A reggel szállingózó havat s enyhe időt hozott a caldeni polgároknak, kik a napokban a zord hideg ellen házaikban húzták meg magukat, egyedül a szolgálók, inasok a pékek keltek a kakassal, hogy munkájuk gyümölcse beérjen. Jó magam is inkább a fogadó kandalójának melegénél próbáltam kiheverni az elmúlt napokat, s gondolkoztam el mi tévő is legyek. Valószínűleg ez a nap is így telt volna, ha a kövér hópelyhek nem ütköztek volna ablakomnak, ahol pillanatokig megtapadva gyönyörködtettek volna csillagalakú formájukat lassan vesztve. Nem csak én voltam az egyedüli, akit kicsalogatott a varázslatos idő, gyerekek ugrándoztak önfeledten, s kacagtak, ha az orrukra hullott egy pehely, asszonyok kendőjüket magukra terítve álltak ki a házak kapujába, hogy a napokig magukba tartott pletyka ne duzzadhasson tovább nyelvük hegyén, s a piac is megtelt élettel. Tudtam, mit keresek így csak futó pillantást vetettem a standokra kíváncsiságból, olykor –olykor pedig a hátam mögé nézve, nem e tűnik fel egy ismerős idegen, sudár köpenybe burkolt alakjával. Lenne hozzá még néhány keresetlen szavam, s megannyi kérdésem. De úgy tűnik most csak keserű emlékével kísért, ahogy a hely is. Fertály órányi időbe telik végül míg, az egyik kirakódónál megtalálom, amit kerestem tűzlevél- papír, melyből kettőt kérek. S ha már ott vagyok, szemügyre veszem a többi portékáját is, hogy ráleljek egy kék bársony kötésű naplóra, melynek lapjai még oly szüzek, mint a pillámra ereszkedő hó. S a mellette heverő könyvekre, melynek lapjai megannyi történetet mesélnek el, s megannyi helyre repítik az olvasót, ha annak egy kicsi kis fantáziája is van. És egy gyermeknek abból van a legtöbb. Az asszony ráncos kezei gondosan csomagolták be a keményfedeles műveket, s a naplót, s még mielőtt átadta volna a tetejére simította a levélpapírokat. A kezébe számoltam a harminc ulront, s az egyre erősödő hóesésben visszaindultam a fogadóba.
Rendesen felöltöztem és elindultam a városba. Tudtam mire lesz szükségem, és semmi sem akadályozhatja meg az utam. A sólymok kiadták parancsba és nekem ezt meg kell tennem. Ám ez engem is szolgál, a javamat fogja jelenteni. Finoman hullott a hó, s annyira kellemes érzés volt, ahogyan az arcomon elolvadt. Egy pillanatra elszállt minden belőlem, és egy egyszerű asszony voltam a sok közül, persze jobb ruhákban és több ékszerrel.
- Jó napot! – Köszöntöm az árust egyből, aki lassan felpillant a pult alól. - Áh, jó napot! – Mondja kedvesen. Körbe pillantok, és minden féle csecse becse volt ott. Izgatott voltam, hiszen soha nem használtam még e fajta dolgot. Lassan közelebb sétáltam, s kivettem az erszényemet, majd letettem a pultra, és leszámoltam az összeget, még mielőtt bármit is mondtam volna. Letettem elé a negyven Ulront. - Két utazó tintát legyen szíves. – Mondom egy kedves mosollyal. - Adom, tudja hogyan kell használni? – Kérdezte, ahogyan a keze járt, miközben kereste a kért árut. - Igen. – Felelem büszkén, s közelebb csúsztatom a pénzt a mutatóujjammal. - Nos, parancsoljon. – Teszi le elém, s azzal elveszi a pénzt. - Felmarkolom, és még mindig mosolyogva megköszöntem azt. Megfordultam, s azzal a lendülettel távoztam az üzletből, kezemben a kívánt dolgokkal.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Nov. 28, 2021 2:04 pm
