklóját. – Mégis mi a jó fenét csinál? – szavaimat halkan szűröm ki a fogaim közül, hogy ne keltsem fel a ház többi lakóját, de a hangomon még így is hallatszódik a felháborodás. – Ha megakarja ölni magát, azt ne egy olyan házban tegye, ahol mások életét, köztük a lányomét is kockára tenné a csodás mutatványa. – Szabad kezemmel az üveg felé nyúlok. Ha önként elengedi, rámarkolok az üveg szájára és kicsúsztatom az ujjai közül azt, ha nem, akkor egyenest kitépem, mielőtt bármi meggondolatlant művelne. Így vagy úgy, de miképp az üveg elkerül tőle, elengedem a csuklóját, és hátrébb lépek, hogy jobban szemügyre vehessem. Kialvatlan, meggyötört ábrázat, begörbült testtartás. Messze nem az a nő áll itt most előttem, mint akihez első nap érkeztem meg a lányomat keresve. Össze van törve, és teljesen bekebelezte a lelkiismeretfurdalás, mely a fiú halálát körbeöleli. A földön szanaszét hevernek az üres borosüvegek. – Mióta tart ez? – nézek körbe, majd rá. Lehajolok az egyik üres üvegért, majd a másikért, egészen addig, míg a karjaim meg nem telnek vele. – Normális maga? Ezzel nem fogja visszahozni a fiút – az üvegeket az ajtóhoz viszem és egyesével pakolom le azokat a folyosóra, hogy amint lelket vertem ebbe a nőbe, levigyem a konyhára, és biztosítsam róla, hogy egy ideig ne tudjon több alkoholhoz hozzáérni.
Színtelen lett a világ. Nem voltak se nappalok, se éjszakák. Nem voltak órák, se percek. Nem volt idő, s mégis úgy éreztem, süllyedek. Halványulok. A fájdalom mégis maradt. A bűntudat maró mérge, amely napról napra egyre jobban emésztette a testem és a lelkem. Nem tudtam mit tenni ellenne. El akartam temetni, jó mélyre, a többi vétek közé, ám ez mégse hagyott nyugodni. Felejteni akartam. Hinni, hogy egyszer, ha elfogy a bor, úgy eszmélek, megbékéltem. Magammal. Bezárkóztam, elvonultam, hiszen mindenhol Őt láttam. Az Ő hangját hallottam, ahogy bűnösnek nevez. Megváltás lett volna a halál.
Pattogott a tűz, kellemesen melengette a köntös alól kilógó lábam, fénye megtört az üvegeken. Az üreseken. A teliken. A számoson, amik ott hevertek... Valahol? Nem tudom, mikor hozattam másikat.
Szörnyű helyesírása volt. Ezt még akkor is megmosolyogtam, amikor a heverőn, párnák között körém ült az éjszaka. Lapozgattam az elnyűtt könyvet, ami rum és por szagát árasztotta, ami az Ő kézírását őrizte. Még én tanítottam neki formálni a betűket. A mosolyom keserű lett, amit reméltem, a kupámban lévő bor édesség tesz. Hisz mi más maradt?
Éreztem, mint folyik végig a könny az arcomon, ahogy újabbakat lapozok.
Talán Nasir gombái tették, talán az ital, talán mindkettő, ám olykor-olykor, amikor a tűz lángja megbicsaklott láttam az alakját, ahogy árnyékként a falra vetült. Láttam gyerekként, mintha hallottam volna, ahogy kaviccsal dobálja az ablakom, ahogy egykoron, amikor Lucassal játszani hívtak.
Könnyes lett a papír is, a sós cseppek ráperegtek a kezemre, a bor üvegére. Eddig bírtam. Hisz ember voltam. Akármennyire is azt akartam hinni, képes vagyok felülemelkedni.
Az ujjaim szorosra fonódtak az üvegen. - Én tanítottalak írni - előrehullt a hajam, ahogy felálltam. - Együtt nőtünk fel. A testvérem voltál! A családom. És most a sírban fekszel. Hullámsírban. Nem tudtam, kinek beszélek. Az árnyaknak. Egyszerre voltam elkeseredett és dühös. Dühös a világra. Dühös magamra. Megemeltem a kezem, hogy a bort a lángok közé hajítsam. Hogy jutottam idáig?
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Nov. 27, 2021 8:30 pm
A rossz nyelvek azt beszélik, sokan megfordultak már a vörös brokátos, baldachinos ágyban, sokan látták már a kandalló felett díszelgő szarvas trófeát, amelynek agancsa állítólag faltól falig ér. Az igazságot nyilván csak az tudja, aki már belépett ide, amire nyomós oka volt. A vendégektől kulcsra zárva, a maga minden pompájával, tengerre néző balkonjával tartja meg továbbra is a titkokat, melyeket rá bíztak.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