Egyre inkább érezni a tél rideg, dermesztő közeledtét. Az égből aláhulló esőcseppek fagyosan koppannak a piaci standok vászonernyőin, s néhány nap múlva nem elképzelhetetlen, hogy már hópelyhekként fognak visszaköszönni a városban. A sólymok egyik kék, megviselt kölcsön-köpenyébe burkolózva futtatom végig a pillantásomat a portékákon, a szokásos bájitalok mellett ezúttal egy új csuha után is érdeklődve. Az előző, sokat megélt darab az ősök éjjelén vált a tűz martalékává, akárcsak kis híján én magam. Elhúzott szájjal tudatosul bennem újfent a járásomat nehezítő sérülések megléte, s ha azok nem volnának elegek, még a sáros talajba újra és újra beleragadó köpeny alja is lekorlátoz a szabad mozgásomban. Ordítani volna kedvem, amiért egy hét elteltével sem változott sokat az állapotom, habár nem árult senki zsákbamacskát, ez az emlék hosszan el fog kísérni… A csípős levegőben páraként tovaandalgó sóhajjal állapodok meg végül egy kofánál, akinél a legegyszerűbb fekete köpenyt választom ki az előző utódjául. Amint a kényelmetlen – bár a kék palást végett meglepően egyszerű – vásárláson túljutottam, felkeresem a szokásos vajákost, ki mindig felkészülten várja a vevőit. Noha el kell ismernem, a legutóbbi ott jártamkor esett történések okán némi ellenérzéssel és fenntartással közelítem meg a standját, ám ezúttal nem ácsorog a szomszédságomban egy gesztenyebarna hajú fehérnép, ki újfent a világ végére rángathatna az ügyetlenségével. Persze ennek ellenére sem húzom sokáig az időt, megejtem az üzletet, hogy mihamarabb visszatérhessek a támaszpont fakó, rideg kőfalai közé.
Figyelmesen hallgatom szavait, melyet úgy érzem inkább magának szán, mintsem nekem, elképzelve már a munkálat folyamatát, az elsőtől az utolsóig. Halvány mosoly kúszik arcomra, hisz mindig üdítő, olyannal találkozni, aki elhivatottsággal viseltetik munkája iránt. Még szélesebbre húzódik ajkam vonala a bóknak is felérő szavak hallatán, főleg mivel ezt egy elf dallamos hangján érik fülem. – Rendben, legyen akkor negyvenöt. – leszámolom neki a huszonöt ulront, ami több, mint a fele, de kicsire nem adok. – Három nap múlva, itt leszek.
A nap már elhagyta a delet, mikor izgatottan nyitok be a sarki ékszerészhez. Az időkereke, mintha csak nekem fordult volna csak, a karcsú alak, ugyan olyan eleganciával ül a pult mögött, mint háromnappal ezelőtt. Ugyanazzal a nyugalommal köszönt, mint akkor, s teszi elém, a már kész ékszert. – Ez szebb, mint, amit vártam. – akasztom ujjamra láncot, melyen ide-oda himbálózik, egy keserű élmény emléke, mely soha nem fog a feledésbe merülni. – A fent maradt húsz ulron és még öt a gyorsaságért és a precíz, lenyűgöző munkájáért. – miután lefizettem az érméket, már nyakamban a függővel lépek ki az ajtón.
Kétségtelen, egy elf hiúságát legyezgetni szinte mindég kifizetődő, s valóban, a sokszor merev és szigorú vonásokkal bíró nő ezúttal úgy fordul a másikhoz, mintha hozzá méltó partnerre akadt volna. Nyilvánvalóan a többi vevőjével szemben sem érezteti esetleges negatív érzelmeit, kimondottan szakmaiatlan volna, de az elégedett mosolyát már nehezen türtőzteti a méltatás okán. - Hmm, érdekes elképzelés, s még csak nem is lehetetlen. Precíz munkát igényel, hogy a fém stabilan tartson és ne törjön könnyedén, azonban megoldható – magyarázza eltűnődötten forgatva az ujjai között a kristálydarabot, mely úgy érzi, bőséges háttérrel bír. - A többség alapvetően az aranyat preferálja, de kegyed bőrszínét, szemszínét s kiállását tekintve én az ezüstöt ajánlanám. Hűvös, ugyanakkor eleganciát sugárzó, szépen kiemelné a kristály mély lila színét – osztja meg a nővel a véleményét, visszasimítva a kendőre a szilánkot. Még néhány momentumig elnézegeti a mozdulatlanul heverő darabot, aztán ismét szóra nyitja az ajkait. - Negyven ulronért tudom elvállalni, ha láncot is kíván hozzá, negyvenöt. Előlegként húszat kérek, s ha két-három nap múlva visszatér, készen fogja itt találni – tudatja fele a feltételeket.
Minden szavára bólintok, hisz reményeimet nem törte szét, melyet hozzáértésével kapcsolatban dédelgettem. Miként abban sem akadályozom meg, hogy közelebbről vegye szemügyre a felkínált anyagot. – Köszönöm, magam is így gondolom. Ezért is szeretném, ha nyakam ékes dísze lenne. Az elképzelésem olyan foglalat lenne, mely, mint vékony erek hálózzák körbe. A minőség elvárás, nem véletlenül fordultam a legjobbhoz. – viszonzom kimért mosolyát. – Mit javasolna, milyen anyag lenne ehhez a legalkalmasabb, mégis csak ön a szakértő.– vettek rá egy kérdő pillantást. – Ezüst vagy inkább arany? Nem szeretném, ha elveszne a kristály pompája a fém mellett. – próbálom a lehető legrészletesebben leírni elképzelésemet az ékszerésznek. Be kell valljam, nem a legegyszerűbb feladatok közé, a lelki szemeid előtt lebegő darabot szavakba önteni.
- Üdvözlöm – viszonozza Valindra a potenciális vevőjének köszöntését, miközben illemtudóan felkel a helyéről, félbehagyva munkáját. Kisimítva a szoknyája gyűrődéseit, érdeklődő ábrázattal lép el a pult mellett, annak széléhez támasztva csípőjét, míg Veleris a kínálatot vizslatja. - Köszönöm. S megannyi illő is volna kegyedhez. Esetleg segíthetek kiválasztani egy igazán méltó darabot? - kíváncsiskodik selymes hangján, noha elég hamar egyértelművé válik, hogy vendége a méltónál is különlegesebb ékszert kíván magának. Apró, elegáns mosolyra húzza az elf az ajkait, felismerve a vágyott kihívás csábító szelét. - Attól függ, miből kívánja és van-e bármi konkrét elképzelése. Olcsó anyagból nem dolgozok, amiként ha úgy érzem, az elképzelés csapnivaló, csakugyan elutasítom a felkérést. Nos? - érdeklődik a maga határozott voltában, mialatt szemügyre veszi a pultra helyezett kristályt. Amennyiben kérdő pillantása nyomán engedélyt kap a kezébe venni a szilánkot, hát nem késlekedik ujjai között is megforgatni a leendő munkaanyagot. - Lenyűgöző darab, dolgozni mindenképpen lehet vele.
Frissen szerzett sebem ellátásra szorult, s mivel magam nem vagyok jártas az élet megőrzésében, az egyik helyi gyógyítóra bíztam magam ISILMË templomában. Bizonyosan megrovó pillantásban lenne részem, ha tudná, a javasolt pihenést egy kitérővel odázom el.
Egy magamfajtának, az efféle hely, felér a Felvilággal, az elragadtatás, melyet az ékszereken megcsillanó szórt fények csalnak elő belőlem, elfeledtetik velem a jó modort is. Puha ujjbegyeim finoman nyúlnak alá a kéköves függőnek, hogy hüvelykemmel óvón simítsam végig, tovább lépve pedig egy indákat idéző gyűrűt húzzak ujjamra. Perc pereg a percre, ahogy ámulva, a szebbnél szebb mester munkák között lassú léptekkel érek el a pulthoz, ahonnan kortalan az enyémhez hasonlatos szemek tekintenek rám. -Üdvözlöm. – köszöntöm félszeg mosollyal arcomon. – Csodálatosak, a munkái. – szavaim őszinték, s ha lehetne, az asszonyt rabolnám el magammal, hogy csak nekem készítsen ilyen gyönyörűségeket. – Vállal, megrendelésre is munkát? Mert lenne itt valamim, melyet hasonló szépséggé varázsolhatna. – veszem elő táskám belsejéből, a fehér anyagba becsomagolt kristályt, s helyezem a pultra. Két óvatos mozdulattal fedem fel előtte a szóban forgó darabot. – Megfizetem.
Calden örökkön nyüzsgő városában még a piac forgataga is meglassul, elcsendesedik a tél kérlelhetetlen közeledtével. Érthető, hiszen az eladásra kívánt portékák választéka is csökken; kevesebb fajta gyümölcs, zöldség viseli jól a hűvös időjárást, nehezebbé válik a többi királyságból szállítani, s lássuk be, a vevőközönség is óhatatlan megkarcsúsodik az átutazók számának megcsappanásával. Előbb-utóbb mindenki talál magának helyet, ahol meghúzhatja magát a nehéz hónapokban, melyek apránként beköszöntenek. A hegyekben azt mondják, már leesett az első hó. Persze akadnak árusok, akiket az időjárás viszontagságai sem tántoríthatnak el a munkától. Ilyen az yloréból letelepült elf asszony is az ékszerészműhelyében, ahol egész évben gondos ujjai alatt készíti el az újabb és újabb remekműveket. Állítólag nem hajlandó tanoncot fogadni maga mellé még a saját fajtájából sem, olyannyira hiú a tudására s a szakértelmére. A műhely egy utca sarkán helyezkedik el, míves cégér hirdeti a mivoltját. A kicsi helyiség barátságos, ám rendezett és eleganciát tükröző, mondhatni egy mini-ylore darabka Calden szívében. A kandallóban melengető tűz ropog, a faragott polcokon pedig különféle ékszerek sokasága kínálja magát. Gyűrűk, érdekesebbnél érdekesebb medalionok, hajba-valók és függők a fül ékesítésére. Hátrébb egy tölgyből faragott pult nyugszik, mögötte pedig maga a mesterasszony, Valindra. Feltéve, ha a kortalan szépséget asszonyként lehet definiálni, elvégre az élete alkonyát legfeljebb szakavatott szemek, melyek képesek volnának felmérni. Hosszú, szőke haja szoros kontyban díszeleg a fővárosi stílushoz idomulva, s bár ruházata is követi a helyi divatot, az itt-ott elvétett átalakítások egyértelművé teszik az elf ízlést. Ezúttal is a pultja mögött ücsörög, mélyen elmerülve precíz munkájában, s csupán akkor emeli fel smaragd szemeit, miként az imént kinyíló ajtó be is csukódik az érkező után.
Az ezüstöt eljutattam, ám az ezek után történteket teljes homályom fedi. Egy bokorban tértem magamhoz. Hamu és a por mindent beterített. Ilyen az, amikor közeleg a tél, s a hó mindent befed. Lassan nyitom ki a szemem, s köhögök. Finoman nyúlok magam mellé, ahol megtaláltam a fegyverem, mit magamhoz vonok. Köhögök. Lassan, s kimért mozdulatokkal tolom fel magamat, s pillantok körbe. Sehol nem látok ismerős, sem egy árva lelket sem, azonban döglött sugát igen. Köhögök. Lassan állok lábra, s megszédülök, fejemhez kapok, s érzem enyhén vérzik. Ha nem felszíni lenne, már bizonyosan elvéreztem volna, vagy belehalok. Azt hiszem csak a fejbőröm a hajamnál sérült. Nem nyújthattam a legszebb látványt, a szempillámról a hamu a szemembe hullott. Kisebb adagot bizonyosan én is lenyelhettem. Mikor oldalra pillantok olyan közel a város. Thora!! Thora!! Sikít az elmémben a lány hangja, azt hittem ki is mondom a szavakat, ám csak gondolataimban volt elég erőm ahhoz, hogy sikítsak. Egy hulláról szedtem le egy csuklyás ruhadarabot, és először a városba kezdtem el kutakodni. Miért, és hogyan jutottam ide? Városban az embereket ápolják, és nekem is ad valaki egy kis vizet, amit jól esően kortyolok. Ha meglelem Thorát valahogyan haza kell vinnem, és ahogyan jöttük nem tudom, hiszen elhasználtuk. Lovakat nem hoztunk, és több hetes utazást nem tudnánk meg ejteni. Már az olvasásom egyre jobb, és fellelem a piacot is. Nem voltak sokan, hiszen mindenki félelemben élt, hiába voltak a szántóföldek egy hangyát messze, ez a legközelebbi város, ahova nem hittem azt sem, hogy visszatérek. Finoman haladtam, s arcom nem fedtem fel, de volt jobb dolguk is az embereknek, mint velem foglalkozzanak. Szememmel kiszúrtam azonnal az árust, akinek a bevétele fontosabb volt. Oda siettem, és azonnal habozás nélkül kicsaptam a 40 ulront. - Utazók tintáját. Most. – Mondom minden féle illemet nem ismerve. A férfi rám néz, s morog egyet. - Hogy képzeli? - kérdezi. - Talán süket? – Kérdezem égő tekintettel, és rekedtes hanggal. Deedra! Ez nem te vagy, mi lett veled? Talán érezte a férfi, hogy ez lesz ma az egyetlen bevétele, így nem szólt többet, csak „engedelmeskedett”. Azonnal eltettem, s tovább hallattam.
Hányszor, de hányszor óvaintette édesapja attól, hogy napszállta után egyedül kószáljon a városban. Hiába, Ledha csak makacskodott, és kinevette az öreg Dorwient, hogy nem olyan butuska fruska ő, mint a többi lányka, meg tudja magát védeni, ha szorult helyzetbe kerül, elvégre ezért hord magánál mindig tőrt is. De hát mint tudjuk, az okos más kárán, a buta a sajátján sem tanul. Ledha kísértette a sorsot, és ahelyett, hogy elfogadta volna megíbzója ajánlatát, miszerint hazakocsizik vele ő csacska módon ragaszkodott ahhoz, hogy sétáljon. Elvégre nincs olyan messze hazulról, hamar hazaér majd, és különben is, ilyenkor már kevesen járják az utcákat. Gondolta ezt egészen addig, míg a három férfi, két idősebb egy fiatalabb társukkal úgy gondolta, ezen az estén olcsón megússzák a hölgytársaságot. - Szemrevaló egy rüfke vagy, én mondom – szuszogta a fülébe az egyik idősebb, a sebhelyes arcú. Ledha nyelvén ott volt a csípős válasz, már épp szólásra nyitotta telt ajkait, mikor valaki a háttérből megszólította. Igen, kétségtelenül hozzászólt. - Ne haragudj édes bátyám, de mint látod társaságom akadt – felelte kissé kínos mosollyal, némi éllel csengő hangjában. A két idősebb morog valamit a bambaképű harmadiknak, s míg ők, a tapasztaltak megiindulnak megmentője felé addig erre a málészájúra hagyják az őrzését. - Kopj le ficsúr, ez a tyúk ma estére már a miénk – vetette oda Rennek a sebhelyes, aki az előbb úgy megrontotta a személyes terét. Ledha egyelőre várt és figyelt. Kész terve volt a legtöbb eshetőségre, de a legjobban annak örült volna, ha azok hárman ott kis csetepatéba keverednének. Ezzel az eggyel akit itt hagytak őrizni minden gond nélkül el tudott volna bánni, és utána segíthetett volna annak a fiatalembernek, aki megpróbált kiállni érte. Az fel sem merült benne, hogy esetleg egyszerűen csak felhúzhatná a nyúlcipőt, és eltűnhetne, sorsára hagyva a bátor idegent. Talpig becsületes lánynak nevelték.
Rendesen felöltöztem és elindultam a városba. Tudtam mire lesz szükségem, és semmi sem akadályozhatja meg az utam. A sólymok kiadták parancsba és nekem ezt meg kell tennem. Ám ez engem is szolgál, a javamat fogja jelenteni. 
Egyre inkább érezni a tél rideg, dermesztő közeledtét. Az égből aláhulló esőcseppek fagyosan koppannak a piaci standok vászonernyőin, s néhány nap múlva nem elképzelhetetlen, hogy már hópelyhekként fognak visszaköszönni a városban. 
Kétségtelen, egy elf hiúságát legyezgetni szinte mindég kifizetődő, s valóban, a sokszor merev és szigorú vonásokkal bíró nő ezúttal úgy fordul a másikhoz, mintha hozzá méltó partnerre akadt volna. Nyilvánvalóan a többi vevőjével szemben sem érezteti esetleges negatív érzelmeit, kimondottan szakmaiatlan volna, de az elégedett mosolyát már nehezen türtőzteti a méltatás okán. 
